Gk-pk

Már egy hónapja élveztem a szolgálatmentességet. Nem fakadtam sírva, nem lettem ettől depressziós. Szolnokon, a suliban volt részem, részünk benne bőven. Heti 2-3 szolgálat nem volt kevés, sőt már a kiképzés rovására ment. El voltunk maradva a tananyaggal. Ekkor találták ki, hogy csak a háromváltásos őrhelyekre beosztottak vették fel a szolgálatot, a többieknek irány a tanterem, csak este mentünk ki őrségbe. Persze a kötelező szolgálat utáni pihenőnket sem adták meg teljesen. Ebéd után újra élvezhettük kiképzés gyönyörűségét. Ezeket a szolgálatokat közösen szenvedtük el, de nekem és Bercinek volt még konyhaszolgálat. Mi ketten annyit konyhamalckodtunk, mint az egész szakasz összesen. Szóval kikíméltek, de csak egy darabig. Egyszer jön a főnököm, hogy adjam oda a gépkocsi-parancsnoki igazolványomat. Vigyorogva mondtam, hogy nekem olyan nincs. Lesett, mint Jani moziba és elviharzott. Kis idő múlva előkerült, hogy itt vannak a vizsgakérdések, holnap a technikai helyettesnél vizsgázok. Végiglapoztam, de nem nagyon érdekelt. Volt nekem dolgom elég. Egy hónapja kerültem a szakaszhoz. Ismerkedtem a feladataimmal, a szakasszal. Meg hát nem is nagyon értettem, hogy minek nekem ez az izé. Másnap megyek az aleshez az adott időpontban. Egy ravasz kérdéssel kezdte a vizsgáztatást: „Felkészült?” Mondom neki, hogy természetesen, erre ő körmöl egy aláírás félét aztán, durr egy pecsét és meg is volt a hihetetlenül szigorú vizsgám. Örültem, hogy ennyivel megúsztam, de kíváncsi lettem, hogy mi a fenének kell nekem ez a papír. A főnököm világosított fel később, hogy most már számíthatok szolgálatokra. Ez az igazolvány kellet, hogy ügyeletes gépkocsi parancsnoki szolgálatot elláthassak. Nem voltam boldog. Meg kellett volna „bukni”, de erre esélyt sem kaptam. Hetenként, két hetenként adtam szolgálatot. Volt ennek kellemes és kevésbé kellemes oldala. Reggel, illetve hajnalba kezdtem a szolgálatot a kenyeres járattal. A korai ébresztő a halálom volt, de pótolta a friss kenyér és a péksütemény illata és íze, mert abból mindig külön kaptam. A soványságomnak csak jó oldalát tapasztaltam meg a seregben. A kiképzésben óriási előnyöm volt, nekem nem kellett felesleges súlyt cipelnem. A másik előnyt a konyhás néniktől kaptam. Mindegyik fel akart hizlalni. „Olyan soványka fiatalember, de majd én segítek a bajon!” Ez abban testesült meg, hogy csapattiszti ellátmány helyett a hajózók kajáját adták, de azt is egy cseppet megpúpozva. Amikor megszóltak, hogy miért kivételeznek velem a konyhások védtek meg! Ilyenkor nem én voltam legnépszerűbb. A hajnali járaton még vadászélményekkel is elszórakoztattak az éjszakai vadászatból hazatérő tisztek. A szolgálati buszjáratokat is nekem kellett parancsnokolnom. Ezek reggel és délután adtak elfoglaltságot, ezzel jöttek, mentek a hivatásosok, illetve azon szerencsések, akik ebben az időben kaptak eltávot, vagy szabit. Az esti vasúti járat a sorkatonáknak szólt. Az utolsó vonathoz kellett kimenni a vasútállomásra. Ez a járat okozott egy kis változatosságot. Leginkább a visszatérő, kevésbé józan katonákon szórakoztam kellemesen. Volt, akit el kellett dugni a szolgálat elől, de ezt simán össze tudtam egyeztetni a lelkiismeretemmel. Az ilyen katonák igen hálásak tudtak lenni kijózanodás után. Ezek voltak a menetrendszerinti járatok. Ezen kívül voltak rendkívüli fuvarok. Valamelyik parancsnokhelyettesért, elhárító tisztért, rejtjelzőért leginkább hétvégén, vagy munkaidő után kellett kimenni Veszprémbe. Az elhárító tiszttel volt egy esetem. Még be sem szállt a kocsiba máris siettette a sofőrt. Egész úton dumált, hogy mennyire sürgős dolga van neki otthon, és csapjon a lovak közé a pilóta. A szerencsétlen nem tudta, hogy mit csináljon, mert én meg mindig azt követeltem, hogy a KRESZ az isten és én dirigálok a kocsiba. Egy forgalmas kereszteződésnél ácsorogtunk, vártunk a sorunkra és ő csak dumál a sofőrnek. Na, ezt meguntam és kiszálltam a kocsiból és elővettem a pisztolyomat és csőre töltöttem. Persze látványosan, feltartott kézzel a kereszteződés közepén, hogy mindenki jól lássa. Persze egyből leállt a forgalom, én intettem az katonámnak, hogy szabad a pálya. Amikor beszálltam, csak hápogott a talán főhadnagy, hogy hogyan is képzelem ezt a dolgot. „Magának volt annyira sürgős! Most meg az a baj, hogy nem kell várni?” Nem szövegelt többet, pedig még többször volt fuvarba.

Zsuzsika

Eszemben sem volt csajozni. Nem mondom egy kis flörtölésbe mindig benne voltam, de komolyabb kapcsolatra azonban nem vágytam. Ott voltak nekem ketten a kiválasztottak. Szépek, fiatalok, okosak és ráadásul szerettek is. Igaz hogy messze voltam tőlük, de ki lehetett bírni.

Latyi volt a bűnös! Én többször elhárítottam, de ő újra előjött a témával. Ő már komolyan járt egy veszprémi kislánnyal, már esküvőt tervezgettek. Nem kellett kivételeznem vele. A munkája alapján nyugodtan mehetett, amikor csak akart. A hétvégi kimaradásnál persze „sorba” kellett állnia, de hétköznap vígan belefért a 33%-ba. A lánynak volt egy barátnője, azt akarta rám sózni. Tudtam, hogy a lányok úgy barátkoznak általában, hogy az egyik klasszissal szebb, mint a másik. Láttam Latyi barátnőjét és hát, hogy is mondjam, szóval nem volt az esetem. Nem ilyen lányokhoz voltam szokva. És mi van, ha ő a szebb? Egyszer mondja Latyi, hogy eljegyzést tartanak, ahová meghív. Kapásból igent mondtam, mert jól esett a bizalom. Nem volt semmi gond, természetesen megírtam neki a kért 3 nap szabit. A szakasz összedobott pénzből vett ajándékot, amit én vittem el, az én feladatom volt átadni. Meglepi volt, nem kötöttük orrára. Lányka többször volt látogatáson, de a közös kimaradáson is összefutottunk, így ismertük mindannyian. Az utolsó pillanatban mondta Latyi, hogy ott lesz a barátnő is és mellé ültetnek. Akkor esett le, hogy behúzott a csőbe, de már nem volt mit tenni. Különben is ki fogom bírni! Legfeljebb többet iszok és akkor ugye már nincs is csúnya nő.

Nem erőltettem a civil ruhát, egyenruhába mentem. Tapasztalatom, hogy az egyenruha nem túl vonzó olyan helyen ahol sok a sorkatona. Meg tudtam volna oldani civil ruhát, bár nekem még nem volt ott a laktanyába. Igaz, hogy a többiek is kinn tartották. Latyi is tudott volna adni, de Peti is kisegíthetett volna, mert neki is volt barátnője, akinél a civilt tartotta. Peti egy laktanyabeli százados lányával járt, de a laktanyában nem „barátkoztak” és engem sem presszionált Petivel kapcsolatban. Később, már régen leszerelés után összefutottunk. Peti elvette a kislányt és elhozta Borsodba. Egy ideig az erőműben dolgoztunk mindketten, bár külön cégnél.

Egy Dózsa-városi presszóban volt a buli, nem túl messze a lányék lakásától. Nem voltam teljesen nyugodt, de meggyőztem magam, hogy túl lehet élni ezt az estét. Fel voltam készülve, hogy kellemetlen lesz a bemutatkozás. Nem egyszerű a szülőkkel találkozni, ha te vagy a fiuk parancsnoka, aki ráadásul majd 5 évvel fiatalabb. Nem értették, hogy mi másként viszonyulunk egymáshoz. Mi nem igazán tartottuk a kötelező formaságokat. Körbenyálazott a lányos és a fiús család női szakasza, aztán jöttek a férfiak, akik megint nem tudtak mit kezdeni velem. Mindenki kötelezően agyondicsérte Latyit, mintha én nem is ismerném és ráadásul mindenkivel be kellett dobni egy-egy pohárral. Nem voltam szomorú a bemutatkozás végére. Aztán elkapott Latyi és megmutatta a helyemet és a lányt. Nem dobtam el magam, de megnyugodtam, nem ő csúnyábbik. Elsőre az jött le, hogy a haja olyan fura, olyan mesterkélt. A barátnőimnek gyönyörű hajuk volt. Az egyik barna a másik vöröses szőke. Nagyon szerettem a szép hajú lányokat. Nekem is az volt. A szép haj nálam már fél siker. Az arca átlagos volt a mosolya kedves. Amikor felállt kiderült, hogy pont a méretem. Szerettem az alacsony, formás lányokat. Nem a törpéket, de nekem az jött be, ha egy fél fejjel alacsonyabbak. Beszélgettünk nem nagyon foglalkoztunk másokkal. Tudtunk elég sok dolgot egymásról, igazából csak megerősítettük magunkba, hogy jól emlékszünk arra, amit meséltek rólunk. Ahogy hevült a hangulat, úgy erősödött a zaj, ami nem kedvez a beszélgetésnek. Elég illúzióromboló kiabálva ismerkedni. A gátlásaimat sikerült feloldani még a belépőkör elfogyasztott rövidekkel, így „bátran” javasoltam, hogy menjünk ki levegőzni egy kicsit. Nem volt ellenvetése. Végre megnézhettem magamnak igazából. Egészen mást lát az ember ülve, mint állva. Nagyon formásnak találtam. Izmos, de roppant formás lába volt. Jó volt ránézni, jó volt végignézni rajta. Kinn egy padon telepedtünk le és beszéltünk, és beszéltünk. Ő is, én is elmondtam, amit fontosnak tartottam. A lányokról nem beszéltem, mert nem voltak terveim vele. Feleslegesnek tartottam egy kalandot ilyen dolgokkal terhelni. Jó társaság volt, kellemes jelenség. Nem vagyok a parketta ördöge, csak lassúzásra lehet rávenni. Ő szeretet táncolni, el is vitték elég sűrűn. Akkor figyeltem meg igazán, hogy milyen csinos. A mellei voltak a kívánalmaim szerintinél kisebbek, de pont illett az alakjához. Formás csípő, kerek fenék. Kell ettől több? És tele volt élettel! Rengeteget mosolygott, jókedvű volt. Egyre jobban izgatta a fantáziámat. Már nem akartam, hogy elmenjen. Többször kimentünk hűsölni, levegőzni, beszélgetni. Egyik alkalommal megkérdeztem, hogy meddig maradhat. Úgy nézett rám, mint egy hülyére. Ő egy dolgozó nő, addig marad, amíg akar, amíg kedve tartja. Igaz, hogy a szüleivel él, de már önálló. Meglepődtem, nem voltam hozzászokva. Eddig még csak iskolás lányokkal volt dolgom, akiknek a szülei mindenbe beleszóltak. Ő már egy nő, ő már nem kislány. Ő egy büszke, dolgozó nő. Nagyon tetszett! Tartása volt. Egy ilyen szellőzés alkalmával fény derült a hajára is. Egy hevesebb csókolózáskor rám szólt, hogy várjak leveszi a parókáját. Meglepődtem, de már nem érdekelt. Megfogott! Ha megtaláltam a lányban a szeretnivalót, akkor már nem törekedtem a tökéletesre, elfogadtam olyannak amilyen. Zsuzsikán pedig volt mit szeretni. Egy hétig tépelődtem, hogy mit tegyek. Nem voltam őszinte és nem tudtam hogyan fogadja, hogy vannak mások is az életemben. Végül is úgy döntöttem, hogy csak akkor beszélek róla, ha kérdez. A több mint 300 kilométer segítségemre lesz. Hetente 2-3-szor találkoztunk. Szívesen mentem hozzá, nagyon jó volt vele. Nem szoktam titkolni a lányok elől, ha oda vagyok értük. Szívesen sietek, futok eléjük, hogy még többet lehessünk együtt. Zsuzsikával nem így történt. Ha, megláttam megálltam és néztem. Olyan harmonikusan mozgott a teste, olyan szép volt a tartása, hogy nem tudtam betelni vele. Elengedtem a kezét és lemaradtam, hogy nézhessem. A művészi tornát pont akkor hagyta abba, amikor az már rontott volna nőiességén. Nagyon büszke voltam rá. Amikor bulizni mentünk a szakasszal, akkor vittem magammal. Gyakran jártunk az egyetem klubba, de nagyon nehéz volt táncpartnert találni. Nem mi voltunk a legkapósabbak, de ha egy valakinek akadt partnere, akkor általában megtört a jég. Erre volt jó Zsuzsika. Ő nagyon szeretett táncolni, de velem ez nem ment. No, a fiúk megtáncoltatták rendesen, vagy talán ő a fiúkat. Úgy vettem észre, hogy nem zavarta ez a felállás. Benne volt az ilyen bulikban. Természetesen bemutatott a szüleinek, akik kedvesen fogadtak. Ha csak tehettük a városba sétáltunk. Legtöbbször ő szervezett programot, ő volt otthon a városban. Sokat sétáltunk, minden nevezetességet megnéztünk. Egy idő után már nem zavart, ha ő hívott meg egy fagyira, egy ebédre, vagy egy italra. Ő komolyan vette az egyenlőséget. Teljesen más volt, mint akikkel előtte jártam. Nagyon tetszett, hogy elég volt felhívnom a munkahelyén és már meg is beszélhettük a randit. Nem kellett szülői engedély. Én még csak éppen akkor lettem önálló. Szinte az iskolapadból lettem katona. Még csak tanultam az önállóságot. Neki már természetes volt és ez nekem nagyon tetszett. Minden percét élveztem. Csuda jó volt vele. Nem volt talán soha sem vitánk. Szerintem mindketten akartuk egymást. Kis hülyeségekkel nem rontottuk egymás hangulatát. Szinte idilli kapcsolatunk volt. Nem beszéltünk jövőről, nem kellett ámítanunk egymást. Egyre ritkábban mentem haza. Volt, hogy 2 hónap is eltelt két utazás között. Nagyon jól éreztem magam ott. Idővel nála tartottam a civil ruhámat. Ő tartotta rendben. Egyszer igen meglepődtem. Úgy is mondhatnám, hogy megijedtem. A megbeszélt időben megérkeztem hozzájuk és azt vettem észre, hogy a száradni kitett ruháim mellet ott lóg a tornacipőm és a fűzők is. Anyuka kimosta azt is. Ezt akkor hirtelen úgy vettem, hogy meg akarnak fogni. Erre nem voltam felkészülve, erről eddig szó sem volt. Időben telt, hogy rájöjjek, hogy nem erről szólt a dolog. Megnyugodtam. Tovább tartott az idill.

Lőtérépítés VIII. rész (főpróba)

Másnap a reggeli szokásos ceremónia után – mosakodás, reggeli, tervezés és az elengedhetetlen hülyéskedés - nekiláttunk a mész elterítésének. Amikor ledobáltuk a zsákokat volt amelyik kiszakadt, de volt ami épségben maradt. Eleinte az ép zsákokat szétvágtuk és abból is szórtuk a meszet. Amikor elkészültünk az elsővel maradt egy pár zsák amit nem használtunk fel. Jött is az ötlet, hogy azokat a zsákokat tegyük félre amelyek nem szakadtak ki. Jó lesz tartaléknak, vagy ha kevés a szakadt akkor majd felhasználjuk. Elég vacak meló volt. Nem a súly volt nehéz, hanem hogy görnyedten kellett viszonylag egyenletesen, de nem túl vastagon elteríteni a meszet. Magasról nem lehetett szórni, mert elfújta a szél. Nagyon alacsonyan, meg a derék bánta. Azért haladtunk. A zsákosok után mentek a gereblyések. Ők finomítottak a terítésen, én meg “okoskodtam”. Eszembe sem volt beleszólni. Minek?! Haladtak rendesen, csak azért szédelegtem körülöttük, mert tök ciki lett volna ha elmegyek dögleni a sátorba. Beszélgettünk, ökörködtünk, ugrattuk egymást. Időnként Felmentem a domb tetejére, hogy onnan is megnézzem, milyen munkát is végzünk. Elégedett voltam, szórtam a dicséretet. Nem volt szokásom visszafogni magam, ha minden a terveknek megfelelően alakul. Tudtam magamról, nekem is jól esik, ha értékelik a munkámat. Ennél egyszerűbb és ennél olcsóbb doppingszer nincs! Nem is értettem azokat az embereket a fukarkodtak a jó szóval. Dél körül Stancival bementünk a faluba és vettünk söröket. Az ebédhez jól jön, de kedvcsinálónak sem utolsó. Késő délután készültünk el. A tartaléknak szánt 5 mázsán kívül maradt még vagy ugyanannyi. Ha nem tetszik a lövészetvezetőnek van mivel javítani. Felmentünk közösen a dombtetőre megnézni a Művet! Mindenki elégedett volt. Mosakodás, vacsora aztán irány sörözni. A faluba mindenki tudta, hogy lövészet lesz, nem kellett titkolóznunk naponta végigjárta a kisbíró a falut a felhívással. Akkor a népek még fegyelmezettek voltak. Nem is zavart senki minket a legelőn. Az öregek mesélték, hogy régen voltak balesetek, de már beletanultak. Mesélték, hogy a marhagulya bánta amikor nem vették komolyan a figyelmeztetést. A megijedt jószágok félelmükbe pont a célterületre futottak. Állítólag hetekig marhahúst ettek abban a laktanyába ahonnan jöttek. A másik csapat libát evett végkimerülésig, mert azok kerültek a rakéták és géppuskák elé. Ahogy mesélték az volt a legrondább, amikor végigverették a főutcát gépágyúval. Szerencséjük volt, nem volt senki az utcán. De gondolom a pilótát sem dicsérték meg. Visszamentünk a táborba, de nem tudtam egyből elaludni. Másnapra vártuk a szemlét. Jó lesz amit csináltunk, vagy bukta? Ez járt a fejembe, de nyugtatgattam magam, hogy végül is megtettünk mindent. Reggel valahogy nem volt olyan virgonc a csapat. Szerintem őket is izgatta, hogy milyenre értékelik a munkánkat. 10-11 tájba aztán meghallottuk a Mi-8-ast. Nem túl nagy sebességgel és viszonylag alacsonyan elhúzott a legelő felett. Semmi rendkívülit nem vettünk észre, nem jelzett semmit. Ennyi volt vizsgálat? Ahogy figyeltük egy jó nagy kört vágott le és újra elhúzott a célok felett. Az első rárepülés egy sima egyenes repülés volt, a második egy ráfordulásos. A második megijesztett, mert erről nem volt szó. A megbeszélés egy rárepülésről szólt és arról, hogy nem szállnak le ha jónak találják. A második repülés is egy nagy kört írt le, de nem maradt a gép nyugati irányba, hanem újra felénk repült. Most már biztos voltam, hogy elégedetlen a munkánkkal. Mondom is a srácoknak, hogy buktunk!. Hát úgy is történt. A kör vége a legelő közepén ért véget.
- Na én megyek, begyűjtöm a lecseszést.
- Megyünk mi is, együtt csináltuk.
Az ales. ki a gépből, mi meg a gép felé. Az a bizonyos zabszem, hát azzal gondok voltak, de a srácok ott voltak velem. Nem ismertem különösebben az alest, nem tudtam, hogy adja elő magát, de valahogy nem láttam elborult elmének. Szóval nem tudtam mi van, vagy mi lesz. Az volt csak biztos, hogy a szakasz itt van mögöttem. Testileg is, de lelkileg is. Ez erőt adott. Nyomom a süket katonai dumát, de az ales nem várja meg a végét.
- Nagyszerű! Jó munkát végeztek! Öröm volt rárepülni! Sajnálom, hogy holnap nem lőhetek.
- De, arról volt szó, hogy csak akkor száll le, ha nem tetszik!
- Igen? Már nem emlékszem.
Ó, te mocskos disznó, engem meg a vékonyfosás kerülgetett, te meg csak úgy “Elfelejtettem!” Kézfogás, búcsú, a helikopter el nyugatnak, Szentkirályra. Jó, hogy jöttek velem a srácok. Jók voltak támasznak, de első kézből halhatták a dicséretet.
Most egy nagyon fogós kérdést teszek fel: Szerintetek hová mentünk ezután? Aki a templomra tippelt az még nem ismer bennünket eléggé. Oda bizony, a becsületsüllyesztőbe!

Lőtérépítés VII. rész (Csongrád)

Ha egész nap püfölik az embert, akkor bizony nagyon nehezen, nagyon lassan telik az idő. De, ha csupa kellemes dologgal telik a nap akkor nagyon gyorsan elszaladnak a napok. Nekünk is elérkezett az a nap ami után újra dolgozni kellett. A körgyűrűk köszönik szépen jól vannak, de van még munka vele. Le kell szórni mésszel, hogy jó látszódjon. Még az indulás előtt kaptam egy kitöltetlen csekket vásárlásra. Annyi volt az ukáz, hogy úgy vásároljak be, hogy a lövészet eredményessége azon múlik, hogy mennyire tudjuk láthatóvá tenni a célokat (na, ehhez még lesz egy-két szavam!). A kocsmalátogatásokkor érdeklődtünk TŰZÉP-ek után. Legtöbben a Kecskemétet ajánlották, de ez nekünk nem tetszett. Ott már jártunk amikor jöttünk és hazafelé is arra megyünk. Végül Csongrád mellett döntöttünk. A csapattal meg is leptük az alföldi várost. Természetesen csak fiatal lányoktól érdeklődtünk, de idővel meguntuk, mert mindenről lehetett beszélgetni velük, de a TŰZÉP-hez nem kerültünk közelebb. Így be kellett térnünk a legbiztosabb információs helyre az útbeeső első kocsmába. Ott egyből útba tudtak igazítani. Természetesen nem jöttünk ki szomjasan. Először alaposan körülnéztünk az udvaron, de nem tetszett a választék. Volt oltott mész, ami szerintünk alkalmatlan volt a mi munkánkhoz. Sima, kemény felületre viszonylag könnyen fel lehetett volna kenni, de nem oda ahová nekünk kellett. A másik teljesen száraz állagú volt, de igen darabos. Ha ezt akartuk volna felhasználni előtte porrá kellett volna törni. 35 mázsa meszet összetörni nem igen volt kedvünk. Azért 35 mázsát, mert úgy agyaltuk ki, hogy ez egy jó szám. Fogalmunk sem volt, hogy mennyi kellene, de a 10 mázsa/gyűrű + 5 mázsa tartalék jól hangzott. Ebbe nem köthetnek bele, mert könnyen megmagyarázható. Annyit kolbászoltunk az udvaron, hogy feltűntünk az ott dolgozóknak. Akkor még nem voltak “kedves” vásárlók! Akkor még csak az eladók bosszantására, pihenésükben megzavaró érdeklődők voltak. A dolgozók fizetése nem függött a forgalomtól. Így nem is törték össze magukat a vevőért. Akkor még vevő volt az eladóért! Odaette a fene az egyik léhűtőt. Mondtam neki, hogy nekem ő nagyon kevés nekem a főnök kell! Kellett a fenének, de muszáj volt fontos valakiknek feltűntetni magunkat. Elő is került hamarosan. Meglehetősen udvarias, volt. Talán nagyon is. Az egyenruha és a határozott fellépés! Kérdezem az ürgétől, hogy csak ilyen meszet árulnak? Mert ez a mi “fontos” katonai feladatunknak nem felel meg, de ne is kérdezzen semmit, mert nem beszélhetek róla. Na, a srácok szépen apránként lemaradoztak tőlünk, mert tök ciki lett volna, ha nagy alakításomat szétröhögik. Mert azzal küzdöttek rendesen. Kiderült, hogy van pormész, de azt nem az udvaron tárolják, hanem raktárba. Mondom, hogy akkor rajta mutassa! Bementünk egy bizonytalan stabilitású épületbe ahol az egyik oldalon kúpokba tornyozott, viszonylag finom, apródarabos mész, míg a másikba szépen sorba rakott zsákok voltak német felirattal. Most kérjünk valamilyen ponyvát, vagy szórjuk el a felét útközbe? Kinek van kedve meszet lapátolni? El is döntöttem, hogy zsákosat veszünk! Mondom a fazonnak, az meg az árról kezdett magyarázni, de sikerült úgy ránézni, hogy megértette, az nem számít! Még csak úgy magába megjegyezte, hogy örül a választásnak, mert már évek óta ott áll, mert az ára miatt nem kellett senkinek. Hát akkor sikerült a legdrágább meszet beszereznünk. Mutatom a csekket, hogy mit tud vele kezdeni. Beballagtunk az irodába, ott rátapadt a telefonra, aztán jött a végeredmény: Semmi gond, a központ rendezi a Honvédséggel. Mondom a mennyiséget neki, ő bólint, hogy van annyi. Lemérik a Csepelt meg Stancit, aztán elkezdődött a rakodás. A srácoknak nem volt problémájuk a kondícióval. Viszonylag hamar végeztek a rakodással. Csekk átad és irány vissza a táborba. Ne is kelljen mondanom, hogy útközben elpusztult pár üveg sör. Rakodás után jól is esett, én meg nem elleneztem. Miért is?! Mivel nem voltunk “kiéhezve” az alkoholra, mindenki tudta a határt. Azért azt ne gondoljátok, hogy midig úrimód viselkedtünk, mert mi is el tudtunk lazulni csak mi nem voltunk rászorulva a “gyorsan sokat” tempóra. A laktanyába még lehetett kapni sört, de sűrűn jártunk csoportos kimaradásra is. Az otthonról visszajöttekkel több gond volt, mint ha csoportosan mentünk sörözni. Mi vigyáztunk egymásra, otthon meg boldog-boldogtalan itatta a katonát. Korai volt még az esti sörözéshez, meg a zsákoktól is meg kellett szabadulni. Már csak nem azzal megyünk! Mondom is, hogy pakolják le kör közepére őket, majd onnan széthordják. Na kaptam is a pofámra, hogy feleslege munkát akarok végeztetni velük. Ma lepakolni, holnap meg onnan széthordani. Igaz is! A kör 100 méter átmérőjű, 50 métert kellett volna cipelni. - Akkor találjatok ki jobbat! Hamar meg is született a terv. A Csepel megy körbe a körön és szépen sorba ledobálni a zsákokat, onnan már nem kellet cipelni, már csak szét kellett szórni. Mit mondjak? Jó ötlet volt. Hamar meg is volt. Megvacsoráztunk, robbantottuk egypár olajos-halat. (Ez kedvenc elfoglaltságunk volt. Ha már enni nem volt jó,legalább szórakoztasson. A művelet egyszerű volt. A konzervet be a tűzbe, aztán csak várni, hogy a hőtől felrobbanjon. Sötétedés után dupla élvezet volt, mert a forró olaj azonnal begyulladt, hasonlított a tűzijátékhoz.) Vacsora után irány a kocsma, zárás után vissza a táborba és fekvés. Volt egy éjszakánk, kitaláljuk hogy terítsük szét a meszet.

Lőtérépítés VI. rész (Santa Maria)

Minden egységnél akadt olyan elvetemült, ráérő katona aki csajozás, vagy sörözés helyett építkezett. Az építkezők legnagyobb számba ott voltak fellelhetők, ahol nagyon sok szolgálatot kellett adni, ebből kifolyólag rengeteg szabadidővel rendelkeztek. Mi az őrszázaddal voltunk egy emeleten akik hivatalból időmilliomosok voltak, de nem engedték ki őket a laktanyából. Mi Szentkirályon is rengeteget csavarogtunk, minden alkalmat megragadtunk a csoportos kimaradásra. Sokat buliztunk közösen. Szóval elvileg nálunk nem kellett volna hogy legyen barkács-őrült, mert rájuk gondoltam amikor az építkezőket említettem. A barkács-munkák első két helyezettje a Santa Maria hajó valamilyen méretarányú modellje és az Eiffel-torony. Ez utóbbi legtöbbször gyufaszálból készült, míg a hajó-modell sokféle speciális faanyagból. A hajó építése nagy szakértelmet, míg az Eiffel-torony nagy türelmet igényelt. És volt még egy speciális dolog, mégpedig, hogy kopasznak erre nem maradt ideje! Sehol nem engedték unatkozni őket annyira, hogy ilyen elfoglaltsággal múlassák a drága szabadidőt. Meg amúgy is a kopaszok takarítani szeretnek! Igaz, hogy ezt nem tudják, de az öregek, vagy a tisztesek felvilágosítják, hogy a kopasz legjobb barátja a felmosó vödör és a fóka. Na, a szakaszunk ebben is különbözött a többitől. Nálunk nem volt divat a kopaszokat feleslegesen ugráltatni. Természetesen a takarítás zöme rájuk hárult, de a többieknek is kellett. Még az öregek is takarítottak! A tisztesek szintén. Eleinte nem tetszett nekik, de nem érdekelt. Szopattak eleget hallgató koromba, úgyhogy nem engedtem a felesleges csesztetést. Mindenkinek részt kellet venni a takarításban. Érdekes, hogy csak következetesen kellett megkövetelni és hamar elfogadta mindenki. Ez belső feszültségtől mentesítette a szakaszt. Nálunk nem utálta a kopasz az öreget, de az öregek is tisztességesen bántak a kopaszokkal. Persze kellett is a jó viszony, hiszen laktanyán kívül is sokat voltunk együtt. Nekünk egy hajóépítőnk lett. Egy pesti srác, olyan értelmiségi ivadék, de a jobbik fajtából. Nem volt nyávogós, elvégzett minden munkát amit kapott. Az ilyenre mondják, hogy csapatjátékos. A szakasz zöme a “satupad” mellől vonult be, ő viszont az iskolapadból. Valószínű jó osztályközösségük lehetett, de a kosárlabdázás is segítette a zökkenőmentes beilleszkedést. Ha lett volna kedve hozzá, ő váltotta volna Latyit az irodába, de nem akaródzott neki. Valamennyire katona akart lenni, nem irodakukac. Amikor felkerült hozzánk meglepően otthonosan mozgott a katonai dolgokba, de nem nagyon foglalkoztatott. Egy hónap után bökte ki, hogy a faterja ellenőrző-elöljárója a laktanyának, de az öregének elvei voltak és nem kért különleges bánásmódot a csemetéjének, de megígérte neki, hogy áthelyezteti Pestre, hogy közelebb legyen. Akkora már teljesen rendeződött a kapcsolatom a szakasszal. Mondhatnám összebarátkoztunk, de elfogadtak vezetőjüknek. Nyugodtan mondhatom, hogy ami tiszteletet kaptam az nem a “csillagnak” szólt. Hát így került sor erre a beszélgetésre. Akkor mondta el, hogy szólt a faterjának, hogy ne erőlködjön, mert nem megy Pestre. Jól érzi magát itt, ebben a szakaszban. Tetszett! Nagyon is, de mondtam neki, hogy mondja ezt el a többieknek is, mert miattuk akar itt maradni. Beájult a szakasz amikor elmesélte. Nyilvánvaló, hogy lehülyézték, hogy nem megy fel Pestre, de “megértették”. Nos hát amikor eljöttünk Tiszaalpárra már szinte kész volt a “Sánta Mariska”. Egyedül a vitorlák hiányoztak róla. Az őrszázadot ellátták –így minket is- mindenféle anyaggal és eszközzel, de vitorlaanyag nem volt. Ő fehér selymet szeretett volna. Valamelyik reggel szóba került a hajója, de csak hogy hiányzik-e, aztán felejtős is lett. Benn szédelegtük a faluba minden különösebb cél nélkül amikor beszól valamelyik, hogy menjünk be a boltba nézzünk körül, vegyünk valamit. Ez egy csuda bolt volt! Itt aztán lehetett minden feleslege dolgot kapni. Ezeknek a boltoknak nem kellett nyereséget termelni, ha egy hétig nem volt vásárlója az sem volt baj. Csak legyen és ha lehet legyen tömve áruval akár sok felesleges vacakkal is! A dolgozó nép ebből érezhette, hogy pártunk és kormányunk gondol rájuk és csak az ő boldogságát tartja szem előtt. A személyzetet sem tudtuk megfejteni. Szinte mindig más volt az eladó. Néha az volt az érzésem, hogy az áll a pult mögé aki éppen ráér. Biztos egy család “üzemeltette”, olyan férj, feleség meg nagymami. Bementünk és meglepetésünkre egy 17-18 éves forma csaj unatkozott benn. Őt még nem láttuk. Na, nekünk is megjött kedvünk a vásárláshoz. Küldözgettük mindenfelé a csajszit, de leginkább fel a létrára. Minél magasabbra, annál jobb. Nem szoknyába volt, de a feszülő nadrág is kellemes látvány volt. Persze vette az adást, belement a játékba. Egy idő után már ő küldte a fiúkat fel a létrára. Már jó végigtúrtuk a boltot amikor a “hajóács” a többiek unszolására megkérdezi a boltos kisasszonyt, hogy van-e fehér női bugyijuk. ….és síri csend mindenki a választ várta. Na, gondoltam magamba csak ebből ne legyen balhé. Bemószerol a csaj, hogy milyen disznók vagyunk. De nem! Majdnem természetesen mondta, hogy van és már mutatta is. Ezen meg mi lepődtünk meg. Ennyi fickó előtt női fehérneműről nem szokás diskurálni, de neki ment. Amikor mutogatni készült gyorsan szűkíteni kellett a választékot.
– Csak selyem érdekelne!
- …és milyen méretben?
Mindenki újra elhallgatott és a hajóácsra nézett. Ki a francot érdekel, hogy mekkora, vitorlának kell egy bő arasznyi hajóhoz. Hogy lehet ezt elmagyarázni, hogy ne nézzen bennünket hajóval játszadozó kisgyereknek. És megmentett! Szétnyitott újait maga előtt tartva, olyan csípőmagasságba, azt a félreérthetetlen mozdulatot imitálva, mint amikor egy lányt magához húz a fenekénél fogva.
- Olyan ekkorát!
A lány enyhén elpirult, de nem jött ki a szerepéből és már nyúlt is a bugyik közé. Ekkorra már kinyílt a csipánk és biztattuk a csajszit, hogy igazából nem is tudjuk a pontos méretet, de ha felpróbálna egy párat akkor biztos tudnánk dönteni.
- Szóval nem is akartok venni! Mondja egy kicsit sértődötten. Nem igazi sértődés volt ez csak egy figyelmeztetés, hogy elég játékból. Nekünk is elég volt és otthagytuk őket kettesben. Nagyon hamar kijött a hajóács egy gusztusos kis csomagocskával.
- Hamar jöttél!
- De megvan a vitorlának való! És felmutatta a kis csomagot.
Lehet, hogy ezt majd valamikor az orrára húzzák, mint egy kihagyott esetet.

Lőtérépítés V. rész (dinnye kenyérrel)

Szerencsésen túléltük az ellenőrzést, ügyesen átlendültünk a munka nehezén, hát akkor következzen az egy hét teljes szabadság. Messzi a laktanyától, teljesen elvágva elöljáróinktól. Akkor még nem csücsült mindenki zsebébe telefon. Vezetékes vonalak is nagyon ritkák voltak faluhelyen. De katonai híradó-eszközökkel sem voltunk ellátva. Szóval teljesen egyedül voltunk, de valamiért nem fakadtunk sírva. Felrúgtunk minden katonai normát. Egy hét üdülés, szinte civilként. Felejtős az ébresztő, a takarodó. A formaságokat már a laktanyában is minimálisra szorítottuk. Itt még azt a kicsit is távol tartottuk magunktól. Ha nem lettünk volna egyenruhába nem gondolhatta senki, hogy katonák vagyunk. Nem terveztünk semmit. Reggelikor beszéltük meg mit csináljunk aznap. Az első dolog amit meg kellett oldanunk a kenyér. Már említettem, hogy a bolt nem volt jó. Rendelhettünk volna, de valahogy érdekesebbnek tűnt, ha pékségből vesszük. Fel is pattantunk a Csepelre és irány a szomszéd falu. Ott útbaigazítottak, hamar meg is találtuk. A főpékkel megbeszéltük, hogy jönnénk a kenyérért, mert szeretnénk friss, ropogós kenyeret venni. Lestünk egy nagyot, hogy 5 óra előtti időt ajánlott, ha igazán friss kenyeret szeretnénk. Összenéztünk, de annyira csábító volt a meleg kenyér, hogy megegyeztünk. Már a táborba beszéltük meg kik, mikor mennek a pékségbe. Azok mindig a bejárathoz közel feküdtek le, hogy ne ébresszék fel a többieket. Persze valahogy mindig úgy alakult, hogy csak fel lett költve a fél banda. Ezt a szitkozódásokból és a repkedő surranókból lehetett a legkönnyebben észrevenni. Természetesen rám is sor került. Nem húztam ki magam. Így volt egységes a csapat. Két 5 kilós kenyér volt az adagunk, de volt hogy már szinte reggelire elfogyott. Nagyon finom kenyeret sütöttek, mi meg faltuk. Amikor én voltam a soros olyan meleg volt a kenyér, dobálni kellett, mert nem bírta a kezünk. Útközbe meg sem tudtuk dézsmálni, pedig nagyon csábító volt. A reggelink mindig nagyon finom és kiadós volt. Így nyugodtan mehettünk csavarogni akár egész napra is. Jó volt a csapat, mert nem kellett erővel, hatalmi szóval rábírni naponta valakiket, hogy maradjon őrizni a tábort. Napközben legtöbbször csavarogtunk, estefelé elmentünk sörözni, de ha szalonnát sütöttünk akkor vettünk sört magunknak a boltba, akkor kihagytuk a kocsmát. Egyszer egy dinnyeföld mellett mentünk el. Kevés, de szemlátomást érett dinnyék voltak a földön. Túlmentünk rajta, megálltunk az erdő szélén. Nem találjátok ki! Mindenki megkívánta a dinnyét. A föld méretéből látszott, hogy nem egy paraszt kiskertje, tehát TSZ-föld amit nem bűn megdézsmálni. Írhattam volna, hogy lopni, de az olyan közönséges. Megbeszéltük a “rajtaütés” részleteit. Komoly haditervet eszeltünk ki. Ez volt a Dinnye-kommandó. Hihetetlen gyors rajtaütéssel elfoglaljuk a Dinnyék földjét, majd rövid kézitusában legyőzzük a Dinnyéket. A hadifoglyokat felkényszerítjük a platóra és már el is tűzünk. - - De, mi ez a nagy sietség? Nincs ott senki! Ez már senkit nem érdekelt. A terv volt a lényeg! Hasít a géppel Stanci, gyors fékezés ketten maradnak a platón a többiek támadnak és dobálják fel a foglyokat. 3 perc és az akció véget ért. Stanci várja a fülke püfölését és már tépünk is. A táborba maradottak is nagyon örültek a friss gyümölcsnek és élvezettel hallgatták az akció részleteit. Dinnye, kenyérrel volt két napig a kajánk. Este a szokásos sörözés. Már vártak bennünket. Dagadt a mellünk, mert az öreg bácsikák “katonabácsiztak” bennünket. Az öregek szemébe igen tiszteletreméltó dolog katonának lenni. Mindig tisztelettel beszéltek velünk. Fura volt, de elviseltük. Aztán az egyik öreg lekezdi mesélni, hogy látott minket dinnyét szedni. Azt hittem elsüllyedek. Ilyen szégyent! De mondja a kisöreg, szólni akart, de olyan gyorsan, olyan katonásan szedtük a dinnyét, hogy nem volt ideje szólni, hogy válogassunk nyugodtan, mert az már leszüretelt terület. Olyan senki-mindenki földje. Azért az megnyugtató volt, hogy még ebből is jól jöttünk ki. Nem lesz az országgal semmi gond, ha ilyen nagyszerű katonák védik, akik még a dinnyeszedést is tervszerűen végzik.

Lőtérépítés IV. rész (ellenőrzés)

Reggel arra riadok, hogy nagy a nyüzsgés körülöttem. Ez alatt 10 hónap alatt hozzászoktam, hogy egyedül fekszek le, kivéve mikor nem, de akkor finom nőillat vesz körül. Hát ez nem az volt. Most jöttem rá, hogy a nagyvonalúan lemondott pk. sátor azt jelenti, hogy nekem is akkor kell kelnem, mint a többieknek. Pedig rendesen leszoktam koránkelésről. A laktanyába fél hatkor volt az ébresztő, de én hét, félnyolc körül kászálódtam elő. Éppen annyi időm volt, hogy leszaladjak reggelizni, mert 8-kor szemlét kellett tartanom. Itt a sátorba még véletlenül sem lehet átfordulni a másik oldalamra, mert ennyi csipás baka közöl biztos akad aki rátapos valamimre. Az állati ordításnak álcázott ásítás szintén nem ágyban marasztaló. Nagyhangon megy a szöveg, hogy leeresztett a gumimatrac, a másik még hangosabban horkolt mint szokott, a harmadik, ha nem mossa meg a lábát, akkor kinn alszik este a Csepel platóján. Szóval a két kosár csipásmacska lassan kimászott a sátorból. Nem emlékszem mibe, de megmosdottunk. Lassan élő ember benyomását kezdtünk nyújtani, de csak nagy-nagy jóindulattal. Én teljesen meg voltam halva. Nekem a halálom az utazás. Vonattal még elmegy, de kocsival elpusztulok. Egyszerűen úgy el tudok fáradni, mint aki követ fejt egésznap. Előszedtük a konzerveket, meg kenyeret. Az utálatos olajos hal a zsákba maradt. Az nem kellett senkinek. A gyíkhús volt a sláger. Nem azért, mert az  olyan finom, hanem mert csak a kettő közül lehetett választani. Volt még zsírunk is, de most nem az volt menő. Rengeteg konzervünk volt, de csak ez a két fajta. Pénzünk volt bőven, úgy voltunk vele, hogy majd veszünk valami emberi fogyasztásra alkalmas étket. A legfontosabb a kenyér volt, de még akadt a “hazaiból”. Kajálás közbe beszéltük meg a napot. Mondtam, hogy valamikor délelőtt jön az öreg (őrnagy). Addig és éppen akkor nagyon intenzív munkát akarok látni. A tárcsáról meg csend legyen! Mindenki megértette, senki nem akart visszamenni, bár egy potyarepülés csábító. Valamelyik sráccal levertük a karót a körök közepébe a kötél segítségével megjelöltük azt a területet ahol dolgozni kellett. Olyan negyed cikknyi helyeket jelöltünk ki. Ez pont elég volt, ha délbe is jön meg az öreg. De ahogy ismertem, biztos voltam benne, hogy korán jönnek. Neki fontoskodni kell. Ment a meló mind a három körben. Én meg mászkáltam egyiktől a másikig. Úgy nézett ki, mintha nagyon ellenőrizném a munkát. És ha úgy látszott, akkor jól csináltam, mert pont ezt akartam. Aztán valamikor meghallottuk a Mi-8-as dübögését. Jól van, hamar jöttek, hamar is mennek. Leszálltak, a főnököm nagy iramba kapkodta a lábát mikor jött felénk. Egy ales. is kiszállt a gépből, de azt otthagyta. Üdvözöltük egymást, erőt vettem magamon jelentettem neki. Szinte boldog volt. Ez is az álca része volt. Ezzel akartam bizonyítani, hogy némi katonás vonása van még a csapatnak. Persze kevesellte az elvégzett munkát, de szerintem az sem tetszett volna neki, ha már kész vagyunk. Mielőtt szétfikázta volna a munkánkat odaért az ales. Ő lesz a lövészetvezető, ennyi volt a bemutatkozás. Félrehívott, ott beszéltük meg a dolgokat. A legfőbb kérdése, hogy elkészülünk-e időre? A “Mindent megteszünk!” kevés volt. Hát akkor “Biztos!”. Ez a válasz már jobban tetszett, de meg kellett erősítenem, hogy közel egy év után fel tudom mérni mire képes a szakasz. Elég volt neki. Egyáltalán nem érdekelte mennyi munkát végeztünk. Őt csak végeredmény izgatta. Mellesleg mondják, hogy hoztak egy csomó géppisztolyt, mert mi fogjuk biztosítani a lövészetet. Eddig erről nem volt szó. Nekünk elvileg a lövészetkor már úton kellett volna lennünk Szenkirályra. Ez plusz 2 nap és plusz feladat. Ez nem volt kérdés, hát csak “Értettem!”, megoldjuk. A srácok elmentek a fegyverekért. Örültem, hogy lőszert nem hoztak. Az már gáz lett volna! A lőszer az már óriási felelőség. Az utolsó téma a következő ellenőrzés. Mondta az ales. hogy a lövészet előtt két nappal eljön megnézni a célok láthatóságát. Ha rendben találja a levegőből -rárepül a célra- akkor le se száll, ha gond….. Nem hagytam befejezni a mondatot, “Kész lesz és olyan amilyennek lennie kell!” A főnököm még fontoskodott egy sort, de az ales. beterelte a gépbe és tünés. Megkönnyebbültem amikor eltűntek. Na, erre inni kell! Mindenki fel a Csepelre és irány kocsma! Délelőtt senki nem volt a kocsmába. Faluhelyen ilyenkor mindenki dolgozik. Jó volt mert így tudtunk beszélni a főnökkel. Kaja után érdeklődtünk. Tudnak adni, de csak ha előző nap megrendeljük. Egy két betérő vendéget meg tudnak etetni, 12-öt már nem. Bolt és kenyér volt a következő. Elmagyarázta, hogy merre van a bolt, de a kenyérrel nem biztatott. A boltba annyi kenyeret visznek amennyit rendelnek. A szomszéd faluba van a pékség, de ha elmegyünk adnak ott, sőt, ha hajnalba megyünk akkor friss, ropogós kenyeret kaphatunk. Megittuk a söreinket, vettünk még azoknak akik a táborba maradtak, aztán irány folytatni a munkát. Úgy határoztam, hogy elővesszük a tárcsát, kipróbáljuk és csak akkor lazulunk, ha jól megy a meló. Hogy értsék, hogy nem tréfálok elsőnek én szédelegtem a Csepel előtt a kötéllel a kezembe. Kapott is a pofájára a parancsnoki “tekintélyem”. Mindenfélét ígértek Stancinak, ha odalép a gázra és megfuttat egy cseppet. Ment a szokásos idétlenkedés. Jó volt ezekkel a srácokkal. Pont úgy alakult a csapat ahogy szerettem volna. Szétröhögtük magunkat, de a feladatokat komolyan vettük. Bő óra alatt el is készült az első gyűrű. Persze nem én sétáltam végig előtte. Jött váltás, meg amikor már jól feltörte a tárcsa a talajt már nem is kellett a jelző-ember, persze a sofőrök is váltották egymást, bár ez Stancinak nem nagyon tetszett. Nem volt szokás más gépét vezetni, de ez a körözés annyira unalmas volt, hogy jó volt a váltás. Sötétedés előtt végeztük mind a hárommal! Ez volt a lényeg! A terv teljesítve, bő félnap alatt! A tárcsa meglehetősen viseltes lett, úgy is mondhatnám tönkrevágtuk, de ugye ez be volt kalkulálva. Félrehúztuk, de már nem álcáztuk el. Teljesen nyugodtan mentünk aludni. Minden a tervek szerint alakult. Holnaptól jöhet a csavargás, ismerkedés a környékkel.

Lőtérépítés III. rész (Tiszaalpár)

Aztán megérkeztünk. Az út utolsó részén érdeklődnünk kellett, mert falu összevonás, vagy éppen szétválás miatt a táblák nem voltak egyértelműek, de a végén összejött minden. Tiszaalpáron megkérdeztük, hogy merre van a lőtér és már sínen is voltunk. A falutól egy pár kilométerre lévő legelőt használták légilövészethez. Szolnokot, Kecskemétet és Szentkirályszabadját emlegették, hogy onnan járnak repülők meg helikopterek. Egy jó nagy sík csupasz terület nem túl messze a Tiszától. A fű rövidre volt legelve, a föld kőkeménnyé taposva. Viszonylag fiatal nyárfák szegélyezték, olyan mint otthon a várost a TVK-tól elválasztó erdősáv. Egyik oldalon alacsony domb. Látszott, hogy mesterséges. A legelő túlságosan sima volt, elképzelhető, hogy az onnan kitermelt földből lett az a domb. Erről a dombról nagyon jól be lehetett látni nemcsak a lőteret, de az odavezető utat is. A domb takarásába, nem túl messze a keleti végétől terveztük a bázis kialakítását. A bázis egy kicsit túlzás, mert egy sátor és egy tűzrakóhelyről volt szó. Két sátrat hoztunk, de lemondtam a pk. sátorról. Nagyon jó lesz nekem a srácokkal. Nem urizálok! Amíg a csapat nagy része a táborral volt elfoglalva, mi vagy hárman, szerszámokkal elballagtunk a leendő munkaterületre, felmérni azt. Igazából a föld keménységére voltam kíváncsi. Negyedórát püföltük a földet csákánnyal, kapával, utászlapáttal, hogy feltörjük a talajt. Szinte semmire sem haladtunk. Gyerünk vissza! A tábor hamar elkészült, már a szokásos hülyéskedés ment.
-Gyertek, gyűljünk össze, meg kell beszélnünk a melót! Tudjátok, hogy három 100 méter átmérőjű, 10 méter széles gyűrűt kell készítenünk. Ezeket kell pormésszel felszórni. De előtte fel kell törni a talajt, hogy ne legyen sima, mert arról könnyen elfújja a szél. Most próbáltuk ki, ha egész napokat dolgoznánk sem biztos, hogy végeznénk. Ha nem találunk ki valamit, akkor ez nem kirándulás, hanem gályarabság lesz. Várom az ötleteket!
Így szoktuk csinálni. Ha nincs pontosan meghatározva az elkészítés módja, vagy az nem tetszik, akkor összedugjuk a fejünket és megpróbáljuk a lehető legjobb megoldást megtalálni. Addig minden demokratikus, addig minden változhat, addig bárki beleszólhat. De ha eldöntöttünk valamit, onnantól vége a demokráciának. Utána már csak meló van, pofa súlyba! Lehet finomítani dolgokon, de azt már csak az én jóváhagyásommal. Így gondoltam ki, még az elején és ehhez következetesen ragaszkodtam. A srácok tudomásul vették. Nem volt nehéz, mert ez igen sikeres volt. Minden elismerést besöpörtünk az ilyen hozzáállással. Rólam azt gondolták a parancsnokaim, hogy keményen, katonásan fogom a szakaszt, a srácok meg értékelték, hogy beleszólhatnak a feladatok tervezésébe. És jöttek az ötletek. A legelső, hogy felejtsük el a “kapirgálást”, mert úgy sem látszik majd, ha le lesz szórva. Szél meg reméljük nem fog fújni. Nekem le sem kellett intenem, megtették a többiek. Aztán egy másik ötlet, hogy kössük a Csepel után a szerszámokat valahogy, és majd azok felszaggatják a talajt. Még ez volt a legelfogadhatóbb. De hogy? Nincs nálunk semmi olyan gép, vagy szerszám amivel egy ilyen szerszámtartót tudnánk csinálni. Nem jutottunk dűlőre, csak az volt az irány, hogy a Csepelt kell megdolgoztatnunk, ha mi nem akarunk. Következő napra vártam a főnökömet. Azt mondta elhozatja magát egy helikopterrel, hogy meggyőződjön, hogy minden rendben van-e, és képesek vagyunk megoldani a feladatot. Tehát holnapig ki kell találni, hogy mit csináljunk. Nem hagytam lazulni csapatot.
-Amíg ki nem találjuk, addig senki sehová! Mert már a faluba járt az eszük. -Menjünk be, fedezzük fel! Persze nem egyeztem bele. És ment tovább az agyalás. A következő sördíjas ötlet a borona. Na ez az! Ez tényleg jó! Mindenkinek tetszet. A város körül a tsz földeken láttam, hogy használják ezt az eszközt, súlyt majd szerzünk, vagy mi állunk rá. És megszületet a döntés. A közeli tsz-ből szerzünk boronát, súlyt. A kör közepére leverünk egy karót, arra egy 50 méteres kötelet. A kötelet, egy valaki fogja és szépen ballag körbe-körbe utána Csepel a boronákkal. Ez piszok jó! Lehet, hogy 3-4 nap alatt végzünk, még egy nap mészvásárlás és elterítés. Marad egy csomó szabadidőnk. És jön a következő ötlet! Ne boronát, hanem tárcsát használjunk. Az egyik traktoros dobta fel ezt az ötletet. Civilbe is a földeken dolgozik. Még hozzáteszi, hogy a tárcsára nem kell ráállnunk, mert az alapból jó nehéz. Gyorsan kapott a hátára, mert ezt mindenki jobbnak találta. Ha ez sikerül akkor elég két ember! Nem kell súlyként rajta állni és akár egy nap alatt is végezhetünk.
-Mielőtt szétörömködnétek magatokat, még nincs tárcsánk! Mondom, hogy lehűtsem a kedélyeket. -Ha itt lesz mehetünk sörözni, addig meg mindenki ki és lehet kapirgálni. Stanci a Csepellel és az “ötletgazda” vállalták, beszerzik a tárcsát. Ők elindultak a faluba, mi meg a leendő célokhoz. Ment a nyavalygás, de ezt betudtam az útközbe elfogyasztott sör és pálinka mennyiségnek, meg hát azért csinálták. Meleg, délután volt augusztus közepén. A laktanyába ilyenkor már vége a melónak, de itt most csinálni kellett valamit, mert ugye vártuk az őrnagyot. Azt azért bátran elmondhatom, hogy a lelkesedés csíráját sem fedeztem fel bennük. Olyan két óra múlva a fák közül kibújik a Csepel. Minden szerszám otthagyta a gazdáját. Kiabálás, fütty. -Gyere Stanci! Összejött! Megszerezték! Valami süket dumát beadtak a tsz-nél, hogy a Magyar Néphadsereg, meg Varsói Szerződés, de ami a leghatásosabb, hogy “-Civilbe én is traktorista vagyok!” Lehet, hogy a többi indok nem is kellet volna. Ráadásul, még válogathattak is. Egy agyonhasznált, ütött-kopottat választottak, mert tudták, hogy tönkre vágjuk. Nem ilyen, viszonylag szűk fordulókra tervezték. Felugráltunk a 344-re és már csak sörözés volt a téma. Nekem valami nem tetszett! Nem tudom mi, de nyugtalan voltam. Holnap jön az őrnagy és belerondít a kirándulásunkba. Mondtam is Stancinak, hogy az a vén tökéletlen képes lesz visszavinni a csapat felét, ha sikerült így “gépesítenünk”, pedig jobb lenne itt maradni. –Dugjuk el! Így a Stanci. Hát persze! Nem kötjük az öreg orrára. Majd holnap sajnáltatjuk magunkat, de még segítséget is kérek (úgyse engedélyezi)! Mentünk is egy fás-bokros hely felé. Az jónak látszott rejtekhelynek. A srácok háborogtak, mert nem tudták miért nem a táborba megyünk. Amikor megálltunk elmondtam, hogy mit eszeltünk ki. Olyan lelkesen álcázták a tárcsát, hogy na. Pillanatok alatt eltüntettük szem elől. Így már jöhet az őrnagy és vigyoroghat, hogy orrvérzésig kell dolgozni, hogy elkészüljünk. Istenem, és nem vághatom a pofájába, hogy lehet, meg sem fogunk izzadni. Vissza fel a gépre, irány a tábor, aztán bevesszük Tiszaalpár legfontosabb objektumát a KOCSMÁT! Egy kicsit furán néztek ránk, de nem voltak barátságtalanok. Elmondták, hogy az eddigi csapatok nem jártak így ki kocsmázni. Egy-egy katona megfordult ott napközbe, de estefelé és csoportosan… hát arra nem emlékeznek. Megnyugtattuk őket, hogy törzsvendégek leszünk a következő napokban. Még zárás előtt visszamentünk a táborba. Aztán fekvés, alvás. Ma túlteljesítettünk mindent. Ideértünk gond nélkül! Sikerült gépesíteni a munkát! Minden esélyünk megvan egy kellemes bő hétre. Jöhet a főnök, jöhet az ellenőrzés. A csapat készen áll!

Lőtérépítés II. rész (utazás)

Összekucorogtam a fülkében. Fáradt, álmos voltam. Éreztem még a számba a tegnap esti sörök ízét. Söröztünk és dumáltunk este egy jót a kantinban. Nem vittük túlzásba, csak épp annyira, hogy a fantáziánk szabadon szárnyalhasson. Természetesen az utazás volt a téma. Nekem külön jó volt, így viszonylag könnyen el tudtam aludni, mert amúgy nemigen sikerült volna. Feszült voltam, mert még ilyen helyzetben nem voltam. Abban biztos voltam, hogy megbirkózunk a feladattal, ha nem jön közbe semmi! De mi lesz, ha valami felrúgja a tervet? 250 kilométerre a laktanyától, egyedül, segítség nélkül…. Hát…. feszült voltam. Igazából bíztam magamban, de…. Elhessegettem a gondolatot és magamra erőltettem a magabiztosságot. A srácok kiválóak, az előkészítés jó, technika kiváló! Stanci néni nagyon szerette a Csepelt. Mindig csillogott villogott és pöccre indult. Jó gazdája volt Stanci. Hónapokkal korábban egy csavargás után készültünk felsétálni a körletbe a gk.telephelyről amikor mondja Stanci, hogy ő nem jön velünk, mert először letakarítja a kocsit. Mondom neki, hogy hagyd a fenébe, majd leganézod holnap. Úgy nézet rám mint aki nem érti mit mondok.
-Én? Hogy hagynám itt koszosan!
Na gyönyörű! Belegázoltam a lelkébe. Az ő “drágaságát” koszba akartam hagyatni vele. Soha többet nem mondtam ilyet se neki, se másnak. Ezek a srácok szerették a rábízott technikát. Minden szemlén kiválóra teljesítettek. Szabályos verseny volt, hogy kié tisztább, kié csillogóbb és kié műszakilag a legjobb. Nyugodtan mentem minden szemlére, nem csalódtam bennük! Egyszer Peti seprős ZIL-ével volt gond. A gyújtáselosztó rendetlenkedett. Mondja nekem a problémát én meg a megfelelő szakinak, hogy kérünk egy cserét. Kapom a telefont, tényleg az a baj, de nincs csere majd csak kéthét múlva. Mondom Petinek, hogy ez a helyzet. Kiakadt, hogy lehet ez?! Hogy létezhet ilyen?! Mi lesz, ha addig söpörni kell?! Megvontam a vállam, ez volt a válaszom. Én megrendeltem a javítást a többi nem az én dolgom. Pár nap múlva megyek este a körletükbe, amikor egy orosz katona vágja vigyázzba magát zavartan. Nem értette miért heverésznek a magyar katonák az ágyon, ha bejön egy parancsnok. Ukrán gyerek volt, valamit tudott magyarul és kézzel-lábbal elmagyaráztuk neki, hogy itt nem kell ugrálnia, itt ő vendég. Nagy divat volt a szomszédokkal üzletelni. Most is azért volt itt a figura. Kiderült, hogy Peti “rendelt” egy gyújtáselosztót, mert a technikája nem állhat két hétig! Saját pénzért vásárolt be az ukrántól. A cserealap kölni volt, lehetőleg nagy kiszerelésbe. A kölni az ilyen üzletekben a dollárt helyettesítette. Forintért kölni-kölniért bármi. Valahogy a magyar jobb volt nekik, jobban ízlett. Hát persze! Nem is illatosításra. Meginni! Másnap be is szerelték. Nem várta meg a hivatalos javítást, a később megérkező alkatrészt meg eltette tartaléknak. Minden pk-nak ilyen beosztottakat kívánok! Egy pillanatig sem gondoltam, hogy útközben gond lesz a Csepellel. Miden mással lehet gond, de a gép menni fog. Még indulás előtt mondtam, hogy nem fogunk minden faluba megállni. Úgy terveztem, 2-3 megállás. Semmi kirándulás. Érjünk oda, ott majd ráérünk lazítani. Mivel ezt nem tettem fel vitára, senki nem zúgolódott. Gond nélkül falta az utat a 344-es, a srácok ökörködtek, döglöttek a platón, Stanci meg rátapadt a kormányra. Minden a tervnek megfelelően ment, amíg Stanci el nem kezdet morogni. Aztán lehúzódik az út szélére egy falu közepén. Dünnyög magába, hogy nem érti mi van, higgyem el ő mindent előkészített a gépen. Gyorsan meg kellett nyugtatnom, hogy eszembe sincs hibáztatni. Nézze meg, kérjen segítséget a többiektől és menjük tovább. Szabadkozott, hogy meg tudja oldani egyedül is, legfeljebb egy negyedóra. A srácok gyorsan nekiesnek, hogy milyen pancser, nem ért a géphez. Szóltam, hogy ne piszkálják örüljenek, hogy nem nekik kell szerelni! Akkor inkább beugranának a közeli kocsmába a kényszerpihenő alatt. Úgy láttam jónak, hogy ha eltűnnek és nem piszkálódnak.
-De csak módjával! Ennyi figyelmeztetés elég is volt! Ott maradtam Stancival aki öt perc után már könyékig olajos volt. Nem értettem a kocsihoz, nem néztem mit bütyköl, nem akartam zavarni. Negyedóra múlva kibújt a motorházból, felületesen megtörölte a kezét és pöccre indította a gépet. –Ügyes vagy Stanci néni! Mondom neki. Ő felém küld egy idétlen vigyort. –Megyek a srácokért, addig mosakodj meg a kútnál. A kocsmában, szólok hogy indulhatunk. Gyorsan benyomják arcba a maradékot és egy hang nélkül elindulnak! Dagadtam a büszkeségtől, hogy milyen tökéletes pk. vagyok, mert mindenféle cirkusz nélkül szót fogadnak. Stancit cukkolták egy kicsi, aztán már verték a fülke tetejét, hogy mindenki felszállt, indulhatunk. Szépen süt a Nap, az út fogy, a hangulat a platón jó. Időnkén fütty egy-egy csajnak amikor átmegyünk egy falun. Már nem sok kell, hogy átmenjünk a Dunán. Meg voltam elégedve a tempóval. Az az elvesztegetett negyedóra nem gond! Újabb büszkeség, jó terveztem! Elájultam magamtól, amikor újra morog Stanci és csapkodja a kormányt.
-Na ne! Újra gond van?
-Nem értem, én mindent jól előkészítettem!
Félrehúzódott, én meg megnyugtattam, hogy szerencsénk van, mert nem két falu között döglött be a masina, ha kell ebben a faluba keríthetünk szerelőt, vagy egy gépállomást. A többiek még szemtelenebbül piszkálták, de felfedeztek egy kocsmát ahová majdnem elzavartam őket, hogy inkább igyanak egyet. Nem kellett kétszer mondanom. Stanci szerel, nyakig olajos, meló közbe morog, szentségel! Negyedóra eltelik, a gép újra tökéletes, én irány a kocsmába, a banda szó nélkül követ. Büszkeség megerősítve! Dübörgés a tetőn és elindulunk. Túl a Dunán, itt már nem lehet gond. És…. és elkezdi Stanci….. A motor…. A fene….. Már nem voltam nyugodt, de egy vezető nem vesztheti el a fejét.
-Stanci?!
-Nem tehetek róla!
Kinézek az ablakon és mintha az előző két helyen állnánk. Újra egy faluban, annak is közepén. Az aranyháromszögbe! Tanácsháza, templom, kocsma! És leesett! Ezek palira vettek engem. Ekkora színészeket! Mivel nem terveztem be megállókat ezért megoldották úgy, hogy nekik jó legyen. Természetesen a Csepelnek semmi baja nem volt, de tudták, hogy nem értek hozzá, nem veszem észre. Stanci meg hűségesen fülig bekente magát a hitelesség kedvéért. A piszkálódás is egy mesteri alakítás volt. Kibulizták, hogy én zavarjam el őket inni! Melyiknek volt annyi esze, hogy így kifundálják? Nem mérgelődtem, még büszke is voltam rájuk. Inni akartak és megoldották. Nem könyörögtek, nem pitiztek, összefogtak. Mielőtt Stanci összekente volna magát szóltam, hogy ne erőlködjön, maradjon tiszta, mert a sok ultrától kiszárad bőre. Várjon meg Minket amíg bedobunk valamit kocsmában! Ahogy az előbb én, most a srácok lepődtek meg.
–Mióta tudod?
-Most jöttem rá, mert nagyon hitelesen alakítottatok!
Aztán már csak verték a fülketetőt, ha megszomjaztak. Ha úgy ítéltem megálltunk, ha nem mentünk tovább. Féket kellett rakni a torkukra, mert Kecskemétet már váltva végigpisálták a platóról.

Lőtérépítés I. (készülés)

Ücsörgök a repülés előkészítő gyűlésem (rep.előkészítő) és várom, hogy vége legyen. Nincs semmi sürgős dolgom, de már egy kicsit unalmas. Az az igazság, hogy a felét sem értem amit beszélnek. A hajózók értik egymást. Én kívülálló vagyok, egy műszaki katonának ez magas. Igazából ilyenkor nyáron és csak helikopter repüléskor nincs semmi dolgunk. Egyszer végigszalad a seprűs ZIL a pályán és kész. A rendszeres takarítás miatt nincs szükség nagytakarításra. A füves pályát nem használják a helikopterek, azzal sincs dolgunk. Mondjuk, ha tél lenne! Az más! És főleg, ha hó is van. Szerencsém van, kezdőként nem kellett téli repülést biztosítanom, vagyis biztosítanunk. De már én is otthonosan mozgok a feladatok közt, a srácoknak meg egyáltalán nem újdonság. Már nem feszéjez a sok őrnagy, alezredes. Elfogadják, hogy egy őrmester ül köztük. A főnököm olyan szerencsésen lejáratta magát, hogy hamar elfogadtak és el is ismerték a munkámat, munkánkat. Sokszor mondták, hogy ez a munka az őrnagy elvtársnak kétszer-háromszor ennyi ideig tartana. Én meg egy kicsit nagyképűen, vagy magabiztosan kijelentettem, hogy ez azért van mert a főnököm nem ért a katonákhoz. Ezek fickók nem foglalkoztak katonásdival. Ők csak repülni akartak. Aki segíti őket ebben az jó csávó, aki nem az egy hülye! Állítólag amikor kekeckedett az őrnagyom simán lehülyézték. Nekem elég volt, ha megmondták mit kell csinálni és mikorra kell elkészülni vele. Rájöttek, hogy egészen másként vezetem a szakaszt és az tetszett nekik. Már csak a meteorológust kellett végighallgatnunk aztán vége. Ez hasznos volt mert biztos időjárás ismerettel jobban meg tudtuk tervezni a programjainkat Zsuzsikával. Vége a rep.előkészítőnek mindenki szedegeti össze a cuccát, vidáman tervezgetik a repülést.
- Őrmester elvtárs, ha itt végzett jöjjön be az irodámba beszélni akarok magával! Így az ales, a törzsfőnök. Na most mi van? Mi lehet a baja? Gondolkozok, de semmi. Megcsináltunk mindent, nem volt gond senkivel. A főnököm kavart valamit? Az hogy egy fél órával később jöttünk be a csoportos kimarcsiról az nem játszik. Volt már amikor egy órát késtünk, de mivel velük voltam nem problémázott senki. Elintézték azzal, hogy “Biztos jól éreztétek magatokat, én sem siettem volna!” Megyek az aleshoz hellyel kínál. Na, ebből nem lesz lecseszés. És nekilát a mesének. Ahogy hallgatom csak hízok, dagad a mellem, az arcomon elégedett mosoly. Ez igen! Ez feladat!
- Rendben, értettem! Megszervezem és előterjesztem! Búcsú kézfogással és “Viszont látásra!”, olyan nekem való. A töf. is repült még néha, és a hajózó vagányság, lezserség még mindig benne volt. Az is lehet, hogy a saját repülését tervezte meg  az előbbi rep.előkészitőn. Ha figyeltem volna tudnám. Tánclépésbe, ugrándozva mentem át a legénységi épületbe. Utánam néztek, fura látvány lehettem. Alig vártam, hogy vége legyen a melónak és előkerüljenek a srácok. Gyorsan betereltem csapatot a szobába. Reklamáltak, hogy előbb megmosdanának.
– Nem! Ez fontos.
És elkezdtem.
- Megyünk 10 napra, 12-en a Tisza-partra!
Ez igen! De jó lesz! És ilyenek. Mindenki nagyon örült, mindenki nagyon izgatott lett. Aztán jött a kijózanodás. Nem mehet mindenki? Az egyik - Mikor megyünk, mert nekem mostanában dolgom lenne. Mondom kb. két hét. Akik itt maradnak azokra marad minden meló, de nincs tervezve nagy akció. Szóval aki marad az is kibírja. Hamar kialakult a csapat különösebb cirkusz nélkül. Egy biztos pont Simi volt, ő nem jöhetett. Addig helyt kellett állnia helyettem. Megbeszéltük, hogy ha visszajövök szétszabadságoljuk magunkat, addig nincs szabi! Eltávra is csak Ferike mehet! Ő volt egyedül családos a szakaszba. Ez sem volt gond, mert közel lakott. Mondtam, teljesen magunkra leszünk utalva. Vagy megbukunk, vagy a mennybe kerülünk. Aztán napokig terveztem. Útvonal, felszerelés, ellátmány meg ilyenek. 3-4 nap alatt végeztem is. Előadom a töfnek. Tetszet neki. Elfogadta, jóváhagyta. Ugyan azt az okosságot elmondta amit és a srácoknak. Menny, vagy pokol! Első pillanattól kezdve nekifogtunk a spórolásnak, pénzgyűjtésnek. Mindenki magasabb “ellátmányt” kért otthonról. Az üres üvegek gyűjtését is fokoztuk. 3-4 naponként fordultunk a Csepellel, az üvegekkel. Megszokott helyen váltottuk be, a boltoscsaj csak lesett, hogy mennyi üvegünk van. Beszállt a főnököm is a szervezésbe. Nem bántam, mert a napi munka mellett így már sok volt. Ráadásul Zsuzsikát is látogatni kellett, nem volt szabad elhanyagolni. Ilyen hosszú időt még nem voltunk külön. Egy-két nap volt már csak hátra amikor hozta a főnököm a formáját. Büszkén nyomja a kezembe a menetlevelet, meg a parancsot a kitelepülésre. Nézem a papírt és elöntötte vér az agyamat. Ez van rajta, gk vezető – név (Stanci néni), gk.pk. – én, aztán a nap fénypontja 10 db katona! Értitek DARAB! Gyorsan összetéptem, és mondom, hogy a katonák mértékegysége nem db., hanem fő. Gyorsan cékla lett a feje, de nem érdekelt. Otthagytam a francba. Felballagtam a töf. írnokához és mondom neki, hogy kell egy másik menetlevél mert… és odaraktam az asztalára.
– Hát ez elszakadt!
– Eltéptem, mert darabnak írta a katonákat!
- Írok egy másikat, aláíratom és majd szólok.
- Rendben. És már mentem is volna, de kiszólt a nyitott ajtón az ales., hogy várjam meg azonnal aláírja. Ezek szerint mindent hallott! Nem baj, legalább ezt az oldalamat is megismerte.
Kitelepülés előtti nap felpakoltunk mindent a Csepelre, a személyes cuccokat a málhazsákba pakoltuk. Hajnal háromkor keltünk, leballagtunk a gk. telephelyre. Azok akik nem jöttek velünk azok is felkeltek és lekísértek a telephelyre. Kicsit szomorkás búcsú, aztán irány a műszaki kapu. Rövid ellenőrzés, lepapíroztuk amit kellett és indulás! 10 nap laktanyán kívül! Csak mi! Szabadon!