Versényi Miklós: Angyalbőrben I. rész

Az újonc katonától kérdezi az őrmester:
- Na fiam, milyen volt az első napja?
Mire az újonc:
- Uram, nem emlékszem rá! Akkor még egészen kicsi csecsemő voltam.

I. rész.

Még most is hallom édesapám szavait, „ majd a katonaságnál legalább embert faragnak belőled „. Gondolom sok fiú hallotta ezt a mondatot a szüleitől. Érdekes kettős érzés volt bennem, vártam is hogy katona legyek, de ugyan akkor féltem is.1972 írtunk és negyedik éve koptattam a tanáraim idegeit és a gimi padjait, amikor értesítést kaptam sorozásról. Több velem egykorú sráccal Mezőcsátra kellett mennünk vonattal a sorozó bizottság elé. Már az sem nagyon tetszett hogy rendőri kísérőket kaptunk, amit Lehajtott fejjel, mint egy birkanyáj vonultunk vagy százan végig Mezőcsáton a vasútállomástól a Kultúrházig, ahol betereltek minket egy nagy terembe. Ebből a helységből egy hatalmas kétszárnyú ajtón lehetett egy másik terembe jutni, ahol a bizottság várakozott. Az ajtó előtt bordó anyagból készült paraván volt, ott kellett azoknak várakozni akiket szólítottak. Hosszú unalmas órák teltek el, mire szólítottak negyed magammal. A paraván mögé érve kaptuk a parancsot, csupaszra levetkőzni és várni, míg szólítanak. Előttem hívták be Takács Józsit „ Totyi” osztálytársamat, aki pár nappal előtte otthon megkísérelte a haját barnára festeni. Olyan jól sikerült, hogy melír sem kellett bele, mert a világos vörösben csodálatosan mutattak a lila csíkok.Ahogy belépett, már hallottuk is a fantasztikus látvány fogadtatását. „ Mi maga, buzi? Egy hímringyó, hogy néz ki „ Gondolom Totyi megpróbált valami értelmeset mondani, de már jött is a dörgedelem, „ ne pofázzon, ne magyarázza meg, maga a  Kinn ezt hallva a maradék bátorságom is elszállt és a férfiasságom látható büszkesége mint a csiga behúzódott a házába. Totyi kilépett arcán furcsa kínos vigyorral, de meg sem tudtam kérdezni, hogy mi volt, már szólítottak is.Mint egy megszeppent kisegér léptem be a hatalmas ajtón, ahol a terem másik végében egy magas pulpituson vörös selyem drapériával letakart asztalok mögött ült a bizottság. Volt abban, rendőr, katona, munkásőr, orvos, párt és KISZ. titkár. Szúrós szemekkel vizslattak, míg eléjük nem értem, majd, ott csupaszon állva különböző kérdésekre kellett válaszolni. A megaláztatás azzal folytatódott, hogy az orvos leereszkedett hozzám, körbe kellett forogni előtte, ezután le kellett hajolni, benézett a füstösbe, majd a kezében lévő vékony pálcával alulról felemelte a pisztolyomat és velősen summázta, hogy minden rendben van, Röviddel ezután valamennyiünket libasorba állítottak és egymás után letolt nadrággal mentünk a doki elé, aki mint a gép tűcsere nélkül a legvastagabb tűvel belénk vágta az injekciót, ami valami szuper titkos koktél volt.Jó anyag lehetett, mert a vasútállomásra mint egy vert sereg mindenki sántítva ment. Én még hetekig bicegtem és borogattam a popsimat. Bele gondoltam, ha a sorozás ilyen volt, mi vár rám a bevonuláskor.
Teltek az évek és akikkel együtt voltam sorozáson, már mind leszereltek, csak engem nem akartak behívni. Már kezdtem depressziós lenni, hogy már katonának sem vagyok jó, amikor 1977 januárjában megérkezett a behívó parancsom, mely alapján február 25-én Miskolc város sportcsarnokában meg kell jelennem. A behívó parancs száma alapján többen tudni vélték, hogy ide közel Marcaliba Drága édesanyám bevetette a kapcsolatait a Hadkiegészítő Parancsnokságon és annyit sikerült elintéznie, hogy a lakhelytől 100 km-
Feszülten teltek a napok és én természetesen minden nap búcsúztam a csajoktól és a haveroktól, melynek az lett a következménye, hogy rettenetes többnapos állapotban mentem el a nagy napra. A sportcsarnok dugig volt másnapos kiskatonákkal. Itt adategyeztetést követően szektoronként vonultunk el és gyalog mentünk le
a Tiszai pályaudvarra, ahol külön vonat vitt minket. Nagyon sok síró hozzátartozó, feleség, barátnő integetett a peronon. Én nem engedtem, hogy bárki is elkísérjen, hisz a halálra ítélt is egyedül megy a bitó alá.
A vonaton tudtam meg a minket kísérő főtörzstől, hogy Abasárra megyünk a 44. számú harckocsizó ezredhez, MN 2520. Bár így utólag vissza emlékezve gyanús volt hogy abban a kocsiban utazó ujjloncok között egyedül én voltam ember méretű. A srácok szinte mindegyike kb. 160 cm magas, kis mokány pali volt. Rögtön kétségbe estem, hogy fogok én beférni egy harckocsiba.Vámosgyörkön átszálltunk a Gyöngyösi füstösre, bár volt még idő az indulásra, nem engedték, hogy kicsit leöblítsük az út porát a torkunkról. Gyöngyösön egy ponyvás Csepel típusú teherautó platójára szálltunk és hamar megérkeztünk a laktanyába. Arról leszállva és körbenézve láttam, hogy egy nagyon szép táj vesz minket körbe, hisz az objektum a Mátra lábánál volt. Betereltek minket az étkezdébe, ahol kb. 300 újonc szédelgett. Orrfacsaró hagyma, kolbász és fasírt szag terjengett, hisz nagyon Adategyeztetést követően kisebb csoportokba osztottak minket, és itt hallottam először azt hogy én kommendáns katona leszek, amiről persze később megtudtam, hogy az nem más, mint kiszolgáló és őrkatona.
Este 20.00 óra volt amikor fél holtan a fáradtságtól és az előző napokban elfogyasztott nem kevés alkoholtól kábán elvittek minket orvosi vizsgálatra, ahol futószalag szerűen magasság, testsúly -vérnyomás mérés, védőoltás beadása, majd vérvétel. Az előttem lévő sráctól a piától keresztbe álló szemű doki úgy vette le a vért, hogy az kb. 2 m-re spriccelt, mire megjegyezte „ na ez egy jó bővérű magyar gyerek „.Felkészülve arra hogy most fogok elvérezni, leültem a dokival szembe, aki feltehetően meglátta sudár termetemet és visszafogottan érzéssel szúrt meg. A véremet valami reagens papírral megnézték és a felcser röhögve közölte, hogy ebben több a sör, mint a vér. Én már csak bambán vigyorogva bólogattam.
Letereltek minket a fürdőbe, annak előterében csupaszra kellett vetkőzni és egy nagyméretű erős papír zsákba kellett betenni a ruháinkat és meg kellett otthonra címezni. Kezdett az egésznek Auschwitz fillingje lenni. Bambaságomból egy erőteljes hang zökkentett ki. „ Na honvéd elvtárs menjen már, fürödjön gyorsan le  „ Na gondoltam, végre milyen jó lesz egy kis zuhanyozás, pihizés a vízsugár alatt. Egyszerre 10 ember tudott elázni, mert mire a szappant a kezembe vettem, már ordítottak is, hogy „ mit lubickol itt katona, húzzon már ki, mert vízköves lesz a háta.” Még jó hogy nem szappanoztam le magam, gyorsan félig vizesen át egy másik terembe, ott egy tizedes vigyorgó képpel rám parancsolt, hajoljon előre – már kezdtem aggódni szüzességem elvesztése miatt – majd egy marék fehér valamilyen porral televágta Csak hajtottak minket tovább egy folyosó szerűn, ahol jobbra-balra az ajtókban katonák álltak, akik különböző ruhákat, vágtak hozzánk, csak úgy ránézésre. Közöltem, hogy ezek kicsik lesznek rám, a válasz marha egyszerű volt, „ a katona nem pofázik, majd egymással összecserélgetik.” Egyedül a lábméretet tudtam elmondani, a sapka méretet centivel vették le. Szép almazöld pizsamát kellett felvenni és mezítláb vietnami papucsban februári hidegben mint egy málhás ló megindultunk a körletbe. Ekkor már hajnali 02.00 óra volt és felérve az első emeletre sejtelmes félhomályban vonultunk végig a folyosón, melynek két oldalán felsorakoztak a gumi és öreg katonák. Sajnos a folyosó kb. 70 m hosszú volt, így végig kaptuk az igét. „ Megjöttetek, drága kopaszkáim, friss pipihúsok, anyuci kedvencei, lesz majd sika-mika. Teljesen fásultan mentem és közben fülemben csengett édesapám szavai „fiam ott szép lehetsz, de okos nem, ez egy szükséges rossz, amit csinálj végig becsületesen a legjobb tudásod szerint „. Amelyik nagypofájúra rá néztem azonnal ordított „ nézd már a kopaszt még les a szemével „ Ilyen kedves fogadtatás közepette értünk be a szobába, amelyben az öreg katonák az egyszemélyes ágyakon, a többiek emeletes ágyakon feküdtek. Nekem egy felső ágyat mutattak, hogy az lesz a helyem, lepakoltunk és végre ágyba bújhattunk.
A kimerültségtől épp csak elszenderedtem, amikor hirtelen felkapcsolták a lámpákat és elhangzott az azóta is utált mondat „ jó reggelt elvtársak ébresztő fel! Reggeli tornához sorakozó!„Azt sem tudtam hol vagyok, épp csak kinyitottam a szemem amikor már felettem állt egy katona és mint az állat ordított „ honvéd elvtárs, mire vár, tán kérvényt nyújtsak be magának „ Mint egy örült, nem is leugrottam, hanem levetődtem az ágyról, és pontosan az alattam lévő másodidőszakos – gumi – katona nyakába. Ezen jól sikerült torna gyakorlatommal rögtön kivívtam magamnak az alsó ágyas pozíciót. Már kezdtem azt hinni, hogy süketnek néznek minket, mert mindenki ordított, mint az állat. Felvettük a kék színű egyen melegítőnket és fehér tornacsukát és kinn a folyosón sorakoztunk. Leérve az udvarra megdöbbentem a rengeteg katona láttán és mindenki kékben volt. Sorba állítottak minket, elől az öregek, utána a gumik és a végén a kopaszok. Az első nyolc hónapban a nevünk kopasz volt, a második nyolcban gumi és a harmadik időszakosakat nevezték öreg katonának.
Az oszlop élén egy jóvágású srác vezényelt és külön felhívta az újoncok figyelmét, hogy jól nézzük meg, hogy később megismerjük. Jött a parancs „ futáshoz felkészülni „, majd a visszakozz! Majd elmagyarázták, hogy az első vezényszónál mindkét karunkat derékszögben fel kell húzni a két oldalunkhoz. Ezt a marhaságot vagy tízszer meg kellett ismételni, mert persze hogy nem egyszerre Nagy nehezen sikerült, és elrajtoltunk, de nem is akárhogy, hanem mint egy 100 m-s sprintszámban. Az első kb. 500 m– megtétele után már a szemem jött ki, levegőt már a seggemen is vettem, de nem bírtam és így lemaradtam. Próbáltam sétálva szabályozni a légszomjamat és leküzdeni a hányingeremet, amikor mellém ért egy másik kék ruhás csapat, annak vezetője rám ordított, álljon be Pár száz méter után megint lemaradtam, de ismét oda ért egy szakasz azok megint jól megfuttattak. Közben láttam, hogy a beton út mindkét oldalán az árokban egymás után fekszenek srácok, köztük többen hánytak, légszomjjal küszködtek. Megnyugodtam, nem csak belőlem nem lesz maratoni futó. Nem adtam fel, – gondoltam csak nem lőnek fejbe ha nem bírom azt az iramot – támolyogva mentem tovább, míg végül a mi tisztesünk a reggeli torna vezetője körbe járva a laktanyát össze szedte a sportos újoncokat. Vissza fel a körletbe, ahol volt 10 percünk, a WC-re és a reggeli mosakodásra, majd gyakorló ruhába kellett öltöznünk. Na beindult a csere bere, mert szinte senkire nem volt jó a ruha. Végre elkészültünk és az épület előtt a század felsorakozott a reggelihez. A körletünk kb. 500 m-re volt az étkezdétől, ahová alakzatban és lépést tartva kellett menni, ha pedig bármelyik irányból elől járóval Persze hogy össze vissza léptünk és oldalról a tisztesek az oszlop mellett menve ordítottak, hogy „katona vegye fel a lépést egy kettő
egy „.Néztük a földet és nem értettük, hogy mit is kell keresni, mit kell felvenni?
Végre beértünk az étterembe ahol rengeteg katona már az asztaloknál ülve fogyasztotta reggelijét. Mi pedig beálltunk a sorba. Természetesen elől az öregek, utána a gumik, majd mi a kopaszok. A mai napig emlékszem, fel kellett venni egy zsíros kopott alumínium tálcát, arra rácsaptak két szelet kenyeret, egy fej fekete retket, egy nagy sárga műanyag pohárban teát és egy tányéron egy darab fekete szőrös bőrű szalonnát. Nagyon sok retket vehettek, mert egy hónapon keresztül, minden reggelihez azt kaptunk, és ha
véletlenül ebédre bab volt akkor estére a körletben csak gázálarcban lehetett közlekedni. Biztos tisztítani akarták a bélrendszerünket. Persze mire mi le tudtunk ülni az öregek befejezték a reggelit, így talán egy falatot és egy korty teát tudtam bekapni, amikor már megint ordítottak, mint egy bolondok házában, hogy „ elvtársak egészségükre, reggelit befejezni, fel! „
Na gondoltam, ha ez így fog menni, vagy éhen halok, vagy lefogyok. Az utóbbi jött be, mert egy hónap alatt az eskütételre 18 kg-t Az elfogyasztott finom villásreggeli után levittek minket az alakuló térre egy kis alaki foglalkozásra. A tér egy lebetonozott focipálya nagyságú terület, ahol oldalt középen egy betonból készült dísztribün volt található. Ezen a területen a teljes állomány fel tudott Itt gyakoroltatták velünk a sorakozást, a tisztelgést, egyesével majd alakzatban a különböző fordulatokat, jobbra át, balra át, hátra arc.Mind ezt tettük téli ruházatban, meleg alsó felső, gyakorló, téliesített mikádó és az orosz mintájú prémes usánka sapkában és a nagyon szeretett surranóban, mely természetesen szarrá feltörte a lábunkat. Nekem mindkét sarkamat véresre törte és a vádlim úgy görcsölt fájt, hogy napokig szinte csak bicegni tudtam. Még jó hogy anyukám a varródobozba bele rejtett egy Vietnami balzsamot, Az alaki foglalkozás fénypontja volt a vigyázz, vagy díszmenet. Ennek az a lényege, hogy rendes lépésben vonulunk, majd adott vezényszóra a lábunkat kb. 40-50 cm magasba felemelve előre nyújtva leszorított lábfejjel teljes erővel teli talpal a földhöz verve menetelünk. Már így menni sem egyszerű, de ezt alakzatban és közben fővetéssel megtetézve, külön élvezet volt. Ha ezt jól és egyszerre csinálják akkor az nagyon látványos. Már pedig ennek nagyon frappánsan kellett működnie, hisz eskütételkor így tisztelgünk a parancsnokaink és a meghívott hozzátartozók előtt. Az esküig, mely a bevonulástól számított 30 nap után van, szinte minden nap gyakoroltatták velünk a szabályos alaki mozgást.
Az első kísérletek során össze vissza csapkodtuk a lábunkat, összerúgtuk az előttünk lévő társunk bokáját talpát. Mivel nem volt egyforma a lépéshossz és a talpmagasság, ezért a menetelés úgy hangzott, mint a géppuska ropogása, teljes volt a káosz. Még néha röhögni is lett volna kedvem, ha már nem a harmadik órája törtük volna a lábunkkal a betont.
Na ezen gyakorlat alatt is tanultunk új szavakat érdekes kifejezéseket és stílust. Párat idéznék: „ mit sumákol, ne sunnyogjon katona, bassza oda a lábát rendesen nem lopni megy.” Ha túl közel mentünk az előttünk állóhoz, vagy az ütemet vesztve lemaradt és elől hátul össze értünk, akkor már jött a szöveg „ mi van buzikáim, hőmérőzünk, hőmérőzünk. Ezzel a kis gyakorlással szinte el is ment a napunk, vacsora után vissza a körletbe, ahol megismertették velünk a takarítás fantasztikus élményeit. Újabb szót tanultunk, „ birkózni a fókával „. A fóka az nem volt más, mint a felmosó rongy, a birkózás alatt pedig azt értették, hogy fel kell mosni a folyosót. Én rögtön első este megnyertem magamnak ezt a nemes feladatot. Fogtam a fém
vödröt, tele hideg vízzel bele egy kis ultra és már fogtam volna a felmosó fát, amikor már ordítottak is „ bassza meg katona, csak nem képzeli, hogy motorossal fogja csinálni, szépen hajoljon le és faltól falig egy mozdulattal húzza a fókát.” Ahogy akarjátok gondoltam, de amikor végig néztem a 70 m hosszú és 3 m széles folyosón, hát kivert a verejték. Nem volt egyszerű hátra felé mozogva széles terpeszben a rongyot faltól falig végig húzni, de úgy hogy az oldalfalra nem csapódhatott hozzá. A már akkor is terebélyes hasam miatt csak nyögtem szuszogtam, de becsülettel végig csináltam. Jelentettem az alegység ügyeletesnek, hogy
befejeztem a munkát. Az pedig, mint egy jó Tsz. elnök kezeit hátul összefogva szúrós szemmel kissé lehajolva végig nézett a folyosón, majd ordítani kezdett „ katona bassza meg nem látja, hogy foltos a kövezet, tán csíkos víz folyik a csapból, na essen neki még egyszer”.A derekam fájt mindkét lábam remegett, de szó nélkül végig csináltam még egyszer, de feltehetően szigorúan nézhettem az ügyeletesre, mert még levezetésként kitakaríttatta velem a parancsnoki szobát. Ekkor is tanultam valamit, nem szabad Ezt követően fürdés, zokni mosás, surranó suvikszolás, de úgy hogy az ragyogjon mint a Salamon töke. Este fél tízkor kopaszoknak pizsamában a folyosón sorakozó volt a mozaik kő vonalában vigyázz állásban úgy, hogy a surranó előttünk a földön, jobb kézben a kimosott zokni, balban a fogkefe fogkrém. A tisztesek végig ellenőrizték, hogy vizes e a zokni és a fogkefe és mennyire ragyognak a surranók. Persze hogy semmi nem volt jó és kezdhettünk mindent előröl. 22.00 órakor volt takarodó, de mi kopaszok csak az ágy szélén ülhettünk és csak akkor fekhettünk le, amikor elhangzott a parancs „elvtársak takarodó jó éjszakát „. Mint akit agyon lőttek beájultam és már kezdtem azt hinni, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt, amikor megint elhangzott a velőtrázó ordítás „ jó reggelt elvtársak ébresztő fel, reggeli tornához sorakozó. Rögtön vissza csöppentem a valóságba, ez bizony nem apáca nevelde, itt a A napok egybe mosódva hihetetlen gyorsan teltek és közben folyamatosan megkaptuk az eskütételhez szükséges alapkiképzést, és folytatódott a folyamatos szívatásunk. Közben a másik századnál két újonc öngyilkos lett az egyik a harmadikról ugrott ki, a másik fejbe lőtte magát az őrségben. A mi csapatunkból egy srác hipót ivott, kórház, majd leszerelték, szóval zajlott az élet. Mindenre megtanítottak, már tudtuk, hogy nem szabad a kezeinket zsebre dugni, mert az zsebhokizásnak minősül és ezért 100 öltéssel bizony be kellett varrni a zsebeket. Az otthonról kapott szülői levélért 10 a feleségtől barátnőtől érkezőért 20 pumpát azaz Televízióban, hogy egy kis kultúrát is szívjunk magunkba csak a híradót nézhettük meg, film helyett nekünk a takarítás, valamint a „stokizás” gyakorlása jutott. A stokizás azt jelentette, hogy minden ágyhoz tartozott egy kis fa tetejű szék, amire esténként a ruháinkat pontosan sarkosan úgy kellett össze hajtogatni, hogy az elfedje a szék tetejét centire pontosan. Gyakoroltatták velünk órákon keresztül az ágyazást. A matracnak az azon lévő lepedőnek, takarónak olyan éle kellett, hogy legyen, mint egy gyufás doboznak, fej résznél háromszögre hajtott törölközőknek valamennyi ágyon egy vonalban kellett állnia. Ehhez megfelelő célszerszámok álltak a rendelkezésünkre. Partfis nyéllel vasaltuk simára az ágyat és zsinórt feszítettünk ki hogy a törölközők egy
Le volt rajzolva a szekrény rend, tehát hogy melyik polcon mi és hol lehet. Ennek megfelelően kellett azt berendezni.
Kedvenc szórakozásuk volt az öregeknek, hogy amíg mi az imádott híradónkat néztük a Tv-ben ők ez idő alatt kiborították a szekrényeinket felborították az ágyainkat, majd berohantak a klub szobába és riadót rendeltek el, mert alacsonyan szálló gólyák jártak a körletben. Mi pedig mentünk és kezdtük a rendrakást, míg a többiek az ágyon heverészve röhögtek.
Egy biztos egy életre megtanítottak szépen összehajtogatni a ruháimat, persze azóta ez már feledésbe merült.
Az eskütételkor a szülőket felengedték, hogy megnézzék milyen körülmények között vagyunk elhelyezve. Édesapám nem hitt a szemének amikor megmutatták melyik az ágyam és a szekrényem.
Hamar eltelt az egy hónap és szépen nagy parádéval meg volt az eskütétel. Boldog voltam, mert ott voltak a szüleim, nagyszüleim, tesóm, kereszt szüleim, tehát mindenki aki számított. Hiába álltam az első sorban a sok katona között egyedül apum ismert meg, de Biztos ügyes voltam, mert az eskü után másnap 24.00 óráig eltávozást kaptam. Jó volt kicsit haza jönni, kiszakadni az őrületből.
Nekünk mindenki parancsolhatott, az összes tisztes, a raj és szakasz, valamint a szoba parancsnok, de tulajdonképpen az összes öreg Az első időben gondot okozott, a tisztesek parancsainak megértése is. Nem annak tartalmi megértése okozott problémát, hanem mintha nem magyarul beszéltek volna. Ezek a srácok szinte mind Nógrád megyéből érkeztek és nagyon erős palóc akcentussal beszéltek. Az A betűt Á- -nak, az Á betűt A-nak ejtették és mind ezt ordítva és hadarva. Próbálja ki mindenki pl. háráp á kácsá, A háló körletbe csak úgy léphettünk be, ha kopogtunk, és bentről megkaptuk az engedélyt. Belépve a rangidőstől engedélyt kellett kérni a belépésre, a bennmaradásra, az ágyhoz történő oda menetelhez, egyszóval mindenhez. Na én emiatt is szívtam rendesen.
Egy alkalommal téli ruházatban beléptem és szabály szerűen a szoba parancsnoknak tisztelegve kértem engedélyt a bennmaradáshoz. Ő szívélyes mosollyal engedélyezte és mutatta, hogy üljek le mellé az ágyra. Ezzel nem is volt gond, de az Ő ágya mellett volt az olajkályha, mely teljes fokozaton fűtött. El lehet képzelni teljes harci díszben fejemen a szőrme sapkában, vastag bélelt mikádóban a tűzforró kályha mellett élve úgy izzadtam mint a kömlei halott. Vagy fél óra elteltével amikor már a tökömön is folyt a víz, és a hőguta kerülgetett, megkönyörült rajtam és közölte, hogy következőre ha engedélyt kérek akkor az legyen konkrét célú.
Másik alkalommal kopogás, belépés, konkrét engedély kérés, de a tisztes kizavart, mert a zubbonyom felső gombja nem volt begombolva. Kinn az ajtó előtt a többi kopasz riadtan várakozott, majd átnéztük egymás ruházatát, minden rendben, újból beléptem, szabályos tisztelgés, kérés elővezetése, engedély megadva, tisztelgés, jobbra át, kemény kilépés, de már hangzott is az ordítás, visszakozz, menjen ki! Ezt 15 alkalommal játszottuk el, nem tudtam elképzelni mit rontottam el. Kinn elgyakoroltuk a többiekkel a mondandót, mindent stimmelt, nem tudtam mi a baj. Ismét belépve három keményet leverve megálltam a tisztes előtt tisztelegtem
és szépen mondtam, hogy „ szakaszvezető elvtárs Versényi honvéd kérek engedélyt az ágyamhoz menni és ott tartózkodni. A válasz engedélyezem, kölcsönös tisztelgés, majd határozott jobbra át, kemény bal lábbal történő kilépést követően indultam volna, amikor ismét leordított, hogy tudja mi a probléma. Közöltem megszeppenve, hogy fogalmam nincs, mire elmondta, hogy miután elhangzott részéről az engedélyezem vezényszó, nem közöltem vele hogy „értettem”. Na ilyenen szórakoztak de nagyon.
Kedvenc időtöltésükhöz tartozott, hogy takarodó után nekünk kopaszoknak fel kellett sorolni a haza felé vezető úton a vasúti megállókat, átszálló helyeket. Aki nem tudta, vagy tévesztett az kezdte előröl, és ők ezen marhára jól szórakoztak. Röhögve mondták, „ kopasz hát, hogy akarsz Te haza menni, amikor még az utat sem ismered, el fogsz tévedni „. Én ezek után az ügyeletnél elhelyezett MÁV. menetrendet Gyöngyös- Tiszaújváros- Nyékládházi átszállással betéve megtanultam.
Másik jó móka volt hogy két kopasznak rohamsisakot tettek a fejére, egyet egyet a könyökökre és a két térdre, majd négykézlábra állva meglökték őket és gokard versenyt rendeztek a folyosón. Na mondjuk ezen mi is jókat röhögtünk. Óránként kaptunk 10 perc cigi szünetet, de szinte a felét sem tudtuk elpipálni, már jött valamelyik és már ordított, „ cigarettákat Ha véletlenül találtak egy eldobott csikket, akkor azt le kellett harcolni és el kellett temetni. Ezen is röhögtünk, mert a csikket bele kellett tenni egy pokrócba, annak négy sarkát egy egy katona megfogva, mögötte az újonc gyásznép levitte az udvarra és ott a földbe Imádtunk a legnagyobb szélben faleveleket seperni, hófúvásban havat lapátolni, árkot ásni, amit másnap vissza kellett temetni egyszóval szerettük a logikus dolgokat, mert bebizonyosodott az a mondás, hogy a seregben ami kerek azt viszik és ami szögletes azt Lehetett jelentkezni mozigépész tanfolyamra, bár teljesen hülye vagyok a technikai dolgokhoz, de azonnal feliratkoztam, mert 4 napos volt és a laktanyán kívüli, így egy kicsit kiszakadtam abból a közegből.Mivel korábban matróz voltam, így gondolván, hogy jó úszó vagyok beneveztek a hadosztály úszó bajnokságára, mely a nagyon szép Csodálatos látványt nyújtottunk, főleg én a hadseregnél rendszeresített oldalt kötős kék fehér csíkos fecske fürdőgatyában.
100 m gyorsban indultam és a fantasztikusan sikerült rajt után féltávnál leesett rólam a gatya. Mivel csupasz seggel és egy száll pöcsben nem hozhattam szégyent a seregre, ezért megálltam és rövid búvárkodás után a medence alján megtalálva a nadrágot ott a vízben felhúzva nagy duzzogva kimásztam a medencéből. A kísérő sporttiszt biztatóan veregette a vállam „ nem baj honvéd elvtárs, a rajtja nagyon biztató volt „.
Közben folyamatos ment a kiképzésünk, külön élvezetes volt az un. I. harcos kiképzés. Kivittek minket a harckocsi lőtérre, mely tele volt kövekkel szikla darabokkal áthatolhatatlan csipkebokrokkal, a harckocsik által kivájt mélyedésekkel. Ott megtanítottak, minket a harchoz vezényszóra, melyre azonnal hasra kellett magunkat vágni és a géppisztolyt csőre tölteni és célra tartani, szépen ment a lapos kúszás, kúszva magunk után vonszolni sebesült társunkat. Legjobban azt „élveztük” hogy amikor egészen közel értünk a képzeletbeli
ellenség lövészárkához, akkor fából készült kézigránáttal először megszórtuk őket, majd fel kellett ugrani és húrrá ordítás közepette a szánkkal a géppisztoly hangját utánozva rájuk kellett rohanni és mindenkit le kellett kaszabolni. Mindeközben tőlünk kb. 30 m-re T 34-s és T–55-s harckocsik csikorgó dübörgő hanggal forgolódtak. Volt ám beszarábia rendesen.
Ezt jó sokszor megismételtették velünk, mert vagy nem volt elég hangos a hurrá ordításunk, vagy mert én kúszás közben elhagytam a gránátjaimat, vagy mert az előttünk lévő pocsolyát, csipkebokrot, kis hegyi patakot kikerültük. Jött az atomvillanás jobbról, majd villanás balról, ilyenkor talpal a villanás felé hasra kellett dobni magunkat. Az egyik tisztes megkérdezte a társamat," na honvéd elvtárs, mit figyel meg ilyenkor de nagyon? Az újonc rögtön rávágta, hogy hát a villanást, mert Kedvencünk volt az alacsonyan szálló ellenséges repülő gép jobbról, balról. Na ekkor meg hanyatt kellett dobni magunkat, géppisztollyal felfelé célozva, irgalmatlan szájhanggal soroztuk az ellent. Nagyon gyerekes volt az egész.
A végén mindegyikünk úgy nézett ki mint egy megsebzett varacskos disznó.
Következő megpróbáltatás úgy két hét elteltével következett be, amikor is elvittek minket harckocsi aknákat telepíteni és A terep kissé homokos sziklás volt és jó fagyos. Az akna telepítéssel nem volt gond, azt még élveztük is. A feladat egyszerű volt, mindenki kapott egy 40 cm átmérőjű lapos taposó aknát, amit álcázva nekünk kellett elásni. Fagyos füves terepen, mindenki a gyalogsági kis ásójával felszedett egy kb. 50×50 cm nagyságú gyeptéglát az alá betettük az aknát, majd vissza rá a gyepet. Mondták, hogy valami száraz bokor darabbal jelöljük meg hogy azt később megtaláljuk. Ez után elvittek minket távolabbra és elszívhattunk egy cigit, majd jött az utasítás, mindenki szedje fel a saját aknáját. Na ekkor lestünk csak, mert olyan jól sikerült az álca, hogy ránéztünk a nagy mezőre és nem lehetett látni a helyeket. Majd egy órába telt, míg szúró pálcákkal megtaláltuk az aknákat.
Ez után következett az az napi ajándék. Vonalba állítottak minket, majd elhangzott a harchoz vezényszó. Hasra vertük magunkat, majd közölték, hogy kezdjük el kiásni a lövészteknőt. A lövészteknőnek szélesebbnek kell lennie mint a vállunk és olyan hosszúnak amilyen a testmagasságunk. Mind ezt hason fekve egy kicsi gyalogsági ásóval. Na most voltam szarban a szélles vállammal és a 180 cm magasságommal és mind ezt még nehezítette a téli ruházat a rajtunk lévő tártáska, gázálarctáska és a nyakunkban a vegyvédelmi
köpeny. A géppisztolyt válltámaszt kinyitva tőlünk jobbra kéz közelben kellett elhelyezni. A magunk alól kiszedett földből elénk egy Na megkezdtük a munkát, tíz perc után mindkét tenyeremen lejött a bőr, lihegtem de elszántam kapartam a földet. Erre jött még az igazi finomság, elrendelték a gázriadót. Ekkor elő kellett kapni a gázálarcot azt felvenni és abban folytatni az ásást. Na 2 perc elteltével, fújtattam, mint egy disznó, nem volt levegőm, taknyom nyálam össze folyt, az üveg bepárásodott nem láttam semmit. Tőlem pár méterre járt a kiképző törzssörmester és az előtte fekvőknek kiadta a parancsot, hogy gázriadó vége. Mindenki letépte a fejéről a maszkot és folytatták az ásást. Persze hogy én is megszabadultam a terhemtől, mire rám ordított, a kápó, hogy magának még gáz van. Vissza vettem az álarcot és abban kiástam a teknőt. Kézfeltartással jeleztem, hogy készen vagyok. Kaptam a vezényszót, „ fel három lépést előre, harchoz, lövészteknőt kiásni. Parancs az parancs azt „megbaszni nem szabad, mert csak szaporodik”, így hát én hasra vágtam magam és elkezdtem a másodikat is kiásni. Láttam, hogy egy kéz megfogja a géppisztolyomat és elteszi onnan, még gondoltam milyen rendes valaki, hogy vigyáz nehogy földes koszos legyen.Nagy nehezen kikapartam magam alól a földet, de már tényleg azt hittem, hogy most meghalok, megfulladok a gázálarcban, de azért is megcsináltam. Mikor készen lettem kaptam a parancsot, hogy gázriadó vége, fel! Felálltam és letéptem a fejemről a gázálarcot, mely alatt a hajam csurom víz volt a hidegben az egész fejem gőzölgött. Láttam a társaimat, hogy ők a kocsi mellett fekve cigiznek, isznak a kulacsaikból és pihennek. Megindultam feléjük, amikor a törzs rám kérdezett hol van a fegyvere katona. Válaszoltam jelentem valaki elvitte. Na ekkor volt csak ordítás. „ Bassza meg katona, hagyta, hogy háborúban ellopják a fegyverét, hogy fog most
Na ekkor borította el a szar az agyamat és keményen a szemébe nézve – csak 19 éves volt – vissza szóltam. Akkor majd fegyver nélkül harcolok, egyébként meg nem érdekel, aki elvitte a fegyveremet az majd vissza is hozza. Meglepte a válaszom, kissé meghunyászkodva közölte, hogy a fegyverem a gépkocsi vezetőnél van és szedjem rendbe magam, pihenjek igyak és szívjak el a Gondoltam magamban, ez most vagy hadbíróságra visz, vagy többet nem fog szívatni. Hát az utóbbi jött be. Ezen csata megnyerése után úgy gondoltam ideje lesz az erőviszonyokat helyre tenni és egy kis tiszteletet kivívni magamnak!

Összetartás, mozgósítás I.

Az idei összetartást megfejelték egy mozgósítással. Úgy, hogy nem olyan kellemesen telt mint szokott. Az első 10 napban a szokásos parancsnoki állományt hívták be szakaszparancsnokig bezárólag, illetve még egy pár gépkocsivezetőt, eü. katonát és még egy párat őrségnek. Már az első nap átcuccoltunk Szendrőre. Ez volt a zászlóalj igazi helye. Mi, mármint a műszaki zászlóalj egy körzeti iskolába és kollégiumba voltunk elszállásolva. Ha valami dolgunk volt az ezrednél át kellet autóznunk Edelénybe. Ez a része kényelmetlen volt, de ugyan ezt kellett az ezredbélieknek is csinálni. Szóval csak jobb volt ez így. Nem piszkált senki, nem kellett az ostoba katonásdival foglalkozni. Nagyon kényelmes volt ez nekünk. Gyula a pk., tökéletesen alkalmatlan volt bohócnak. Próbálkozott, de nem állt jó neki. Ő ízig-vérig civil volt, de ugyan ez jellemezte az egész csapatot. Persze voltak katonás alkatok, de senki nem esett túlzásba. Mindenki annyira lehetett katona amennyire akart. Valamikor az ötödik napon újabb csapat érkezett. Ők lehettek talán a fontosabb rajok parancsnokai, és még több kétkezi honvéd. Ekkor kezdődött a felkészülés a teljes állomány fogadására. Ágyak, matracok meg a fene tudja milyen M-zárolt anyagokat kellett szállítani és természetesen szétpakolni a suliba. Durván 500 fő fogadására készültünk. Még a tornatermet is hálókörletnek rendeztük be. Mondjuk én nem, mert nekem egészen más dolgom volt. Gyulát egész nap ugráltatták. Vagy úton volt, vagy az ezrednél volt. Ha valamilyen véletlen folytán estefelé velünk volt, este 11-kor biztos hogy áthívták. Valamikor 1 és 2 óra között került elő. Én megvártam, mert nem lehetett tudni milyen hírt hoz és nem szeretem, ha alvás közben megzavarnak. Amúgy az éjszakázás nem volt újdonság, mert az Erőműbe állandó éjszakát vállaltam az éjszakai pótlék miatt. Mászkáltam egésznap, a változatosság ébren tartott. Mindenki tudta a dolgát, nem is ellenőriztem őket, inkább csak beszélgettünk egy kicsit. Itt mindenki –a parancsnoki állomány- családapa és felelős civil beosztású ember volt. Szerintem én voltam az egyedüli fizikai melós. Elfogadták, hogy én nem vagyok műszaki értelmiségi, de nekem sem volt komplexusom. Tudtam kezelni. Ha jól haladt a munka, ebéd után akinek kedve volt kiment sörözni a faluba. Az egyezség úgy szólt, hogy amíg nem lesz gond mehet ez a napirend. Este vacsora után is ki lehetett menni, takarodóig. Az ezrednél ezt nem engedték. Mi külön kértük, hogy hozzánk ne rakjanak hivatásost. A feltétel az volt, hogy megszűnik a “jóvilág”, ha nem teljesítünk. A sorkatonáknál az eltáv és a szabi a “doppingszer”, nálunk a tiszta tartalékos állomány. Volt két testőröm is, olyan önkéntes. A sörözések után végigjártam az ivóhelyeket, hogy beküldjem a csellengőket. Amikor készültem egy ilyen akcióra két izomtorony (edelényi bányászok) kérdezi, kellenek-e kísérőnek. Mondtam, hogy nem. Eddig még nem volt probléma. Az ördög nem alszik, úgy hogy elkísérnek. Valahonnan szereztek karszalagot meg gumibotot. Ezt teljesen feleslegesnek tartottam, mert igen méretesek voltak a srácok. Úgy állapodtunk meg, hogy ők csak akkor jönnek be a “becsületsüllyesztőkbe”, ha veszélybe vagyok. Nem szerettem volna hergelni a sörözőket. Nem volt gond. Az utolsó hely már katonátlanítva volt ezért ide már hárman mentük be. Gyorsan magunkévá tettünk egy-egy sört és a hűvösödő nyári éjszakába visszaballagtunk a suliba. Ezt aztán rendszerré tettük. Akkora volt ez a két legény, hogy bőven elég volt az udvarias kérés. Ahogy közeledett a mozgósítás napja úgy lett egyre kevesebb időm az ilyen ellenőrzésekre, de a fickók ugyan úgy, ugyan olyan fegyelmezetten végezték a hazaterelést, mint velem. Legalább is senki nem panaszkodott.

Maci (vázlat)

Nem így hívták és még nem is ez volt a beceneve, de nem jut eszembe a neve. Mindenfélét kitalálhatnék, de attól a tény még tény marad, öregszem és felejtek. Néha zavar, de nem ájulok el tőle. Maci már másfél hónapos katona volt amikor odakerültem. Egy jódarab, tenyere-talpas parasztgyerek. Születésekor biztos, hogy vákummal segítették a világra és az is biztos, hogy kipucolták a kobakját belülről rendesen. Nem kellett költségbe vernie a családját a frakk varratásával, mert esélye sem volt, hogy ünnepelt legyen a Nobel-díj átadásán. A 10 000 forintos kérdésre, hogy mi Magyarország fővárosa, rövid gondolkozás után rávágta, hogy Miskolc. Nem értettem miért nem Veszprémet, vagy Fehévárt mondta, azok közel voltak Öskűhoz ahol lakott. Cukkolták a srácok, de nem gúnyolták. Így nem volt gondom vele. Traktort kapott, mert civilben is azzal dolgozott. Először akkor figyeltem rá, amikor kiakasztotta a főnökömet. Nemes egyszerűséggel leőrmesterezte! Az őrnagy üvöltözött vele egy darabig aztán kért az írnoktól egy füzetet és azt a parancsot adta neki, hogy írja tele, hogy "Az őrnagy nem őrmester!" Ekkor derült ki, hogy Jókai írói munkásságát nem fogja veszélyeztetni. Szóval, egy másodikos gyerek szintjén megrekedt az íráskészségbe. Kerek, lassan készülő betűkkel írt. Szótagolva olvasott, mormogva olvasta az előző mondatot, hogy el ne felejtse. Döbbenet! És írt és írt. Ezzel  a tempóval leszerelésre végezni fog. Aztán előadta magát szakasz. -Maci! Innen mész nyugdíjba! Add csak ide! Ő szövegelt, hogy ezt neki kell megcsinálni! Ő kapta ezt a feladatot. -A szád enni használd! És körbe-körbe járt a füzet és mindenki írt valamennyit. Ki többet, ki kevesebbet. Latyi, az írnok természetesen sokat írt, neki gyakorlata volt benne. Nem sajnálkoztak, nem babusgatták. Az utolsó pár oldalt meghagyták neki. Másnap megmutattam a főnökömnek. Gyorsan átpörgettem előtte, hogy lássa, de ne tudja megnézni. Aztán összetéptem és belevágtam a papírkosárba, úgy hogy ne is kelljen mondanom, hogy undorodok az ilyen módszerektől. Valamennyi időközönként akadálypályán kellett bizonyítaniuk a sofőröknek, hogy tudnak vezetni. A 17 fős szakaszból 12 pilóta volt. Gépesített szakasz voltunk. Ezeken a vezetési gyakorlatokon ment a versengés. A fiataloknak mindig versenyezni kell, mindig be kell bizonyítani, hogy ő a legjobb. Ha ezt egy vezető ügyesen használja csodákat lehet tenni velük. Én felügyeltem és értékeltem a gyakorlatot. Nem volt egy nagy valami. A megadott útvonalon, megadott idő alatt. Ennyi. Gépkocsivezetők simán teljesítették a feladatot. Utána következtek a traktorosok. Ugyanaz az útvonal, de hosszabb menetidő egy pótkocsival. Szólt az egyik srác, hogy ő megcsinálja, hátramenet! Na ezt már csak megnézzük. És megcsinálta! Gyorsan jöttek, a gk vezetők, hogy ezt ők is kipróbálják. Mondom, majd ha végeztek a traktorosok. Már csak Maci volt, ő soha nem tolta magát előre, mint aki tudja, hogy hátul a helye. Mindig vigyorgot, a pirospozsgás arca mindig derűs volt, de ha lehetett az árnyékba maradt. -Én ezt két póttal is megcsinálom. Nem hencegve. A biztos tudás birtokába. Persze! Majd pont te! Szóval nem hittünk neki. -Lehet? -Hát persze. Segítettek rákapcsolni még egyet, és elindult. Megcsinálta!!! Sapkák a magasba, háta majdnem beszakítva a lapogatástól. Már nem akart senki versenyezni. Szégyenszemre nem akarták egy póttal csinálni, kettővel meg érezték, hogy lemaradnak Macitól. Kiderült, hogy egy közeli murva-bányába dolgozott és hátramenetbe kellett a rakodó mellé állni. Ha nem volt elég fürge a többiek kitúrták. A fizetést meg fordulókra kapták. Tehát szakmailag ötös! A füves leszállópályán a füvet rendszeresen kellet nyírni, vagy ha, merevszárnyú gépet várt a reptér. Ilyenkor külön szóltak és rendkívüli fűnyírást rendeltem el. Igazából ezért voltak a traktorok. Ezekre lehetett csatlakoztatni a nagyteljesítményű adaptereket. Ezek a gépek nem csak a füvet, de vakondtúrásokat is lerendezték. Ezek a munkák úgy történtek, hogy megmondtam mi a meló, mikorra kell végezni, hány embernek. Hogy hogyan osztoznak rajta az már az ő dolguk. Látszott, hogy takarodó után lesz kész, ezért külön szóltam, hogy úgy csinálják a váltást, hogy mindenki tudjon vacsorázni. Az ablakba cigiztünk az egyik sráccal, már vacsi után amikor látom, felkapcsolt lámpával kolbászol egy traktor a pályán. Kérdezem tőle, hogy mikor végeztek? -A rohadt életbe! Elfelejtettem leváltani! És elszaladt. Hát kiderült, hogy Macit nem váltották le és nem is tudott elmenni vacsorázni sem. Vigyorogva jött fel a lépcsőn. -Miért nem jöttél be, ha nem ment a váltás? -Gondoltam biztos dolga van. Sokat csavarogtunk a Csepellel. Egy hétvégi kimaradás után Maci mondja, hogy a szülei várnak bennünket, szeretnének megismerni bennünket. Nem az egész csapat, körülbelül a fele elmentünk hozzájuk. Hát zavarba hoztak bennünket. Királyokként kezeltek a szülei. -Maci olyan sokat mesélt magukról. Kiderült, hogy ez az együgyű srác a család büszkesége! Ő vitte a legtöbbre! Ő már traktoros melléküzemágba! Istenem, mást meg azért piszkálnak, hogy nem kitűnőre végzi el a egyetemet.

T-gödör

Ajtó kicsapódik és szokásának megfelelően beviharzik a főnököm. Kinyitja a lemezszekrényt és vadul matat benne. Én talán a Kiképzési Terv vázlatán ügyködtem nem túl lelkesen. Teljesen felesleges elfoglaltságnak tartottam, az írnok srác kapásból megírta volna e-nélkül is, a színes-szagos Tervet. A halálom volt kiszínezni a Kik Tervet! Szerencsémre az írnok egyszerűen örömét lelte benne. Nagyon hálás is voltam érte, minden elkészült tervet megköszöntem és természetesen megdicsértem. Óriási előnye van, ha az írnok talpraesett. A milyenk az volt! Pedánsan megőrizte a terveket és nagyon ügyelt rájuk. Két hét után úgy szedte le ahogy felrakta! Senki nem rondított bele! Hogy hogyan érte el? Hát úgy, hogy ő volt az írnok aki gondoskodott, hogy a kimaradási és a szabispapírok idejében ki legyenek töltve. Aki belebarmolt a munkájába annak nem volt időben kész a papírja. Ilyen egyszerű ez. Az így megőrzött kifogástalan kik terveket a peridikusan ismétlődő kiképzés miatt többször is fel lehetett használni, csak a dátumot kellett kijavítani. Tőle tanultam, hogy a szín és a hipó a lényeg. A dátumot nem szabad CSAK filctollal írni és még véletlenül sem FEKETÉVEL, mert azt nem tünteti el a hipó! Tartalékosként az eszméletlen sok térkészeti munkánál igen nagy hasznát vettük ennek a tudásnak. Elmeséltem, hogy ezt még Latyitól, az írnokomtól tanultam. Vagy negyed óra után szól a főnököm: - Őrmester elvtárs! Feléje fordultam és felhúztam a szemöldököm, jelezve, hogy kész vagyok az információ befogadására. Magyarul figyelek! (Már réges-rég  letett arról, hogy az ő alaki elképzeléseinek megfelelően, feszes vigyázzba várjam a parancsait! Még az elején rám szólt és én egy darabig rettenetes unott arcal, de teljesítettem az óhaját. Aztán eljött az idő amikor elegem lett ebből! Szóltam az írnoknak, hogy menjen igyon egy kávét és tegye rendbe a cuccait a körletbe, majd érte megyek, ha az irodába akarom látni! Az árva se köpni, se nyelni nem tudott. Kért engedélyt távozni! A főnököm még mindig a levegő után kapkodott. Kinéztem és nem láttam az iroda előtt senkit. Ajtó bezár. Mondom az őrnagynak, hogy nem a csicskája vagyok, hanem a helyettese. Ha akarom két héten belül elintézem, hogy hadra vágják, mert a szakasz nem fogja tudni biztosítani egy merevszárnyú gép fogadását! Nekem semmi kifogásom az ellen, hogy játssza a katonát, de nekem az a dolgom, hogy az év minden napján napi 24 órában biztosítsam a reptér fogadókészségét! -De ÉN vagyok a MŰSZAKI FŐNÖK! - Én meg a helyettese! És mielőtt elkezdene fenyegetőzni, közlöm, hogy nincs tanú! A katonai ügyészség nem fog tudni dönteni, ott nem számítanak a csillagok! Legfeljebb megdorgálnak mindkettőnket és elzavarnak onnan. Ezt a pókerbe blöfnek hívják! Bejött! Nyögvenyelősen, de tudomásul vette, hogy én itt dolgozok, ő pedig katonásat játszik. Azt hiszem ekkor használtam először és utoljára ezt a "dolgom". "biztosítsam" szavakat. Ezek a szavak nálam a "dolgunk" és "biztosítsuk"! Nem én csináltam és nem is vettem a bátorságot, hogy más munkáját magaménak tüntessem fel.) - Alezredes elvtárstól azt a parancsot kaptam, hogy ássak ki egy 1X2X2 méteres gödröt a parancsnoki épület elé, a parkba! Nézze meg mennyi a normaideje ennek a munkának! Lépek a szekrényhez, de a kezembe nyomja a normakönyvet (nem emlékszem a nevére, de valami hasonló volt) Szóval öreg Te már megnézted! Tehát pontosnak kell lennem! Többször is meglestem, de mindig 5 munkásóra jött ki. Lefordítom, egy embernek 5 óra alatt kell végezni. Mondom neki, ő helyeslően bólogat! - Állítson rá 10 embert és kész egy fél óra alatt. Akkor még  olajozottan működtek a kerekek és tényleg jól számolt. - Őrnagy elvtárs szerint, 100 emberrel 3 perc alatt végzünk? - Igen! A számok nem hazudnak. - Hova tegyek 100 embert? Annyi nem fér hozzá! -Mikorra kell ez a gödör? - Holnap reggelre! -Rendben, kész lesz! Oda szólok az írnoknak: -Latyi, szólj Siminek, hogy ebéd után szeretnék beszélni vele! És folytattam a munkám. Az előző mondat beteljesítette azt a rémálmot, amit a főnököm nem akart megélni. Tegezve, becenevükön szólítom a beosztottakat és KÉREM!!!!  Túlélte! Ebéd után leballagtunk a tetthelyre és megbeszéltük miről lenne szó. Simi szakaszvezető a tökéletes társam volt. Ha nem én kerülök oda biztos, hogy az én munkámat végezné. Annyira egy srófon jártunk, hogy tényleg félszavakból értettük egymást! Egy vezető ne válasszon hülye helyettest, csak okosabbat! Simi olyan volt, de nem egy parancsnoki alkat. Vannak ilyenek, ezeket meg kell becsülni! Megbeszéltük, hogy a csoportokból lecsippent egy-egy embert és jönnek ásni négyen. -Ez nem szakmunka kopaszokkal csináljátok meg, maradj itt velük és szólj, ha kész. Ennyi és ilyen hangnembe voltam parancsnok. Egy x idő után jön, kész, ha akarom megnézhetem. Akartam. Még nem alakult ki a feltétel nélküli bizalom, de az odavezető út már nagyon rövid volt. Amíg ballagtunk le a negyedikről egy kisördög kezdett vihorászni a fejembe. Akármilyen  idétlenül is röhögött megértettem! Benyúltam a zubbonyom zsebébe és feltettem a napszemüvegemet. Simi csak lesett, mert csak a leszállópályán szoktam hordani, de nem szólt. Rágyújtottam és ballagtunk tovább! A gödör mellett utászlapátokkal, csákányokkal felsorakozva a négy kopasz megizzadva a munkától és a kora tavaszi melegtől. A nézésük alapján bele kellett volna ugranom a gödörbe, hogy élve át tudjanak adni a szerető anyaföldnek! Megálltam a gödör szélén és óvatosan kivettem a számból a cigit. Forgattam az ujjaimmal egy darabig aztán egy lezser mozdulattal belepöcköltem a csikket a gödörbe. -Tudtam! Szakadt ki egy kopaszból. -Mit tudott katona? -Jelentem, hogy most temethetjük be a csikket. A haverjaim mesélték, hogy így szívatják a kopaszokat. -Csak nem ITT! Köszönöm, jó munkát végeztetek. Simi, ma már ne küld ki őket dolgozni. Másnap szóltak, hogy végeztek a T-irodások az írat megsemmisítéssel, be lehet temetni a gödröt. Ebédhez menve egy kis kitérővel megnéztem a gödröt. Hát, kérem az én Simi barátom kitett magáért. Gyeptéglával lefedve a csupasz föld, szinte csak a letaposott fű jelezte, hogy itt dolgoztak. Volt annyira figyelmes, hogy ásás előtt felszedette a gyepet, hogy a végén azzal tüntessék el a nyomokat. Később tudtam meg, hogy még az ásásba is beszállt. Ilyen volt ez a Simi szakaszvezető! Napokkal később az étkezdébe odajött az asztalunkhoz a T-irodás (vagy az elhárító tiszt?) és mondja, mi fenének ástunk akkora gödröt annak a pár mappának amit ott elégettek, elég lett volna egy vödörnyi is. Ránéztem az őrnagyomra és a 150 centijéből nem maradt semmi.

Első nap Szentkirályszabadján

Melegedés és kajálás után kezdtem élőember benyomását kelteni. Az ales végezte a dolgát, csak annyit mondott, hogy úgy tudja nagyon várnak Szentkirályon, mert gond volt az elődömmel. Hogy mi, azt nem mondta. 8 hónap után beletanultam, hogy amit nem mondanak maguktól ott prücök van! Majd megtudom! Eltelt az idő amit egy Veszprém-Börgönd távolság leküzdése igényel. Jött is az írnok, hogy megjött az én őrnagyom. -Engedje be! Érdekes velem nem volt ilyen kimért! Nyílik az ajtó és belépet! A leendő főnököm! A csalódás enyhe kifejezés. Bő 150 centi, magasságba, pocakkerületbe egyaránt! Ez csak testi adottság, erről nem tehet (mondjuk a pocakot nem én erőltettem rá), de a többi az számomra rémísztő volt. Úgy lépett be, mint mi még eskü előtt. Beleremegett a keze a feszes tisztelgésbe, a szavai úgy pattogtak, mint az ostor. Atya világ, ő lesz az én főnököm! Ecsém ezt megszívtad, vagy Ő az első akadály akin át kell verekedned magad! Semmi kézfogás, semmi bajtársiasság! A kemény alá-félé rendelti viszony! Mi egy "Viszontlátásra!" üdvözléssel és kézfogással búcsúztunk, az őrnagyom a katonai formaságoknak maximálisam megfelelő protokoll szerint búcsúzott el az alestől. Emberi hiányosságom, hogy nem érdeklődtem utána, hogy ki is volt az ales. Természetesen még az irodába bemutatkoztunk egymásnak, a Trabanba meglehetősen kukán ültünk. Ő el volt foglalva a vezetéssel, én meg a gondolataimmal. Többször bele kellett nyúlnom a zsebembe, hogy kitapogassam meg van-e még az a bizonyos marsalbot. Mert, ha hiszitek, ha nem az enyémbe ott volt! Hol kisebb, hol nagyobb, de ott lapult. Most éppen a zsebem sarkában kellett keresnem, mert igen apróra zsugorodott. 20 évesen, nem sok emberismeretem volt, de figyeltem mindenre. Ez a figyelés pótolta a tapasztalatot. Megfigyeltem a vezetési stílusát. Én speciál bicajozni is későn tanultam meg, de a sógorom mellett sokat ültem és tapasztaltam. A sógor szépen ritmusosan váltott sebességet, a kereszteződéshez gurulva érkezett és soha nem akart elsőnek kilőni induláskor, pedig a vállalati Barkaszt vezette nem a saját autóját. Nekem ő volt az etalon! Semmit nem tudott csinálni, de vezetésbe nálam a csúcs volt. Gondolhatjátok, hogy ez a sógoros kitérő valamiért volt. Volt bizony! Az én őrnagyom úgy indult a parkolóból, hogy a kapusok kiszaladtak megnézni mi történt. A sebességváltót mint aki ki akarja tépni a kormányból, bőgött a szerencsétlen motor. Húztuk magunk után a párás füstöt. Mindenki hülye volt az úton! Mindenkit meg kellett előzni, de legalább megpróbálni! Kaján vigyor a lemaradóknak, halk anyázás a gyorsabbaknak. Ez az ember leplez valami! Kisebbségi komplexus? Türelem, lesz rá 14 hónapod! 40 feletti korával apám lehetett volna (később kiderült akkor volt sorkatona a fia). A 8-as útról Veszprém előtt lekanyarodtunk egy "Fényképezni Tilos" táblával ékesített bekötőútra. -Ennek az útnak a végén lesz a reptér! Na végre megtudtam, hogy milyen alakulathoz kerültem. A kapun kívül leparkolt a "géppel", a kapus eligazítva, simán bemegyünk. Nem vagyok, nem voltam egy lassú járat, de az őrnagy úgy kapkodta a lábait, hogy nekem is ki kellett lépnem. Ez az ember a sietségével a fontosságát akarja bizonyítani! Ki előtt? Egy két emeletes és egy négy emeletes panelház volt amit megfigyeltem, persze a kapuügyelet és a vele szembeni őrszobát nem számítva. Az első a parancsnoki, a másik a legénységi volt. A parancsnokihoz kanyarodtunk a személyzetisnél volt dolgunk. Bemutatott, és szinte lerakott mint egy csomagot. Hoppá ember! Én nem vagyok a tulajdonod! Hamar lerendeztük az adminisztrációt. Itt tudtam meg, hogy jogom van nőtlentiszti szállóra a városba, Veszprémbe! Csak most éppen nincs üres férőhelyük, de az őrnagy elvtárs tud biztosítani számomra helyet, amíg lesz üresedés! A katonakönyvembe bevezették amit kellett. Megnéztem és feltünt, hogy az állandóm 0-24 óráig szól. Szóltam is, hogy el lett írva! -Nem! Nem lett elírva! - De ez azt jelenti, hogy akár be sem kell járnom! - Igen! De ne felejtse el, hogy ezt akár holnap is visszavonhatja a  parancsnok elvtárs. Ez tetszik! Ezt úgy hívják bizalom! Előre! Jó helyre kerültem, de ahogy magam mellé néztem, az őrnagyra már nem voltam annyira biztos. Felrohantunk a legénységi épület negyedik emeletére. Öreg velem akarsz versenyezni? Mert bizony az őrnagyomból a harmadikon már kifogyott a szusz. Ott már nem látták akik miatt futkározott. Ott már megmarkolta korlátot, mint a fuldokló a kinyújtott kezet. Nemrég még gimis koromba azzal szórakoztunk, hogy mennyivel előzzük meg a liftet a 8 emeletes házba és az atlétika edzés! A több mint 20 év korkülönbségről nem is beszélve. Bevitt egy lyukba akol két emeletes ágy, szekrények, asztal és székek voltak. - Ez a szállása! Ez? Így magamba. Na mihamarabb utaljanak ki egy lakást valamelyik hadnagyocskának, mert ez nem buli! Négyen ebben a lyukba? Na, ne már! Biztos látszott rajtam, hogy nem az örömtől ájuldozok, amikor mondja az őrgy., hogy csak ketten lakunk majd itt! A kettő pont eggyel több mint amit én szerettem volna! 8 hónapig összezárva 20 fickóval...  hiányzott az üdítő magány. -Remélem hamar lesz üresedés! Így én, hogy finoman jelezzem, hogy elégedetlen vagyok a szállással. Röviden végig vezetet az emelet ránk eső felén. Az őrszázaddal osztoztunk az emeleten. Az emeleten két kis kantinszerű pici boltocska. Kávét és édességet lehetett venni. Az ezredkantin leányfiókjaként működtek, reggeli előtt és a kiképzési idő után takarodóig. Ez újdonság volt, mint ahogy a központifűtés is. Nálunk Szolnokon még olajkályha volt. (a szüleimnél is éppen akkor vezették be a távfűtést) Amitől tényleg meglepődtem a WC-mosdó-előtér kombó volt. Hideg-meleg víz reggeltől estig. Akkor ment zuhanyozni az ember, amikor csak akart. Szolnokon heti egy fürdési nap! Az előtérben nem dohányzó, hanem mosógépek! Ez kérem tisztelettel egy szálloda! A szakasznak két körlete, szobája volt, a folyosón szekrényekkel! A szobákba nem voltak emeletes ágyak! A szakasz szétfröccsent, dolgoztak valahol. Senkivel nem találkoztam. Illetve az őrgy. irodájában az írnokkal. Helyesbítek, az őrgy. és az én irodámban! A folyosón lévő ablakokból a reptérre lehetett látni. Azokra a csodálatos gépekre. A helikopterekre! Engem ugyan úgy elbűvöltek, mint a természet remekművei a szitakötők. Sok jószág és gép tud repülni, de függeszkedni (ezt ott tanultam) csak kevesen. Leültünk beszélgetni. Egy önálló szakasz parancsnoka lettem, századparancsnoki jogkörökkel! De ne foglalkozzak vele, mert a jogosítványaim egy részével ő fog élni! A kötelezettségeimből köszöni szépen nem kér! Szép lassan bevezet a szakasz munkájába, minden ténykedésemet és a szakaszét szigorúan ellenőrizni fogja! Szigorúan utasít, hogy mellőzzem a bratyizást és mellőzzem a katonákkal való bizalmas kapcsolatot. Na szépen vagyunk! Neki lejárt a munkaideje, lassan készül, reggel találkozunk, bemutat a szakasznak. Én már olyan fáradt voltam, hogy örültem, hogy nem kell figyelnem. Átmentem a szobánkba, ahol egy őrmester döglött az ágyon. Az őrszázad egyik sorállományú szakaszparancsnoka volt. Hirtelen nem tudta ki is vagyok. Mindenkit megtévesztett az arany csík a váll-lapomon. Hamar tiztáztuk a dolgainkat és felajánlotta, hogy rendezi, felhozatja a vacsorámat! Köszzzz.... És már aludtam is. Ennyi tellett mára tőlem. Már csak aludni, aludni akartam.

Börgönd 1973. november.

Ahogy lennie kellett, véget ért a 8 hónapos kiképzés. Sok volt-e amit átadtak, vagy kevés? Ki tudja! A tiszthelyettesi vizsgát (alibi) sikeresen letettük. Nem volt nehéz, mert már jóelőre  tudtuk a kérdéseket. Szóval megvolt az bundázva rendesen! Fel is tenném, most a kérdést: És a gerinc hol? Akkor persze a kutyát nem érdekelte. Az előttünk álló szabadság és a csapatszolgálat sokkal fontosabb volt. Érdekes volt az "eredményhirdetés". A magas, jókötésű srácok meg a KISZ-titkár törzsőrmester lett, a többiek - én is- őrmester. Vizsga megvolt, ünnepi ebéd, megfelelő szövegeléssel aztán pénzosztás. 8 hónap alatt nem mehettünk szabira, azt most a csapatgyakorlat előtt adták ki, egyben. A pénzecske az erre a 10 napra járó kajapénz volt. Nem emlékszem mennyi, de már tiszthelyettesi ellátmányt kaptunk. A lényeg, hogy nem a hihetetlenül magas hallgatói 144 Ft/hónap-ot. A laktanya előtt volt a buszmegálló, pont akkor engedtek ki bennünket amikor esedékes volt a járat. Cuccunk szinte semmi, mert a kimenőn kívül mindent leadtunk. Nem emlékszem nagy vircsaftra. Azt hiszem szolidan távoztunk. Akit kellett azt még előző nap lerendeztük. Egy tisztesnek lett átrendezve az arcberendezése, de ezt még a közvetlen katonatársai is helyeslően konstatálták. Vonatra fel és haza az én angyalkáimhoz. Két komoly barátnőm volt, de ez csak szervezési problémát jelentet, a szerelmi kapcsolatot nem befolyásolta. Mielőtt pálcát törnétek a fejem felett, az nem úgy volt! Tudtak egymásról! Én voltam a bizonytalan. Én nem tudtam dönteni. Aki volt a seregben hosszabb szabin az tudhatja, hogy ez a 10 nap sólyomszárnyakon, viharos gyorsasággal eltelik. Már napokkal a vége előtt órákat görnyedtem a térképek felett, keresve BÖRGÖNDÖT. De egyszerűen nem találtam. Még Szolnokon megkérdezték, hogy ki hová szeretne kerülni, de senki sem bízott abban, hogy ez a hétfő délutáni kívánságműsor. Én Debrecen, Miskolc, Leninváros háromszöget jelöltem meg és reménykedve itt is kerestem a "bőröndöt! Ez úgy történt, hogy édesanyám kérdezte a konyhából, hogy mit keresek? Mondom neki Börgöndöt! - Ott van kisfiam a kisszobába, a háromajtós szekrény aljába! Na gyorsan levetettük magunkat Pepivel a földre és Istentelen röhögésbe kezdtünk. Forogtunk, fetrengtünk a szőnyegen, szabályosan fulladoztunk a röhögéstől! Édesanyám futott is gyorsan, hogy mi történt az Ő picinykéjével (ez voltam én). Persze én voltam a hibás, mert nem tudok normálisan beszélni! Elmúlt, de Börgönd sehol. Senki ismerős nem tudott segíteni. Már azon voltam, hogy kimegyünk (Pepivel persze!) az állomásra és szégyenszemre vasutastól tudakolom meg. De megmenekültem ettől a szégentől, mert amikor az unokanővérem férjének említettem, a legnagyobb természetességgel kibökte, hogy ott van Székesfehérvár alatt. Térkép elő, ujj rábök! Szépséghibája a történetnek, hogy a kedves rokon is vasutas! De neki elnéztem, mert mérnökember, igen nagy tudással! Szép volt, jó volt, elmúlt! Az utolsó egy-két napot már nem is tudtam nagyon élvezni. Csak az ismeretlen, a férfias kihívás járt az eszembe. Mit fogok én ott csinálni? Semmit nem mondtak Szolnokon róla! Menetrend összeállítva, hogy az utolsó elötti perben érkezzek meg. Pesten a Kelenföldi pályaudvaron töltöttem a fél éjszakát, mert csak hajnalba ment vonat. Valahogy, és tényleg nem emlékszem hogyan a laktanya kapujába találtam magam. Rövid és roppant udvarias ismerkedés és telefonálgatás után az egyik kapuügyeletes helyettes elkísért ahová kellett. Az alapformaságokon is minél hamarabb túlesni akaró ales közölte, hogy nem itt leszek, hanem Szentkirályszabadján! Na puff! Még egy ismeretlen hely! De jelezték neki, hogy jönnek értem. Egy őrnagy sk fog elszállítani az ő Trabantján. Ő lesz a közvetlen főnököm! Semmi, zászlós? Semmi hadnagy? Egyből egy őrnagy? Nem nyugodtam meg! Ez az egész 5 perc volt és nekem még várnom kell 2 órát! Kinn a folyosón? Kedveskéim, tévedtetek! Ez az emberből készült ales hamar kiszúrta, hogy a hidegtől lehet lila a szám. Elfelejtettem írni, hogy novembert írtunk akkor és hideget! A kimenőcipő meg nem fagyálló! Csüccsenjek a radiátor mellé, olvadjak fel, írnok főzzön kávét, szerezzen egy pokrócot és utána hozzon meleg reggelit a tiszti-konyháról egy nagy adag tea kiséretében. Már csak csajok hiányoztak a kínálatból, de ne legyen telhetetlen az ember. Biztos nektek is volt már olyan pillanatok, hogy egyszerűen megvilágosodik az ember. Velem is ez történt! Ilyen parancsnok akarok lenni! Már régebben elhatároztam, hogy ha a fene fenét eszik is, én jól fogom érezni magam a seregbe! Mindenen és mindenkin átgázolok, ha kell, de én örömmel akarok visszaemlékezni a ifjoncságomra! Meg tudom reformálni a sereget! Nem mindenki idióta itt! Lám itt ez a jóember! Ha nem lenne rajta egyenruha egy kedves, szimpatikus ember benyomását keltené. Mikor hajtsa végre élete legnagyobb tettét az ember, ha nem 20 évesen! Reszkess sereg jövök!!!

A leszállópálya festése (vázlat)

Úgy "döntődött", hogy a beton leszállópályát leaszfaltozzák valami spec aszfaltal, hogy nézzen ki valahogy. Persze nem ezért, de elhatároztatott és szépen el is készült a kopaszok nagy-nagy bánatára. Az újoncokat mindig is a leszállópályán idomították. A betonpálya is tudta nyomni a meleget, de az aszfalt.... Na az egy kész kemence volt. Nem irigyeltem őket. Cakkosfülűeknek hívtuk őket, mert úgy felégett a fülük (hosszú haj után!), hogy teljesen kisebesedett és a varas rész nem tudott lebarnulni. Szóval elkészült a mű és megkaptam a parancsot, rá kell festenünk a leszállójeleket. Ne kérdezzétek mik voltak ezek, számok meg a képen is látható "zebrák" és a "felezővonal"? Első nekifutásra valami fényvisszaverő festék volt a cél. El is mentünk Miskolcra a jó öreg Csepel 344-el, és Stanci nénivel, aki nem volt néni, de mi már csak így hívtuk. Mondom Miskolcra, Veszprémből festéket venni, meg műanyag seprőhengert a ZIL alá. A henger az belefért a keretbe, de a festék már nem. Nem csak az ára, hanem a szállítási határidővel probléma volt. Mellesleg gyorsan haza is ugrottam Leninvárosba, megmutatni magam az én kedves kis barátnőmnek, meg a Sulinak. A tanárok dobtak egy  egy hátast amikor megláttak. Nem igazán ismertek meg rövid séróval. Dudussal nem ez a fazon volt a védjegyünk. Szóval csak visszataláltunk Szabadjára. Sikerült beszerezni valami nitró-festéket (amit én nem találtam túl jó ötletnek) és mi szépen rákészültünk a piktorkodásra. Levegőpalack, kompresszor, szórópisztoly, fa sablonok meg persze a terv. Kíváncsiságból húztunk egy csíkot, hogy milyen lesz! Na kérem szépen az lett! Mármint csík, de az bizony egyáltalán nem fehér, hanem az biza barna mégpedig a hígabbik fajtából. A nitró kedvenc tulajdonsága, hogy gyorsan szárad (mellesleg oldja a kőolajszármazékokat is) ezért száradás után újra és újra fújtuk. A negyedik réteg volt az amit egy tök részeg műszaki ellenőr átvesz. Sovány kucu vágtába fel az ezred törzsfőnökhöz és mondom neki, hogy mi az ábra. Jó, úgy kellett volna írnom, jelenteni, de ez nem teljesen fedte volna az igazságot, mert nekem "felmentésem" volt katonából. Ezred sorakozókor inkább bevettek a díszmenetet fogadó nagykutyák közé, csak ne kelljen látniuk, hogy én harsány parancsszavak helyett egy "Na gyerünk!" és egy fejbiccentéssel intéztem a vigyázzmenetre való felkérést. Később, tartalékosként "felvettem" magam mellé egy "kikiáltót", mert zászlóalj törzsfőnökként sem ment el az eszem annyira, hogy csak úgy kiabáljak egy csomó felsorakozott ember előtt. Kedvence lehettem a töfnek, mert pont ellenkezője voltam a közvetlen főnökömnek az Ezred Műszaki Főnöknek. Ő roppant katonás, de legalább csiga lassú volt. Pedig a reptérkarbantartás nem a lassúságról szól. Egy idő után teljesen hanyagolták a főnökömet, egyből hozzám fordultak. 20 évesen, rigóőrmesterként mit mondjak, tetszett! Szóval kapom az ukázt, hogy ha a fene fenét eszik is ezt meg kell csinálni a kapott anyagból. Kapok rá 3 napot, hogy kitaláljam hogyan. Ez az "én csinálom" szöveg nálam nem jött be, de csak nem javíthatom ki a töf-t. A szakasznál az volt a módi, hogy "-juk", megoldjuk, megcsináljuk. Én csak részese voltam a feladatnak. Volt még egy elvem amihez tartottam és még mindig tartom magam, hogy a jól végzett munka a beosztottak érdeme, a hiba az én saram. Mondjuk ilyen hozzáállással nem volt gondom a srácokkal. Apám műhelyébe némi tapasztalatot szereztem pl. festésből és ezt hasznosítva gondoltam ki, hogy reggel kellene festeni amikor még nincs meleg. A 8 órai ébresztőmet előrehoztam 6-ra és a kis csapattal le a tetthelyre. Festés indul és a szín... VILÁGOS! Megszületik az elhatározás, hogy holnap korábban kezdünk. A korábban 4 órára sikeredett a festés pedig két réteg után tökéletes. Meg van a megoldás! Korán kelünk! A válasz a "Szolgálati Szabályzat nem engedélyezi a katonák ébresztő elötti foglalkoztatását csak különleges esetekben!" És ez nem az! Mondják fel a leckét a srácok.
- Pedig ezt akkor is meg kell csinálni!
- Valami, valamiért!
- Bökjétek ki.
- Csoprtos kimaradás a Balcsira. A csepellel.
Mondtam nekik mindent, ők makacskodtak. OK, elintézem. Fel a töf-höz, mondom a megoldás a hajnali festés, de a szolgálati szabályzat....
- Nem tudnék beszélni velül?
- Már megtörtént! Amikor festenek, aznap irány a Balcsi.
- Azt nem lehet! Milyen célból írjak csoprtos kimaradási engedélyt?!
És az a sokat emlegetett Múzsa egy cuppanósat nyomott a homlokomra:
- ÚSZÓKIKÉPZÉS!
- Rendben, délután elkészül, visszavonásig érvényes!
Majd szétrepedt a szám a vigyortól, de a körletbe már lógó orral mentem be. Persze mielőtt megszólaltam volna kitört az a jóérzésű elégedettség.
- ELINTÉZVE!
Egy hónapig hajnal 2-kor keltünk, 8-ig meló, 10-ig a napi feladatok, aztán irány a Balaton, Nagyvázsony, Veszprém és ahová csak akartunk.

Hídépítés

A kétnapos kitelepülés célja két hadihíd megépítése és természetesen szétszedése volt, Szolnok felett a Zagyván. Már nem első építésünk volt, de itt a 48 órás terhelésen volt a hangsúly. Leendő tiszteknek meg kellett tapasztalnunk milyen is ez. Mit lehet követelni a leendő beosztottaktól. Ezek a hidak fából készültek, leginkább kézi erővel. Ahogy emlékszem cölöpverő és egy szem autódaru volt segítségünkre, a többit kézzel csináltuk. Az alapdarab 24X26 centiméteres, 6 méter hosszú gerenda volt. Ennek a mozgatásához 4 katona kellett. A laktanyába elsumákolt reggelitornát itt bepótoltuk rendesen ezekkel a gerendákkal, mert mit ér az ébresztő, ha nincs a katona kezébe egy derék gerenda. A második nap közepén (természetesen alvás nélkül) túl másfél híd megépítésén és Isten tudja hanyadik holtponton átesve, zúgolódtunk, hogy jó lenne 5 főre növelni a normát. Simán agytolulást kapott az amúgy viszonylag normális szakaszparancsnokuk és egyből "Gáz!"-t vezényelt, mert gondolom nem is kell mondanom, a szimatszatyor meg a tártáska az végig ott lógott rajtunk. Már ezen sem nevettünk jóízűen, de amikor "Gerendát!....Fel!" is elhangzott, minden humorérzékükön elszállt. Pedig még csak ezután jött a desszert. "Irány a szántás!...Futás indulj!" Csináltuk, de azt hittük csak tréfál. Hát nem! És mi futottunk a gerendákkal a szántásba. Természetesen keresztbe, a barázdákra merőlegesen. Akinek van egy kis fantáziája az hamar rájöhet, hogy itt a "keresztbe" a lényeg. Két ember mindig a barázda tetején, a másik kettő pedig az alján, magyarul mindig két ember viszi a gerendát! Ismétlem gázálarcba! Negyedóra futkározás után a századparancsnok vetett véget a tortúrának. Igen humánusan leállította azzal, hogy "Guszti, nem kellett volna felvetetni velük a gázálarcot!".