Előszó

- Nem, nem és nem! Nem akarok katona lenni!

- Meg különben is, gebe vagyok! 176 centihez 50 kiló az nagyon kevés!

- Aki a Néphadsereg napján (Szeptember 29.) született, azt már csak nem viszik el?!

És hasonlóan épületes kifogásokkal, racionális és irracionális ötletekkel próbáltam távol tartani magamtól a katonaság „rémét”. Azt a rémet, amely most készül elrabolni két évet a fiatalságom legszebb éveiből. De az olajozottan működő gépezet megállíthatatlanul közeledett és készült magába szippantani.

Pedig nem állt tőlem távol a harc, a katonásdi. Mi még a Szovjet filmipar háborús remekein nevelkedtünk. Egész gyermekkorom a katonás játékok körül forgott. Állandóan „fegyvereket” gyártottunk, kardok, tőrök, csúzli, íj, íjpuska, fapisztoly, fapuska, de mesterei voltunk a bunkerépítésnek is. Nagyon sok bunkert építettünk. A csúcs, egy tökéletesen álcázott földalatti bungi volt. Lőttünk mindenre és mindenfélével. Apróbb gyerekeknek, vagy kevésbé ügyes nagyobbaknak még „bérlövést” is vállaltunk az éppen aktuális céllövöldébe.

De a középiskolával elmaradtak ezek a „katonás” dolgok. Sokkal fontosabbak lettek lányok, haverok, zene meg a bulik. Volt szerencsém olyan osztályba járni, ahol szinte nem múlt el hónap, hogy ne tartottunk volna valami bulit a KISZ álcája alatt. Ha valamit az ifjúsági szervezet védőszárnyai alatt szerveztünk a tanári kar képtelen volt ellenállni kérésünknek. „Pisis” elsősök voltunk még, éppen elkezdtük középiskolát a hármas iskolába, de már akkor megmutattuk oroszlánkörmeinket. A szünetet szabály szerint az osztálytermen kívül kellett tölteni, de mi úgy éreztük, hogy ezt nem nekünk találták ki. Mi bizony magnóbömböltetéssel, tánccal és egyéb kellemes elfoglaltsággal töltöttük a szünetet a „tanarak” végtelen boldogságára. Vesztünkre, vagy a tanárokéra a tantermünk éppen a tanári alatt volt – költözés után sem változott lényegesen a helyzet, csak annyiban, hogy a „Kunbélában” alattunk volt a tanári-, így szinte teljes hangerővel élvezhették tombolásunkat. Elmondhattuk, hogy bár nem tanított a diri – Bodnár igazgató úr -, mégis talán hozzánk jött be a legtöbbet. Volt olyan nap, hogy három magnót vett el tőlünk. Meggyőződésem, hogy mi voltunk az első olyan, (de)generáció amely nyíltan fel merte vállalni, hogy akar és tud boldogan élni. Az osztálytársak 60-70 %-a még az általánosból ismerős volt, illetve inkább barátok voltunk. Ritka volt az olyan, hogy valakinek ne lett volna felsőbb osztályba, vagy már végzett tesója. Így a tanároknak volt összehasonlítási alapja. Meg is kaptuk: Bezzeg a nővéred! Bezzeg a bátyád! Nekem mindkettőbe volt részem. Szóval egy nem semmi osztályunk volt! De a politikai helyzet is megváltozott. Azon kívül, hogy nyitott a „legvidámabb barakk” a külvilágra, a vietnámi-háborúval kapcsolatos dolgok is kezdtek megváltozni. Már az USA-ban sem volt annyi támogatója, és főleg nem a fiatalok között. Egyre több tiltakozásról, tüntetésről, Kanadába szökésről, egyetem elfoglalásról jöttek a hírek, de ezt már nem tudta kezelni a politika. Fátyolos szemű kortársaimnak csak a Hair és az Eper és Vér című filmeket és azok a zenéjét ajánlom felidézésre. Miért legyünk mások, miért utáljuk, miért tekintsük ellenségnek az amerikai fiatalokat amikor ők is, mint ahogy mi, elleneztük az esztelen vérontást. A sereg után alakítottam ki az általános véleményektől eltérő egyedi álláspontomat erről a háborúról. Lehet, hogy cinikusnak tűnik, de szerintem ez nem háború volt! Bármilyen kegyetlen, de ez egy szimpla éleslövészet volt, igen sok áldozattal. A két egymásnak feszülő nagyhatalom itt próbálta ki és tökéletesítette az új fegyvereit, új taktikai, stratégiai elképzeléseit. De ekkor tisztították ki az elavult fegyvereik raktárkészleteit is. Ha ők hosszú hajúak, ha ők is barátságot, szerelmet hirdettek mi miért ne? Igen, ez volt az áldott, átkozott hippi-korszak. És mi, a magunk módján részt akartunk venni benne. Ez volt a „Csókolj ne ölj!” korszak. Mi már szemérmetlenül csókolóztunk az utcán, bárhol! Nekünk már nem volt elég, hogy elbújva, titokba házibulikon élvezhessük a „üvegezős játék” örömeit. Mi már levittük a „kultúrgödörbe” a szomorúfűzek alá. Mi már legfeljebb egy kicsit vettük lentebb a hangerőt a „Szabad Európa” hallgatása közben, ha jött a közeg. Mi már puszival üdvözöltük egymást. Nem az arcérintős, mímelt valamivel, hanem az igazi cuppanós provokatív puszikkal, amiknek kötelező velejárója volt a másik derekának átfogása. Nem erotikus ölelkezés volt ez, ennek egészen más volt a jelentése. Közel engedlek magamhoz, mert tudom hogy szeretjük egymás közelségét, szeretlek mint barátot, mint fiatalságom részét. Persze ez egyáltalán nem esett nehezünkre, mert eszméletlenül jó csajok voltak az osztálytársnőink. Gabi, Hana a két miniszoknya-királynő, csakhogy a két leg-et említsem! A fejpántként is tökéletesen funkcionáló miniszoknyák látványa a legteljesebb mértékben megkímélt minket a vérnyomásnövelő gyógyszerek káros mellékhatásaitól - bár az ekkor divatos szűk farmer meglehetősen kényelmetlen viseletté vált. Azok a szoknyák! Mit előrehajolni! Elég volt ezeknek csodáknak csak előrenézni, hogy teljes valójába közszemlére tegyék a kamasz-, de nyugodtan mondhatom férfiszemnek is igen kívánatos kerekded popsikat. Pazar felhozatal volt, kár is tagadni. Nyálcsorgás nélkül még most sem megy a visszaemlékezés. Kaján olvasóimmal közölhetem, hogy nem öregkori nyáladzásról beszélek, akik nem ismerték az osztályunkat azoknak hiába is mondom.

Az első komolyabb „lázadást” azt hiszem másodikban követtük el egy honvédelmi napon. A mostani középiskolások ezt csak apjuk, nagyapjuk elbeszéléseiből ismerhetik. A bánat sem emlékszik, hogy pontosan miket kellett elkövetni. A kézigránát-dobás, a lövészet és a futás az megvan, de a többi.. hát az átcsúszott az emlékezet rostáján. Igazából nekünk csak a futással volt problémánk, persze nem az erőnléttel volt a gond. Mindegyikünk sportolt a suliba. Vajda és Fazekas tanár urak komoly teljesítményt követeltek. Erőfelmérés! Rémlik még? Fekvőtámasz, saslengés, kötélmászás, hasizom gyakorlat a bordásfalon. Labdajátékok csak ezek után! Volt idő, hogy a lányokkal együtt volt a tesi óránk, ilyenkor még nagyobbat „kellett” alakítanunk. Ez csak egy sima mezei kamaszos lázadás volt. A futás volt az utolsó feladat, ezt már nem csináltuk végig. Látótávolságon kívül lepihentünk egy fa alatt, majd úgy érzésre beestünk a célba. Gondoltuk mi! A pocsék idő még valahogy megmagyarázható lett volna, de hogy pont ellenkező irányból értünk célba az már nem. Szóval lebuktunk! Meg is lett az eredménye. Valamilyen szintű igazgatóit kaptunk. Szent meggyőződésem, hogy ezt a büntit „magasabb” sugallatra mérték ki ránk, úgyis mondhatnám „pártfegyelmit” kaptunk. Csendben megjegyzem, hogy a 8 fiúból négyünknek később komolyabb kapcsolata lett valamilyen egyenruhához.

Másik élmény a 70-es tiszai árvíz utáni építőtáborban ért minket. A tavaszi gátszakadás után már nyáron szerveztek építőtábort, de a sok meló miatt szeptemberben tanítási szünetet engedélyeztek azoknak, akik önként részt vesznek egy kéthetes építőtáborba. Természetesen jelentkeztünk. Mindegy hol, csak ne a suliba. Egyedül Kabos nem jöhetett velünk, mert ő már nyáron teljesítette a Haza iránti kötelességét. Otthon maradt 24 lánnyal! Hogy irigyeltük-e? Egyáltalán nem! Nagyon hamar eldöntődött – „Nesze neked magyar nyelv” by Búzás tanár úr -, hogy nem mélyülünk el a lányainkkal. Magyarul, házinyúlra nem lövünk, ha támad akkor se! Két nagyon lényeges dolog miatt kellett meghoznunk ezt a döntést. Az első, hogy az ilyen diákszerelmi kapcsolatok kórosan bonyolították az „életet”, nagyon nem tettek jót az osztályközösségnek. A második, igen prózai ok volt, lányaink fénysebességgel húztak el mellettünk érettség terén, úgyhogy nekünk még csak integetni sem maradt időnk. Ezek után vált általánosan ismertté bensőséges kapcsolatunk a 2C-vel, a vegyészlányokkal!  Az elsősök még nem, a negyedikesek már nem jöhettek. A teljesen ismeretlen elsősökért senki nem mert vállalni felelősséget, a negyedikeseknek meg készülni kellett az érettségire. Úgy hogy a második és a harmadik osztályokból jött össze a híres-hírhedt suli-válogatott,  a „Kunbélások”. Táborhelyünk Tivadar, a „bevetési területünk” Panyola, Kisar. Valamilyen nem túl elmés meggondolásból kísérőtanár nélkül engedtek el minket. Na ez piszkosul elvétették! Ha jól emlékszem egy ózdi tanárt ért az a nem túl nagy megtiszteltetés, hogy gebinbe megkapott minket. Nem tudtuk komolyan venni. Dolgoztunk rendesen, de a fegyelem az nagyon elkerült minket. Pedig igyekeztek rendesen. Katonai gyakorlót kaptunk, reggel ébresztő, este takarodó, alvás katonai sátorba. Micsoda kontraszt volt, hogy nagyobbnál nagyobb békejelekkel, keresztekkel –akkor halt meg Woodstock kiemelkedő ikonja az elektromos gitár virtuóza, énekes-zeneszerzője, Jimi Hendrix- díszítettük a katonai zubbonyainkat.  És hogy a katonai filing teljes legyen, komoly latrinával örvendeztettek meg minket. A pottyantós rötyi még valahonnan ismerős volt, de a tízméteres latrina már nem. A harmadik nap elfogyott a táborvezetés türelme és táviratilag értesítették a sulit, hogy küldjenek egy tanárt idomítónak, vagy hazaküldenek bennünket. Büszkék voltunk magunkra, hogy holmi elaggott felnőttek nem bírtak velünk! Vajda tanár úr lett a szerencsés kiválasztott. Ő, több nyert ping-pong és ágymeccs után kellő tekintélyt vívott ki magának, ami a mi helyzetünkre is jótékonyan hatott. Teljes mellszélességgel kiállt mellettünk. A táborvezetőség is megbékélt, hogy menthetetlenek vagyunk és leszálltak rólunk.

És persze a hihetetlenül erős szabadságvágy. Persze mondhatjátok, hogy milyen szabadságról beszélek az átkosban. Hát olyanról, hogy amikor a városba költöztünk még fegyveres őr engedett ki a városból, és a város egy részét szögesdrótkerítés vette körbe, de ezek szép lassan elporladtak, eltűntek. Ugyan így lazult a Párt szorító ökle, mondhatnám kezdett simogató tenyérré szelídülni. Meg különben is lélekben szabadnak lenni, az a legfontosabb! Mindig is nagyon nehezen viseltem korlátozást. És főleg a mások által rám kényszerített korlátot. A szüleim igazán nem nagyon kívántak sokat tőlem, de még ezt a keveset sem sikerült betartanom. A kevesek egyike volt – még általános sulis koromba-, hogy mire hazajönnek a munkából otthon legyek. Az esetek nagyobb részében ez nem jött össze. Volt hogy csak estére keveredtem haza a megadott fél három helyett! Kaja volt bárhová mentünk. Az útszélén szeder és eperfák, a kiserdő szélén kiskertek. Ennyi pont elég volt! Nekem fontosabb volt, hogy a barátaimmal legyek.

Még a menetrendek sem korlátozhattak, ha el szerettünk volna menni valahová. Egyszer atlétikai edzés végén jutott Kabosnak eszébe, hogy izzót kellett volna vennie apuja motorjába. Addigra már bezárt a bolt a városba, de megtudtuk hogy Polgáron még nyitva lesz, ha igyekszünk. Igyekeztünk! Egyszerűen, szó szerint átfutottunk Polgárra, pedig meg voltunk hajtva az edzésen is rendesen. Fáradság? Azt sem tudtuk mi az!

Amikor csak tehettük kimentünk a „zöldbe”, a természetbe. Ott még szabadabbnak éreztük magunkat. Kabossal, a Tisza polgári oldalán felfedeztünk egy mesébe illő, faóriásokkal teletűzdelt erdőrészt. Mi akkor csak a 10-15 éves nyárfákhoz voltunk szokva, amiket erdősávként telepítettek a város és a szocialista nagyipar remekei közé, ráadásul „szép sorba”. Lombhullás után át lehetett látni az egyik végéből a másikba. Pont olyan volt mint a politikai elképzelés a társadalomról, egyforma, sorokba rendezett emberek halmaza. Nincs kisebb, nincs nagyobb, nincs szegény, se gazdag, nem lóg ki a sorból senki se jobbról, se balról. Ezek közt a nagy fák között teljesen olyan érzés fogott el mintha valami katedrálisba lettünk volna. A lombokon áttűnő napsugarak teljesen olyanok voltak, mintha csak az ólomüvegablakokon törnének át. És csend! És nyugalom! Nagyfának neveztük a helyet, élmény volt minden találkozás ezzel a természeti tüneménnyel.

Az érettségi szünet nagy részét is erdőbe töltöttük. Én érettségire, Kandúr meg Kakadu szakmunkás-vizsgára készült. A TVK-ra vezető út bal oldalán a kiserdőben volt egy tisztás, oda költöztünk ki tanulni. Reggel felpakoltunk sátrat, kaját, súlyzót, könyveket és irány a Tisztás. Délelőtt tanulás, közben egy kis sport, délutánra megrendeltük csajokat egy kis kajapótlékkal. Szólt a magnó, aztán egy kis összebújós tánci-bánci. Ha kedvünk olyan volt akkor ott aludtunk. Megadtuk a módját!

Húsvétkor a kötelező locsolkodás után tömény unalom. Aztán egy ötlet, hogy menjük el Marcsihoz Kesznyétenbe, locsoljuk meg. Természetesen gyalog, az volt a legmegbízhatóbb járművünk. Nem először tettük meg ezt a szinte időutazást. Igen, időutazást, mert nekem mindig olyan érzésem volt mintha nem ugyanabba az idősíkban létezne a két település. A város követhetetlen gyorsasággal fejlődött, míg a környező falvak szinte megálltak a fejlődésben. Akkor már külön keresni kellett olyan helyet a városba ahol összesározhatja magát az ember. (Kisgyerekként apámmal többször voltam Pesten, ha hivatalos útja megengedte elvitt magával. El sem akartam hinni, hogy milyen pocsék, kátyús, zötykölődős utak vannak a szocializmus útján szélsebesen rohanó Magyarország fővárosban.) A hatvanas évek elején, közepén a városi ünnepségekre – Május 1, Augusztus 20 - a környékről is összetrombitálták a falusi embereket – munkás-paraszt szövetség- akkor láttam nagybajuszú, naptól ráncos, kék kötényes ízig-vérig parasztembereket, itt még voltak!  Emlékeztek a cigánynál is barnább, ráncos arcra és az állandó kalapviseléstől tökéletesen hófehér, sima homlokra?  Mindenki haza, átöltöz és már indultunk is. Nem tervezni, nem szervezni, elhatározni és indulni! Többször befürödtünk a túlszervezéssel, így inkább leszoktunk róla. Akkor még nem volt divat az előre bejelentkezés. Mentél amikor mentél, bár az is igaz, hogy kaptál amit kaptál. De hát akkor húsvét volt, arra mindenki készült, persze nem ajtó eltorlaszolással, bujkálással mint mostanság. Megetettek, megitattak jót dumáltunk még a szomszédnak is bemutattak. Kis híján eladtak a nem túl elmés, bár elég csinos és az akkori viszonyokhoz képest meglehetősen vagyonos leányzónak.

Ritka jó bulik voltak a Derkóban, de nem akkor amikor mi akartunk bulizni. Gyorsan kitakarítottunk és kifestettünk egy pincét Kandúrék házában. Berendeztük magunknak és már nem is voltunk megkötve. Akkor buliztunk amikor csak akartunk. Így ment ez, ha valami nem tetszett nem kezdtünk el sírdogálni, megoldottuk hogy nekünk jó legyen. Nem ismertünk és nem fogadtunk el korlátokat, korlátozást!