Mozgósítás - Lövészet

Minden gond nélkül megérkeztünk a harsányi lőtérre. Lecuccoltunk és kinéztünk magunknak helyet. Az előkészület nem csak addig terjedt, hogy összeállítsuk a menetoszlopot, a lövészetre is felkészültünk. A századparancsnokok összetartották a századukat, két „lógó” tiszt pedig felkészült oktatásra. Az első állomáson fegyverismerettel boldogították a csapatot, a másodikon lőelmélettel és a lövészet biztonsági előírásaival szórakoztatták a józanabbakat. Mert, hát első nekifutásra ki kellett válogatni, hogy kik azok, akiknek még véletlenül sem szabad a kezébe fegyvert adni lőszerrel. Egy mitugrász őrnaggyal kellett az első harcot megvívni. A szerencsétlen ragaszkodott, hogy az egész állománynak részt kell venni a lövészeten. Győzködtük, hogy nem a legjobb ötlet, de kötötte az ebet a karóhoz. Végül engedett, amikor megmutattuk a delikvenseket. A századok a kijelölt helyeken, én meg elégedetten ténferegtem össze-vissza. Leginkább azon ügyködtem, hogy meg lehet-e bundázni egy pár teli tárral való lövöldözést. Egyszer jön az egyik századparancsnok, hogy akkor most hová menjenek? Sehová! Majd szólnak, ha menni kell lőni, addig maradjanak a kijelölt helyen. Nem is értettem hirtelen a kérdést! Megbeszéltük, megegyeztünk. A századparancsnokok belevaló, rátermett srácok voltak. Nem kellett a szájukba rágni a dolgokat, alkalmasak voltak a feladatuk ellátására. Mondja, hogy egy százados elküldte őket és a helyükre telepítette a századát! Gondoltam, hogy biztos félreértés lehet. Elkísértem az „emberemet”, hogy tisztázzuk a dolgokat. Nyusziként félrevonulva a mieink, az idegen csapat meg ott pöffeszkedik a helyünkön. Viszonylag normálisan kérdőre vontam a századost, aki 1 km magasról kezdett el dumálni! Valószínűleg a fáradságtól és az igazságtalanságtól megemeltem a hangom. Na, ezt aztán kikérte magának! Vegyem tudomásul, hogy korban, rendfokozatban felettem van, és ne merészeljek így beszélni vele! Ettől aztán elszakadt a cérna. Megszoktam már, hogy nem kell „farokméregetéssel” bizonyítgatnom, hogy ki/mi vagyok. Ez a szerencsétlen valószínű nem tartozott a stabil ezredhez. Akkor most helyreraklak, gondoltam. Ekkor már mellőztem az irodalmi magyart, bár nem süllyedtem le a kocsmaszintre, azért a hangerővel nem fukarkodtam. Gyorsan kiderült, hogy ő egy századparancsnok. Dobott egy hátast, amikor mondtam neki, hogy az nagyon kevés, „sajnos” én nyertem, zászlóaljtörzsfőnök vagyok. Még futottunk egyre kisebb köröket, de a vége az lett, hogy átadták a helyet. A kis affér nagyon tetszett a srácoknak, kaptam dicséretet, bár ez nem erről szólt. Volt közönségünk is, eljutott a híre az ezredparancsnokhoz. Jött is az alezredes. Nem igazán vont kérdőre inkább a stílust kifogásolta, amit akkorra már én is nagyon bántam. Mindig az volt az elvem, hogy egy elöljáró/főnök ne veszítse el a fejét.

Javába tartott a lövészet, amikor szólnak, hogy van egy „ember” aki nem akar lőni. Mondom, ez vicc ugye? A katonák szeretnek lőni! Azok igen! Volt a válasz, de ez a srác nem KATONA! Még katonakönyve sincs! Gyorsan előkerítettem a figurát, hogy tőle halljam a történetet. Olyan arrogánsan adta elő magát, hogy igenerősen kellett uralkodnom magamon. Hihetőnek tűnt a dolog, de meg kellett bizonyosodni. Megkerestük a „személyzetis” őrnagyot, hogy kapja elő a kartonjait és mondjon valami okosat. Hát, a sereg tévedett! A legény tényleg nem volt katona, de valahogy bekerült a fogaskerekek közé. Erre még lekezelőbb lett! Senkik vagyunk, és ne merjünk vele szórakozni! Az ilyen macskajancsikat meg kell regulázni! De hogy? Amikor kettesbe maradtam az őrnaggyal rákérdeztem, hogy lehet katonát csinálni ebből a nyikhajból. Ha esküt tesz, akkor lesz katona! Az eskühöz meg sikeres lőeredményt kell produkálni. Na, ebben nem lesz hiba! A századparancsnokával begyűjtöttük a civilt és rábeszéltük egy lövöldözésre. Nem tagadtuk, hogy eredményes lövészet után esküt kell tennie. Külön felkészítettük, hogy ne legyen gond. Persze végig dumált, hogy felesleges erőlködnünk, mert direkt mellé fog lőni. Az ostoba azt hitte, hogy most jöttünk 6:20-al. Neki külön felállítottak egy körkörös célt. A lőlap ellenőrzését az ezredparancsnok végezte el, az eredményes találatokat a századparancsnoka produkálta. Nem volt mit tenni, jöhetett a bukó cél leküzdése. Ez sem jelentet gondot, csak inteni kellett a toronynak, és már feküdt is a cél. A parancsnok eredményesre értékelte a lövészetét. Jöhetett most már az eskü. Bevitték Miskolcra a kiegre, elintézték a papírmunkát és hazaküldték. Onnantól egy újabb katonával erősödött a Magyar Néphadsereg!

Mozgósítás - Kezdődik

Már napok óta bent voltunk. Eleinte a szokásos semmittevés, de aztán jöttek az infók, hogy most belehúz a sereg. Mozgósítás lesz! Nem is akármilyen! Emberek, gépek, szóval minden. Az Edelényiek és a Szendrőiek szerintem megszokták már, hogy nyaranta befészkeljük magunkat hozzájuk. Nem sok vizet zavartunk, legfeljebb a sörfogyasztást lendítettük meg, nem is kicsit. Szendrőn elkövettük azt a tréfát, hogy egy nap alatt elpusztítottuk a falu heti sörkészletét. Alapállapotban Edelénybe szoktunk lenni, ha csak a tiszteket hívják be. Én nem szerettem ezeket a „bulikat”, de nem kérdezte tőlem senki. Ennek is megvolt az előnye. Ilyenkor nem kellett foglalkozni semmivel. Elvoltunk előadásokon, mímelt fejtágításokon, de leginkább sörözésen, illetve borozáson, mert Edelény „híresen” jó szőlőtermő hely. Igazából ezek az akciók olyan ismerkedési napok voltak. 3-4 nap, aztán irány haza. A következő stáció, amikor már bővült a csapat tiszthelyettesekkel, tisztesekkel és honvédekkel. Ilyenkor már áttelepültünk Szendrőre, külön az ezredtől. Éltük a külön kis életünket a magunk szabta szabályok szerint. A katonai formaságokat csak minimálisan tartottuk be. Egymás közt olyan nevetséges is lett volna. Ilyenkor 100-150-en lehettünk. Nagyjából mindenki tudta a dolgát. Időnként okosságokkal szórakoztattuk egymást, de leginkább az ezredtől kaptunk különféle feladatokat. Magyarul, papíron harcoltunk a gaz imperialisták ellen. Mivel mi tökéletes katonák voltunk, természetesen mindig győztünk. A kaját az iskola dolgozói készítették és ők is szolgálták fel. A csapat szabadon flangált a faluba, bizonyos keretek között. Ez volt az a csapat, ami évek óta alig változott, egy bővített keménymag. Az öregek már túl voltak sok ilyen összeröffenésen, de nekem sem ez volt az első. Ezeket behívásokat, már rutinból tudtuk kezelni. Semmi gondot nem jelentettek. Amire most készültünk az bizony sokunknak még új volt. Nemcsak a mozgósítás volt új, hanem a zászlóaljparancsnok is. Gyula, az eddigi pk. megkapta az obsitot, kiszállt a játékból. Azért volt annyi eszük a főnökeinknek, hogy nem egy idegent nevezzenek ki, hanem Józsit, az addigi műszaki helyettest. Úgy rémlik, hogy köztük rokoni szálak is voltak, de ez nem is számít. Józsi pk. folytatta Gyula munkáját, hasonló stílusban. Egy kicsit karcosabb volt, de ez a viszonylagos fiatalságának köszönhető (olyan 35-40 körülire gondolom). Amikor túlzásba esett, gond nélkül rászóltunk. Nem volt probléma. Szépen apránként változott a megszokott életünk. Első nekifutásra a konyhás nénik lettek lecserélve. Szegényeket úgy kellett megvigasztalni, hogy nem a munkájukkal van kifogásunk. A szendrői fiúk nem mehettek haza ebédelni, aludni! Aztán fel lett fegyverezve a zászlóalj. Az iskola kapujában (ahol el voltunk szállásolva) fegyveres őrség áll! Mindenki megkapta a fegyverét, és azzal szédelgett egésznap. Ez teljesen szokatlan volt a faluba. Lett is belőle balhé, illetve lett volna, ha nem lépünk időben. A srácok kezdték mesélni, hogy már nem annyira közvetlen a viszony az emberekkel. Csúnyán néznek rájuk az utcán, elhallgatnak az emberek, ha bemennek a kocsmákba! Gyorsan hazazavartam egy helybélit, hogy faggassa már ki az otthoniakat, hogy mi a bánat lett velük. Jött is a legény, hogy az embereknek elment az eszük! Az terjedt el a faluba, hogy be leszünk vetve a falu ellen! Azért járunk fegyverrel, hogy ne merjenek lázadozni a várható áremelés ellen! Természetesen a „tájékozottabbak” már azt is tudták, hogy újabb egységek érkeznek és tűzparancsunk is van/lesz! Nemcsak a nemzetközi helyzet, hanem a politikai helyzet is kezdett fokozódni. A pk. konzultált a politikai helyettessel és döntött, ez már nem a mi kompetenciánk, ezt oldja meg az ezred! Csak nem mehetünk ki a faluba, hogy most is ugyan úgy katonásdit játszunk, mint eddig, csak most fegyverrel. Szerintem járási pártbizottságig ment az agyalás, hogy most mi lesz! Azt azért ne felejtsük el az a vidék akkor komoly bányásztársadalmat tartott el. A dolog vége az lett, hogy hangosbeszélőn napjába többször bemondták, hogy nyugi, nem lesz áremelés, az már megvolt januárban.

Természetesen jó előre megtudtuk, hogy mikor lesz a mozgósítás és azt is, hogy egy kellemes éleslövészettel kezdünk. Az elszállásolást hamar megoldottuk, az állomány nagy része a tornaterembe kapott helyet. A terv szerint 22 órára beérkezik az utolsó katona is és hajnal 4-kor egy riadóval indulhatunk is. Én még soridőmből tudtam, hogy a bevonulás mindig csúszik. A mozgósítás nem működik elég olajozottan. A várható létszám ismeretében alaposan megszerveztük a menetet. Minden század és szakaszparancsnok rendszámra, gépkocsivezetőre, főre tudta, hogy mire lesz gondja. Mindenkinek megvolt a helye, még a platón is! Nem aludtunk két nap, de nyugodtan vártuk a bevonulókat. Viszonylag korán megérkeztek az első fecskék. Velük szinte semmi problémánk nem volt. Hamar megkapták a beosztásukat, helyüket és fegyvereiket. Őket még be lehetett vonni a következők fogadásába. Minél később ért be valaki annál több gond vele. A reggeli felessel érkezők nem okoztak gondot. Akik emlékeznek a régi falvak struktúrájára azok értik a problémánkat. A mozgósítottaknak a tanácsházán kellett gyülekezni és itt várni a szervezett elszállításra. De hát, a tanácsháza mellett ott volt mindig a kocsma is! És ha már ott van, be kell oda menni. Minél többet kellett várni annál többször kellett meglátogatni a búfelejtőt. Az utolsó emberek olyan hajnali 2 tájban érkeztek, nulla harcértékkel. Voltak, akik előbbi érkezéssel is tudták produkálni ezt a szintet. Mi kis naivak azt gondoltuk, hogy lesz egy szusszanásnyi időnk, de hát nem. Alig lettek – szó szerint – lefektetve az utolsónak érkezők, már készítettük elő a gépkocsi menetoszlopot. Gépkocsik műszaki ellenőrzése, sofőrök okítása, kommunikáció megszervezése. Persze mindezt időre, hogy csatlakozni tudjunk az ezred menetoszlopához. Ha semmi felelősségem nem lett volna, akkor jót röhögtem volna a riadón. A sok szerencsétlen azt sem tudta, hogy hol van. Hiába mondtuk el mindenkinek, riadóval lesz ébresztő sokan tréfának vették. Természetesen még megérkezéskor mindenki megkapta a fegyverét, amit jó, ha nem szórja szét a katona. Röviden, azokkal volt a kevesebb gond, akik fel sem tudtak kelni, mert azok mellett ott volt a géppisztoly. A többiekét keresni kellett. Nem hozta ki magával! Elfelejtette hol aludt! Meg millió+1 gond! Akik teljesen kiütötték magukat azokat egy felcser kíséretében „feldobáltuk” egy külön teherautóra, csak úgy ömlesztve. A gépkocsi-parancsnokok szépen sorba jelentették, hogy készen vannak, gépeket beröffentették és Józsi kiadta a parancsot, hogy „Indulás!”

Első napom törzsfőnökként

A "tartalékos akadémia" elvégzése után néhány nappal kapom a behívót, hogy menjek már be a Kieg-re, mert dolguk lenne velem. Az ilyen szívélyes kérésnek nem mond ellent az ember, még ha csak néhány nappal van túl egy 3 hónapos vendéglátáson. Hát mondja nekem a nagyon kedves őrnagy, hogy piszkosul gratulál a suliba elért eredményemért és örüljek én is, mert Főcsoportfőnök javaslatára Cinege szaki előléptetett hadnaggyá és ha lúd, legyen kövér, kineveznek a 305. Területvédelmi Ezred Műszaki Zászlóaljának a törzsfőnökének (bizony-bizony nencsak az indiánoknál vannak törzsfőnökök). Még 6 hónap hogy 25 legyek! Ez mintha egy kicsit korai lenne! Megnyugtatott, hogy majd beletanulok. Búcsú előtt megsúgta, hogy augusztus tájékán számoljak egy több napos behívásra. Úgy rendezzem a munkahelyi és leginkább a családi dolgaimat. Ekkor már két fiú boldog apukája voltam. Persze ezt már tudták, valószínű ezért volt ez a kedves figyelmeztetés. Alig egy hét újabb behívó. Gondolhatjátok dobtam egy hátast. Tüzetesen elolvasva már nem volt vészes, mert csak a "szeretetcsomagot" felvenni hívtak. Menetem! Jó sok szabadsággal az asszonnyal és a gyerkőcökkel elütöttük a nyarat. Pótoltuk az elmaradást. Vállalati üdülő, és tettestársai. Rendesen, tisztességesen 1 hónappal a bevonulás előtt jött az ígért behívó, aztán az adott pillanatban felöltöz, vonatra fel, irány Edelény. Népes csapat gyűlt össze, tisztek és tiszthelyettesek. Komoly klikkek alakultak ki, de én nem találtam a helyem. Nekem senki nem volt ismerős csak az előbb említett őrnagy. Üdvözöltük egymást és ő ment a dolgára. Ő volt személyzetis. Arra nem emlékszem, hogy mi a pontos neve ennek a beosztásnak, de a személyzetis fedi a munkakörét. Kb. 150-200-an lehettünk és mindenkit névről, arcról azonosítani tudott. Elnézést kért, ha valakinek keresztnevét nem jól tudta! Egy két lábon járó "facebook". Egy asztalkánál kellett jelentkezni egy pár sorkatona írnoknál. Ment a röhögcsélés, sztorizgatás csak én voltam kuka. Mikor sorra kerültem odalibbent egy pocakos ales és rettenetes arroganciával kérdőre von, hogy miért ér a hajam a hátam közepéig (ja kérem, fiatalon még a haj is másként nő!). Mondom neki, hogy azért mert megnőtt és én így szeretem. A decibelen srófolt még, hogy az egész csapat észrevegye, ha már a termete erre alkalmatlan volt. Ismeretlen emberekkel nem szoktam szájalni, úgy hogy megkérdeztem miért is érdekli. Az arcszíne párttagkönyvszinűre változott és ordítva hívta az őrnagyot. Az töredelmesen bevallotta, hogy nekem itt a helyem és nem csak erre tévedtem, nekem meg megsúgta hogy ez a fazon az Ezredtörzsfőnök, a Minisztériumból .
-A behívón ott van hogy rövid hajjal vonuljon be!
-Az enyémen nem! Az biztos!
-De!
-Fogadjunk egy láda sörbe! Mondom az ales-nek. Most már arcoskodtam, mert ismertem.
Ordított az őrnagynak, hozza ide a behívómat bizonyítéknak. Gondolhatjátok, ekkor már mindenki minket figyelt, megszünt az adminisztráció. Az őrnagy halkan, megszeppenve mondja, hogy a tiszteknek nem írták rá!
-Na, ales elvtárs bukott egy láda sört! Fütty, ováció!
-De, ha nagyon akarja minden gond nélkül levágatom a hajam, mert az enyém megnő! Jeleztem a meglehetősen magas homlokára.
Akkora közönség előtt még nem dolgozott a figaró. Mindenki miket nézet. Minden levágott tincs után férfias moraj. Délután a szinház(mozi)teremben fejtágítás bemutatkozás. A gyomorbajos parancsnok sablonszövege után a kedvenc alesem kezdett jópofizni. Hogy ő milyen nagyszerű parancsnok és mennyire nagyrabecsüli a közvetlen munkatársait. Ezért a színpadra hívja a zászlóaljak törzsfőnökeit (a pk-k már ott voltak) Olvassák a neveket és a kollégák ballagnak ki szép sorba. Nem lehetett túl sokáig halogatni, rám került a sor. Még mindig egyedül ücsörögtem, de nagy-nagy szimpátiával kisérve. Ne tudjátok meg mi történt amikor felálltam... Felfordult a kultúrház, röhögés, nyerítés, lábdobogás. Szóval minden, amit egy igazi sztár kaphat a rajogóitól. Nem kapkodtam el a felmenetelt. Sütkéreztem a népszerűségbe. Soha nem kellett bemutatkoznom a báziscsapat előtt, egy életre megjegyezték ki a Műszaki Zászlóalj törzsfőnöke. Valami olyasmit súgott a fülembe az ales, hogy mondhattam volna, hogy mi a beosztásom, akkor nem cirkuszol. Ugyanolyan nyájas vigyor közepette visszasúgtam, hogy nem kérdezte. Néhány nap múlva jön egy valaki, hogy az esti civil-katonai találkozóra személyesen meghívott az ales. Mondom oda csak parancsnokok hivatalosak. A válasz Igen! Jól tudom. ...és Ön hadnagy elvtárs! Jót boroztunk a tanácselnök "dácsáján". Csodálatos emberekkel ismerkedtem meg. A mi zászlóaljunk volt az egyetlen ahol nem volt hivatásos. Nálunk mindenki hobbi katona volt. Ment is a munka rendesen! Iglói Gyula pk. civilben a Hejőcsabai Cement és Mészmű vagy vezérigazgatója, vagy a főmérnöke (erre már nem emlékszem) tökéletes szervező volt, kiválóan összefogta a csapatot. Rengeteget tanultam tőle! Mindenben egyetértettünk, jó volt vele dolgozni! Az volt a legfőbb elv, hogy "Mindenki úgy menjen haza, ahogy jött! Épségbe, egészségbe". És ebből nem engedtünk! Nagyszerű érzés volt egy apámkorabeli ember teljes bizalmát élvezni! A két hetes összeröfenést már főhadnagyként zártam. Így esett, hogy egy évben kétszer léptem elő.

Összetartás, mozgósítás I.

Az idei összetartást megfejelték egy mozgósítással. Úgy, hogy nem olyan kellemesen telt mint szokott. Az első 10 napban a szokásos parancsnoki állományt hívták be szakaszparancsnokig bezárólag, illetve még egy pár gépkocsivezetőt, eü. katonát és még egy párat őrségnek. Már az első nap átcuccoltunk Szendrőre. Ez volt a zászlóalj igazi helye. Mi, mármint a műszaki zászlóalj egy körzeti iskolába és kollégiumba voltunk elszállásolva. Ha valami dolgunk volt az ezrednél át kellet autóznunk Edelénybe. Ez a része kényelmetlen volt, de ugyan ezt kellett az ezredbélieknek is csinálni. Szóval csak jobb volt ez így. Nem piszkált senki, nem kellett az ostoba katonásdival foglalkozni. Nagyon kényelmes volt ez nekünk. Gyula a pk., tökéletesen alkalmatlan volt bohócnak. Próbálkozott, de nem állt jó neki. Ő ízig-vérig civil volt, de ugyan ez jellemezte az egész csapatot. Persze voltak katonás alkatok, de senki nem esett túlzásba. Mindenki annyira lehetett katona amennyire akart. Valamikor az ötödik napon újabb csapat érkezett. Ők lehettek talán a fontosabb rajok parancsnokai, és még több kétkezi honvéd. Ekkor kezdődött a felkészülés a teljes állomány fogadására. Ágyak, matracok meg a fene tudja milyen M-zárolt anyagokat kellett szállítani és természetesen szétpakolni a suliba. Durván 500 fő fogadására készültünk. Még a tornatermet is hálókörletnek rendeztük be. Mondjuk én nem, mert nekem egészen más dolgom volt. Gyulát egész nap ugráltatták. Vagy úton volt, vagy az ezrednél volt. Ha valamilyen véletlen folytán estefelé velünk volt, este 11-kor biztos hogy áthívták. Valamikor 1 és 2 óra között került elő. Én megvártam, mert nem lehetett tudni milyen hírt hoz és nem szeretem, ha alvás közben megzavarnak. Amúgy az éjszakázás nem volt újdonság, mert az Erőműbe állandó éjszakát vállaltam az éjszakai pótlék miatt. Mászkáltam egésznap, a változatosság ébren tartott. Mindenki tudta a dolgát, nem is ellenőriztem őket, inkább csak beszélgettünk egy kicsit. Itt mindenki –a parancsnoki állomány- családapa és felelős civil beosztású ember volt. Szerintem én voltam az egyedüli fizikai melós. Elfogadták, hogy én nem vagyok műszaki értelmiségi, de nekem sem volt komplexusom. Tudtam kezelni. Ha jól haladt a munka, ebéd után akinek kedve volt kiment sörözni a faluba. Az egyezség úgy szólt, hogy amíg nem lesz gond mehet ez a napirend. Este vacsora után is ki lehetett menni, takarodóig. Az ezrednél ezt nem engedték. Mi külön kértük, hogy hozzánk ne rakjanak hivatásost. A feltétel az volt, hogy megszűnik a “jóvilág”, ha nem teljesítünk. A sorkatonáknál az eltáv és a szabi a “doppingszer”, nálunk a tiszta tartalékos állomány. Volt két testőröm is, olyan önkéntes. A sörözések után végigjártam az ivóhelyeket, hogy beküldjem a csellengőket. Amikor készültem egy ilyen akcióra két izomtorony (edelényi bányászok) kérdezi, kellenek-e kísérőnek. Mondtam, hogy nem. Eddig még nem volt probléma. Az ördög nem alszik, úgy hogy elkísérnek. Valahonnan szereztek karszalagot meg gumibotot. Ezt teljesen feleslegesnek tartottam, mert igen méretesek voltak a srácok. Úgy állapodtunk meg, hogy ők csak akkor jönnek be a “becsületsüllyesztőkbe”, ha veszélybe vagyok. Nem szerettem volna hergelni a sörözőket. Nem volt gond. Az utolsó hely már katonátlanítva volt ezért ide már hárman mentük be. Gyorsan magunkévá tettünk egy-egy sört és a hűvösödő nyári éjszakába visszaballagtunk a suliba. Ezt aztán rendszerré tettük. Akkora volt ez a két legény, hogy bőven elég volt az udvarias kérés. Ahogy közeledett a mozgósítás napja úgy lett egyre kevesebb időm az ilyen ellenőrzésekre, de a fickók ugyan úgy, ugyan olyan fegyelmezetten végezték a hazaterelést, mint velem. Legalább is senki nem panaszkodott.