2016. január 9., szombat

Lövészet



Egyre jobban közeledtünk az eskühöz. Ehhez túl kell esni egy éleslövészeten. Első nekifutásra elméletben okítottak. Ez meglehetősen unalmas elfoglaltság volt. Tudok én lőni! Minek ilyen nagy feneket keríteni ennek az egésznek. Taperolni már megtanultuk a kis aranyost, most a szerkezeti részek következtek. Minek mi a neve, funkciója, szétszedni, összerakni. Velünk nem csinálták meg a vakon összerakás tréfát, de azt hiszem ment volna, mert nagyon sokszor szétkaptuk a géppisztolyunkat. Már csak azért is ment volna, mert végtelenül egyszerű szerkezet volt. Ja, és takarítottuk! Igaz, hogy nem csináltunk vele semmi olyan dolgot, amitől piszkos lehetett, de azért minden alkalommal tisztogatással és ellenőrzéssel fejeztük be okulást. Nem emlékszem nagy kötekedésre a tisztítással kapcsolatba. Úgy gondolom rendes munkát végeztünk. Valahogy sikerült felfognunk, hogy ez nem játék. Pedig nagyon sokat játszottunk a géppisztolyokkal, de szerencsére minden baj nélkül úsztuk meg. Végighallgattuk az elrettentő példákat, a tanmeséket a tragédiákkal végződő hülyéskedésekről. Érdekes, hogy ezek mindig más alakulatoknál történtek! Soha nem nálunk és soha nem velünk!! Ezért aztán ment bohóckodás, ha nem figyeltek ránk. Első ijesztgetést a tárazással kaptuk. Nyakon öntöttek egy csomó lőszerrel. Persze mi módszeresen golyónak hívtuk, mert ez feldobta a hangulatot. Szépemlékű szakaszpk-ánk eleinte rendre kijavított, de idővel megunta. Ebből akkor volt gond, ha valaki más jött előadásra. Példának okáért a fegyvermester! Szerencsétlen főtörzsőrmester teljesen kiborult, pedig mi valamennyire igyekeztünk nem lejáratni a szakaszpk-t. Aztán amikor észleltük, hogy mennyire jó fejpirosító ez a „golyó”, akkor aztán nem fogtuk magunkat vissza. A kis árva ordított, szitkozódott, mi meg teljes nyugalommal „golyóztunk”. Pont olyanok voltunk, mintha 6 évesek lennénk. A szüleink, barátaink csak lestek volna, ha bekukkanthattak volna egy-egy ilyen előadásra. Pont úgy viselkedtünk, mint akik éppen kinőtték a pelenkás kort! Persze, megkaptuk „…és maguk akarnak tisztek lenni?”. Ezt olyan jó volt hallani azoktól, akiknek már csak hősi halottként volt esélye egy alhadnagyi előléptetésre. Mondhatjátok, hogy gonoszok voltunk, mert tényleg azok voltunk. Nem tiszteltük azokat, akik a majdani rendfokozatunk alatti volt. Miért is? A tiszteletet ki kell harcolni, ki kell érdemelni. Ők meg megpróbálták kikényszeríteni. Hát, ez nem ment! Nálunk legalábbis ez nem így működött. Szóval kaptunk egy csomó „golyót”, hogy megtanuljuk, begyakoroljuk a tárazást. Képről, kézből mindenhogy megmutatták és közben magyarázták. Mi meg unottan hallgattuk, okosan bólogattunk, persze…, hogyne…, igen, úgy van..! Aztán jött a szöveg, hogy akkor lehet csinálni, de ha tudunk azért vigyázzunk, mert ezek éles lőszerek! Az ütő egy pillanatra megállt bennünk. Eddig minden gyakorló volt, amit a kezünkbe adtak! Persze tudtuk a lőszer kémiáját, fizikáját, épp ezért ért váratlanul ez a bejelentés. Hopp, és az idétlen csapat lenyugodott. Már nem tűnt olyan tréfásnak ez az egész. Nekem az Erőműves gyutacsok jutottak eszembe, amit a bányászok használnak a szén fejtéséhez. Időnként lehetett találni fel nem robbanttat és hozzá megfelelő mennyiségű rémtörténetet az ujjat leszakítóról és a fejet széttépőről. Remegő kézzel fogtam neki nem tagadom! Úgy kerültem a lőszer végét, mintha égetne. Már csak az hiányzik, felrobbanjon itt a kezembe, vagy valamelyik hibbant társamnak. Ment is a szöveg, hogy most nem kellene idétlenkedni. Nekem biztos, hogy nem volt kedvem hozzá. A betárazást sikerült elkövetni. Aztán következett a kitárazás. Na, ez már bonyolultabb művelet volt. Annyira kínálta magát a gyutacsos vége, de az veszélyes volt! Maradt az ujjal rátapadni a közepére és kitolni módszer. Csak hát ez nagyon nehezen működik izzadt kézzel. Sikerült össze-vissza karistolni az ujjainkat mire végeztünk. Néhány nekiveselkedés után alig maradt bőr a hüvelykujjunkon. Most röhöghetnek, akik már túl vannak rajta, hogy van ennek egyszerűbb módja is, meg nem harap néni! Eskü után mi is megtanultuk az öreg őrparancsnokoktól, de az még odébb van. Már minden ment, most a lőelmélet következett. A cél alsószéle közepe, az irányzék állítása a távolságnak megfelelően. Hirtelen azt hittem, hogy csak álom volt, hogy sorra lőttük a pálcákat a céllövöldékbe. Én nem tanultam lőni, én csak nekifogtam és lőttem! Egy-két lövés után kitapasztaltuk, hogy merre hord a puska és jöhetett a nagytakarítás. Volt, amikor elzavart bennünket a tulaj, mert rontottuk az üzletét. Bérlövést vállaltunk. Ügyetlenebbeknek lelőttük, amit szerettek volna. A legjobb buli az volt legalább is nekem, amikor az MHSZ kitelepült ilyen össznépi vigaszságokra. Sokkal olcsóbb volt és ott céltáblára lehetett lőni. Az sokkal izgalmasabb, sokkal érdekesebb volt. A pálcákat eltalálni nem volt nagy durranás. A kör közepét! Na, az már valami! Meg hát ott voltak az értékek! Ötből hányat lőttél? 46, 48, vagy sikerült 50-et?

Miután kellőképpen kiokosodtunk, kivittek minket a hátsó kertbe, a gyakorlópályára. Oktatási-négyszögbe parancsoltak, majd megkezdődött a újabb fejtágítás. A katona ténykedése a lőtéren címmel. Mi átfordítottuk a ténykedés szót ténfergésre, és így már emészthetőbb volt a dolog. Az egész lényege az volt, hogy az ostoba kopasz csak parancsra mozogjon, mert nagyon pórul járhat, esetleg még le is lőhetik, vagy ő lőhet le valakit. A baráti tűz fogalmával itt futottunk össze először, de nagyon sokszor. Teljesen az volt az érzésünk, hogy a parancsnokaink jobban félnek, mint mi. Ebben lehetett valami, mert nekik már volt tapasztalatuk ezen a területen. Figyelmesen, türelmesen hallgattuk az intelmeket a tízedik ismétlésig, de utána már nem volt annyira érdekes, hogy ne kezdjünk el mocorogni, beszélgetni. A jól nevelt szakasz pk-nk ebből rájött, hogy témát kell váltani. És elkezdődött, amiért igazában kijöttünk. Kijelölt különböző helyeket ahonnan valahová menni kellett a megfelelő parancsra. Persze már nem emlékszem ezekre, de ez akkor elég érdekes volt. Ide menj, oda menj, erre a parancsra ezt, arra a parancsra azt kell tenni. Először egy társunk mutatta be a művet. Nagyon tetszett, jókat röhögtünk a szerencsétlenen, aki nem tudta, hogy mire is reagáljon. A mi idétlenkedésünkre, vagy a parancsokra. Ha a nyerítésünk túlharsogta a szakasz pk-t, a szerencsétlen még esetlenebb volt, így mi még lököttebben viselkedtünk. Hamar rájött a pk, hogy ez így nem buli, és ismét váltott. Gyorsan leszokott az egy emberes ugráltatásról, jöhetett a csoportos bemutató, egyszer, tízszer, ötvenszer. Nem rugdalta kékre-zöldre a sarkunkat, de mindig előhozta, hogy nem jól áll, pontosabban áll és nem fekszik. Egy kemény egész napos elfoglaltság után lövészet-éretté nyilvánított minket. A nap végeztével egy kellemes díszmenetet mutattunk be saját magunknak, a közelgő esküre való tekintettel, főleg hogy fegyver is volt nálunk.
Aztán ahogy történni szokott eljött a lövészet napja. Az alapadatokat a Kiképzési Tervből már jó előre megtudtuk, de voltak improvizatív elemek, amik megszínesítik a szürke egyhangúságot. Erre a napra is bedobtak egyet. Mintegy felkészítendő a nagy napra, hogy még emlékezetesebb legyen egy riadóval tették változatossá ezt az amúgy sem unalmasnak ígérkező napot. Későbbi, parancsnoki tapasztalatom alapján nyugodtan mondhatom, hogy valami nagyszerű érzés kívülállóként nézni egy ilyen felbolydult hangyabolyt. Mi akkor nem élveztük annyira, de lelkesen csináltuk, mert azt gondoltuk, hogy ez tényleg fontos. Akkor tört meg ez a varázs, amikor megtapasztaltuk, hogy ez a hihetetlen kapkodás teljesen felesleges, mert a technika mindig késett. A sok vacak gép nem tudott sohasem kiállni időben a telephelyről. Negyedóra, félóra, késést nem lehetett elsumákolni, de komoly következménye sohasem volt. Ez egyszerűen rendszerhiba volt. Ezen a területen is szereztem később tapasztalatot, ami nem nyugtatott meg. Operahadsereg vagyunk! Ami működött a seregben, az a lelkes, elkötelezett katonáknak köszönhető, maga a rendszer használhatatlan volt. Mielőtt a fegyvereinket felvettük volna lefújták a riadót, de legalább nem szédültünk meg az alacsony vérnyomástól. Visszapakoltuk a cuccainkat és folytattuk a napunkat. Reggeli, aztán megpakoltuk Csepeleket kajával, meg talán lőszerrel. Erre sem emlékszem pontosan. Amikor kopasz az ember nem tud mindenre figyelni, meg amúgy is állandóan ugráltatják. Felvettük a fegyvereinket és felkászálódtunk az autókra. A Kilián laktanyába készültünk. Nem tudom, volt-e másik laktanyába lőtér, de mi idementünk. Titkon reménykedtem, hogy meglátom Husit, de ennek semmi esélye sem volt. Hamar odaértünk. Valamit, szokás szerint vacakoltak a kapuba, de hamar megoldódott. Megérkeztünk, leparancsoltak. Idegen helyen voltunk ezért összeszedtük magunkat, katonásan mozogtunk. Később felfedeztük, hogy meglepett minket a zászlóalj pk a személyével. Ekkor még tiszteltük, féltünk tőle. Újra oktatási négyszög, újra elismételve az addig tanultak és kezdetét vette a lövészet. Három terület volt kijelölve ahol tartózkodhattunk. A Csepelek környékén döglött a nép. Aztán egy előkészülő rész, ahol még utoljára szájába rágják a kopasznak, hogy mi lesz vele. Végül, maga a lőállás, ami a mi esetünkbe „lőfekvés”, mivelhogy fekve kellett leküzdeni a célokat. Nevemnél fogva meglehetősen hamar került rám a sor. Piszkosul izgultam. Nagyon kíváncsi voltam rá, de tartottam is tőle. Meglehetős távolságba voltunk a lövöldözéstől, nem tűnt ijesztően hangosnak. És egyszer csak rám, ránk került a sor. Összeszedtem minden katonás mozgásomat, hogy legalább azzal ne piszkáljanak, had koncentráljak a lövésre. A század pk. parancsolgatott a lőállásoknál, de nem morc katona módjára. Valahogy olyan finom, olyan emberi hangsúlya volt a parancsainak. Ezt megtapasztaltam később is. A parancsnokaink egészen másként viselkedtek velünk, ha éleslőszer, vagy robbanóanyag van a kezünkbe. Eldobtam magam rendesen, ahogy kell, a pk. megkocogtatta a sarkamat, betáraztam és vártam a „TŰZ!” parancsra. Irányzék alapon, a körkörös cél az adott távolságon, hogy 3 egyes lövéssel leküzdjem. Rátapadtam a célra és vártam. És megtörtént! Beszólt! Hallottam, hogy többen azonnal, szinte reflexszerűen lőttek is. Én nem akartam elkapkodni, nem lőttem azonnal. Kivártam egy kicsit, aztán szép lassan elhúztam a „ravaszt”…. És elsötétült, elnémult körülöttem a világ. Éreztem magam alatt a földet, a kezembe a géppisztolyt, de nem láttam, nem halottam. Felrobbant a kezembe a fegyver!! Ilyen nincs! Nem lehetek ennyire szerencsétlen. Már a síromat ásták, amikor erőt vettem magamon és kinyitottam a szemem. Sikerült! Látok! Na, akkor nagy baj már nem lehet. Már csak a némasággal kellett megküzdeni. Nem csend volt ez, hanem minden zajt elnyomó zúgás. Nagyon tompán hallottam a mellettem fekvők lövéseinek gyenge puffanását, de semmi mást. Újra éreztem, hogy megrúgják a surcimat, de nem mertem megfordulni töltött fegyverrel. Észrevehette a pk., hogy valami nem kerek és a fülembe kiabált, hogy folytassam. Olyan volt, mintha suttogott volna, de meghallottam. Durr még kétszer és a szokásos ceremónia. A parancsokból semmit nem hallottam, a társaimat utánoztam le. Azóta sok lövészeten voltam keverem már a dolgokat. Lehet, hogy kimentünk megnézni az eredményt és lőlapot cserélni. Elfogadható eredmény sikerült lőni. A számra nem, csak a minősítésre emlékszem. „Jól megfelelt”-re sikerült az első lőeredményem a seregben. Mikor már visszamentem a várakozó társaimhoz, már szinte hallottam, de sokat segített, ha láttam a másik száját. Gőzöm sincs mi történt. Soha többet nem robbant ekkorát fegyver a kezembe, pedig voltam olyan lövészeten ahol teli tárakat lövöldöztünk el.
Amikor befejeztük a lövészet első stációját megebédeltünk. Kenyér, meg valami konzerv volt a kaja. Következett a második felvonás. A fülem már szinte jó, a kíváncsiság töretlen. A következő egy bukó géppuskás alak. Erre 5 db lőszert szántak, sorozatlövéssel. Már akkor olyan nevetségesen hangzott, hogy sorozattal 5 lövés, de ezt még fokozták, hogy ne merjen senki többet lőni, ha már lefektette a célt. Spórolni kell!!! Elmagyarázták, hogy lehet egyenként lőni sorozatra állított fegyverrel is, csak finoman kell bánni a „ravasszal”. Na, gondoltam kipróbálom, bár amúgy sem rángattam volna. Sorra kerültem, ahogy mondták tényleg lehet egyeslövést leadni. A cél egyből elfeküdt és készültem a maradék lőszert elültetni, hogy kinőjön a hálás utókornak, de a pk. résen volt és már vezényelte is a „Fegyvert ürítsd!” parancsot. A lövészet minden gond nélkül végződött. A szakasz jó eredményt ért el, a szakasz pk-nak megnőtt az esélye, hogy belőlünk is kiváló szakaszt csináljon. Egy sorállományú kopasznak sikerült 30 pontot lőni, amiért 3 nap jutalomszabi járt. Szépséghibája a dolognak, hogy a srác rendőrcsemete volt és már évek óta járt lőni géppisztollyal. Napokig téma volt még a lövészet, de lassan elkopott. Várt ránk még nagyon sok izgalmas dolog.