Egy hónap volt még hátra, amikor visszamentünk Szolnokra a
csapatgyakorlatról. Örültünk egymásnak, de leginkább annak, hogy lassan vége.
Bertuskón kívül senki sem tervezte, hogy ragaszkodik az egyenruhához. Lassan,
nagyon lassan teltek a napok, hetek. Az unalmas foglalkozások és az újra ránk kényszerített
fegyelem meghosszabbították a napjainkat. Nagyon nehéz volt újra beosztottnak
lenni. Megszoktuk, hogy mi döntünk. Persze, nem ugráltattak már bennünket. Már
nem kopaszok voltunk, de nem akaródzott már katonának lenni. Ezt minden
leszerelés előtt álló katona érezte. Mi sem voltunk kivételek. Az hogy
nemsokára tisztek leszünk, egyáltalán nem dobott fel egyikünket sem. Csak a
leszerelés napját vártuk. Délelőtt készültünk a tiszti vizsgára, délután
szigorúan betartva a munkaidőt, mentünk a városba csavarogni. A lustábbja és a
szomjasabbja az út túloldalán levő szovjet laktanya tiszti-kantinjáig jutott
csak el. Aztán az utolsó hétvégén meghoztuk a civilt. Innentől már tényleg nem
bírtunk magunkkal. Nagy türelem kellett hozzánk, de dicséret parancsnokainknak,
mert igen tisztességesen kezelték a dolgot. 1975. január 31-én délelőtt levizsgáztunk!
Túl voltunk ezen is. Délután szokásunknak híven kimentünk a városba, mintegy
elbúcsúzni. Nem maradtunk záróráig, mert még dolgunk volt. Megdumáltuk a
deszantos szakasszal, hogy náluk tartjuk a búcsúestét. Mindenki piával megpakolva
ment vissza a laktanyába. Szegény kapus nem győzte elfordítani a fejét, hogy ne
lásson, ne halljon, és ne beszéljen. Mire mindannyian beértünk vigyorgott
rendesen az egész szolgálat, mert önként leróttuk a vámot. Az üti. megkért,
hogy bírjuk még ki ezt az egy éjszakát. Persze megígértük és nem hagytuk
szomjan halni. Szerintem a század és a szakaszparancsnokaink idejében leléptek,
mert nekik hivatalból le kellett volna állítani a készülő őrületet. A
laktanyánk kimondottan oktató zászlóalj volt, olyan 150 fővel (lehet, hogy egy
picit több, de 200 főnél nem több). Ebből most, nem egészen 40-en készültünk dorbézolni.
Arra készültünk, hogy az elmúlt 23 hónapot kitöröljük az elménkből. Szolidan,
beszélgetéssel kezdődött buli, de az elfogyasztott ital mennyiségével arányosan
nőtt a zajszennyezés. Éneklésnek álcázott ordításunkat az időnként felbukkanó
üti. próbálta csillapítani, persze semmi eredménnyel. Meglátogattak az
helyettesei is, úgyhogy biztos igen feszes volt a szolgálat. Éjfélkor levágtuk
az utolsó centit és innentől nem tekintettük magunkat katonának. Az emeletes ágyak
elég sokáig bírták a táncunkat, de egy idő után megadták magukat és óriási
robajjal összeroskadtak. Mi is kezdtünk már fáradni és az ital is fogytán volt.
A sok fél, negyed üveget egy jó nagy lámpaburába töltöttük, az járt körbe.
Berekedtünk, elfáradtunk, kiütöttük magunkat. Lámpaoltás! Akinél éppen volt az
italos búra felloccsantotta a tartalmát az egy szem égőre, ami azon nyomban szétdurrant
és meggyújtotta a plafonról csöpögő pálinkát. Már hajnalodott, amikor vége lett
a bulinak. Letámolyogtunk a körletünkbe. Szerencsések voltunk, mert a mi
szobánk nem volt feldúlva. Oda nem költözött be a gólya. Reggel az időben
ébresztő szolgálat ki lett tessékelve a körletből cipőeső segítségével. Aztán
erőt vettünk magunkon és nekiláttunk az utolsó katonai feladatunknak a tiszti
fogadalomtételnek. Nem ecsetelem, hogy mennyire szenvedtünk, de nem érdekelt
már bennünket semmi. Még pár óra és VÉGE! Ez minden nehézségen átsegített. Még
a józanságunk elején megbeszéltük, hogy utoljára még megtréfáljuk a sereget. A
fogadalmat a legénységi étkezdébe ejtettük meg. Annak rendje és módja szerint
kiöltöztünk, immár alhadnagyi váll-lappal. Végignéztek bennünket és
megjelenésre alkalmasnak találtak. Lent az alakulótéren dobtuk be magunkat.
Vezényszó nélkül megigazítottunk a nadrágjainkat. Mindenki felhúzta a
nadrágszárat, amennyire a heréi engedték és így közszemlére tettük a tarka
zoknijainkat. Már nem volt idő visszamenni, átöltözni és nem voltunk hajlandók
leengedni sem a nadrágszárát. A tribünön állóknak csak lassan esett le, hogy
nem kerek itt valami. Egyenként hívtak bennünket és mi szép magasra emeltük a
lábunkat, hogy mindenki láthassa, hogy nekünk vicc ez az egész. Esküszöm, még
évekig tudtam, hogy mit súgott egy idétlen mosoly kíséretében a zászlóaljpk. a
kézfogás alkalmával, de már nem tudom. Elfelejtettem! De azt tudom, hogy
mosolyogva mondtam, LESZERELÜNK! Az ünnepi ebédet csak piszkáltuk. A másnapos
gyomor nehezen vette be a kaját, de az is besegített, hogy már mentünk volna.
Az ebéd után átöltöztünk civilbe és leadtuk az utolsó katonaruhánkat.
Összeverődtünk, elbúcsúzott tőlünk a szakasz- és a századpk. Láttuk a sok irigy
arcot, akiknek még volt egy hónapjuk hátra. Amikor kiléptem a kapun, isten
bizony éreztem, hogy más a levegő. Nem szoktam elragadtatni magam, de akkor
felugrottam, egy nagyot kiáltottam, úgy szórtam szét azt a 150 lapocskát, amit
minden leszerelő katona féltve őrzött erre a napra.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szolnok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szolnok. Összes bejegyzés megjelenítése
2018. május 10., csütörtök
2016. február 20., szombat
Robbantás
Még nem volt nagyon meleg, kellemes volt a nyári délelőtt. Ültünk
a Csepelen, mentünk robbantani. Nem először csináltuk, volt már részünk benne.
Először elméletben ismerkedtünk a robbantás kellékeivel. A gyújtózsinórokkal, gyutacsokkal, robbanóanyagokkal és a különböző robbantási technikákkal. Aztán már gyakorlatban is kipróbáltuk. Szép sorban, hogy szokjuk. Először csak időzített gyújtózsinórt gyújtogattunk, gyufával, szúrólánggal. Később már szereltünk rá gyutacsot, ez már tényleg robbant. Az újabb tanulnivaló a robbanó-gyújtózsinórral színesedett. Végül az elektromos gyutacsokat is kipróbáltuk. Mondhatom, élveztük a dolgot. Meg amúgy is jó volt kiszabadulni időnként a tanteremből. Az első attrakciónk egy 7,5 dekás TNT felrobbantása volt. Kimentünk, hátra a kertbe, ott gyakoroltunk. A szokásos oktatási négyszögben hallgattuk a század pk-t. Ő tartotta a robbantás gyakorlati részét. Úgy láttam szereti, élvezi, de értett is hozzá. Nyugodtan, néha kedélyesre vette a figurát. Ez jó volt, ránk is ránk ragadt a magabiztossága. Elmagyarázta, aztán bemutatta mit kell tennünk. Egy 60 centis zsinórra egy gyutacs, azt bele egy kis TNT hasábba. Ezt kellett mindenkinek felrobbantani a fejünktől olyan 3 méterre. Na, gondoltuk ez a pacák sem normális. Nem találtuk túl egészségesnek a távolságot és fedezéket sem említett. Enyhén háborogtunk, de megnyugtatásként bemutatta a dolgot. Az adott helyen összeszedte a kellékeket, a kijelölt helyen összeszerelte a cuccot, meggyújtotta, 5 lépés előre, egy kis gödörbe beletette, vissza megint 5 lépés, szembe állt a gödörrel, majd hasra vágta magát és megvárta a robbanást. Természetesen sisakban. Pukkant egyet és kész. Vagy kétszer „elpróbáltuk” aztán jött az éles. Én nem voltam nyugodt, de szerintem a többiek sem. Mi lesz, ha nem egy perc alatt ég le zsinór? Elég lesz az idő a „sétára”? Mert az ki volt adva, hogy nem kell rohangálni, csak nyugiba. Persze akinek van rutinja annak könnyű! Mivel megcsinálta, így nekünk sem „illett” nagyon cidrizni. Nyugodtan, határozottan osztogatta a parancsokat, végigkísérte az aktuális delikvenst. Jó volt látni a megkönnyebbült arcokat. Amikor sorra kerültem, már csak enyhe lámpalázzal kellett megküzdenek. Ment minden rendesen. Már égett a kezemben a gyújtózsinór, már siettem is volna vele, de eszembe jutott, hogy a pk sem szaladt vele. Na, akkor nekem sem sürgős! Séta el a gödörig, egy katonás hátraarc, egy újabb séta, újra hátraarc. A hasra vágódáshoz besegített a gravitáció, de ezt már tényleg nem lassított-felvétellel követtem el. A sisak peremét is egy kicsit erősebben vágtam a földhöz, hogy jobban védjen. Szám kitátva, fülem befogva és vártam. Menetrendszerűen jött a „puff” és a parancs, hogy húzzak vissza a többiekhez. Túlestünk a tűzkeresztségen, megkönnyebbültünk. Ezután, alig vártuk, hogy robbanthassuk egyet-egyet. Ritkán, de volt rá lehetőségünk. Amikor nem volt „kedve” kihúzatni a levert cölöpöket a Zagyván épített hidak bontásakor, akkor egyszerűen belerobbantottuk őket, de így jártak a Tiszán épített kikötők oszlopai is. Jókat szórakoztunk, élveztük, nem féltünk a robbantástól. Nagy szívfájdalmam volt, hogy nem engem vitt el magával egy igazi csemegére. Két hétig robbantgattak a Mátrában. Valami leendő sípályát tisztítottak meg fatuskóktól. Persze esélyen sem volt, nem voltunk olyan viszonyban, sőt!
Az előttünk lévő Csepelre nemrég pakoltunk fel 200 kg TNT-t, és 20 kg plasztikus robbanóanyagot és mindent, ami ezek felrobbantásához kellett. Mindkét góré jött velünk, ezt a szakasz pk is látni akarta. Feladat, egy harckocsi fedezék robbantással való előkészítése. Az alap dolgokat a Kiképzési Tervből ismertük, de a részleteket a „tetthelyen” ismertük meg. Valahol a Tisza partjára mentünk, úgy néztem árterület lehetett, nem túl messze a Szolnoktól. Lepakoltunk, kajáltunk. Nekünk, műszaki katonáknak járt tízórai is. Ez legtöbbször C-nápolyi volt, tehát nem kell nagy evészetre gondolni, de erre biztosítani kellett időt. Amúgy, alapjában véve időmilliomosok voltunk. 45 perces óráinkat 15 perces szünetek szakították meg. Elég sok ez a 15 perc, de arra kevés volt, hogy tisztesek szórakozzanak velünk. Természetesen ilyen feladatok alkalmával nem tartották be a szüneteket. Ilyenkor legtöbbször az akciók végén lazítottunk egyet. Oktatási-négyszögbe verődtünk, ismertette a század pk a feladatot, részletesen elmondta a tennivalókat. Mivel tanultunk, nem osztották szét a szakaszt a különböző feladatokhoz. Mindenki csinált mindent, hogy adott esetben meg tudjunk szervezni egy ilyen robbantást. És milyen érdekes! Most úgy készültünk robbantani, hogy nem rombolunk vele, hanem építünk. Így nem kellett fanyalogni a galamblelkűeknek sem. Első nekifutásra fúrtunk 6 darab lyukat, olyan 3 méter mélyre. Hogy spóroljunk a Honvédségnek ezért kézi földfúrókkal estünk neki a jó anyaföldnek. Mivel nem csesztettek miatta, valószínű elfogadhatóan haladtunk. Amúgy nem mindig volt előírás az idő. Sokszor fontosabb volt, hogy átlássuk az egész folyamatot, hogy később továbbadhassuk. Sikeresen elkövettük a lyukakat. Most egy kis öblöt kellett csinálni a lyukak aljára, hogy beleférjen a több mint 30 kg TNT. Összeszereltünk 6 cuccot, egy-egy TNT téglával. Kötél, de inkább madzag segítségével leengedtük őket. Időzített és robbanó gyújtózsinór kombinációval oldottuk meg a feladatot. Olyan 10-15 méterről robbantottunk. Semmi védelem. Nem is volt rá szükség, hiszen nem volt „folytás”, így csak gyenge puffanást lehetett hallani, meg némi füstöt és port lehetet látni. Jó előkészítő volt a nagy durranásra. A közel 1 kg-os TNT „téglák” ügyes kis üregeket robbantottak, most már volt hová pakolni az árut. Újra nekiálltunk szerelni gyújtózsinóros szerelést. Biztonság kedvéért elektromos gyújtásra felkészültünk, illetve ez volt az elsődleges, gyújtózsinóros volt a tartalék. Az elektromos szereléshez plasztikus robbanóagyagot használtunk. Jót „gyurmáztunk”! Reggel még nem gondoltunk, hogy hímtagot, sündisznót, hóembert fogunk mintázni nagy-nagy élvezettel. Nem szóltak ránk! Ez is része lehetett a kiképzésnek? Aztán ezeket is szépen leengedtük, majd kezdtük volna megtölteni a lyukakat. Már az első „tégla” keresztbe megszorult. Ez gáz! A század pk csak vigyorgott és ránk szólt, hogy törjük össze, úgy nem akad el. Anyádat! Persze csak magunkba! Tudtuk, tanultuk, hogy a TNT csak szúróláng hatására robban. Elvileg át is lehet lőni, sőt meg is lehet gyújtani anélkül, hogy robbanna. De azért mégis. A század pk gyorsan összetört egyet, erre nekiestünk mi is. Olyan, fél, negyed darabokra tördeltük őket. Felszabadult gyerkőcökként élveztük a rombolást. Hogy még tapasztaljunk meggyújtott egy darabkát, mi tágra nyílt szemmel lestük. Nem teljesen eszetlenül bedobáltuk az összetört darabokat, vigyázva a zsinórokra. Végül betemettük a lyukakat, majd enyhén bedöngöltük a földet. Ezzel elkészültünk! Olyan 50 méterre álltak a Csepelek, idáig vezettük el zsinórokat. Parancsra bevackoltunk a kocsik alá. A század pk rákapcsolta az elektromos vezetékeket a gyújtóra. Persze közben folyamatosan magyarázott, hogy mire kell majd figyelnünk, mit hogyan és miért csinál. Elég morc szokott lenni, de laktanyán kívül lazított. Nem engedte el magát, de közvetlenebb volt velünk. Így megengedtük magunknak, hogy gyengéden figyelmeztessük, hogy már piszkosul ráizgultunk a robbantásra, kezdhetné már! Ééééés… megtörtént! Robbantás! Elfordította a kart és egy pillanat múlva megemelkedett a föld ahol az előbb dolgoztunk. Rendkívüli esetekben emberek azt mondják, hogy szinte lassított-felvételként játszódnak le az események. Hát, velem ekkor ez történt. Olyan 5 méter magasságig szinte egy tömbként emelkedett a föld. Nem sietett, ráérősen mozgott. Aztán szép lassan darabokra szakadt, kezdett szétválni. A nagyobb darabok hamar megunták a magaslati levegőt és olyan 10 méterről már vissza is fordultak. A kisebbek folytatták útjukat, a fene tudja meddig. Halottam a robbanást, de nem tudtam figyelni rá. A látvány teljesen lefoglalt. Soha nem ragadta el ennyire a figyelmemet semmi. A kocsi alól nem tudtam követni a legkisebbeket. A Csepel platóján kopogó földdarabok józanítottak ki. Ekkor észleltem újra a külvilágot. Megvártuk, hogy abbamaradjon a kopogás, aztán kikászálódtunk a kocsi alól. Szaros kölykök módjára futottunk a gödörhöz. Nagyon kíváncsiak voltunk a „MŰ”-re. Egy szép, derék, formás gödör várt minket. Elégedettek voltunk magunkkal, de a parancsnokaink is. Nem dicsértek agyon, de egy „Jó munkát végeztek!” kifért a szájukon. Összecuccoltunk, felültünk a kocsira és irány a laktanya. Évek múlva Sátoraljaújhelynél árvíz miatt gátat kellett robbantani. Mondja a TV, hogy 100 kg robbanóanyaggal próbálkoztak. Első gondolatom volt, hogy ezt elvétettétek fiúk, ez kevés, a duplája kell! És mondja a bemondó, hogy ennyivel nem sikerült, csak a duplájával! Olyan elégedett voltam magammal…..
Először elméletben ismerkedtünk a robbantás kellékeivel. A gyújtózsinórokkal, gyutacsokkal, robbanóanyagokkal és a különböző robbantási technikákkal. Aztán már gyakorlatban is kipróbáltuk. Szép sorban, hogy szokjuk. Először csak időzített gyújtózsinórt gyújtogattunk, gyufával, szúrólánggal. Később már szereltünk rá gyutacsot, ez már tényleg robbant. Az újabb tanulnivaló a robbanó-gyújtózsinórral színesedett. Végül az elektromos gyutacsokat is kipróbáltuk. Mondhatom, élveztük a dolgot. Meg amúgy is jó volt kiszabadulni időnként a tanteremből. Az első attrakciónk egy 7,5 dekás TNT felrobbantása volt. Kimentünk, hátra a kertbe, ott gyakoroltunk. A szokásos oktatási négyszögben hallgattuk a század pk-t. Ő tartotta a robbantás gyakorlati részét. Úgy láttam szereti, élvezi, de értett is hozzá. Nyugodtan, néha kedélyesre vette a figurát. Ez jó volt, ránk is ránk ragadt a magabiztossága. Elmagyarázta, aztán bemutatta mit kell tennünk. Egy 60 centis zsinórra egy gyutacs, azt bele egy kis TNT hasábba. Ezt kellett mindenkinek felrobbantani a fejünktől olyan 3 méterre. Na, gondoltuk ez a pacák sem normális. Nem találtuk túl egészségesnek a távolságot és fedezéket sem említett. Enyhén háborogtunk, de megnyugtatásként bemutatta a dolgot. Az adott helyen összeszedte a kellékeket, a kijelölt helyen összeszerelte a cuccot, meggyújtotta, 5 lépés előre, egy kis gödörbe beletette, vissza megint 5 lépés, szembe állt a gödörrel, majd hasra vágta magát és megvárta a robbanást. Természetesen sisakban. Pukkant egyet és kész. Vagy kétszer „elpróbáltuk” aztán jött az éles. Én nem voltam nyugodt, de szerintem a többiek sem. Mi lesz, ha nem egy perc alatt ég le zsinór? Elég lesz az idő a „sétára”? Mert az ki volt adva, hogy nem kell rohangálni, csak nyugiba. Persze akinek van rutinja annak könnyű! Mivel megcsinálta, így nekünk sem „illett” nagyon cidrizni. Nyugodtan, határozottan osztogatta a parancsokat, végigkísérte az aktuális delikvenst. Jó volt látni a megkönnyebbült arcokat. Amikor sorra kerültem, már csak enyhe lámpalázzal kellett megküzdenek. Ment minden rendesen. Már égett a kezemben a gyújtózsinór, már siettem is volna vele, de eszembe jutott, hogy a pk sem szaladt vele. Na, akkor nekem sem sürgős! Séta el a gödörig, egy katonás hátraarc, egy újabb séta, újra hátraarc. A hasra vágódáshoz besegített a gravitáció, de ezt már tényleg nem lassított-felvétellel követtem el. A sisak peremét is egy kicsit erősebben vágtam a földhöz, hogy jobban védjen. Szám kitátva, fülem befogva és vártam. Menetrendszerűen jött a „puff” és a parancs, hogy húzzak vissza a többiekhez. Túlestünk a tűzkeresztségen, megkönnyebbültünk. Ezután, alig vártuk, hogy robbanthassuk egyet-egyet. Ritkán, de volt rá lehetőségünk. Amikor nem volt „kedve” kihúzatni a levert cölöpöket a Zagyván épített hidak bontásakor, akkor egyszerűen belerobbantottuk őket, de így jártak a Tiszán épített kikötők oszlopai is. Jókat szórakoztunk, élveztük, nem féltünk a robbantástól. Nagy szívfájdalmam volt, hogy nem engem vitt el magával egy igazi csemegére. Két hétig robbantgattak a Mátrában. Valami leendő sípályát tisztítottak meg fatuskóktól. Persze esélyen sem volt, nem voltunk olyan viszonyban, sőt!
Az előttünk lévő Csepelre nemrég pakoltunk fel 200 kg TNT-t, és 20 kg plasztikus robbanóanyagot és mindent, ami ezek felrobbantásához kellett. Mindkét góré jött velünk, ezt a szakasz pk is látni akarta. Feladat, egy harckocsi fedezék robbantással való előkészítése. Az alap dolgokat a Kiképzési Tervből ismertük, de a részleteket a „tetthelyen” ismertük meg. Valahol a Tisza partjára mentünk, úgy néztem árterület lehetett, nem túl messze a Szolnoktól. Lepakoltunk, kajáltunk. Nekünk, műszaki katonáknak járt tízórai is. Ez legtöbbször C-nápolyi volt, tehát nem kell nagy evészetre gondolni, de erre biztosítani kellett időt. Amúgy, alapjában véve időmilliomosok voltunk. 45 perces óráinkat 15 perces szünetek szakították meg. Elég sok ez a 15 perc, de arra kevés volt, hogy tisztesek szórakozzanak velünk. Természetesen ilyen feladatok alkalmával nem tartották be a szüneteket. Ilyenkor legtöbbször az akciók végén lazítottunk egyet. Oktatási-négyszögbe verődtünk, ismertette a század pk a feladatot, részletesen elmondta a tennivalókat. Mivel tanultunk, nem osztották szét a szakaszt a különböző feladatokhoz. Mindenki csinált mindent, hogy adott esetben meg tudjunk szervezni egy ilyen robbantást. És milyen érdekes! Most úgy készültünk robbantani, hogy nem rombolunk vele, hanem építünk. Így nem kellett fanyalogni a galamblelkűeknek sem. Első nekifutásra fúrtunk 6 darab lyukat, olyan 3 méter mélyre. Hogy spóroljunk a Honvédségnek ezért kézi földfúrókkal estünk neki a jó anyaföldnek. Mivel nem csesztettek miatta, valószínű elfogadhatóan haladtunk. Amúgy nem mindig volt előírás az idő. Sokszor fontosabb volt, hogy átlássuk az egész folyamatot, hogy később továbbadhassuk. Sikeresen elkövettük a lyukakat. Most egy kis öblöt kellett csinálni a lyukak aljára, hogy beleférjen a több mint 30 kg TNT. Összeszereltünk 6 cuccot, egy-egy TNT téglával. Kötél, de inkább madzag segítségével leengedtük őket. Időzített és robbanó gyújtózsinór kombinációval oldottuk meg a feladatot. Olyan 10-15 méterről robbantottunk. Semmi védelem. Nem is volt rá szükség, hiszen nem volt „folytás”, így csak gyenge puffanást lehetett hallani, meg némi füstöt és port lehetet látni. Jó előkészítő volt a nagy durranásra. A közel 1 kg-os TNT „téglák” ügyes kis üregeket robbantottak, most már volt hová pakolni az árut. Újra nekiálltunk szerelni gyújtózsinóros szerelést. Biztonság kedvéért elektromos gyújtásra felkészültünk, illetve ez volt az elsődleges, gyújtózsinóros volt a tartalék. Az elektromos szereléshez plasztikus robbanóagyagot használtunk. Jót „gyurmáztunk”! Reggel még nem gondoltunk, hogy hímtagot, sündisznót, hóembert fogunk mintázni nagy-nagy élvezettel. Nem szóltak ránk! Ez is része lehetett a kiképzésnek? Aztán ezeket is szépen leengedtük, majd kezdtük volna megtölteni a lyukakat. Már az első „tégla” keresztbe megszorult. Ez gáz! A század pk csak vigyorgott és ránk szólt, hogy törjük össze, úgy nem akad el. Anyádat! Persze csak magunkba! Tudtuk, tanultuk, hogy a TNT csak szúróláng hatására robban. Elvileg át is lehet lőni, sőt meg is lehet gyújtani anélkül, hogy robbanna. De azért mégis. A század pk gyorsan összetört egyet, erre nekiestünk mi is. Olyan, fél, negyed darabokra tördeltük őket. Felszabadult gyerkőcökként élveztük a rombolást. Hogy még tapasztaljunk meggyújtott egy darabkát, mi tágra nyílt szemmel lestük. Nem teljesen eszetlenül bedobáltuk az összetört darabokat, vigyázva a zsinórokra. Végül betemettük a lyukakat, majd enyhén bedöngöltük a földet. Ezzel elkészültünk! Olyan 50 méterre álltak a Csepelek, idáig vezettük el zsinórokat. Parancsra bevackoltunk a kocsik alá. A század pk rákapcsolta az elektromos vezetékeket a gyújtóra. Persze közben folyamatosan magyarázott, hogy mire kell majd figyelnünk, mit hogyan és miért csinál. Elég morc szokott lenni, de laktanyán kívül lazított. Nem engedte el magát, de közvetlenebb volt velünk. Így megengedtük magunknak, hogy gyengéden figyelmeztessük, hogy már piszkosul ráizgultunk a robbantásra, kezdhetné már! Ééééés… megtörtént! Robbantás! Elfordította a kart és egy pillanat múlva megemelkedett a föld ahol az előbb dolgoztunk. Rendkívüli esetekben emberek azt mondják, hogy szinte lassított-felvételként játszódnak le az események. Hát, velem ekkor ez történt. Olyan 5 méter magasságig szinte egy tömbként emelkedett a föld. Nem sietett, ráérősen mozgott. Aztán szép lassan darabokra szakadt, kezdett szétválni. A nagyobb darabok hamar megunták a magaslati levegőt és olyan 10 méterről már vissza is fordultak. A kisebbek folytatták útjukat, a fene tudja meddig. Halottam a robbanást, de nem tudtam figyelni rá. A látvány teljesen lefoglalt. Soha nem ragadta el ennyire a figyelmemet semmi. A kocsi alól nem tudtam követni a legkisebbeket. A Csepel platóján kopogó földdarabok józanítottak ki. Ekkor észleltem újra a külvilágot. Megvártuk, hogy abbamaradjon a kopogás, aztán kikászálódtunk a kocsi alól. Szaros kölykök módjára futottunk a gödörhöz. Nagyon kíváncsiak voltunk a „MŰ”-re. Egy szép, derék, formás gödör várt minket. Elégedettek voltunk magunkkal, de a parancsnokaink is. Nem dicsértek agyon, de egy „Jó munkát végeztek!” kifért a szájukon. Összecuccoltunk, felültünk a kocsira és irány a laktanya. Évek múlva Sátoraljaújhelynél árvíz miatt gátat kellett robbantani. Mondja a TV, hogy 100 kg robbanóanyaggal próbálkoztak. Első gondolatom volt, hogy ezt elvétettétek fiúk, ez kevés, a duplája kell! És mondja a bemondó, hogy ennyivel nem sikerült, csak a duplájával! Olyan elégedett voltam magammal…..
2016. február 12., péntek
Eskü
Nemcsak álmosan, fáradtan is
keltem. Az ébresztő meglehetősen humánus volt, illett az ünnepi alkalomhoz. –Ma
végre katonák lesznek! Éppen ideje, mert már rettentően unalmas volt a sok
alakizás és hogy mindenre az volt a válasz, hogy az Esküre! Azért sepregettünk,
gereblyéztünk napokat az alakulótéren, azért mostunk, sikáltunk, portalanítottunk
a körletekben. Szóval csillogott-villogott minden, de leginkább a homlokunk az
izzadságtól. Már napok óta gyakoroltuk az Eskü koreográfiáját, ma már nem
fárasztottak vele. Csak túl lenni már rajta! Ez volt mindenki kívánsága.
Nemcsak mi, az elöljáróink is ezt szerették volna. A sereg nincs berendezkedve
ünnepekre, főleg olyanokra, amin sok oda nem való személlyel kell törődni.
Mindenkinek mosolyt, elégedettséget kellett erőltetni magára. A családtagokat meg
kellett nyugtatni, hogy jó kezekben, jó helyen van a fiacskájuk. Mindenki
tudta, hogy ez nem igaz, de el kellett játszani ezt az össznépi átverést.
Tegnap még ünnepi fürdésbe is részesültünk. Nagyon is ránk fért, mert a heti
egyszeri fürdés nagyon kevés volt. A hidegvizes mosakodás nem ért semmit, nem
tisztított meg, csak ideig-óráig
eltüntette a testszagot. Reggeli után tisztálkodás, borotválkozás és a
kimenőruha rendberakása következett. Cipőnek, ruhának, sapkának, kesztyűnek,
mindennek rendbe kellett lenni, de a körletrendet is alaposan leellenőrizték,
mert a ceremónia után feljöhettek a vendégek is. Nagyon vártam már a
találkozást. A szüleimnek komoly logisztikai feladat volt, hogy a bátyámmal
egyszerre volt az Eskünk. Nekem itt Szolnokon, neki Budapesten. Külön feladat
volt a barátnők beszervezése. A bátyámnak már menyasszonya volt, az nem
jelentett problémát. Itt igazában velem volt gond. Melyik lány jöjjön? Én Pepit
választottam. (Túl fiatalnak találtam Csukát ehhez.) Ő Nyéken lakott, alig
ismerték a szüleim. Először össze kellett ismerkedni Pepi nővérével és családjával,
mert ők nevelték, miután meghalt az anyukája. Anyu, apu megoldotta, lerendezte
a dolgot. Apu, a bátyámhoz ment Évával, Anyukám Pepivel hozzám. Ezt így leírni
egyszerűnek tűnik, pedig akkor ez egyáltalán nem volt az. Nem volt autónk, nem
volt telefonunk. Az ember egy levélben leírta a kívánságát és reménykedett,
hogy úgy fognak történni a dolgok, ahogy eltervezte. Az elszállásolás nem
jelentett gondot, mert Szolnokiak vagyunk. Onnan költöztünk Berente érintésével
az akkori Tiszaszederkénybe. Anyumnak, vagy négy testvére, apunak a nővére
biztosította a rokoni hátteret a vendéglátás területén. Később nekem is jól jött
a sok nagynéni, nagybácsi és a még több unokatestvér. Amikor tehettük kint
lógtunk az ablakokba, de innen csak az utcát láttuk. A vendégek nagy része taxival,
busszal, vagy saját autóval jött. Nem tudtuk kik érkeztek, mert a kaput nem
láttuk. Mindenki feszült, ideges, várakozással teli volt. Mielőtt mindenki
kiborult volna kiosztották a fegyvereket. Ez jelentette azt, hogy most már
kezdődik. Végre megláthatjuk az otthoniakat. Lementünk a legénységi-épület elé
és sorba, oszlopba rendeződtünk. Nem volt egyszerű, mert mindenki a jó 50
méterre lévő vendégek között keresgélte az övéit. Összeszorított fogak között
próbált ránk parancsolni szakasz pk-nk, nem akart kiabálni velünk. Összekaptuk
magunkat, átvedlettünk újra katonának. Meneteltünk valamennyit, aztán levágtunk
mindenkinek egy roppant katonás „vigyázmenetet”. Odavertük rendesen a lábunkat,
de a kimenőcipő nem adta magát úgy, mint a surranó, meg a lábunk is zsiborgot. A
kanyarba elégedett vigyort láttunk a szakasz pk arcán. Az egész bagázst a századparancsnokunk
vezette, ő is kitett magáért. Beálltunk a helyünkre, a vendégeket is
átrendezték, hogy ők is nézzenek ki valahogy. Nem láttam az enyéimet. Nem akartam,
nem mertem forgolódni. Persze ezzel nem csak én voltam így. Elég sokat komolytalankodtunk,
most erőt vettünk magunkon. Mindenféle jelentések, vigyázz, pihenj után a
zászlóalj politikai helyettese nyakon öntött minket, valami roppant unalmas
sablonszöveggel. Faarccal végigszenvedtük. Aztán elkezdődött a lényeg! Kiment a
kijelölt fickó és engedélyt kért az Eskü szövegének a felolvasására. A tribünön
állók olyan elégedett mosollyal nyugtázták a kérést, mintha tőlük kért volna engedélyt.
Volt ott aztán mindenki, csak éppen akasztott ember nem. A városi
pártbizottságtól, KISZ bizottságtól, munkásőr, szakszervezeti funkci, katonák a
város számos alakulataiból és szovjet katonák, a szomszédból.
Eskü-höz! Jobb kezünk két ujja a magasba és elkezdődött:
Eskü-höz! Jobb kezünk két ujja a magasba és elkezdődött:
“Én
… … a dolgozó magyar nép fia esküszöm, hogy a Magyar Népköztársaságnak hűséges
katonája leszek. A népköztársaság alkotmányához, törvényeihez és törvényes
rendeleteihez híven, becsülettel teljesítem kötelességemet. Elöljáróim és
feljebbvalóim parancsainak engedelmeskedem. Esküszöm, hogy hazámat, a Magyar
Népköztársaságot minden külső és belső ellenség ellen életem feláldozásával is
megvédem. Az ellenséggel soha a legkisebb egyetértésbe sem bocsátkozom, ellene
mindenkor, mindenütt bátran és férfiasan harcolok. Zászlóinkat szabadságharcos
elődeink példáin lelkesülve győzelemre viszem. Parancsnokaimat, zászlóinkat,
elvtársaimat megvédem, csapatainkat, fegyvereinket és egyéb harci eszközeinket
el nem hagyom. A katonai ismereteket elsajátítom. Példaadóan viselkedem és a
fegyelmet minden törvényes eszközzel fenntartom. Alárendeltjeimről a legjobb
tudásom szerint gondoskodom, őket öntudatos hazafiakká és a népek szabadságának
harcosává nevelem. A fegyveres erők vagyonát, és más népi vagyont megőrzöm és
megőriztetem. A szolgálati és államtitkot híven megtartom. Békében és háborúban
egyaránt népünk igaz fiához méltó módon viselkedem, becsülettel élek és halok. Ha
pedig eskümet megszegem, sújtson a népköztársaság törvénye és dolgozó népünk
megvetése.”
Érzelmes, nem érzelmes, de
belebizserget mindenem. Meggyőződésem, hogy nem csak én vettem komolyan az
ESKÜT. Együtt mondtuk, együtt éreztük. Nem változtunk meg varázsütésre, de erre
a kicsi időre igazi katonának éreztük magunkat. Úgy hiszem, büszkék lehettek
ránk a szeretteink. Az akció után a zászlóaljparancsnok mondott egy egetverő
baromságot, amit köszöntőnek szánt. Ránk rivalltak és újra elindultunk egy
újabb tisztelgésre. Ha az előbb elzsibbadt a talpunk, akkor most duplán, úgy odaverük. Fel a körletbe, leadtuk a fegyvereinket, aztán újra le az
alakulótérre. Nagyon nehezen találtam meg anyuékat, de ők sem nagyon ismertek
meg. Aztán végre megölelhettem őket. Persze kapott anyukám is, de Pepi kapta az
igazit. Nagyon örültem neki, de örültem annak is, hogy kedvembe jártak. Mindenkinek
csak két látogatót vihetett fel a körletbe. Nálunk nem volt probléma, mert csak
nagybácsi pluszba voltunk. Mit gondoltak a körletről? Nem tudom, de nem is
érdekelt. Újra le, ahol katonazenével szórakoztatták a népet. Nekünk még volt
egy hivatalos elfoglaltságunk, az ünnepi ebéd. El akartuk sumákolni, de
mondták, hogy csak az ebéd után kapjuk meg a kimaradáspapírunkat. Így
kelletlenül, de belepiszkáltunk a kajába, ami kivételesen jól sikerült. Amíg mi
ebédeltünk a vendégeinket kiterelték a kapuhoz. Nagyon hülyén nézett ki, olyan
bunkó volt. Hamar megkaptuk a papírunkat. Éjfélig kapott mindenki kimaradást. Dezsőéknél
vertek tanyát anyuék. Kaja, pia rogyásig, csak hát engem az nem nagyon
érdekelt. Kettesbe szerettünk volna lenni Pepivel, de nem úgy ahogy a többiek
gondolták. Nem kellett elmenniük, inkább mi mentünk el sétálni egy kicsit.
Beszélgettünk, csókolóztunk. Piszok rossz volt az esti elválás. Jutottam
mindenkinek, de ez nagyon kevés volt. Szabályosan fájt, hogy ők még itt vannak,
nekem meg már be kell mennem a laktanyába. Csomagoltak egy kis kaját, oldalba vágtak
egy kis pénzmaggal. Piára nem is gondoltam, nem mertem kockáztatni. Már az első
kimaradásnál lebukni, elég gáz lett volna. Taxival mentem be, az utolsó előtti
pillanatban. Volt aki késett egy kicsit, de nem problémáztak vele. A
sorállományban voltak akik kijózanodásig a fogdán töltötték az éjszakát, de ők
is megúszták „helybenjárással”. Nem ezen
a napon keménykedtek. A körletben nem volt nagy nyüzsgés, mindenki el volt
foglalva saját magával. Csak napok múlva lett téma az első kimaradás. Az Esküről
pedig szinte egyáltalán nem beszéltünk, készültünk a tiszti fogadalomra, bár arra
még volt 22 hónapunk.
2016. január 9., szombat
Lövészet
Egyre jobban közeledtünk az eskühöz. Ehhez
túl kell esni egy éleslövészeten. Első nekifutásra elméletben okítottak. Ez
meglehetősen unalmas elfoglaltság volt. Tudok én lőni! Minek ilyen nagy feneket
keríteni ennek az egésznek. Taperolni már megtanultuk a kis aranyost, most a
szerkezeti részek következtek. Minek mi a neve, funkciója, szétszedni,
összerakni. Velünk nem csinálták meg a vakon összerakás tréfát, de azt hiszem
ment volna, mert nagyon sokszor szétkaptuk a géppisztolyunkat. Már csak azért
is ment volna, mert végtelenül egyszerű szerkezet volt. Ja, és takarítottuk!
Igaz, hogy nem csináltunk vele semmi olyan dolgot, amitől piszkos lehetett, de
azért minden alkalommal tisztogatással és ellenőrzéssel fejeztük be okulást.
Nem emlékszem nagy kötekedésre a tisztítással kapcsolatba. Úgy gondolom rendes
munkát végeztünk. Valahogy sikerült felfognunk, hogy ez nem játék. Pedig nagyon
sokat játszottunk a géppisztolyokkal, de szerencsére minden baj nélkül úsztuk
meg. Végighallgattuk az elrettentő példákat, a tanmeséket a tragédiákkal
végződő hülyéskedésekről. Érdekes, hogy ezek mindig más alakulatoknál
történtek! Soha nem nálunk és soha nem velünk!! Ezért aztán ment bohóckodás, ha
nem figyeltek ránk. Első ijesztgetést a tárazással kaptuk. Nyakon öntöttek egy
csomó lőszerrel. Persze mi módszeresen golyónak hívtuk, mert ez feldobta a
hangulatot. Szépemlékű szakaszpk-ánk eleinte rendre kijavított, de idővel
megunta. Ebből akkor volt gond, ha valaki más jött előadásra. Példának okáért a
fegyvermester! Szerencsétlen főtörzsőrmester teljesen kiborult, pedig mi
valamennyire igyekeztünk nem lejáratni a szakaszpk-t. Aztán amikor észleltük,
hogy mennyire jó fejpirosító ez a „golyó”, akkor aztán nem fogtuk magunkat
vissza. A kis árva ordított, szitkozódott, mi meg teljes nyugalommal „golyóztunk”.
Pont olyanok voltunk, mintha 6 évesek lennénk. A szüleink, barátaink csak
lestek volna, ha bekukkanthattak volna egy-egy ilyen előadásra. Pont úgy
viselkedtünk, mint akik éppen kinőtték a pelenkás kort! Persze, megkaptuk „…és
maguk akarnak tisztek lenni?”. Ezt olyan jó volt hallani azoktól, akiknek már
csak hősi halottként volt esélye egy alhadnagyi előléptetésre. Mondhatjátok,
hogy gonoszok voltunk, mert tényleg azok voltunk. Nem tiszteltük azokat, akik a
majdani rendfokozatunk alatti volt. Miért is? A tiszteletet ki kell harcolni,
ki kell érdemelni. Ők meg megpróbálták kikényszeríteni. Hát, ez nem ment!
Nálunk legalábbis ez nem így működött. Szóval kaptunk egy csomó „golyót”, hogy megtanuljuk,
begyakoroljuk a tárazást. Képről, kézből mindenhogy megmutatták és közben
magyarázták. Mi meg unottan hallgattuk, okosan bólogattunk, persze…, hogyne…,
igen, úgy van..! Aztán jött a szöveg, hogy akkor lehet csinálni, de ha tudunk
azért vigyázzunk, mert ezek éles lőszerek! Az ütő egy pillanatra megállt
bennünk. Eddig minden gyakorló volt, amit a kezünkbe adtak! Persze tudtuk a
lőszer kémiáját, fizikáját, épp ezért ért váratlanul ez a bejelentés. Hopp, és
az idétlen csapat lenyugodott. Már nem tűnt olyan tréfásnak ez az egész. Nekem
az Erőműves gyutacsok jutottak eszembe, amit a bányászok használnak a szén
fejtéséhez. Időnként lehetett találni fel nem robbanttat és hozzá megfelelő
mennyiségű rémtörténetet az ujjat leszakítóról és a fejet széttépőről. Remegő
kézzel fogtam neki nem tagadom! Úgy kerültem a lőszer végét, mintha égetne. Már
csak az hiányzik, felrobbanjon itt a kezembe, vagy valamelyik hibbant
társamnak. Ment is a szöveg, hogy most nem kellene idétlenkedni. Nekem biztos,
hogy nem volt kedvem hozzá. A betárazást sikerült elkövetni. Aztán következett
a kitárazás. Na, ez már bonyolultabb művelet volt. Annyira kínálta magát a
gyutacsos vége, de az veszélyes volt! Maradt az ujjal rátapadni a közepére és
kitolni módszer. Csak hát ez nagyon nehezen működik izzadt kézzel. Sikerült
össze-vissza karistolni az ujjainkat mire végeztünk. Néhány nekiveselkedés után
alig maradt bőr a hüvelykujjunkon. Most röhöghetnek, akik már túl vannak rajta,
hogy van ennek egyszerűbb módja is, meg nem harap néni! Eskü után mi is
megtanultuk az öreg őrparancsnokoktól, de az még odébb van. Már minden ment,
most a lőelmélet következett. A cél alsószéle közepe, az irányzék állítása a
távolságnak megfelelően. Hirtelen azt hittem, hogy csak álom volt, hogy sorra
lőttük a pálcákat a céllövöldékbe. Én nem tanultam lőni, én csak nekifogtam és
lőttem! Egy-két lövés után kitapasztaltuk, hogy merre hord a puska és jöhetett
a nagytakarítás. Volt, amikor elzavart bennünket a tulaj, mert rontottuk az
üzletét. Bérlövést vállaltunk. Ügyetlenebbeknek lelőttük, amit szerettek volna.
A legjobb buli az volt legalább is nekem, amikor az MHSZ kitelepült ilyen
össznépi vigaszságokra. Sokkal olcsóbb volt és ott céltáblára lehetett lőni. Az
sokkal izgalmasabb, sokkal érdekesebb volt. A pálcákat eltalálni nem volt nagy
durranás. A kör közepét! Na, az már valami! Meg hát ott voltak az értékek! Ötből
hányat lőttél? 46, 48, vagy sikerült 50-et?
Miután kellőképpen kiokosodtunk, kivittek
minket a hátsó kertbe, a gyakorlópályára. Oktatási-négyszögbe parancsoltak,
majd megkezdődött a újabb fejtágítás. A katona ténykedése a lőtéren címmel. Mi
átfordítottuk a ténykedés szót ténfergésre, és így már emészthetőbb volt a
dolog. Az egész lényege az volt, hogy az ostoba kopasz csak parancsra mozogjon,
mert nagyon pórul járhat, esetleg még le is lőhetik, vagy ő lőhet le valakit. A
baráti tűz fogalmával itt futottunk össze először, de nagyon sokszor. Teljesen
az volt az érzésünk, hogy a parancsnokaink jobban félnek, mint mi. Ebben
lehetett valami, mert nekik már volt tapasztalatuk ezen a területen. Figyelmesen,
türelmesen hallgattuk az intelmeket a tízedik ismétlésig, de utána már nem volt
annyira érdekes, hogy ne kezdjünk el mocorogni, beszélgetni. A jól nevelt szakasz
pk-nk ebből rájött, hogy témát kell váltani. És elkezdődött, amiért igazában
kijöttünk. Kijelölt különböző helyeket ahonnan valahová menni kellett a
megfelelő parancsra. Persze már nem emlékszem ezekre, de ez akkor elég érdekes
volt. Ide menj, oda menj, erre a parancsra ezt, arra a parancsra azt kell
tenni. Először egy társunk mutatta be a művet. Nagyon tetszett, jókat röhögtünk
a szerencsétlenen, aki nem tudta, hogy mire is reagáljon. A mi idétlenkedésünkre,
vagy a parancsokra. Ha a nyerítésünk túlharsogta a szakasz pk-t, a
szerencsétlen még esetlenebb volt, így mi még lököttebben viselkedtünk. Hamar
rájött a pk, hogy ez így nem buli, és ismét váltott. Gyorsan leszokott az egy
emberes ugráltatásról, jöhetett a csoportos bemutató, egyszer, tízszer,
ötvenszer. Nem rugdalta kékre-zöldre a sarkunkat, de mindig előhozta, hogy nem
jól áll, pontosabban áll és nem fekszik. Egy kemény egész napos elfoglaltság
után lövészet-éretté nyilvánított minket. A nap végeztével egy kellemes
díszmenetet mutattunk be saját magunknak, a közelgő esküre való tekintettel,
főleg hogy fegyver is volt nálunk.
Aztán ahogy történni szokott eljött a
lövészet napja. Az alapadatokat a Kiképzési Tervből már jó előre megtudtuk, de
voltak improvizatív elemek, amik megszínesítik a szürke egyhangúságot. Erre a
napra is bedobtak egyet. Mintegy felkészítendő a nagy napra, hogy még
emlékezetesebb legyen egy riadóval tették változatossá ezt az amúgy sem
unalmasnak ígérkező napot. Későbbi, parancsnoki tapasztalatom alapján nyugodtan
mondhatom, hogy valami nagyszerű érzés kívülállóként nézni egy ilyen
felbolydult hangyabolyt. Mi akkor nem élveztük annyira, de lelkesen csináltuk,
mert azt gondoltuk, hogy ez tényleg fontos. Akkor tört meg ez a varázs, amikor
megtapasztaltuk, hogy ez a hihetetlen kapkodás teljesen felesleges, mert a
technika mindig késett. A sok vacak gép nem tudott sohasem kiállni időben a
telephelyről. Negyedóra, félóra, késést nem lehetett elsumákolni, de komoly
következménye sohasem volt. Ez egyszerűen rendszerhiba volt. Ezen a területen is
szereztem később tapasztalatot, ami nem nyugtatott meg. Operahadsereg vagyunk!
Ami működött a seregben, az a lelkes, elkötelezett katonáknak köszönhető, maga
a rendszer használhatatlan volt. Mielőtt a fegyvereinket felvettük volna
lefújták a riadót, de legalább nem szédültünk meg az alacsony vérnyomástól.
Visszapakoltuk a cuccainkat és folytattuk a napunkat. Reggeli, aztán megpakoltuk
Csepeleket kajával, meg talán lőszerrel. Erre sem emlékszem pontosan. Amikor
kopasz az ember nem tud mindenre figyelni, meg amúgy is állandóan ugráltatják.
Felvettük a fegyvereinket és felkászálódtunk az autókra. A Kilián laktanyába
készültünk. Nem tudom, volt-e másik laktanyába lőtér, de mi idementünk. Titkon
reménykedtem, hogy meglátom Husit, de ennek semmi esélye sem volt. Hamar
odaértünk. Valamit, szokás szerint vacakoltak a kapuba, de hamar megoldódott.
Megérkeztünk, leparancsoltak. Idegen helyen voltunk ezért összeszedtük
magunkat, katonásan mozogtunk. Később felfedeztük, hogy meglepett minket a
zászlóalj pk a személyével. Ekkor még tiszteltük, féltünk tőle. Újra oktatási
négyszög, újra elismételve az addig tanultak és kezdetét vette a lövészet.
Három terület volt kijelölve ahol tartózkodhattunk. A Csepelek környékén
döglött a nép. Aztán egy előkészülő rész, ahol még utoljára szájába rágják a
kopasznak, hogy mi lesz vele. Végül, maga a lőállás, ami a mi esetünkbe „lőfekvés”,
mivelhogy fekve kellett leküzdeni a célokat. Nevemnél fogva meglehetősen hamar
került rám a sor. Piszkosul izgultam. Nagyon kíváncsi voltam rá, de tartottam is
tőle. Meglehetős távolságba voltunk a lövöldözéstől, nem tűnt ijesztően
hangosnak. És egyszer csak rám, ránk került a sor. Összeszedtem minden katonás
mozgásomat, hogy legalább azzal ne piszkáljanak, had koncentráljak a lövésre. A
század pk. parancsolgatott a lőállásoknál, de nem morc katona módjára. Valahogy
olyan finom, olyan emberi hangsúlya volt a parancsainak. Ezt megtapasztaltam
később is. A parancsnokaink egészen másként viselkedtek velünk, ha éleslőszer,
vagy robbanóanyag van a kezünkbe. Eldobtam magam rendesen, ahogy kell, a pk.
megkocogtatta a sarkamat, betáraztam és vártam a „TŰZ!” parancsra. Irányzék
alapon, a körkörös cél az adott távolságon, hogy 3 egyes lövéssel leküzdjem.
Rátapadtam a célra és vártam. És megtörtént! Beszólt! Hallottam, hogy többen
azonnal, szinte reflexszerűen lőttek is. Én nem akartam elkapkodni, nem lőttem
azonnal. Kivártam egy kicsit, aztán szép lassan elhúztam a „ravaszt”…. És
elsötétült, elnémult körülöttem a világ. Éreztem magam alatt a földet, a
kezembe a géppisztolyt, de nem láttam, nem halottam. Felrobbant a kezembe a
fegyver!! Ilyen nincs! Nem lehetek ennyire szerencsétlen. Már a síromat ásták,
amikor erőt vettem magamon és kinyitottam a szemem. Sikerült! Látok! Na, akkor
nagy baj már nem lehet. Már csak a némasággal kellett megküzdeni. Nem csend
volt ez, hanem minden zajt elnyomó zúgás. Nagyon tompán hallottam a mellettem
fekvők lövéseinek gyenge puffanását, de semmi mást. Újra éreztem, hogy
megrúgják a surcimat, de nem mertem megfordulni töltött fegyverrel. Észrevehette
a pk., hogy valami nem kerek és a fülembe kiabált, hogy folytassam. Olyan volt,
mintha suttogott volna, de meghallottam. Durr még kétszer és a szokásos
ceremónia. A parancsokból semmit nem hallottam, a társaimat utánoztam le. Azóta
sok lövészeten voltam keverem már a dolgokat. Lehet, hogy kimentünk megnézni az
eredményt és lőlapot cserélni. Elfogadható eredmény sikerült lőni. A számra
nem, csak a minősítésre emlékszem. „Jól megfelelt”-re sikerült az első
lőeredményem a seregben. Mikor már visszamentem a várakozó társaimhoz, már
szinte hallottam, de sokat segített, ha láttam a másik száját. Gőzöm sincs mi
történt. Soha többet nem robbant ekkorát fegyver a kezembe, pedig voltam olyan
lövészeten ahol teli tárakat lövöldöztünk el.
Amikor befejeztük a lövészet első stációját
megebédeltünk. Kenyér, meg valami konzerv volt a kaja. Következett a második
felvonás. A fülem már szinte jó, a kíváncsiság töretlen. A következő egy bukó
géppuskás alak. Erre 5 db lőszert szántak, sorozatlövéssel. Már akkor olyan
nevetségesen hangzott, hogy sorozattal 5 lövés, de ezt még fokozták, hogy ne
merjen senki többet lőni, ha már lefektette a célt. Spórolni kell!!!
Elmagyarázták, hogy lehet egyenként lőni sorozatra állított fegyverrel is, csak
finoman kell bánni a „ravasszal”. Na, gondoltam kipróbálom, bár amúgy sem
rángattam volna. Sorra kerültem, ahogy mondták tényleg lehet egyeslövést leadni.
A cél egyből elfeküdt és készültem a maradék lőszert elültetni, hogy kinőjön a
hálás utókornak, de a pk. résen volt és már vezényelte is a „Fegyvert ürítsd!” parancsot.
A lövészet minden gond nélkül végződött. A szakasz jó eredményt ért el, a
szakasz pk-nak megnőtt az esélye, hogy belőlünk is kiváló szakaszt csináljon.
Egy sorállományú kopasznak sikerült 30 pontot lőni, amiért 3 nap jutalomszabi
járt. Szépséghibája a dolognak, hogy a srác rendőrcsemete volt és már évek óta járt
lőni géppisztollyal. Napokig téma volt még a lövészet, de lassan elkopott. Várt
ránk még nagyon sok izgalmas dolog.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)