Egy hónap volt még hátra, amikor visszamentünk Szolnokra a
csapatgyakorlatról. Örültünk egymásnak, de leginkább annak, hogy lassan vége.
Bertuskón kívül senki sem tervezte, hogy ragaszkodik az egyenruhához. Lassan,
nagyon lassan teltek a napok, hetek. Az unalmas foglalkozások és az újra ránk kényszerített
fegyelem meghosszabbították a napjainkat. Nagyon nehéz volt újra beosztottnak
lenni. Megszoktuk, hogy mi döntünk. Persze, nem ugráltattak már bennünket. Már
nem kopaszok voltunk, de nem akaródzott már katonának lenni. Ezt minden
leszerelés előtt álló katona érezte. Mi sem voltunk kivételek. Az hogy
nemsokára tisztek leszünk, egyáltalán nem dobott fel egyikünket sem. Csak a
leszerelés napját vártuk. Délelőtt készültünk a tiszti vizsgára, délután
szigorúan betartva a munkaidőt, mentünk a városba csavarogni. A lustábbja és a
szomjasabbja az út túloldalán levő szovjet laktanya tiszti-kantinjáig jutott
csak el. Aztán az utolsó hétvégén meghoztuk a civilt. Innentől már tényleg nem
bírtunk magunkkal. Nagy türelem kellett hozzánk, de dicséret parancsnokainknak,
mert igen tisztességesen kezelték a dolgot. 1975. január 31-én délelőtt levizsgáztunk!
Túl voltunk ezen is. Délután szokásunknak híven kimentünk a városba, mintegy
elbúcsúzni. Nem maradtunk záróráig, mert még dolgunk volt. Megdumáltuk a
deszantos szakasszal, hogy náluk tartjuk a búcsúestét. Mindenki piával megpakolva
ment vissza a laktanyába. Szegény kapus nem győzte elfordítani a fejét, hogy ne
lásson, ne halljon, és ne beszéljen. Mire mindannyian beértünk vigyorgott
rendesen az egész szolgálat, mert önként leróttuk a vámot. Az üti. megkért,
hogy bírjuk még ki ezt az egy éjszakát. Persze megígértük és nem hagytuk
szomjan halni. Szerintem a század és a szakaszparancsnokaink idejében leléptek,
mert nekik hivatalból le kellett volna állítani a készülő őrületet. A
laktanyánk kimondottan oktató zászlóalj volt, olyan 150 fővel (lehet, hogy egy
picit több, de 200 főnél nem több). Ebből most, nem egészen 40-en készültünk dorbézolni.
Arra készültünk, hogy az elmúlt 23 hónapot kitöröljük az elménkből. Szolidan,
beszélgetéssel kezdődött buli, de az elfogyasztott ital mennyiségével arányosan
nőtt a zajszennyezés. Éneklésnek álcázott ordításunkat az időnként felbukkanó
üti. próbálta csillapítani, persze semmi eredménnyel. Meglátogattak az
helyettesei is, úgyhogy biztos igen feszes volt a szolgálat. Éjfélkor levágtuk
az utolsó centit és innentől nem tekintettük magunkat katonának. Az emeletes ágyak
elég sokáig bírták a táncunkat, de egy idő után megadták magukat és óriási
robajjal összeroskadtak. Mi is kezdtünk már fáradni és az ital is fogytán volt.
A sok fél, negyed üveget egy jó nagy lámpaburába töltöttük, az járt körbe.
Berekedtünk, elfáradtunk, kiütöttük magunkat. Lámpaoltás! Akinél éppen volt az
italos búra felloccsantotta a tartalmát az egy szem égőre, ami azon nyomban szétdurrant
és meggyújtotta a plafonról csöpögő pálinkát. Már hajnalodott, amikor vége lett
a bulinak. Letámolyogtunk a körletünkbe. Szerencsések voltunk, mert a mi
szobánk nem volt feldúlva. Oda nem költözött be a gólya. Reggel az időben
ébresztő szolgálat ki lett tessékelve a körletből cipőeső segítségével. Aztán
erőt vettünk magunkon és nekiláttunk az utolsó katonai feladatunknak a tiszti
fogadalomtételnek. Nem ecsetelem, hogy mennyire szenvedtünk, de nem érdekelt
már bennünket semmi. Még pár óra és VÉGE! Ez minden nehézségen átsegített. Még
a józanságunk elején megbeszéltük, hogy utoljára még megtréfáljuk a sereget. A
fogadalmat a legénységi étkezdébe ejtettük meg. Annak rendje és módja szerint
kiöltöztünk, immár alhadnagyi váll-lappal. Végignéztek bennünket és
megjelenésre alkalmasnak találtak. Lent az alakulótéren dobtuk be magunkat.
Vezényszó nélkül megigazítottunk a nadrágjainkat. Mindenki felhúzta a
nadrágszárat, amennyire a heréi engedték és így közszemlére tettük a tarka
zoknijainkat. Már nem volt idő visszamenni, átöltözni és nem voltunk hajlandók
leengedni sem a nadrágszárát. A tribünön állóknak csak lassan esett le, hogy
nem kerek itt valami. Egyenként hívtak bennünket és mi szép magasra emeltük a
lábunkat, hogy mindenki láthassa, hogy nekünk vicc ez az egész. Esküszöm, még
évekig tudtam, hogy mit súgott egy idétlen mosoly kíséretében a zászlóaljpk. a
kézfogás alkalmával, de már nem tudom. Elfelejtettem! De azt tudom, hogy
mosolyogva mondtam, LESZERELÜNK! Az ünnepi ebédet csak piszkáltuk. A másnapos
gyomor nehezen vette be a kaját, de az is besegített, hogy már mentünk volna.
Az ebéd után átöltöztünk civilbe és leadtuk az utolsó katonaruhánkat.
Összeverődtünk, elbúcsúzott tőlünk a szakasz- és a századpk. Láttuk a sok irigy
arcot, akiknek még volt egy hónapjuk hátra. Amikor kiléptem a kapun, isten
bizony éreztem, hogy más a levegő. Nem szoktam elragadtatni magam, de akkor
felugrottam, egy nagyot kiáltottam, úgy szórtam szét azt a 150 lapocskát, amit
minden leszerelő katona féltve őrzött erre a napra.
