Sorozás

Mint derült égből a villámcsapás, ki a francnak volt már eszébe, hogy van még sereg?! Nem ezzel kel-fekszik az ember! Hihetetlen kellemetlenül érintett a dolog. Pont most amikor az életem legjobb nőjével hozott össze a sors? Ilyen nincs! Megmondom őszintén, hogy már a hónapra sem emlékszem, de még arra sem, hogy kikkel voltam annyira kifeküdtem. A bratyóm két évvel idősebb, de még nem katona! Mit akarnak ezek tőlem? De, ha menni kell, hát menni kell. A Sportcsarnokba, Miskolcon. Így szólt a „meghívó”. Szóval, az emlékek itt nagyon megkoptak. Emlékszem, hogy amíg várakoztunk valaki fejet tágított, hogy milyen bitang jó katonának lenni, de még jobb tisztnek! Aki nem akar elköteleződni a seregnek annak meg egyenesen főnyeremény a tartalékos tiszti iskola. Sorkatonai idő alatt tiszt lesz, ha tetszik bennmarad, ha nem leszerel. „Gyönyörű” ruha, civilben is hasznosítható szakképesítés, magas fizetés. Szóval ment agymosás. A következő emlékkép, hogy egy sokcsillagos (vagy kevés?) közli, építőszázad, 73 február közepén. De hát az itt van pillanatokon belül! Kik közé? Építőszázad? Vannak a városban is. Szinte minden hétvégén balhéztak, pedig több VÁP-os szédelgett a városba mint rendőr. Köszönöm nem! Az én finom lelkivilágommal…? De hát én azt hallottam, hogy itt nem lehet válogatni. Pedig ez nekem akkor sem tetszik. – Jelentkezek a tartalékos tiszti iskolába!- mondom a ürgének. Azt meg mintha kifordították volna. Hirtelen fiatalember lettem és még a nevemet is megtanulta. Ritka változáson ment át nagy hirtelen miután megerősítettem, hogy komolyan gondolom. Átirányított egy másik helyre ahol éppen csakhogy körbe nem udvaroltak. Megerősített, hogy nem csak a döntésem, hanem én is közel vagyok a tökéleteshez. Édesanyám hasába sem volt jobb dolgom, mint ahová most készülök. Szóval ritka remek elvtárs vagyok én! Aztán elkezdődött a kívánságműsor! Mit szeretnék csinálni? Hová szeretnék menni? Ez kell nekem! Ezért majréztak a srácok? Ezek lassan nőt is adnak! Vegyvédelem, úgy rémlik határőrség, műszaki alakulat?

- Milyen műszaki?

- Út-, hídépítő, vagy pontonos.

A pontonost azt sem tudtam eszi-e, vagy isszák. Tehát kizárásos alapon maradt az utász (utállak) persze ezt már csak később tudtam meg, hogy így hívják. Aztán következett hová kérdés.

- Hát szeretnék közel kerülni Leninvároshoz, és ott vannak műszaki katonák is. Mondom, nehogy eltüntessen az Isten háta mögé.

Türelmes volt velem, de közölte, hogy az nem fog menni, mert ott nincs iskola. Csapatszolgálatra odavezényelhetnek, de a sulit máshol kell letudnom. Ebből a mondatból azt következtettem ki, máshol leszek katona. A „csapatszolgálat” és a „vezényelni” szavak nekem ismeretlenek voltak. Az én „szótáramban” ezek a szavak nem szerepeltek. És sorolja a városokat. Nem emlékszem már miket mondott, de egyre felkaptam fejem. …Szolnok.

- Szolnok?

- Igen!

- Hát ez pont jó! Ott születtem, egy csomó rokon lakik ott.

Nyélbeütöttük az „üzletet”, minden jókívánsággal elhalmozott, és legvégül bizalmasan közölte, hogy február 28-ára fog szólni a behívóm, addigra minden ügyes-bajos dolgomat intézzem el hogy hű katonája lehessek a Hazának.

Itthon Kandúrral és Kakaduval megdumáltuk a dolgokat. Őket is február közepével biztatták. De várjunk csak, nekem a végét mondták! Vagy rosszul emlékszek? Pedig ez fontos! A két hét az mégis csak két egész hét. Majd a Behívó elmeséli. Kandúrt mélységi felderítőnek, Kakadut építőalakulathoz sorozták. Micsoda eszement dolog?! Mindketten ejtőernyőztek már évek óta, de csak az egyikük képzettségére volt kíváncsi a sereg. Mennyire irigyeltem őket. Azért tudjátok vagány dolog ez az ejtőernyőzés. Piszok férfias elfoglaltság, tetszett csajoknak is. És hogy tudtak beszélni róla! Öröm volt hallgatni őket. Persze engem nem tudtak rávenni. Én gyáva nyúl voltam, még a fáról is csak úgy mertem leugrani, ha megígérték hogy elkapnak. De ezt ők nem mondták. Ők elvoltak azzal tudattal, hogy milyen nagyszerű dolgot csinálnak.

Aprógyerekkorunktól együtt játszottunk, nagykamaszként meg talán még több időt töltöttünk egymással. BARÁTSÁG volt ez, igen nagy betűkkel írva. Barnus, Ottó és Vanek is bandához tatozott, de Vanek ekkor már Pestre költözött, egyre ritkábban jött haza. Barnus az építőiparban dolgozott, vele már csak hétvégén találkoztunk. Ottó a súlyemelésnek adta el magát. Maradtunk hárman.

Kora őszön valami kóbor ötlettől hajtva, szokásainktól eltérően a komfortzónánktól túl, Nyékládházára mentünk buliba, kivételesen újra négyen Vanekkal. Nem volt szokásunk ilyen messzire elmenni. Otthon, a városba éreztük jól magunkat. Nekem a bulik-bulija az volt amin Teslér és a Faragó testvérek zenéltek. De nem bántam meg. Ott ismerkedtem meg Pepivel. Eszméletlen jó csaj volt! Nem voltam különösebben félszeg, de ekkor elbizonytalanodtam. Túl jó nő! Biztos nyáladzik utána a fél falu. Reménytelen dolog. Pedig, ahogy akkor mondtuk: Beleestem, mint ló a meszes­gödörbe, vagy fennkölten: Szerelem az első látásra! Egy kis baráti noszogatás és próba-cseresznye. És összejött! Bejöttem neki! Egész este együtt táncoltuk. Semmi percen belül csőlátásom lett, szemeim rátapadtak a tüneményesen szép arcra és a nem elhanyagolható méretű és formájú cicikre. Deréktól lefelé akár el is lophatták volna annyira elterelte a látvány tekintetemet. Jobbra senki! Balra senki! Csak ő és én! A haverok gondoskodtak, hogy együtt lehessünk. Rájöhettek a falusi surmók, hogy itt labdába sem rúghatnak. Na kedves fiatalok elmondom még azt is, hogy nem csak úgy egyszerűen elmentek akkor a lányok buliba 16 évesen, hanem bizony kisérték őket. Leginkább az anyukák. Persze már csak faluhelyen, de ott még dívott ez a módi. Őt a nővére felügyelte. Most próbálná meg a kedves anyuci lánykáját pórázon tartani. De tudok mondani ettől még vérfagyasztóbbat is! Képzeljétek, akkor még nem a lányok „mászták” meg a pasikat, és nem is az első találkozáskor! Mecsoda (Valamelyik középiskolai tanárunk „örökbecsű” mondása után szabadon. Az eredeti: Mecsoda különbség!) világ volt az! Most meg ott tartunk lassan, hogy félteni kell a fiúkat, nehogy teherbe essenek. Mielőtt haza kellett volna mennie megbeszéltük a következő találkát és irány haza, mármint kísérni a lányt. Fura volt, hogy nem engedte, hogy a házukig kísérjem, de a biztosra ígért randi megnyugtatott. A terv az volt, hogy az utolsó vonattal hazamegyünk, de miattam lemaradtunk. A következő vonat valamikor hajnalba indult. A hátralévő időt egy tehervagon fékezőfülkéjébe töltöttük egymás hegyén-hátán. Nagyon lazán voltuk öltözve, úgyhogy fáztunk rendesen, de nem panaszkodott senki. Ebben a „bandába” az ÉN nem létezett, csak az Ő és a MI. A furcsa érzés jogosnak bizonyult, mert a napokkal későbbre megbeszélt helyen és időben nem volt ott. Első nekifutásra nagyon szomorú és csalódott voltam. Másodjára meg vertem a fejem a falba, hogy egy falusi liba az orromnál fogva megvezetett. Vigasz akadt nem is egy, de az nem volt az igazi. Nekem Pepi kellett! Voltak csajok bőven, de én nem igazán gyűjtögető voltam, én inkább kerestem. Igen, úgy van, a nagy ŐT.

Hetekkel később eredményes lett a kutató munkám. Szerencsére a hegesztő suli miatt sokat jártam Nyékre, pontosabban sokat kellett várnom a vonat csatlakozásra. Érdeklődtem utána, de igazából a véletlen hozott újra össze minket. Sokat találkoztunk, mélyült a szerelem. Sok időt töltöttünk az állomás utcájába lévő presszóban, mondhatnám törzsvendégek lettünk. Piroska már hozta szokásos sört, valami likőrt és a cigit amikor meglátott. Én akkor még nem cigiztem. Persze kipróbáltam, de csak ennyi. A haverok cigiztek, de engem meg sem kínáltak, mert nem éltem nikotinnal. A futás és a cigi nem fért meg egymással, de a gimiben sem volt nagy divat. Pepi viszont cigizett rendesen. Szóval szívtam én is. Mi mást tehettem. Volt olyan este, hogy két doboz Fecskét is elszívtunk, de akkor még nem szoktam rá. A haverok piszkáltak, hogy minek bonyolódok komoly kapcsolatba sereg előtt. Két, aránylag elfogadható alternatíva volt ilyenkor, szakítani mindenkivel és szabadom menni el, vagy elmélyíteni, erősíteni, hogy kiállja a két éves távollét próbáját. Én a szakításról hallani sem akartam. Reménykedtem, hogy valami csoda folytán tolódik a bevonulás időpontja, de dolgoztam, hogy a kapcsolatunk erősödjön, biztos ami biztos alapon.

Valahogy átestünk 72-ből 73-ba. Szerintem haverokkal együtt töltöttük a szilveszter, mint ahogy már évek óta. Benne jártunk a januárba és megkaptam a Behívót. Valamiért aznap nem dolgoztam, így hamarabb megtudtam mint a haverok. Vártam őket, hogy átadjam nekik a hírt. Aztán kiderült, ők is megkapták és az is, hogy egyikünk sem tévedett. Ők tényleg február közepére kapták, én meg a „súgásnak” megfelelően a hónap végére. Aztán jött az újabb hír, hogy a bratyómat is behívják. Ez nem lehet igaz! Egy családból egyszerre csak egy fiút visznek el! Van még remény!!! De hoppá, mit kezdjek magammal egyedül a haverok nélkül? Menni vagy maradni! Kezdjek el rohangálni hivatalról hivatalra, hogy orvosolják a tévedésüket, vagy minél hamarabb túllenni az egészen? Túllenni az egészen, lehetőleg egyszerre a haverokkal! Abba a szúrásba leszámoltam az erőműtől és belemerültünk a bevonulók buli-cunamijába. Buli-buli hátán, és majd minden nap utazás Nyékre, Pepihez. Hipp-hopp, és el is szaladt a két hét. Az utolsó délután mind a hárman tiszteletünket tettük a fodrásznál. Nemigen kellett magyarázni, hogy milyen frizut kérünk mert készültek mások is a nagy utazásra. Nekem volt még két hetem, de meg sem fordult a fejembe, hogy különcködjek. Együtt sírunk, együtt nevetünk. Jókat röhögtünk egymáson, és torkunk szakadtából énekeltük?, üvöltöttük az üzletsoron a világ legférfiasabb dalát, a Hová mégy te kisnyulacskát. Puszikat követeltünk minden lánytól akivel összetalálkoztunk. A szülők, rokonok nagy-nagy boldogságára újra emberre emlékeztető fejszerkezetünk lett. - Jaj de jól áll a rövid haj! - Ugye többé nem növeszted meg. Másnap kikísértem a srácokat az állomásra. Érzékeny búcsú, vonat el és én egyedül maradtam. Ez a két hét pont elég volt, hogy Pepivel még jobban összemelegedjünk, de arra is hogy megbarátkozzak a sereg gondolatával. A félt, utált dolog lassan megismerni való, kihívást támasztó, érdekes elfoglaltsággá kezdett átalakulni. Nem mellesleg a városi lánykapcsolatomat is sikerült rendezni, az eszméletlenül jó lábú, az arcátlanul rövid szoknyás, hamvasan fiatal, édesen csacsogó és csoda-finom ajkú Csukával. Egyáltalán nem túlzás ennyi és ilyen jelző, mert milyen legyen egy 15 éves lányka, ha nem ilyen. És még ráadásul én lehettem az a szerencsés akinek megadatott az a csoda, hogy megengedte az első csókot, amivel elindult a nővé válás útján. A sógorom szerint, ha Magyarország ilyen lábakon állna nem lenne vele semmi gond! Büszke is voltam rá! Ha valaki utána fütyült – ez akkor még az ismerkedés, vagy a teljes megelégedettség egyezménye jele volt – képes voltam akár több centit is nőni! Ők voltak ketten az ütközőpálya két végpontjai. Én meg csak pattogtam köztük. Azért nem kell nagyon sajnálni, mert nem volt olyan rettenetes ez. És különben is szerettem én mindkettőjüket, az egyiket ezért, a másikat azért, de döntésképtelen voltam!

Összeírás

No, de elég legyen ebből! Nézzük inkább a sereget. Ami azt illeti ez a testület nem a jólneveltségéről volt híres, pedig ha belegondolunk valószínű volt gyerekszobája. Ez már abból is látszott, hogy nem rontott ajtóstól a fiatalemberek életébe. Mert hát ugye először meginvitál egy baráti összeírásra. Ez abban az időben azaz év volt amelyben illető betöltötte a 18. életévét. Ha jól emlékszem talán hárman voltunk az osztályban fiúk akik késtek egy évet, és így mi -Husi, talán Totyi és én- hamarabb kerültünk sorra. Az akciót Mezőcsátra szervezték. Vonattal mentünk, rendőri kísérettel. Nem volt különösebben veszélyes a dolog. Nem emlékszem kirívó bunkóságra a közeg részéről. Persze miért is lett volna tapló! Olyan kisváros volt, hogy mindenki ismert mindenkit. Most égesse magát talán a lánya, vagy a fia osztály-, illetve iskolatársa előtt? Ha jól rémlik a helyi kultúrház adott otthont ennek a hazafias cselekedetnek. Mit mondjak? Nem volt egy felemelő érzés. Első nekifutásra egy párunkat elzavartak a fodrászhoz. Hogy miért? Na ezt ne kérdezzétek. Volt egy univerzális és rövid válsz, CSAK! Persze a hosszabb verzió sem volt sokkal értelmesebb, de legalább megtudtunk belőle valamit. Igaz hogy előző nap levágtam a hajamat –nem akartam, hogy más szentségtelenítse meg-, de azért csak hosszúnak találtatott a frizura. Mi voltunk Dudussal a renitensek a suliba ami a sérót illeti. Nem igaz, hogy sok bajunk adódott, de a szúrka-piszka csak ment. –Hogy néztek ki! – Mire jó ez?! És hasonlók. Félig komoly, félig tréfás beszólások, hogy –Nem buktatlak meg. – Átengedlek az érettségin csak szabaduljatok meg a hajatoktól. Emlékszem az egyik farsangi bulin, valami beat-bandát alakítottunk, rajtunk kívül mindenkinek paróka kellett a hiteles alakításhoz, nekünk adott volt. Szóval akkor még kellett „harcolni”. Aztán jóval később jöttem rá, hogy a fehér tarkó és a fehér fül volt az árulkodó JEL. Ebből látszott, hogy a delikvens amúgy megrögzött „huligán”. (Ó, Istenem ez a szó HULIGÁN! Lehettél az, ha hosszú volt a hajad, de a kopaszra vágott üstök tulajdonosát is így illették. Ha véletlenül nem adtad át a helyed a buszon szintén rád ragasztották ezt a jelzőt. Ha nem jól dolgoztál, már nem a szocializmus ellensége voltál, hanem egyszerűen huligán. Jó volt ez a szó! Ez a szó meghatározta mely generációhoz tartozol. Harminc felett már nem volt huligán, de húsz alatt szinte mindenki.) Mert hát ugye a rendes, tisztességes hazafinak nem fehér a füle! Nem csak tegnap vágatta le a haját, hanem rendszeresen jár fodrászhoz és engedi lebarnulni ezen testrészeit is az éltető napocska által. Persze a fodrász sem lehetett hálátlan. Ezt akkor nem korrupciónak hívták. Ennek a becsületes neve: szocialista összeköttetés. Így lehetett banánt, narancsot venni, soron kívül gépkocsi kiutalás boldog tulajdonosának lenni, de lehetett a makkegészséges csemete katonai szolgálatra alkalmatlan is.

Adatfelvétel, egyeztetés után következet az orvosi vizsgálat. Én úgy gondolom, hogy a postagalambokat komolyabb vizsgálatnak vetik alá egy-egy „bevetés” előtt mint akkor minket. Leginkább olyan kérdezz-felelek játékra hasonlított az egész, mintsem egy komoly szűrésre. Az alapelv az volt, hogy aki idáig elvonszolta magát az már ALKALMAS! Még azaz elvetemült sem számíthatott kegyelemre aki a hóna alatt cipelte a koporsóját, és a halotti anyakönyvi kivonatával legyezte magát. Na és a pucérkodás! Jó nem teljesen, de azért mégis. Olyan megalázó. Olyan kellemetlen. Egy még nem felnőtt –csak úgy viselkedő- már nem gyerek fiatalembernek ez valahogy olyan ciki. Nekem legalábbis az volt. Aztán következett a nap fénypontja, a tömeges tetanusz-oltás. Minden mai orvos, abban szent pillanatban harakirit követne el, ha most így kellene csinálni. Eldobható tű, fecskendő? Ezt el lehet felejteni. És mégis itt vagyok, itt vagyunk. Itt mondom el világraszóló bölcsességemet. Nem csoda, hogy a mai gyerekek olyan tápos csirkék, hiszen a fertőtlenítőszert is fertőtlenítjük nekik. Annyi földre pottyant zsíros kenyértől,  annyi frissen kihúzott földes répától, annyi az út porától szürke szedertől amit mi megettünk a mostani gyerekek feldobnák a talpukat. De ez a mi hibánk. Mi neveltük ilyenekké őket. Jó tanácsként elmondták, hogy ne feszítsük meg a farizmunkat amíg beadják, de csak ennyi. Igaz nem is kellett több, mert minden tisztességes fiúgyermek túl volt már egy-két tetanusz-oltáson. A városban folyó folyamatos építkezések termelték a szöges deszkákat és nekünk, illetve a talpunknak szinte minden nyáron találkozója volt velük és az éppen ügyeletes orvossal. Vigyorogva cikiztük egymást már hazafelé menet. Túl voltunk az első „randin” a sereggel. Nyuszikákból újra idétlen kamaszok lettünk. Estére már borogatni kellett és azt hiszem valami lázcsillapító is elkelt. Nem tudom mi a bánatot kutyultak össze, de ez nem közönséges anyag volt. Másnap hősiesen suli. Udvarias értetlenség, hogy mit keresünk ott. Ilyenkor „jár” egy nap pihi a tetanusz miatt. Zuhanás arcra, de ha már itt vagyunk, maradjunk csak.

Aztán viharos gyorsasággal elfelejtettük „férfilétünk” első stációját. Millió meg egy teendőnk akadt. Lányok, zene, buli, sport, barátok! Persze nem mellesleg a tanulás, egy „kellemes” érettségi, illetve az arra való felkészülés. A maturálás után újra előkerült a sereges téma. Husi hivatásos tiszti pályára készült. Minő meglepő Szolnokra! Egész pontosan Szandaszőlősre a Kilián György Repülőműszaki Főiskolára. Nem rémlik, hogy előtte nagydobra verte volna a dolgot, de igazából nem volt túl meglepő. Husi az Husi volt! A másik áldozat Kabos volt, a nagyeszű barátom. Őt a tanulmányai miatt veszítettük el. Előfelvételisként 11 hónapot le kellett húznia a seregbe az egyetem megkezdése előtt. Írtunk egymásnak, de nem emlékszem, hogy hová vitte a sors, de gondolom Kalocsára a többi előfelvételis közé. Ez a koránt sem lány-nevelde, arról volt híres, hogy válogatott bunkók szórakoztatták a leendő értelmiséget. A Kalocsai Forradalmi Ezred híres-hírhedt volt, persze nem az újoncok kényeztetéséről. Szóval 72 nyarán a szűk baráti körből ketten engedtek a sereg „csábításának”.

Éreztem én, hogy ez nem egy közönséges nyár lesz. Most kerültem ki a suliból és nem akaródzott tovább koptatni az iskolapadot. Ebből munkahely lesz „akárki meglássa”! Szüleim beleegyeztek, hogy csak szeptemberben álljak munkába. Természetesen az Erőműben. Igen, természetesen, mert minden idekötött. A szüleim itt dolgoztak, nyaranta én is itt voltam nyári munkán, de a barátaim egy része is itt lakott. Fura népség volt ez az Erőműves csapat, és most a felnőttekre, szüleinkre gondolok. Nem tudom, hogy a TVK-soknál hogyan is volt ez, de ezek az Erőműves pasik mind gyártulajdonosak voltak, vagy legalábbis úgy viselkedtek. Nekik nem munkahely volt az Erőmű, ők sajátjukként kezelték a gyárat hiszen ők építették. Nekik a fizetés – persze erős túlzással- csak egy plusz volt. Én nem emlékszem, hogy apám panaszkodott volna, ha jött az ügyeletes kocsi érte. Öltözött és ment. De Kabos-bácsira, vagy Husi apujára sem kellett rátelefonálni, hogy menjen már be, mert valami gond van. Fél szemük, fél fülük mindig az erőművön csüngött. Egy nem jól füstölő kémény, egy hangosabb gőzlefúvás reflexszerű készülődést, indulást váltott ki bennük. Pavlov kutyái nyáladzottak, ők mentek dolgozni. Itt volt a legmagasabb világon az egy négyzetméterre eső gyártulajdonosok száma. Milyen szerencsések akik nem élték meg az egész lepusztulását. És itt volt a lakótelep. Micsoda nagyszerű hely volt. Akik itt laktak talán nem is tudták milyen szerencsések. Nagyszerű közösség, ideális körülmények. Hol lehetett máshol Klein bácsit rádumálni, hogy vetítsen sorom kívül? Csak itt! A környéken strand is csak itt volt. Nekünk erőműves gyerekeknek talán ingyenes is volt, de ha mégsem akkor sem volt gond a belépő ára. Este meg biztos, hogy ingyen volt. És hát persze a pinceklub. Itt hallottam először sztereó lemezjátszót. Nem is akármilyen zenét, Pink Floyd-ot! Micsoda élmény! A ritka buszjárat sem okozott gondot. Futva, vagy sétálva a vasút mellett a kiserdőn át hamar megvolt az a pár kilométer. Főleg ha olyan kedves kísérő akadt mint Puha, vagy Veronika.

Még osztálybulit is szerveztünk ide. Másodiktól Magyari tanár úr lett az osztályfőnökünk. Nyugodtan mondhatom, hogy megfogtuk vele az Isten lábát. Annyit szőnyegszélén tanár nem állt, mint Ő! Díjaztuk is! Ha nem valami extrém bulira készültünk szinte mindig meg is hívtuk. Egy ilyen akció a Tisza-parton szalonna-sütéssel kezdődött. Előtte szent esküvéssel meg kellett fogadnunk, hogy szeszmentes lesz a buli, mert csak úgy jön el. (Az alapbeoszás szerint a lányok a kaját, a fiúk a piát rendezték.) Égre-földre, mindenre megesküdtünk csak jöjjön el. A tábortűz ég, a nyársak beélesítve, a kenyerek rajtra kész, csak az étvágygerjesztő lapult a táskák, szatyrok mélyén. Kérdő pillantások egymásra, de nedű csak nem bújt elő. Tanár úr egy ravasz mozdulattal felcsapta a táskája tetejét és kaján vigyor közepette kiosztott mindenkinek egy-egy kémcsövet, majd nem kis meglepetésünkre kitekerte a nyakát egy tekintélyes méretű pálinkásüvegnek. A felszabaduló nagy sóhajtól kis híján elaludt még a tűz is. Ekkor már mi is gátlás nélkül elővettük az eddig rejtegetett anyagot. Hamar túltettük magunkat a kajáláson és irány a pinceklub. Már előre rákészültünk az etetésre, itatásra. A nemi arányok teljes felborulása miatt (8 fiú, 24 lány) kénytelenek voltunk „aljas” trükkökhöz folyamodni, ami cukrozott-szélű poharakban és szívószállal szervírozott pálinka-vermut keverékben testesült meg. A rutinos lányok nagyívben a hátuk mögé lendítették az igen dekoratív szívószálat és csak úgy fiúsan, úgy ahogy kell, magukba töltötték a keveréket. Tanár úr nem volt elég rutinos, de igen jópofa dolgokra ragadtatta el magát. Mi is nagyon jól éreztük magunkat, mint mindig, ha együtt lehettünk. A többit őrizze a múlt jótékony homálya! SOHA nem volt téma, hogy az ilyen bulikon mi történt! Különben semmi! Fiatalok voltunk, szerettük egymást, szerettünk élni. Még egy adalék a tanár-diák kapcsolathoz. Az ötéves találkozón az oszifőnök töredelmesen bevallotta, hogy miattunk nem hagyta el a tanári pályát. Ekkorát ember nem udvarolhat egy osztályközösségnek! Köszönjük, és köszönjék meg azok is akinek volt szerencséje, hogy a TANÁR ÚR tanította.

A nagy szabadságot persze nem úgy kell érteni, hogy heverészés reggeltől estig. Nem-nem! Olyan munkát végezni ami nem kötelező. Gyárkapun belépni az más! Vagy egy hónapot sikerült aktív semmittevéssel eltölteni amikor a szomszéd srác – Öcsi- ajánlott egy jó munkát a leendő újerőmű területén. Geofizikai méréseket végző csapat gépkezelőt keresett. 3 hét igen intenzív munka, rettenetes melegbe. Napi 10 óra meló, 40 fokban! A teve főnök egy kortyot sem ivott egésznap, - állítólag pótolta esténként- nekünk négyünknek meg kevés volt egy 20 literes ballon. Kibírtuk! Jó volt! Büszke voltam magamra. Aztán jött a kérés, hogy menjek el velük Siófokra ott lesz a következő munkájuk. Irigyelt mindenki akinek elmeséltem. A Balatonra, és még fizetnek is? Engem a Balcsi nem dobott fel, de a bizalom, a nem túl kötött munka és persze a rendes fizetés az már inkább. 3 hétig bírtam! Minden hétvégén hazajöttem, de a barátok rettenetesen hiányoztak. Pedig igen kellemesen teltek a napok, ha a főnöknek nem volt kedve dolgozni akkor pihenő volt, ha viharosnak ígérkezett az idő, a villámveszély miatt  szintén lógás. Ilyenkor, vagy a UAZ-al, vagy a még nagyobb élményt nyújtó raj-Gaz-al csavarogtuk be a környéket. A napokba sétáltam a volt munkahelyem pesti központja környékén és nem kis meglepetésemre, a sok viszoglag modern autók között még láttam katona-zöld UAZ-t! Ponyvát le a masináról és már csakúgy tépte is a hajunkat a szél. Egyszer betévedtünk egy kerthelységbe ami előtt egy igen vagány cabrio állt. Próbáltuk kieszelni, hogy kié, vagy kiké lehet a gép. Én egy öltönyös digó csapatra fogadtam, a többiek is megtették „tétjeiket”. Óriási meglepetésünkre egy szakadt szinte toprongyos – valamilyen Skandináv- társaság pattan be az álomverdába. Fiatalok, jókedvűek és a mi mércénkhez mérve szemtelenül gazdagok. Hát igen, de vigasztalt, hogy ők soha sem lesznek a Szocialista Munka Hősei. Remélem ez a duma ütött?!

Készülőben volt egy mongóliai munka, de azt már nem mertem vállalni. Valami 2 éves melóról lett volna szó. Én? Akinek 2 hét után honvágya van? Érzékeny búcsú egymástól és irány haza.

Adott pillanatban, az adott helyen beleléptem! 1972 Szeptember 1. Tiszai Erőmű Vállalat Leninváros. Kérdés feltéve: Irodai, vagy fizikai munka? Fizikai! El sem tudtam képzelni magam mint irodakukac. Valami nagyon érdekes dolgon kellett átesnem, aki eddig Samu bácsi volt, hirtelen Szabó elvtárs lett, Gyuszi bácsi, Kokovay Gyula művezetővé vált. Egy pillanat alatt vége lett a felhőtlen gyerekkornak. Tetszett, vagy sem dolgozó ember lettem. A családias erőműves érzés, hangulat megmaradt, de már nem gyerekként, hanem dolgozó emberként kezeltek. Még régebben beleszerelmesedtem a hegesztésbe így a hegesztőműhelybe kerültem, ahol ketten voltunk érettségizettek így „természetes”, hogy mi voltunk segédmunkások. Palackcipelés majd egész nap. Aztán betanított suli Miskolcon. Ez jó volt! Bár nagyon fárasztó. Délelőtt meló, délután suli csak estére értem haza. Szabadidő egy perc se! De itt már hegeszthettem!!

Előszó

- Nem, nem és nem! Nem akarok katona lenni!

- Meg különben is, gebe vagyok! 176 centihez 50 kiló az nagyon kevés!

- Aki a Néphadsereg napján (Szeptember 29.) született, azt már csak nem viszik el?!

És hasonlóan épületes kifogásokkal, racionális és irracionális ötletekkel próbáltam távol tartani magamtól a katonaság „rémét”. Azt a rémet, amely most készül elrabolni két évet a fiatalságom legszebb éveiből. De az olajozottan működő gépezet megállíthatatlanul közeledett és készült magába szippantani.

Pedig nem állt tőlem távol a harc, a katonásdi. Mi még a Szovjet filmipar háborús remekein nevelkedtünk. Egész gyermekkorom a katonás játékok körül forgott. Állandóan „fegyvereket” gyártottunk, kardok, tőrök, csúzli, íj, íjpuska, fapisztoly, fapuska, de mesterei voltunk a bunkerépítésnek is. Nagyon sok bunkert építettünk. A csúcs, egy tökéletesen álcázott földalatti bungi volt. Lőttünk mindenre és mindenfélével. Apróbb gyerekeknek, vagy kevésbé ügyes nagyobbaknak még „bérlövést” is vállaltunk az éppen aktuális céllövöldébe.

De a középiskolával elmaradtak ezek a „katonás” dolgok. Sokkal fontosabbak lettek lányok, haverok, zene meg a bulik. Volt szerencsém olyan osztályba járni, ahol szinte nem múlt el hónap, hogy ne tartottunk volna valami bulit a KISZ álcája alatt. Ha valamit az ifjúsági szervezet védőszárnyai alatt szerveztünk a tanári kar képtelen volt ellenállni kérésünknek. „Pisis” elsősök voltunk még, éppen elkezdtük középiskolát a hármas iskolába, de már akkor megmutattuk oroszlánkörmeinket. A szünetet szabály szerint az osztálytermen kívül kellett tölteni, de mi úgy éreztük, hogy ezt nem nekünk találták ki. Mi bizony magnóbömböltetéssel, tánccal és egyéb kellemes elfoglaltsággal töltöttük a szünetet a „tanarak” végtelen boldogságára. Vesztünkre, vagy a tanárokéra a tantermünk éppen a tanári alatt volt – költözés után sem változott lényegesen a helyzet, csak annyiban, hogy a „Kunbélában” alattunk volt a tanári-, így szinte teljes hangerővel élvezhették tombolásunkat. Elmondhattuk, hogy bár nem tanított a diri – Bodnár igazgató úr -, mégis talán hozzánk jött be a legtöbbet. Volt olyan nap, hogy három magnót vett el tőlünk. Meggyőződésem, hogy mi voltunk az első olyan, (de)generáció amely nyíltan fel merte vállalni, hogy akar és tud boldogan élni. Az osztálytársak 60-70 %-a még az általánosból ismerős volt, illetve inkább barátok voltunk. Ritka volt az olyan, hogy valakinek ne lett volna felsőbb osztályba, vagy már végzett tesója. Így a tanároknak volt összehasonlítási alapja. Meg is kaptuk: Bezzeg a nővéred! Bezzeg a bátyád! Nekem mindkettőbe volt részem. Szóval egy nem semmi osztályunk volt! De a politikai helyzet is megváltozott. Azon kívül, hogy nyitott a „legvidámabb barakk” a külvilágra, a vietnámi-háborúval kapcsolatos dolgok is kezdtek megváltozni. Már az USA-ban sem volt annyi támogatója, és főleg nem a fiatalok között. Egyre több tiltakozásról, tüntetésről, Kanadába szökésről, egyetem elfoglalásról jöttek a hírek, de ezt már nem tudta kezelni a politika. Fátyolos szemű kortársaimnak csak a Hair és az Eper és Vér című filmeket és azok a zenéjét ajánlom felidézésre. Miért legyünk mások, miért utáljuk, miért tekintsük ellenségnek az amerikai fiatalokat amikor ők is, mint ahogy mi, elleneztük az esztelen vérontást. A sereg után alakítottam ki az általános véleményektől eltérő egyedi álláspontomat erről a háborúról. Lehet, hogy cinikusnak tűnik, de szerintem ez nem háború volt! Bármilyen kegyetlen, de ez egy szimpla éleslövészet volt, igen sok áldozattal. A két egymásnak feszülő nagyhatalom itt próbálta ki és tökéletesítette az új fegyvereit, új taktikai, stratégiai elképzeléseit. De ekkor tisztították ki az elavult fegyvereik raktárkészleteit is. Ha ők hosszú hajúak, ha ők is barátságot, szerelmet hirdettek mi miért ne? Igen, ez volt az áldott, átkozott hippi-korszak. És mi, a magunk módján részt akartunk venni benne. Ez volt a „Csókolj ne ölj!” korszak. Mi már szemérmetlenül csókolóztunk az utcán, bárhol! Nekünk már nem volt elég, hogy elbújva, titokba házibulikon élvezhessük a „üvegezős játék” örömeit. Mi már levittük a „kultúrgödörbe” a szomorúfűzek alá. Mi már legfeljebb egy kicsit vettük lentebb a hangerőt a „Szabad Európa” hallgatása közben, ha jött a közeg. Mi már puszival üdvözöltük egymást. Nem az arcérintős, mímelt valamivel, hanem az igazi cuppanós provokatív puszikkal, amiknek kötelező velejárója volt a másik derekának átfogása. Nem erotikus ölelkezés volt ez, ennek egészen más volt a jelentése. Közel engedlek magamhoz, mert tudom hogy szeretjük egymás közelségét, szeretlek mint barátot, mint fiatalságom részét. Persze ez egyáltalán nem esett nehezünkre, mert eszméletlenül jó csajok voltak az osztálytársnőink. Gabi, Hana a két miniszoknya-királynő, csakhogy a két leg-et említsem! A fejpántként is tökéletesen funkcionáló miniszoknyák látványa a legteljesebb mértékben megkímélt minket a vérnyomásnövelő gyógyszerek káros mellékhatásaitól - bár az ekkor divatos szűk farmer meglehetősen kényelmetlen viseletté vált. Azok a szoknyák! Mit előrehajolni! Elég volt ezeknek csodáknak csak előrenézni, hogy teljes valójába közszemlére tegyék a kamasz-, de nyugodtan mondhatom férfiszemnek is igen kívánatos kerekded popsikat. Pazar felhozatal volt, kár is tagadni. Nyálcsorgás nélkül még most sem megy a visszaemlékezés. Kaján olvasóimmal közölhetem, hogy nem öregkori nyáladzásról beszélek, akik nem ismerték az osztályunkat azoknak hiába is mondom.

Az első komolyabb „lázadást” azt hiszem másodikban követtük el egy honvédelmi napon. A mostani középiskolások ezt csak apjuk, nagyapjuk elbeszéléseiből ismerhetik. A bánat sem emlékszik, hogy pontosan miket kellett elkövetni. A kézigránát-dobás, a lövészet és a futás az megvan, de a többi.. hát az átcsúszott az emlékezet rostáján. Igazából nekünk csak a futással volt problémánk, persze nem az erőnléttel volt a gond. Mindegyikünk sportolt a suliba. Vajda és Fazekas tanár urak komoly teljesítményt követeltek. Erőfelmérés! Rémlik még? Fekvőtámasz, saslengés, kötélmászás, hasizom gyakorlat a bordásfalon. Labdajátékok csak ezek után! Volt idő, hogy a lányokkal együtt volt a tesi óránk, ilyenkor még nagyobbat „kellett” alakítanunk. Ez csak egy sima mezei kamaszos lázadás volt. A futás volt az utolsó feladat, ezt már nem csináltuk végig. Látótávolságon kívül lepihentünk egy fa alatt, majd úgy érzésre beestünk a célba. Gondoltuk mi! A pocsék idő még valahogy megmagyarázható lett volna, de hogy pont ellenkező irányból értünk célba az már nem. Szóval lebuktunk! Meg is lett az eredménye. Valamilyen szintű igazgatóit kaptunk. Szent meggyőződésem, hogy ezt a büntit „magasabb” sugallatra mérték ki ránk, úgyis mondhatnám „pártfegyelmit” kaptunk. Csendben megjegyzem, hogy a 8 fiúból négyünknek később komolyabb kapcsolata lett valamilyen egyenruhához.

Másik élmény a 70-es tiszai árvíz utáni építőtáborban ért minket. A tavaszi gátszakadás után már nyáron szerveztek építőtábort, de a sok meló miatt szeptemberben tanítási szünetet engedélyeztek azoknak, akik önként részt vesznek egy kéthetes építőtáborba. Természetesen jelentkeztünk. Mindegy hol, csak ne a suliba. Egyedül Kabos nem jöhetett velünk, mert ő már nyáron teljesítette a Haza iránti kötelességét. Otthon maradt 24 lánnyal! Hogy irigyeltük-e? Egyáltalán nem! Nagyon hamar eldöntődött – „Nesze neked magyar nyelv” by Búzás tanár úr -, hogy nem mélyülünk el a lányainkkal. Magyarul, házinyúlra nem lövünk, ha támad akkor se! Két nagyon lényeges dolog miatt kellett meghoznunk ezt a döntést. Az első, hogy az ilyen diákszerelmi kapcsolatok kórosan bonyolították az „életet”, nagyon nem tettek jót az osztályközösségnek. A második, igen prózai ok volt, lányaink fénysebességgel húztak el mellettünk érettség terén, úgyhogy nekünk még csak integetni sem maradt időnk. Ezek után vált általánosan ismertté bensőséges kapcsolatunk a 2C-vel, a vegyészlányokkal!  Az elsősök még nem, a negyedikesek már nem jöhettek. A teljesen ismeretlen elsősökért senki nem mert vállalni felelősséget, a negyedikeseknek meg készülni kellett az érettségire. Úgy hogy a második és a harmadik osztályokból jött össze a híres-hírhedt suli-válogatott,  a „Kunbélások”. Táborhelyünk Tivadar, a „bevetési területünk” Panyola, Kisar. Valamilyen nem túl elmés meggondolásból kísérőtanár nélkül engedtek el minket. Na ez piszkosul elvétették! Ha jól emlékszem egy ózdi tanárt ért az a nem túl nagy megtiszteltetés, hogy gebinbe megkapott minket. Nem tudtuk komolyan venni. Dolgoztunk rendesen, de a fegyelem az nagyon elkerült minket. Pedig igyekeztek rendesen. Katonai gyakorlót kaptunk, reggel ébresztő, este takarodó, alvás katonai sátorba. Micsoda kontraszt volt, hogy nagyobbnál nagyobb békejelekkel, keresztekkel –akkor halt meg Woodstock kiemelkedő ikonja az elektromos gitár virtuóza, énekes-zeneszerzője, Jimi Hendrix- díszítettük a katonai zubbonyainkat.  És hogy a katonai filing teljes legyen, komoly latrinával örvendeztettek meg minket. A pottyantós rötyi még valahonnan ismerős volt, de a tízméteres latrina már nem. A harmadik nap elfogyott a táborvezetés türelme és táviratilag értesítették a sulit, hogy küldjenek egy tanárt idomítónak, vagy hazaküldenek bennünket. Büszkék voltunk magunkra, hogy holmi elaggott felnőttek nem bírtak velünk! Vajda tanár úr lett a szerencsés kiválasztott. Ő, több nyert ping-pong és ágymeccs után kellő tekintélyt vívott ki magának, ami a mi helyzetünkre is jótékonyan hatott. Teljes mellszélességgel kiállt mellettünk. A táborvezetőség is megbékélt, hogy menthetetlenek vagyunk és leszálltak rólunk.

És persze a hihetetlenül erős szabadságvágy. Persze mondhatjátok, hogy milyen szabadságról beszélek az átkosban. Hát olyanról, hogy amikor a városba költöztünk még fegyveres őr engedett ki a városból, és a város egy részét szögesdrótkerítés vette körbe, de ezek szép lassan elporladtak, eltűntek. Ugyan így lazult a Párt szorító ökle, mondhatnám kezdett simogató tenyérré szelídülni. Meg különben is lélekben szabadnak lenni, az a legfontosabb! Mindig is nagyon nehezen viseltem korlátozást. És főleg a mások által rám kényszerített korlátot. A szüleim igazán nem nagyon kívántak sokat tőlem, de még ezt a keveset sem sikerült betartanom. A kevesek egyike volt – még általános sulis koromba-, hogy mire hazajönnek a munkából otthon legyek. Az esetek nagyobb részében ez nem jött össze. Volt hogy csak estére keveredtem haza a megadott fél három helyett! Kaja volt bárhová mentünk. Az útszélén szeder és eperfák, a kiserdő szélén kiskertek. Ennyi pont elég volt! Nekem fontosabb volt, hogy a barátaimmal legyek.

Még a menetrendek sem korlátozhattak, ha el szerettünk volna menni valahová. Egyszer atlétikai edzés végén jutott Kabosnak eszébe, hogy izzót kellett volna vennie apuja motorjába. Addigra már bezárt a bolt a városba, de megtudtuk hogy Polgáron még nyitva lesz, ha igyekszünk. Igyekeztünk! Egyszerűen, szó szerint átfutottunk Polgárra, pedig meg voltunk hajtva az edzésen is rendesen. Fáradság? Azt sem tudtuk mi az!

Amikor csak tehettük kimentünk a „zöldbe”, a természetbe. Ott még szabadabbnak éreztük magunkat. Kabossal, a Tisza polgári oldalán felfedeztünk egy mesébe illő, faóriásokkal teletűzdelt erdőrészt. Mi akkor csak a 10-15 éves nyárfákhoz voltunk szokva, amiket erdősávként telepítettek a város és a szocialista nagyipar remekei közé, ráadásul „szép sorba”. Lombhullás után át lehetett látni az egyik végéből a másikba. Pont olyan volt mint a politikai elképzelés a társadalomról, egyforma, sorokba rendezett emberek halmaza. Nincs kisebb, nincs nagyobb, nincs szegény, se gazdag, nem lóg ki a sorból senki se jobbról, se balról. Ezek közt a nagy fák között teljesen olyan érzés fogott el mintha valami katedrálisba lettünk volna. A lombokon áttűnő napsugarak teljesen olyanok voltak, mintha csak az ólomüvegablakokon törnének át. És csend! És nyugalom! Nagyfának neveztük a helyet, élmény volt minden találkozás ezzel a természeti tüneménnyel.

Az érettségi szünet nagy részét is erdőbe töltöttük. Én érettségire, Kandúr meg Kakadu szakmunkás-vizsgára készült. A TVK-ra vezető út bal oldalán a kiserdőben volt egy tisztás, oda költöztünk ki tanulni. Reggel felpakoltunk sátrat, kaját, súlyzót, könyveket és irány a Tisztás. Délelőtt tanulás, közben egy kis sport, délutánra megrendeltük csajokat egy kis kajapótlékkal. Szólt a magnó, aztán egy kis összebújós tánci-bánci. Ha kedvünk olyan volt akkor ott aludtunk. Megadtuk a módját!

Húsvétkor a kötelező locsolkodás után tömény unalom. Aztán egy ötlet, hogy menjük el Marcsihoz Kesznyétenbe, locsoljuk meg. Természetesen gyalog, az volt a legmegbízhatóbb járművünk. Nem először tettük meg ezt a szinte időutazást. Igen, időutazást, mert nekem mindig olyan érzésem volt mintha nem ugyanabba az idősíkban létezne a két település. A város követhetetlen gyorsasággal fejlődött, míg a környező falvak szinte megálltak a fejlődésben. Akkor már külön keresni kellett olyan helyet a városba ahol összesározhatja magát az ember. (Kisgyerekként apámmal többször voltam Pesten, ha hivatalos útja megengedte elvitt magával. El sem akartam hinni, hogy milyen pocsék, kátyús, zötykölődős utak vannak a szocializmus útján szélsebesen rohanó Magyarország fővárosban.) A hatvanas évek elején, közepén a városi ünnepségekre – Május 1, Augusztus 20 - a környékről is összetrombitálták a falusi embereket – munkás-paraszt szövetség- akkor láttam nagybajuszú, naptól ráncos, kék kötényes ízig-vérig parasztembereket, itt még voltak!  Emlékeztek a cigánynál is barnább, ráncos arcra és az állandó kalapviseléstől tökéletesen hófehér, sima homlokra?  Mindenki haza, átöltöz és már indultunk is. Nem tervezni, nem szervezni, elhatározni és indulni! Többször befürödtünk a túlszervezéssel, így inkább leszoktunk róla. Akkor még nem volt divat az előre bejelentkezés. Mentél amikor mentél, bár az is igaz, hogy kaptál amit kaptál. De hát akkor húsvét volt, arra mindenki készült, persze nem ajtó eltorlaszolással, bujkálással mint mostanság. Megetettek, megitattak jót dumáltunk még a szomszédnak is bemutattak. Kis híján eladtak a nem túl elmés, bár elég csinos és az akkori viszonyokhoz képest meglehetősen vagyonos leányzónak.

Ritka jó bulik voltak a Derkóban, de nem akkor amikor mi akartunk bulizni. Gyorsan kitakarítottunk és kifestettünk egy pincét Kandúrék házában. Berendeztük magunknak és már nem is voltunk megkötve. Akkor buliztunk amikor csak akartunk. Így ment ez, ha valami nem tetszett nem kezdtünk el sírdogálni, megoldottuk hogy nekünk jó legyen. Nem ismertünk és nem fogadtunk el korlátokat, korlátozást!