Gk-pk

Már egy hónapja élveztem a szolgálatmentességet. Nem fakadtam sírva, nem lettem ettől depressziós. Szolnokon, a suliban volt részem, részünk benne bőven. Heti 2-3 szolgálat nem volt kevés, sőt már a kiképzés rovására ment. El voltunk maradva a tananyaggal. Ekkor találták ki, hogy csak a háromváltásos őrhelyekre beosztottak vették fel a szolgálatot, a többieknek irány a tanterem, csak este mentünk ki őrségbe. Persze a kötelező szolgálat utáni pihenőnket sem adták meg teljesen. Ebéd után újra élvezhettük kiképzés gyönyörűségét. Ezeket a szolgálatokat közösen szenvedtük el, de nekem és Bercinek volt még konyhaszolgálat. Mi ketten annyit konyhamalckodtunk, mint az egész szakasz összesen. Szóval kikíméltek, de csak egy darabig. Egyszer jön a főnököm, hogy adjam oda a gépkocsi-parancsnoki igazolványomat. Vigyorogva mondtam, hogy nekem olyan nincs. Lesett, mint Jani moziba és elviharzott. Kis idő múlva előkerült, hogy itt vannak a vizsgakérdések, holnap a technikai helyettesnél vizsgázok. Végiglapoztam, de nem nagyon érdekelt. Volt nekem dolgom elég. Egy hónapja kerültem a szakaszhoz. Ismerkedtem a feladataimmal, a szakasszal. Meg hát nem is nagyon értettem, hogy minek nekem ez az izé. Másnap megyek az aleshez az adott időpontban. Egy ravasz kérdéssel kezdte a vizsgáztatást: „Felkészült?” Mondom neki, hogy természetesen, erre ő körmöl egy aláírás félét aztán, durr egy pecsét és meg is volt a hihetetlenül szigorú vizsgám. Örültem, hogy ennyivel megúsztam, de kíváncsi lettem, hogy mi a fenének kell nekem ez a papír. A főnököm világosított fel később, hogy most már számíthatok szolgálatokra. Ez az igazolvány kellet, hogy ügyeletes gépkocsi parancsnoki szolgálatot elláthassak. Nem voltam boldog. Meg kellett volna „bukni”, de erre esélyt sem kaptam. Hetenként, két hetenként adtam szolgálatot. Volt ennek kellemes és kevésbé kellemes oldala. Reggel, illetve hajnalba kezdtem a szolgálatot a kenyeres járattal. A korai ébresztő a halálom volt, de pótolta a friss kenyér és a péksütemény illata és íze, mert abból mindig külön kaptam. A soványságomnak csak jó oldalát tapasztaltam meg a seregben. A kiképzésben óriási előnyöm volt, nekem nem kellett felesleges súlyt cipelnem. A másik előnyt a konyhás néniktől kaptam. Mindegyik fel akart hizlalni. „Olyan soványka fiatalember, de majd én segítek a bajon!” Ez abban testesült meg, hogy csapattiszti ellátmány helyett a hajózók kajáját adták, de azt is egy cseppet megpúpozva. Amikor megszóltak, hogy miért kivételeznek velem a konyhások védtek meg! Ilyenkor nem én voltam legnépszerűbb. A hajnali járaton még vadászélményekkel is elszórakoztattak az éjszakai vadászatból hazatérő tisztek. A szolgálati buszjáratokat is nekem kellett parancsnokolnom. Ezek reggel és délután adtak elfoglaltságot, ezzel jöttek, mentek a hivatásosok, illetve azon szerencsések, akik ebben az időben kaptak eltávot, vagy szabit. Az esti vasúti járat a sorkatonáknak szólt. Az utolsó vonathoz kellett kimenni a vasútállomásra. Ez a járat okozott egy kis változatosságot. Leginkább a visszatérő, kevésbé józan katonákon szórakoztam kellemesen. Volt, akit el kellett dugni a szolgálat elől, de ezt simán össze tudtam egyeztetni a lelkiismeretemmel. Az ilyen katonák igen hálásak tudtak lenni kijózanodás után. Ezek voltak a menetrendszerinti járatok. Ezen kívül voltak rendkívüli fuvarok. Valamelyik parancsnokhelyettesért, elhárító tisztért, rejtjelzőért leginkább hétvégén, vagy munkaidő után kellett kimenni Veszprémbe. Az elhárító tiszttel volt egy esetem. Még be sem szállt a kocsiba máris siettette a sofőrt. Egész úton dumált, hogy mennyire sürgős dolga van neki otthon, és csapjon a lovak közé a pilóta. A szerencsétlen nem tudta, hogy mit csináljon, mert én meg mindig azt követeltem, hogy a KRESZ az isten és én dirigálok a kocsiba. Egy forgalmas kereszteződésnél ácsorogtunk, vártunk a sorunkra és ő csak dumál a sofőrnek. Na, ezt meguntam és kiszálltam a kocsiból és elővettem a pisztolyomat és csőre töltöttem. Persze látványosan, feltartott kézzel a kereszteződés közepén, hogy mindenki jól lássa. Persze egyből leállt a forgalom, én intettem az katonámnak, hogy szabad a pálya. Amikor beszálltam, csak hápogott a talán főhadnagy, hogy hogyan is képzelem ezt a dolgot. „Magának volt annyira sürgős! Most meg az a baj, hogy nem kell várni?” Nem szövegelt többet, pedig még többször volt fuvarba.

Leszerelés

Egy hónap volt még hátra, amikor visszamentünk Szolnokra a csapatgyakorlatról. Örültünk egymásnak, de leginkább annak, hogy lassan vége. Bertuskón kívül senki sem tervezte, hogy ragaszkodik az egyenruhához. Lassan, nagyon lassan teltek a napok, hetek. Az unalmas foglalkozások és az újra ránk kényszerített fegyelem meghosszabbították a napjainkat. Nagyon nehéz volt újra beosztottnak lenni. Megszoktuk, hogy mi döntünk. Persze, nem ugráltattak már bennünket. Már nem kopaszok voltunk, de nem akaródzott már katonának lenni. Ezt minden leszerelés előtt álló katona érezte. Mi sem voltunk kivételek. Az hogy nemsokára tisztek leszünk, egyáltalán nem dobott fel egyikünket sem. Csak a leszerelés napját vártuk. Délelőtt készültünk a tiszti vizsgára, délután szigorúan betartva a munkaidőt, mentünk a városba csavarogni. A lustábbja és a szomjasabbja az út túloldalán levő szovjet laktanya tiszti-kantinjáig jutott csak el. Aztán az utolsó hétvégén meghoztuk a civilt. Innentől már tényleg nem bírtunk magunkkal. Nagy türelem kellett hozzánk, de dicséret parancsnokainknak, mert igen tisztességesen kezelték a dolgot. 1975. január 31-én délelőtt levizsgáztunk! Túl voltunk ezen is. Délután szokásunknak híven kimentünk a városba, mintegy elbúcsúzni. Nem maradtunk záróráig, mert még dolgunk volt. Megdumáltuk a deszantos szakasszal, hogy náluk tartjuk a búcsúestét. Mindenki piával megpakolva ment vissza a laktanyába. Szegény kapus nem győzte elfordítani a fejét, hogy ne lásson, ne halljon, és ne beszéljen. Mire mindannyian beértünk vigyorgott rendesen az egész szolgálat, mert önként leróttuk a vámot. Az üti. megkért, hogy bírjuk még ki ezt az egy éjszakát. Persze megígértük és nem hagytuk szomjan halni. Szerintem a század és a szakaszparancsnokaink idejében leléptek, mert nekik hivatalból le kellett volna állítani a készülő őrületet. A laktanyánk kimondottan oktató zászlóalj volt, olyan 150 fővel (lehet, hogy egy picit több, de 200 főnél nem több). Ebből most, nem egészen 40-en készültünk dorbézolni. Arra készültünk, hogy az elmúlt 23 hónapot kitöröljük az elménkből. Szolidan, beszélgetéssel kezdődött buli, de az elfogyasztott ital mennyiségével arányosan nőtt a zajszennyezés. Éneklésnek álcázott ordításunkat az időnként felbukkanó üti. próbálta csillapítani, persze semmi eredménnyel. Meglátogattak az helyettesei is, úgyhogy biztos igen feszes volt a szolgálat. Éjfélkor levágtuk az utolsó centit és innentől nem tekintettük magunkat katonának. Az emeletes ágyak elég sokáig bírták a táncunkat, de egy idő után megadták magukat és óriási robajjal összeroskadtak. Mi is kezdtünk már fáradni és az ital is fogytán volt. A sok fél, negyed üveget egy jó nagy lámpaburába töltöttük, az járt körbe. Berekedtünk, elfáradtunk, kiütöttük magunkat. Lámpaoltás! Akinél éppen volt az italos búra felloccsantotta a tartalmát az egy szem égőre, ami azon nyomban szétdurrant és meggyújtotta a plafonról csöpögő pálinkát. Már hajnalodott, amikor vége lett a bulinak. Letámolyogtunk a körletünkbe. Szerencsések voltunk, mert a mi szobánk nem volt feldúlva. Oda nem költözött be a gólya. Reggel az időben ébresztő szolgálat ki lett tessékelve a körletből cipőeső segítségével. Aztán erőt vettünk magunkon és nekiláttunk az utolsó katonai feladatunknak a tiszti fogadalomtételnek. Nem ecsetelem, hogy mennyire szenvedtünk, de nem érdekelt már bennünket semmi. Még pár óra és VÉGE! Ez minden nehézségen átsegített. Még a józanságunk elején megbeszéltük, hogy utoljára még megtréfáljuk a sereget. A fogadalmat a legénységi étkezdébe ejtettük meg. Annak rendje és módja szerint kiöltöztünk, immár alhadnagyi váll-lappal. Végignéztek bennünket és megjelenésre alkalmasnak találtak. Lent az alakulótéren dobtuk be magunkat. Vezényszó nélkül megigazítottunk a nadrágjainkat. Mindenki felhúzta a nadrágszárat, amennyire a heréi engedték és így közszemlére tettük a tarka zoknijainkat. Már nem volt idő visszamenni, átöltözni és nem voltunk hajlandók leengedni sem a nadrágszárát. A tribünön állóknak csak lassan esett le, hogy nem kerek itt valami. Egyenként hívtak bennünket és mi szép magasra emeltük a lábunkat, hogy mindenki láthassa, hogy nekünk vicc ez az egész. Esküszöm, még évekig tudtam, hogy mit súgott egy idétlen mosoly kíséretében a zászlóaljpk. a kézfogás alkalmával, de már nem tudom. Elfelejtettem! De azt tudom, hogy mosolyogva mondtam, LESZERELÜNK! Az ünnepi ebédet csak piszkáltuk. A másnapos gyomor nehezen vette be a kaját, de az is besegített, hogy már mentünk volna. Az ebéd után átöltöztünk civilbe és leadtuk az utolsó katonaruhánkat. Összeverődtünk, elbúcsúzott tőlünk a szakasz- és a századpk. Láttuk a sok irigy arcot, akiknek még volt egy hónapjuk hátra. Amikor kiléptem a kapun, isten bizony éreztem, hogy más a levegő. Nem szoktam elragadtatni magam, de akkor felugrottam, egy nagyot kiáltottam, úgy szórtam szét azt a 150 lapocskát, amit minden leszerelő katona féltve őrzött erre a napra.