Versényi Miklós – A NAGY ÜGY VI. (befejező) rész

Megkerestük F. menyasszonyát, aki valóban megdöbbentően hasonlított Annára. Kapcsolatuk 1978-ban kezdődött. Elmondása szerint István egy nagyon ragaszkodó ember volt. Sokat olvasott pszichológiai, orvosi és gyógynövényekkel kapcsolatos könyveket. De a polcról soha nem hiányozhattak a kommandós könyvek. Szinte csodálta ezeket az embereket, áhítattal olvasta a róluk szóló regényeket, leírásokat, szinte vonzódott hozzájuk. A bűnözésről és a bűnözőkről az volt a véleménye, hogy kemény, férfias játék, ha át tudják verni a rendőröket.
Szeretett szépen öltözködni, megválogatta, hogy milyen ruhákat vesz fel magára, ugyanakkor elől a fogai rosszak, hiányosak voltak, annak rendbetételét egyre csak halogatta.
Megszállottként edzette testét, télen mezítláb futott, hideg vízben mosakodott, fekvőtámaszból bármennyit képes volt megcsinálni.
Emlékezete szerint egyszer beszélt Annáról, talán 1980-ban, a nővérszállóval szemben parkoltak le az autójukkal és akkor megmutatta, hogy „itt ölték meg Labancz Annát”.
Elmondása szerint hirtelen haragú volt, egy alkalommal valamiről vitatkoztak, és feltehetően olyat mondhatott, amivel megbántotta vagy megalázta, mert úgy megütötte a nőt, hogy annak eltörött az orra, később emiatt pénzbüntetést kapott a bíróságtól.
Az elkövetés eszközére semmilyen adattal nem rendelkeztünk. Sikerült felkutatunk egy olyan tanút, aki elmondta, hogy 20 évvel ezelőtt a Diósgyőri Gépgyárban (Digép) volt tanuló és ott készített egy tőrt, amit később F.-nek ajándékozott. Azzal nagyon sokat dobáltak célba.
A tőrről leírást és méretarányos rajzot készített, amit átadott nekünk.
Ideje volt, hogy az ügyben orvosszakértőt rendeljünk ki. Megkerestük a világhírű Harsányi László igazságügyi orvosprofesszor antropológust a Pécsi Orvostudományi Egyetem Igazságügyi Orvostani Intézetben. Később onnan vált mindenki számára ismertté, hogy részt vett az Oroszországi Barguzinban Petőfi Sándor földi maradványainak felkutatásában.
A szakértő rendelkezésére bocsájtottuk a helyszíni és boncjegyzőkönyveket, fényképeket, Anna bordájának darabját, a tőrről készült méretarányos rajzot, leírást. Azt szerettük volna tisztázni, hogy az áldozat milyen testhelyzetben szenvedhette el a sérüléseket, és azt okozhatták-e a rajzon szereplő eszközzel.
A szakértői vélemény megerősítette azt, hogy a sértett a sérüléseket az ablakban erősen előrehajolt állapotban szenvedte el, és az elkövetési eszköz lehetett az a tőr, amiről leírást és rajzot küldtünk.
Megszereztük a szegedi fegyházból F. ott készített rajzait. Nagyon érdekes képek voltak, szinte mindegyiken visszatérő motívum volt egy szép arcú, hosszú, fekete hajú fiatal nő, továbbá egy fújtató bika feje. A női arc minden esetben megegyezett azzal a rajzon szereplő, vérző szemű női arccal, amit Lajcsák Melinda F. szüleinek lakásából hozott el.
A képeken csak a fekete és a vérvörös szín szerepelt, érdekes volt.
Természetesen igazságügyi elmeorvos szakértőt rendeltünk ki az ügyben F. elmeállapotának vizsgálatára. Rendelkezésére bocsájtottuk gyanúsítotti jegyzőkönyv másolatát és az általa készített rajzokat.
A szakértőnek elmeséli életét, Labancz Anna megölésével kapcsolatban még a gyanúsítást is visszautasítja, azt következetesen tagadja, mert „számára a nő és a gyerek szent”. Az egyszerű kérdésekre rögtön kapásból válaszol, de ha a kérdésben csapdát vélt felfedezni, akkor a feleleteit hosszú gondolkodás után, nagyon óvatosan adja meg. Szereti magát és tetteit pozitívan feltüntetni.
A barátja megölését is úgy állítja be, hogy tulajdonképpen azzal megmentett három emberi életet, mert a tervezett rabláskor a társa meg akarta ölni az orvosházaspárt és annak kisgyermekét. Ugye érdekes felfogás, és a társ nem tudja elmondani ezzel kapcsolatos véleményét, mert F. habozás nélkül megölte, bár azt is önvédelemnek állította be.
Egyébként a szakértő kimondta, hogy a vizsgált személy agyilag rendben van.
A Be. 121. §-a szerint „(1) A bíróság, illetőleg az ügyész bizonyítási kísérletet rendel el és tart, ha azt kell megállapítani vagy ellenőrizni, hogy valamely esemény vagy jelenség meghatározott helyen, időben, módon, illetőleg körülmények között megtörténhetett-e. (2) A bizonyítási kísérletet lehetőleg ugyanolyan körülmények között kell lefolytatni, mint ahogyan a vizsgált esemény vagy jelenség megtörtént, illetőleg megtörténhetett.”
A bizonyítási kísérlet közvetlen célja lehet:
– már meglévő bizonyítékok ellenőrzése,
– verziók ellenőrzése és értékelése,
– új bizonyíték szerzése,
– a (bűn)cselekmény okainak, körülményeinek, az elkövetés módszerének a tisztázása.
Megterveztünk egy bizonyítási kísérletet, melynek az volt a célja, meggyőződjünk arról, hogy a cselekmény megtörténhetett-e úgy, hogy a sértett az ablakban áll, támadója pedig kívül az alatt, ebben a helyzetben keletkezhettek-e a sérülések. Továbbá az ölés után a menekülő tettes az ismert idő alatt el tudott-e futni a Petőfi tér magasságáig, ahol az egyik felismerő tanúval találkozik. Biztosra akartunk menni.
A területet lezártuk, azt megfelelő rendőri erővel biztosítottuk. A sértett szerepét egy hasonló korú, magasságú, testalkatú és hajhosszúságú hölgy játszotta el. Az elkövető személyt egy korban és alkatban, magasságban megegyező fiatal DVTK-ás futó atléta játszotta el. Korábbi vallomásokból tudtuk, hogy F. nagyon jó futó volt!!! Továbbá megvolt az a személy is, aki eljátszotta a nővérkétől elbúcsúzó és a belváros irányába sétáló tanút helyettesítette, vele ment egy nyomozó is, akivel rádión tartották a kapcsolatot.
Jelen voltak az ügyben dolgozó nyomozók, az ügyész, bűnügyi technikusok, akik természetesen mindent rögzítettek videón és fényképeken.
Órák egyeztetve, felismerő tanú elindítva, majd kis idő elteltével a tettest játszó személy az ablakhoz lép, bekopog, pár pillanat múlva a sértettet játszó hölgy az ablakot kinyitja és azon kihajol. Váltanak pár szót, majd a segítőnk hirtelen bal kézzel elkapja a lány hosszú, fekete haját, szorosan maga felé húzva, a kezében lévő kartonpapírból készült tőrrel leadja gyors egymás után a 17 szúró mozdulatot. A védekező lány mindkét kezével hadonászik, jobb kezével megragadta a támadón lévő pongyolát, míg bal kezével a támadója hajába kapaszkodik.
A támadót játszó személy kitépi magát a védekező nő fogásából és a park irányába fut, menet közben leveti magáról a pongyolát, eldobja és a padot átugorva tovább menekül. Ez idő alatt a felismerő tanúnk halad tovább, elhagyja az Erdei Szörpüzemet, majdnem eléri a Petőfi teret, amikor mögötte feltűnik a rohanó tettesünket eljátszó atléta, majd mellettünk elrohanva távolabb leáll.
A nyomozó rögzítette a találkozás időpontját.
A feltevésünk igazolást nyert, mert a bűncselekmény a fent leírtak, és az általunk felállított verzió szerint történt, bizonyítást nyert az is, hogy a felismerő tanú a menekülő elkövetővel találkozott. Az eljárásról jegyzőkönyv készült.
F. konokul tagad, mi pedig a meglévő közvetett bizonyítékok alapján hisszük, hogy a gyanúnk egyre megalapozottabb.
Van az emberünk, aki a börtönben beszél a gyilkosságról, felmerült tényekre vannak tanúink, össze tudtuk hozni az áldozatot a tettes személyével. Vannak tanúink, akik felismerik a személyt, a szakértői vélemények alátámasztják a megállapításainkat, a gyanú egyre erősebb. De semmiképen nem akartunk egy börtönben ülő, ezáltal védekezésében korlátozott személy köré egy koncepciózus ügyet szerkeszteni. Bizonyítékok kellenek, hogy minden kételyt, minden további kérdést eloszlassunk.
Hogyan tovább???
Megkíséreljük emberünk tagadását szembesítésekkel megtörni. A felismerő pincér, a nővérke, aki a szálló előtt látja, majd a menekülő tettessel találkozó tanú, mindannyian a szemébe mondják a tényeket. Érdekes volt, hogy 20 év után látják újra a személyt, aki természetesen sokat változott, de a pincér és a nővérke továbbra is határozottan állította, hogy ezt a személyt látták.
A futó alakkal összetalálkozó tanú már kicsit elbizonytalanodott, de az arc jellegzetes karaktere alapján megerősítette vallomását és szintén a szemébe mondta a történteket.
A szembesítés során István mindent tagadott, azzal a nővérrel, aki a szemészeten dolgozott és felismerte a látogatók között, már nem vállalta a szembesítést. Az ügyről a továbbiakban nem volt hajlandó beszélni!!! Lehet, érezte, hogy a „játékban” túl messzire ment, a nyakán kezd szorulni a hurok???
Mi befejeztük a nyomozást, úgy éreztük, hogy amit ebből az ügyből 20 év elteltével ki lehetett ismét hozni, azt maximálisan kihoztuk. Nem tudtunk tovább lépni, nem volt mire, kire és hová. Ami személyi bizonyítékot össze lehetett szedni, azt megtettük, tárgyi bizonyíték, az elkövetés eszköze, továbbra sem volt meg. Szerintünk közvetett bizonyítékokkal alátámasztottuk, hogy az elkövető lehet F. István is.
Melyek ezek a közvetett bizonyítékok:
A poligráfos vizsgálat pozitív eredménye, a Katowice pincérének vallomása, a szemészeten dolgozó nővér vallomása, a szálló előtt a várakozó személlyel találkozó nővér, a menekülő személlyel a Petőfi térnél találkozó tanú, ezek mind felismerik és kiválasztják fénykép alapján az emberünket. A szakértői vélemények, a bizonyítási kísérlet eredménye, F. István ellentmondásokkal teli személyisége és konok tagadása.
Mi úgy gondoltuk, hogy ezek a bizonyítékok külön-külön is erősnek tűnnek, de különösen ezeket csokorba szedve elegendők lehetnek a vádemelésre.
Kizárólag közvetett bizonyítékokon alapuló büntetőjogi felelősséget csak a bizonyítékok zárt láncolata alapján lehet megállapítani.
A közvetett bizonyítékok esetében két elmélet van. Soros kapcsolat – láncelmélet: a közvetett bizonyítékok zárt láncolatot alkotnak. Ha bármelyik kapcsolat kiesik, akkor megdől a bizonyítás.
Hálószerű kapcsolat – párhuzamos kapcsolat: közvetett bizonyítékok vannak, amik egymást erősítik. Most már az ügyészeken volt a sor, hogy a nyomozati anyagok alapján emberünkkel szemben emelnek e vádat a bíróságon. Megjegyzem, természetesen a nyomozás végig fokozott ügyészi felügyelet mellett zajlott.
Ha megtörténik is a vádemelés, akkor a közvetett bizonyítékok alapján a 20 évvel korábban elkövetett ügyben a bíróság hoz-e ítéletet, kimondja-e F. bűnösségét.
Amennyiben elmarad a vádemelés és a nyomozás megszüntetésére kerül sor, úgy mi, nyomozók bármennyire is hittük, hogy megtaláltuk a tettest, ezt az aktát ismét úgy kell lezárni, hogy a tettes ismeretlen maradt.
Az ügyészség nem emelt vádat, utasította a nyomozó hatóságot, hogy az eljárást F. Istvánnal szemben bizonyíték hiányában szüntesse meg. Itt végleg pont került az ügy végére.
Önök pedig, akik elolvasták könyvemet, ki-ki magában döntse el, hogy mi, annak idején, 20 év elteltével, jól dolgoztunk-e, és vajon megtaláltuk-e a tettest?
Az ártatlanság vélelme
Senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg bűnösségét bíróság jogerős határozatában nem állapította meg.
A kétségesen bizonyított tényt nem lehet a terhelt terhére értékelni.
F. Istvánt visszaszállították Szegedre, hogy folytassa büntetését. Amikor a kihallgató tisztje elköszönt tőle, tett egy ajánlatot.
Ha büntetéséből szabadul és már elévült az Anna-gyilkosság ügye, írjon róla egy könyvet. F. István nem szólt semmit, csak sejtelmesen mosolygott.
Van egy mondás, mégpedig az, hogy az életben nincsenek véletlenek, és milyen igaz.
F. Istvánt nem sokkal szabadulását követően kábítószer-csempészés miatt Ecuadorban letartóztatták és tudomásom szerint jelenleg is börtönben van.
Az ügy aktáit már megsemmisítették, több nyomozó kolléga meghalt, és ha majd mi is elmegyünk, akkor Labancz Anna és a nagy ügy végleg a feledés homályába fog veszni.
Hernádi János (Hernyó), Kerekes István (Guriga), Kovács Sándor (Söndör, Sanyika) nyugodjatok békében! Ha van a túlvilágon élet, akkor tudom, hogy most is az ügyeken vitatkoztok és közben Sanyikát ugratjátok.
Én tudom, ki ölte meg Labancz Annát!!! De nem mondom meg!!!
UI:
Édesapám, most már tudom, hogy onnan fentről büszkén nézel le rám.

Versényi Miklós – A NAGY ÜGY V. rész

A kérdéssorok összeállításánál arra kellett ügyelnünk, hogy azok olyanok legyenek, amiről csak a gyilkos tud.
Hogy kivédjük emberünk esetleges későbbi azon magyarázatát, hogy az újságokban, a hírekben olvasta, ezért Lajcsák Melindával napokig a megyei könyvtár archívumában fellelhető 1970–72 évben a gyilkossággal és Annával kapcsolatban országos és megyei lapokban megjelent összes cikket átolvastuk, és azok lényegi tartalmát kijegyzeteltük.
Sikerült a kérdéscsoportokat összeállítani.
A pszichológus több női arcképet vetített egymás után egy vászonra, köztük a sértettét is. Kérdés az volt, hogy ismeri-e Labancz Annát, tudja-e, hogy ki volt, látta-e valaha? A válasz egyértelműen nem volt. Anna képénél a műszer pozitív reakciót jelzett.
A következő képsorozatban különböző épületek ablakairól, köztük a saját lakásukéról és a nővérszálló ablakáról készült fényképeket vetítettek. A természetes reakció az lett volna, hogy a már régen látott saját házuk ablakára reagál, de nem, a pozitív reakció az az ablak volt, ahol Annát megölték.
Rákérdeztek, hogy tudja-e, hogy a gyilkos milyen ruhadarabot viselt, mit ad Isten, a női pongyolára reagált.
A következő kérdés: Kinek a nevében telefonált a gyilkosságot megelőző estén az ismeretlen telefonáló Annának? Nyolc kajakos neve lett felsorolva. Kiss Szabolcshoz érve a műszer majdnem kiakadva ismét pozitív reakciót mutatott.
Érdekes volt, hogy F. szinte mindegyik pozitív válaszára logikus magyarázatot adott. Anna fényképe nagyon hasonlít az élettársára – a hasonlóság kísérteties volt –, szép arc, hosszú, fekete haj. 1972-ben a megyei kórházban helyezkedett el dolgozni, szinte minden nap látta a szálló ablakát. Kiss Szabolccsal pedig együtt kajakozott. Számunkra a vizsgálat eredmény tovább erősítette a gyanút!!!
Több hónappal később még egy vizsgálatot akartunk csinálni, először nem akarta vállalni „Így is elég szarban vagyok” – mondta, de végül beadta a derekát.
Ekkor két kérdéscsoport volt összeállítva.
Az ismeretlen telefonáló Anna mely testrészén lévő sérülésre hivatkozott. A felsoroltak közül emberünk a lábszáron lévő forradásra reagált.
A tett elkövetésekor a gyilkos milyen rombolást, törést, rendbontást észlelt maga körül? F. nemleges választ adott, de az ablaktörésnél pozitív jelzést adott.
Érdekes volt, F.-nek az agya, és a teste a vizsgálatok minden kérdésére pozitív reagálást mutatott, de a cselekmény elkövetését továbbra is tagadta. El is hiszem, hisz egy életfogytos vigyen el még egy nagy balhét, még egy gyilkot???
Vagy megpróbált velünk játszani, mint a regényben és a filmben a Sakál?
Pörögtünk eddig is, de most még nagyobb sebességi fokozatra kapcsoltunk. Jött a következő rendkívüli nagy feladat. A korábbi tanúk 20 év elteltével történő folytatólagos kihallgatása. Már a személyek felkutatása sem volt egyszerű, sokan más városba költöztek, meghaltak, nevük megváltozott. A kihallgatásra váró tanúk száma sem volt elhanyagolható, mintegy 140 ember. Jött a nagy kérdés, vajon emlékeznek-e, tudnak-e nekünk újabb információt szolgáltatni? Ismét egy csomó kétség.
A büntetőeljárás során a bizonyítási eszközök egyik fontos eleme a tanúvallomás. A ma hatályos büntetőjogunk szerint tanúként az hallgatható ki, akinek a bizonyítandó tényről tudomása lehet. Az eseményt látta, hallotta stb.
Persze minden tanúvallomást tudnunk kellett a helyén kezelni, hisz ahány ember, annyiféle jellem, annyiféle vallomás.
Van, aki tud az eseményről, de valami miatt nem meri, nem akarja elmondani, vagy nem a teljes igazságot mondja el (pl. fél a gyanúsítottól, vagy annak rokonaitól, nem akarja végigcsinálni az eljárással járó tortúrákat; rendőrség, bíróság stb.)
Van a minden lében kanál, feltűnési viszketegségben szenvedő személy, akinek fingja nincs az ügyről, de a pletykák alapján összeszedett információit úgy adja elő, mint aki azokat megélte. Biztos mindannyian ismerünk környezetünkben ilyen személyt.
Összeállítottuk az eredeti 1970-es ügyben kihallgatott személyek névsorát. Fontossági sorrendbe raktuk őket, sejtettük, hogy kiktől nem várhatunk új infót – de természetesen ezeket is meghallgattuk – és kiknek a vallomása lehet döntő az új adataink fényében. Kiemelt tanúk voltak, akik látták az elkövetőt a szálló előtt, aki a futó alakkal találkozik a Petőfi tér magasságában, az a nővérke, aki többször látta a szemészeten megjelent kajakos fiúkat, akik látogatóba jöttek a társukhoz, a Katowice korábbi pincére.
F. szüleitől beszerzett, a gyanúsított 17 éves korában róla készült fényképeket, több hasonló korú, alkatú, hajszínű, ruházatú személy fotója közé betéve, két fotóalbumot készítettünk. Ennek segítségével kíséreltük meg a szinte lehetetlent, hogy a tanúk 20 év távlatából kiválasztják, felismerik-e a mi emberünket.
Játsszunk most egy kicsit, mindenki próbáljon meg visszaemlékezni, hogy mondjuk az elmúlt hét szerdáján mit csinált 17.00 és 19.00 óra között, hol, kivel találkozott és miről beszéltek, vagy azon az estén mit vacsorázott, milyen ruhában volt. Na, ugye, hogy nem is olyan egyszerű. De mint tudjuk, az ember és az emberi agy csodákra képes, lehet olyan életesemény, pillanat, egy kép, egy ügy, ami örökre rögzül az agyban és azt később vissza tudjuk adni, fel tudjuk idézni. A másik véglet, amikor pont a megélt dolog negatív hatásait nem akarja újra átérezni, felidézni és azokat törli a memóriájából. A folytatólagos tanúkihallgatások során mindkettővel találkoztunk.
Az életvédelmi alosztály ötvenes éveket idéző sötétre politúrozott és erősen megkopott, sok nagy ügynek tanúi volt bútorai között izgatottan vártuk a tanúk megérkezését. Kovács Sándorral (Söndör) egymás után szívtuk a cigiket, a füstöt a szó szoros értelmében vágni lehetett.
Sorban érkeztek az idézettek. Figyeltük a tekintetüket, volt, aki kissé megszeppenve, riadtan, kétségekkel telve érkezett, „vajon mit akarnak tőlem az életvédelmen”. Mindannyian elcsodálkoztak, amikor közöltük velük, hogy milyen ügyben idéztük be, volt, aki csak mosolyogva legyintett egyet, többen kétkedésüknek, mások csodálatuknak adtak hangot, hogy ennyi idő távlatából megkíséreljük a szinte lehetetlent. Ahogy vártuk, volt olyan, aki semmire nem emlékezett, még Annára sem, az ügyre sem, egyáltalán semmire, még azután sem, hogy kezébe adtuk a 20 évvel korábban tett vallomását tartalmazó jegyzőkönyvet. Ezek tudat alatt az agyukból törölték a történteket, az emlékeket.
Voltak, akik miután elolvasták korábbi vallomásukat, vissza tudtak emlékezni az eseményekre, de számunka érdemleges, új információt sajnos nem tudtak szolgáltatni. Ezeket egy rövid jegyzőkönyvben rögzítettük.
Megérkezett az a tanú, aki a szemészeten mint nővérke dolgozott és sokszor látta a sérült sportolóhoz látogatóba érkező sporttársakat.
Készségesen, segítőkészen állt a rendelkezésünkre. Miután elolvasta korábbi vallomását, nyilatkozott, hogy azt továbbra is fenntartja.
Ezek után bemutattuk neki a fotóalbumokat és kértük, hogy azokat átnézve próbálja meg kiválasztani azt a személyt, akit felismerni vél a látogatók közül. A hölgy sokáig nézte az albumokat, hol az egyiket, hol a másikat, majd határozottan rámutatott egy-egy képre. A képeken a mi emberünk volt látható. Megdöbbentünk, amikor a tanú elmondta, hogy a képeken szereplő személy több alkalommal is jelen volt, amikor Kiss Szabolcsot a társai meglátogatták, ugyanezt a fiatalembert többször látta a Katowice étteremben, valamint Anna halála után pár évre a megyei kórházban, ahol, úgy tudja, hogy műtősfiúként dolgozott. Érzelmet nem elárulva elkészítettük a felismerési eljárásról és a folytatólagos tanúkihallgatásról készült jegyzőkönyvet, majd megköszönve segítőkészségét elbúcsúztunk a tanútól. Alig tette ki a lábát az irodából, amikor Söndörrel egyszerre ugrottunk fel és ordítottuk, hogy igen… igen! Kiabálásunkra az irodába berohanó Parancsnoknak és a többi kollégának örömmel újságoltuk a történteket.
Munka után, hogy kiengedjük a gőzt, elmentünk kedvenc törzshelyünkre, a főutcán lévő Diana – Dajcsi – klubba, ahol természetesen pár feles és sör után már a másnapra tervezett munkáról beszéltünk.
Már alig vártuk, hogy jöjjön a következő tanú. Örömmel konstatáltuk, hogy a Katowice volt pincére is kiválasztotta F.-et, mely szerint sokszor látta a szórakozóhelyen és egy alkalommal Annával egy asztaltársaságban.
Megérkezett az a tanú, aki miután a műszakból a szállóra tartott, az épület előtt lévő lámpa alatt szembe találkozott a feltételezett elkövetővel. Hogy oldjuk a feszültségét, mielőtt a lényegre térünk volna, beszélgetni kezdtünk. Elmesélte, hogy jelenleg Egerben él és ott a kórházban dolgozik. Elmondása szerint, míg él, nem tudja elfelejteni a gyilkosságot és azt az estét, amikor látta a személyt. A személy arca a mai napig előtte van. Nagyon beleivódott a kép, pontosan emlékszik a férfi vékony szájára, ami gonoszságot tükrözött. Büszkén mondta, hogy a korábbi vallomására pontosan emlékszik. Mi, Söndörrel, csak mosolyogtunk és elővettük a jegyzőkönyvet. Azt kérte a hölgy, hogy csak az első mondatot olvassuk fel neki. Az első mondat elhangzása után elborzadva néztünk egymásra Sanyikával, és most is kiráz a hideg és libabőrös leszek, ahogy felidézem a történteket.
A kis hölgy szinte szó szerint magától elmondta korábbi jegyzőkönyvét, talán ha egy két szó hiányzott, vagy volt felcserélve.
Szinte hihetetlen volt! (Na, ez a másik véglet, amikor nagyon mély nyomott hagyott az esemény a tanúban.)
Még izgatottabban vártuk a felismerésre bemutatás eredményét. Ismertettük a feladatot és a tanú elé tettük a fényképalbumokat és hagytuk, hogy elmélyedjen az emlékeiben.
A tanú le sem vette a szemét a fényképekről, lapozgatta, de mindig visszatért arra az oldalra, amely F. fényképét rejtette.
Észre sem vettük, hogy a néma csendben eltelt másfél óra.
Bennünk a feszültség pattanásig fokozódott, amikor hirtelen, mintha valami gát átszakadt volna, a tanú zokogásban tört ki és az ujjával egymás után többször F. képére bökve ismételgette: „Ő az ő az, soha nem felejtem el ezt az arcot, azt a gonosz száját.”.
Ekkor már nem csak libabőr volt, hanem a szakállam összes szála bizsergett. A döbbenettől percekig nem tudtunk megszólalni, csak néztünk egymásra Sanyival és bevallom, sok borzalmat látott szemünkben a könny ott csillogott. (Remélem elhiszik nekem, most hogy ezeket a sorokat írom és én is újra átélem az eseményeket, ismét valami csillog a szememben, hiába, én is emberből vagyok és már sajna, öregszem.)
A néma csendet csak az írógép kopogása törte meg, amikor felvettük a jegyzőkönyveket. Megvártuk, míg a tanú megnyugodott és elengedtük.
Hogy egy kicsit oldjam a feszültséget, szeretnék egy kicsit bővebben írni egy kollégámról, Lajcsák Melindáról. Azért őróla, mert különösen a szívemhez nőtt és mint nyomozó párom nagyon sok és szép ügyben dolgoztunk együtt, sok közös emlékünk van, de az megérne egy külön könyvet. Melcsike a főiskola elvégzését követően, egy rövid budapesti kitérő után, két hónappal utánam került a megyei életvédelmi osztályra nyomozónak. Akkor az országban ő volt az első és egyetlen hölgy, aki gyilkossági ügyekben dolgozott.
Fantasztikusan jó csaj volt – most is az –, tessenek elképzelni egy 180 cm magas, hátközépig érő szőke hajú ciklont, igazi svéd bombázót, akit, hál Istennek, a teremtő „mellesleg” is jól megáldott.
A srácok állandóan húztak vele, folyton kérdezték, hogy „na megvolt már”? Mire én sejtelmesen mosolyogva mondtam, gondolati síkon többször is.
Mivel független csaj volt, így nem csoda, hogy minden buliban a már begőzölt fejű kanok mind ágyba akarták vinni. Melcsike ilyenkor valami hihetetlen érzékkel, udvariasan és bájosan építette le a pasikat. Keményen meg tudta tartatni a három lépés távolságot, a kevesek egyike vagyok, akit az intim szféráján belülre engedett.
A munkában következetes és nagyon kemény volt, sok gyilkos nem tudott mit kezdeni stílusával, a szépségével, kihallgatási taktikájával, egyáltalán a személyiségével, nem sokan mertek neki tagadni.
Egyike volt azon kollégáknak, akikkel ha együtt dolgoztam, nem kellett a hátam a falnak dönteni, mert maximálisan megbíztam benne, tudtam, hogy ha kell, meg fog védeni. Higgyék el, ennél a munkánál ez az egyik legfontosabb.
Lajcsák Melinda hallgatta ki azt a tanút, aki a gyilkosság éjszakáján a Petőfi tér magasságában látta a menekülve rohanó tettest és akiről akkor a leírása alapján mozaikkép készült. Mivel a mai napig tartjuk a kapcsolatot és ő is olvassa az írásaimat, megkértem, hogy vesse papírra a történteket és azt az érzést, amit ott akkor megélt. Most ide bemásolom Melcsike írását:
„….szóval emlékezve az Anna-ügyre…az a fiatalember, aki a nővérke ismerősétől elvált és haladt a Petőfi tér irányába, majd elfutott mellette a szőkés hajú sportos srác, nos, ennek a férfinek a személye nagyon fontos volt. Az ő tanúvallomása 20 év elteltével is az egyik legfontosabb bizonyítékká vált. Mivel ez a férfi külföldön dolgozott, hivatalosan felvettük vele a kapcsolatot és amikor hazautazott, a főnököm, "Kisparancsnok" egy kollégával felkereste őt késő délután, még aznap, amikor hazaérkezett. Nagyon fáradt volt a hosszú utazás miatt és kérte, hogy másnap kipihenten állhasson a rendelkezésünkre. Másnap én és Sanyika, az öreg róka kaptuk a feladatot, magunkkal vittük a két fotóalbumot a felismerésre bemutatáshoz. Nagyon sok múlt ezen a nyomozati cselekményen, már az úton találgattuk, sikerül-e felismernie azt a személyt, akit mi már akkor tettesnek véltünk…szurkoltunk, mert meg akartuk oldani ezt az ügyet. Emlékszem, minden túlzás nélkül a nap 24 órájában ezzel foglalkoztunk, persze a többi napi események, ügyek mellett. A fiatalember már nem volt olyan fiatal…várt minket fürdőköpenyben, emlékszem, ő nyugodt volt, mi kissé vagy nagyon izgatottak, de igyekeztünk nem mutatni. Tájékoztattuk, mit kell tennie, át kell néznie a fotóalbumot. Visszagondolva – olyan levegőtlen volt a szoba - olyan misztikus volt az egész környezet. /Lementem alfába és így újra élem azt a pillanatot/…leült az asztalhoz, mi a szoba távolabbi sarkában átszellemülten vártuk, felismer-e valakit az albumból, felismeri-e azt a fiút, akit mi elkövetőnek gondoltunk. Szerintem egy óra is eltelt – közben nem beszéltünk, harapni lehetett a csendet, újraéltük mindhárman azt a hajnali percet. Ő forgatta az albumot, egyiket, majd a másikat és egyszer megtörte a csendet. A sok fotó közül kiválasztott egyet, majd a másik albumból is egyet…ekkor mertünk felállni, elgémberedve, feszülten és amikor megláttuk, hogy mindkét fotón a fiú képe nézett vissza ránk, azé a fiúé, akit mi tettesnek véltünk. Természetesen a két fotó nem egy időben készült és két különböző arcbeállítású fotó volt. Az album a felismerésre bemutatás – mint nyomozati cselekmény a büntetőeljárás szabályai szerint készült. Emlékszem, abban a pillanatban meg akartuk osztani a sikerélményt Daragó parancsnokunkkal, mert hittük, hogy ez hatalmas lépés …nem is tudom, hogy az eufória lázában hogyan tudtunk reálisan gondolkozni. Tény…jegyzőkönyvben rögzítettük, és számunkra is hihetetlennek tűnt, hogy 20 év távlatából is emlékezett és felismerte azt a férfit, aki akkor és ott elfutott mellette a Petőfi tér közelében.
Ez is egy nagy lépés volt az ügyben és én részese lehettem, még izgatottabban dolgoztam tovább…Anna gyilkosának személye nem maradhat homályban…és ahogyan múltak a napok, egyre több meglepő adat került a birtokunkba, annál nagyobb hévvel dolgoztunk ezen az ügyön, mintha minden pillanat az utolsó volna. Esténként, otthon, úgy peregtek az aznapi események, mintha egy filmet néztem volna…és izgatottan vártam a film végét, amikor is megtudom, ki a tettes.”

Versényi Miklós – A NAGY ÜGY IV. rész

De térjünk vissza az ügyhöz

Az iratokban rábukkantam egy rendőri jelentésre, melyben az állt, hogy 1972-ben, tehát két évvel a gyilkosság után, az Augusztus 20. strandon találtak egy személyi igazolványt, melynek műanyag tokjában Labancz Anna fényképe volt. Az igazolvány gazdája akkori tanúvallomásában elmondta, hogy Labancz Annát gyerekkorától ismerte, Sajópetriben szomszédok voltak, és sokat játszottak együtt, sokat jártak ki a Sajó partjára fürödni. Később is, ha Miskolcon találkoztak, megálltak és beszélgettek. Elmondása szerint Annával halála előtt három héttel találkozott a Kossuth mozi előtti járdán. Rövid ideig semmitmondó dolgokról beszélgettek, majd elváltak egymástól. Utána már csak Anna haláláról értesült. Anna gyerekkori barátját Rácz Balázsnak hívták és 1990-ben Tiszaújvárosban tartózkodott. Mivel személyesen is jól ismertem, kértem Daragó Lacit, hogy másnap szeretnék elmenni a városba és meghallgatni, hátha az új adataink fényében tőle érdemleges információhoz jutunk, természetesen rábólintott. Telefonon felhívtam a helyi kollégákat és kértem, hogy másnap 10.00 órára kérjék meg Rácz urat, hogy fáradjon be a kapitányságra. Indulás előtt azért kitelefonáltunk a városba, hogy megvan-e a személy, de a válasz az volt, hogy sajnos nem tudják, hol található.
Rácz Balázs a város jellegzetes figurája volt. Valamikor jobb sorsa érdemes vállalkozó volt, akinek élete válását követően teljesen félresiklott, nagyon sokat ivott, végül hajléktalanként éldegélt. Sokan csak Aranycsipaként ismerték. Ez a név úgy ragadt rá, hogy szerinte mindenki csipa, de ő az Aranycsipa.
Tudtam, hogy délelőtt melyik törzshelyén tartózkodik, csak sietnünk kellett, hogy még kihallgatható állapotban találjuk.
Kovács Sanyival – az ügygazdával – mentünk a városba és természetesen a Sörpatikában meg is találtuk. Egy feles után rögtön nagyon örült nekünk. Röviden ismertettük jövetelünk célját. „Csipukáim, addig egy szót sem szedtek ki belőlem, míg nem hívtok meg egy ebédre a Birka csárdába” – jött a válasza.
Mindent az ügy érdekében, irány a csárda. Ott természetesen még egy feles, majd rántott szelet, aminek már az összeszűkült gyomra miatt csak a felét tudta megenni.
Kellő bealapozás, Balázs emlékezetének felturbózása után rátértünk az érdemi munkára. Pontosan emlékezett a 18 évvel korábban elmondott vallomására és arra is, hogy amikor találkoztak a mozi előtt, akkor Anna egy kolléganőjével sétált. Miután ők beszélgetni kezdtek, a barátnő illedelmesen távolabbra ment.
Megkérdeztük Balázstól, hogy esetleg Anna beszélt-e esetleges kapcsolatáról, udvarlóról – természetesen nagyon vigyáztunk arra, hogy semmit ne adjunk a tanú szájába. Határozottan igennel válaszolt. Most megpróbálom visszaadni, ahogy és ami ott ezután elhangzott és történt.
- Aranycsipa, figyelj csak, mit mondott Anna erről a kandúrról?
- Mit, hát azt mondta, hogy van egy manus, akinek nagyon tetszik, de ő nem akar igazából semmit, mert túl fiatal hozzá.
Kollégámmal, Sanyival szinte egyszerre rúgtuk egymást az asztal alatt bokán és összevillant a szemünk, hisz már abból is értettük egymást. Nagyon fontos volt, hogy mi semmilyen módon ne reagáljunk, ne lássa rajtunk, hogy amit mond, az az ügyben nagyon lényeges. Sanyika rögtön kért magának is egy felest.
- Te, Balázs, Anna nem mondott semmit erről a manusról, hogy mit csinál, tanul, dolgozik, orvos vagy mi? Itt hosszabb ideig, több percig gondolkodott, majd folytatta.
- De, de, azt mondta, hogy sportoló…. Ekkor már fájt a bokám, Sanyi újabb feles, én üdítő, mert már évek óta anti voltam.
- Te, Aranycsipa, ha még arra is vissza tudsz emlékezni, hogy Anna mit mondott, mit sportol a manus, reggelig itatlak.
Balázson látszott, hogy tényleg koncentrál és megkísérli az emlékeket magában visszaidézni. Némán teltek a hosszú percek, hallgattunk. Sanyika, aki egy nagyon pörgős zsaru volt, ha rákattant egy vonalra, akkor mint egy kopó, addig követte a csapást, míg annak végére nem ért. Nem bírta és kb. 10 perc elteltével rászólt, hogy na, emlékszel?
- Na, figyelj csak ide, Csipukám, te azt várod, hogy pillanatok alatt mondjam ki a csudát, de nekem 18 évre kell visszaemlékeznem. Majd további percek elteltével szinte kitört belőle.
- Kajakos, azt mondta, hogy a manus kajakozik. Ekkor már libabőrös voltam, és a szőr felállt a hátamon. Fantasztikus pillanat volt, erre a szóra várunk.
Azonnal telefonon jelentettem Daragó Lacinak a fejleményeket, aki közölte, hogy menjünk be a kapitányságra és hallgassuk ki tanúként, mert ezzel a nyomozati cselekménnyel fogjuk a büntető eljárást újra elindítani és megszakítani az elévülést.
A dolog neheze igazán csak ekkor következett, mert Balázs a nagy emlékezés során kimerült és az elfogyasztott alkoholtól már nem volt kihallgatható állapotban. Természetesen nem engedtük el, bementünk vele a kapitányságra, ahol sok kávé elfogyasztása és a több órás várakozás után estefelé megtörtént a vallomás jegyzőkönyvezése. Balázs, nyugodj békében!!!
Miskolcra utazott a legnagyobb életellenes szaktekintély, Kovács Lajos az ORFK életvédelmi alosztályának vezetője, Hernádi Jancsi főnöke. Ők látták el az ügyben a szakfelügyeletet.
Megbeszéltük, hogy az ügyben milyen további lépéseket tegyünk, mi legyen a taktika.
Első lépésként F.-et Budapestre, az ORFK fogdájába szállították, ahol ellenőrzött körülmények között találkozott korábbi kihallgató tisztjével, egy nagyos csinos vizsgáló hölggyel. A kollegina korábban nagyon jó kontaktust alakított ki F.-el, hozzá bizalommal volt. Állítólag F. vonzódott hozzá.
Érdekes volt ez a kettősség. Mi nem is láttuk, nem is találkoztunk azzal az emberrel, akire dolgoztunk. Én a mai napig nem tudom, hogy miként néz ki, mert csak a 70-es évekbeli fényképét láttam. Az általunk Miskolcon készült anyagokat naponta faxoltuk Budapestre, majd az eredeti iratokat futárral küldtük meg, és ez visszafelé is így működött, érdekes volt.
Pár nap elteltével megtörtént F. kihallgatása, a gyanúsítás ellen panasszal nem élt, a vallomástételt nem tagadta meg. A cselekmény elkövetését tagadta, de mégis nyolc oldalas jegyzőkönyv készült, amiben Miskolcról, korábbi életéről beszélt.
Elmondta, hogy nem is hallott Labancz Annáról, őt nem ismerte, nem tudja, hol van a nővérszálló, annak a közelében sem járt.
Természetes, hogy az első kihallgatáskor engedni kell, hogy bármit mondjon, a vizsgáló nem kérdez közbe. Annak ellenére, hogy tagadott, érdekes volt az a tény, hogy kihallgatását követően megpróbált egy levelet kicsempésztetni a fogdából, melyben szüleit arra kérte volna, hogy 1970. április 18-19-re igazoljanak számára alibit, úgy hogy „tegyék el” őt Miskolcról egy kis faluban lakó rokonokhoz, disznóvágásra. A következő taktikai lépés volt F. poligráfos – hazugságvizsgáló – vizsgálata. Ezt a vizsgálatot akkoriban csak olyan személlyel szemben lehetett alkalmazni, aki ellen büntetőeljárás van folyamatban és vele szemben az alapos gyanú fennáll, továbbá nem szenved szív- és érrendszeri betegségben és írásban nyilatkozik, hogy azt önként vállalja.
F. alávetette magát a vizsgálatnak, ismerve a jellemét, úgy gondolta, hogy be tudja csapni a gépet. Nagyon ritkák azok a személyek – különös kiképzést kapott kémek, ügynökök –, akik át tudják verni a gépet. Emberünk nem ilyen, nem kapott ilyen kiképzést.
„A poligráf egy olyan eszköz, amely számos élettani funkció változását méri, miközben az illető kérdésekre válaszol. A következőket vizsgálja: légzésszám vérnyomás, pulzusszám, bőrellenállás (verejtékezés mértéke). Amikor valaki valamilyen veszélyes, izgalmas, kínos, vagy éppen felzaklató helyzetbe kerül, akkor a szimpatikus idegrendszer működése túlsúlyba kerül. Ezzel együtt jár a légzés- és pulzusszám emelkedése, a vérnyomás növekedése és a tenyér verejtékezése is. A hazugság a legtöbb embernél a fent felsoroltakhoz hasonló reakciót vált ki, hiszen kínosan érezzük magunkat, mikor valótlant állítunk. Még ha az arcunkon nem is látszik a hazugság, szimpatikus idegrendszerünk árulkodik. A poligráf tehát nem hazugságvizsgáló gép, csak azokat az élettani jelenségeket mutatja ki, amelyek általában akkor jelentkeznek, ha valaki hazudik. A vizsgálat során pulzus- és bőrellenállás-érzékelő kerül az ujjakra, légzésszámmérő a mellkasra és vérnyomásmérő a karra. A vizsgáló különböző kérdéseket tesz fel, és mindegyik kérdésnél rögzíti az összes mérhető paramétert.” (Az eszköz szakleírása.)

Versényi Miklós – A NAGY ÜGY III. rész

Hibák

Sajnos a kórházból későn tettek bejelentést a rendőrségre – a cselekmény elkövetésétől a bejelentésig több mint két óra telt el –, ezért a kiérkező járőr hiába végezte szakszerűen a helyszín biztosítását a szemlebizottság kiérkezéséig, biztos, hogy a helyszínen, bár akaratlanul, de változások történtek. A z eseményt követően az ott lakó nővérkék riadtan jöttek mentek, beszélgettek, találgatták, mi is történhetett. Sérült a helyszín állapotának eredetisége.
Feltehetően a portás nénit csak későn hallgatták ki tanúként, így elveszett egy nagyon fontos bizonyíték. A tanú elmondta, hogy miután Anna kibotorkált sérülten és lerogyott a portáspult melletti fotelbe, a kezéből egy hajcsomó hullott le a földre. Mivel a szállón is rendnek tisztaságnak kell lennie, és majd érkezik a rendőrség is, így a kitépett hajszálakat összeseperte és kidobta a szemétbe. Elmondása szerint a hajcsomó szőke volt.
Mire ez az információ a nyomozók tudomására jutott, addig már a szemetest a kukába ürítették, a kukát pedig a szemétszállítók elvitték.
Azonnal felkutatták a szemetet elszállító dolgozókat, azok megmutatták azt a helyet, ahová annak a járatnak a szemetét a központi lerakóban kiürítették. Több nyomozó órákon keresztül túrta szét a szemetet, de sajnos eredménytelenül.
Egy nagyon fontos nyom veszett el, hisz később az elkövetőt azonosítani lehetett volna, a mai technika segítségével pedig, a DNS minta alapján, még egyszerűbb lenne.
A nyomozás valóban mindenre kiterjedő, szerintem alapos munka volt, de mégis az óriási adathalmazban a kollégák átsiklottak egy mondaton, mely egy rendőri jelentésben szerepelt.
Az egyik kolléga adatgyűjtést végzett, mely során beszélt egy kórházi nővérkével. A nővér elmondta, hogy Annával halála előtt körülbelül három héttel beszélt és mint szokás volt, szóba kerültek a fiúk, az udvarlók. Anna említést tesz egy új fiúról, aki tetszik is neki, „de nem tudok mit kezdeni vele, túl fiatal hozzám”.
Na, efelett az egy mondat felett siklottak át a nyomozók, így ezt a „túl fiatal fiút” meg sem kísérelték felkutatni. A nővérkét 20 év elteltével hallgattam ki tanúként.
Az ügy kiértékelésében idáig jutottunk, amikor is Hernádi János, az ORFK (Országos Rendőr-főkapitányság) ún. halott ügyek kiemelt főnyomozója – aki egyébként korábban a megyénkben volt életes nyomozó – kapott egy fülest a szegedi Csillagból. E szerint van egy Miskolcon elkövetett emberölésért elítélt személy, aki a társai előtt hőzöngött, hogy „ igenis van tökéletes bűncselekmény, ilyen a Labancz Anna meggyilkolása, amire a zsaruk soha nem fognak rájönni, hogy ki tette.”
Azért 20 év távlatából ez egy érdekes kijelentés, amire Hernádi Jancsi, aki amúgy is szerette a lerágott csontokat elővenni és újra leszopogatni, persze hogy ráharapott.
Emberünk, F. István akkor emberölés miatt kiszabott életfogytig tartó fegyházbüntetését töltötte Szegeden. A férfi 1982 őszén Miskolcon egy rabláshoz készülődve, a társával összeveszett és azt annak pisztolyával lelőtte. A holttestet gépkocsival még azon az éjszaka Budapestre vitte, a Gellérthegyen, egy bokros részen elrejtette. Elment és megvette a sósavat, mellyel a hullát leöntve meg akarta semmisíteni. Másnap a helyszínre visszatért, azonban a holtestet egy kutyát sétáltató személy felfedezte, így a környék hemzsegett a zsaruktól. Visszamenekült Miskolcra, majd később ismét a fővárosba ment, ahol végül elfogták.
Hernádi Jancsi leutazott hozzánk Borsodba és megbeszéltük, hogy egy kicsit utánanézünk ennek a személynek.
Anna megölésekor F.17 éves volt, szőke hajú, akár ő is lehet az a „túl fiatal fiú”!!!
Egy megfelelő mesével Hernádi Jancsi vezetésével felkerestük F. szüleit, tőlük beszereztünk 17 éves korában készült fényképeket. Az egyik fényképen a Csorba-tavi kajaktelepen van több társával megörökítve. A szülők elmondták, hogy igen, akkoriban rendszeresen kajakozott. Az édesanyja büszkén mutatta Lajcsák Melinda kolleginának a fia által készített rajzokat. Melinda a rajzok nézegetése közben felfedezett egy képet, melyen egy szép arcú, hosszú fekete hajú nő látszott, akinek a bal szeme alatt vágott sérülés volt látható, melyből vér csorgott. Melinda a megdöbbenéstől majdnem felkiáltott, mert a rajzon ábrázolt nő kísértetiesen hasonlított a meggyilkolt Labancz Annára. A kialakított jó kontaktusnak köszönhetően a fényképeket és a rajzot is elhozhattuk.
Ezen információk alapján került sor egy nagyon érdekes megbeszélésre 1990 februárjában. Dr. Túrós András akkori megyei főkapitány összehívott egy értekezletet. A megbeszélésen – remélem, nem hagyok ki senkit, ha mégis, elnézést – részt vett Hernádi János az ORFK részéről, az ügy korábbi nyomozói, Ocsenás József és Kerekes István, a megyei bűnügyi osztály korábbi vezetői, a nagy tekintélyű Marczi József és Csacsovszki László, az osztály akkori vezetője, dr. Tergalecz Ferenc, az életvédelmi alosztály vezetője, Daragó László, Kovács Sándor főnyomozó, valamint az ifjú titánok, Lajcsák Melinda, Herman Endre és jómagam.
A főkapitány egy rövid, de egyszerű kérdést tett fel, melyre külön-külön, egyenként kellett igen, vagy nem választ adni.
Megpróbálom felidézni a szavait „Tudjuk mindannyian, hogy a 20 évvel ezelőtt Labancz Anna sérelmére elkövetett emberölés tettese a mai napig ismeretlen. Ez a tény valamennyiünket nyomaszt. Az új információk birtokában látunk-e esélyt arra, hogy, még mielőtt elévülne az ügy, az elkövető személye ismertté válik?” Gondolom, tudják a választ. Bár utólag kiderült, hogy valamennyiünkben ott volt a bizonytalanság – hisz a feladat, a kihívás nagy volt –, természetesen mindannyian igent mondtunk.
Persze, hogy bizonytalanok voltunk, hisz ha 20 éve nem sikerült, akkor most, amikor az emlékek elvesztek, vagy megkoptak, vajon sikerülhet-e. De lelkesek és tettre készek voltunk, mi is nagyon akartunk bizonyítani és áhítoztunk a sikerre és a dicsőségre!
Ezt követően belevetettük magunkat a munkába. A legfontosabb feladat az volt, hogy szerezzünk olyan adatokat, információkat, melyek alapján a sértett és F. István ismerhették egymást, találkozhattak, járhattak-e egy társaságba, nyomozói zsargonnal „vigyük el” Annát F.-hez, vagy fordítva!
Ezzel párhuzamosan fel kellett térképezni F. ismeretségi körét, hisz lehet, hogy a kapcsolatukra nézve van közös pont, valamint adatokat kellett beszerezni a férfi jellemére. Ezen munkát úgy kellett csinálni, hogy a célszemélyünk kiléte ne jusson a sajtó munkatársainak tudomására, nehogy idő előtti hírverésükkel, esetleges magánnyomozásukkal meghiúsítsák a munkánkat. Úgymond a titoktartásra megkértük az általunk felkeresett személyeket is.
A feladatokat megosztva, tervszerűen mentünk lépésről, lépésre. Adataink szerint szeretett sportolni, ha nevelőapja szolgálatban – katonatiszt – volt, akkor rendszeresen járt szórakozni, táncolni, kedvenc helye a Katowice étterem volt.
Korábban rövid ideig cselgáncsozott és karatézott, és hosszabb ideig kajakozott az MVSC-ben, a miskolci Csorba tavon. Gyakran járt az Augusztus 20. strandra.
Megkerestük korábbi edzőit, sporttársait, a lakókörnyezetében élő haverokat.
Edzői egy szorgalmas, kemény edzésmunkát végző személyként ismerték meg, minden sportkörben kereste a nagymenő sportolók társaságát, kegyeit. Mivel azonban fiatalabb volt a menőknél, azok nem vették komolyan, de eltűrték, hogy a közelükben lehessen. Egyik karate edzésen a legmenőbb karatést egy esetben nagyon tisztán meg tudta ütni, másnap már az egész város ettől volt hangos, mert mindenkinek ezzel dicsekedett.
Később kajakozott, ahol a kemény edzésmunka során kigyúrta magát és magának a Vadölő nevet adta. Meghallgattuk Farkas Zoltánt, aki a tiszaújvárosi kajakklubban, mint mesteredző dolgozott és l970-ben Miskolcon, az MVSC-ben kajakozott. Szorgalmas fiúnak ismerte meg Istvánt, aki különösen a futóedzéseken volt jó. Nagyképűen dicsekedett, ha a nagyokat le tudta futásban előzni. Csapódott az akkori menő kajakosokhoz, így Kiss Szabolcshoz is. Akkoriban ezek a nagymenő kajakosok ismertek voltak a városban és nagyon buktak rájuk a lányok. Edzésen kívül gyakran sétáltak Miskolc főutcáján, az úgynevezett villanyrendőr környékén, ahol F. István mindig velük, a közelükben, de a társaság perifériáján volt. Mivel Anna nyáron gyakran kinn volt napozni és úszni a kajakos bázison, sőt egy pár hétig járt is az egyik sportolóval, így a megkérdezettek biztosra állították, Annának és F. Istvánnak ott találkozniuk kellett. És ha másképpen nem, de látásból ismerniük kellett egymást, arról, hogy beszéltek volna egymással, nem tudtak adatot szolgáltatni.
Kiss Szabolcs elmondta, hogy amikor sokáig a megyei kórház szemészetén szemsérülése miatt megműtötték és Anna volt a nővér, több alkalommal is meglátogatták őt a kajakos társak, volt olyan, hogy az egész csapat bejött. Több alkalommal látogatási időn kívül jöttek a fiúk, ilyenkor Anna engedte, vitte be őket. Mivel a szemműtétje miatt nem látta, hogy ki vannak ott a látogatásokkor, de a hangokat felismerte, és határozottan állította, hogy több alkalommal is jelen volt F. István is.
Sikerült egy a Katowice étteremben dolgozó pincértől érdemleges adatot beszerezni, aki ismerte F.-et és Annát is. Elmondása szerint egy alkalomra emlékezett, amikor egy asztaltársaságban voltak és talán táncoltak is egymással.
A korábbi nyomozás során az egyik tanú által elmondottak alapján az éjszakában rohanó férfiről készült mozaikképet elővéve, összehasonlítottuk az F. Istvánról beszerzett l7 éves kori fényképével és a hasonlóság megdöbbentő volt.
Ezen adatok azt valószínűsítették, hogy Anna és F., ha másképp nem, de látásból ismerték egymást, tehát elértük a célunkat, de ez még mindig kevés volt a nyomozás továbbfolytatásához az elévülési idő megszakításához, F. István meggyanúsítására. Ennél kézzelfoghatóbb adat kellett arra vonatkozóan, hogy az a „túl fiatal fiú”, akivel Anna a koránál fogva nem tudott mit kezdeni, az nagy valószínűséggel F. István.
A meghallgatott személyek elmondása alapján F. István személyiségéről, jelleméről az alábbi kép állt össze. Miskolcon szüleivel lakik. Édesanyja egy cégnél osztályvezető, nevelőapja katonatiszt. A mama engedékenyebb volt, míg a nevelőapja katonás modorban és szigorral nevelte, gyakran előfordult a testi fenyítés is. Ha a nevelőpapa otthon volt, akkor csak nagyon ritkán tudott otthonról elszabadulni. 1970-ben ipari tanulóként dolgozott.
Szeretett krimiket olvasni, kedvenc regényhőse a Sakál volt, aki az egész francia rendőrséggel macska-egér játékot űzött. Lenézte, megvetette a gyenge és a gyáva embereket, tisztelte, felnézett a bűnözőkre. Kereste a veszélyt, az izgalmakat. Kedvenc időtöltése volt az úgynevezett bátorságpróba. Az egyik ilyen próba az volt, hogy a lakásához közel eső Széchenyi és Kun Béla utca sarkán állva – Miskolc legforgalmasabb főutcája – a forgalmat figyelve az utolsó pillanatig kivárva, ki mert a száguldó autók előtt átrohanni. A másik kedvenc szórakozása az volt, hogy Miskolc-Lillafüredre kimenve a haverokkal felmászott a Molnár sziklára és ott a szakadék széléhez közel állva bekötött szemmel, ki mennyi lépést mert még megtenni.
Nagyon hiú volt, a kudarcot, az ellentmondást nagyon nehezen viselte. Bosszúálló volt, a vélt, vagy valós sérelmeket nem felejtette el, azokat minden esetben dühkitörés közepette megbosszulta. Egyik a környéken lakó személy, aki két évvel idősebb és fizikálisan akkor erősebb volt F.-nél, elmondta, hogy egy utcai focizás közben, mivel F. belerúgott a bokájába, mérgében pofon vágta.
Emberünk ekkor nem reagált semmit, viszont ezt követően megszállottként elkezdett súlyzózni, erősíteni izmait. A házban lakók elmondták, hogy minden nap a kapu előtt lévő padnál edzett, még szakadó hóban is.
Két év elteltével az utcán összetalálkozott azzal a fiúval, aki korábban pofonvágta és F. hozzálépve minden szó nélkül ököllel leütötte. Az ismerős kérdezte, hogy ez most mi és miért volt, mire F. közölte, hogy „emlékszel, két éve focizás közben pofon vágtál”. A tanú már az egész korábbi eseményre nem is emlékezett.