Már egy hónapja élveztem a szolgálatmentességet. Nem
fakadtam sírva, nem lettem ettől depressziós. Szolnokon, a suliban volt részem,
részünk benne bőven. Heti 2-3 szolgálat nem volt kevés, sőt már a kiképzés
rovására ment. El voltunk maradva a tananyaggal. Ekkor találták ki, hogy csak a
háromváltásos őrhelyekre beosztottak vették fel a szolgálatot, a többieknek
irány a tanterem, csak este mentünk ki őrségbe. Persze a kötelező szolgálat
utáni pihenőnket sem adták meg teljesen. Ebéd után újra élvezhettük kiképzés
gyönyörűségét. Ezeket a szolgálatokat közösen szenvedtük el, de nekem és
Bercinek volt még konyhaszolgálat. Mi ketten annyit konyhamalckodtunk, mint az
egész szakasz összesen. Szóval kikíméltek, de csak egy darabig. Egyszer jön a
főnököm, hogy adjam oda a gépkocsi-parancsnoki igazolványomat. Vigyorogva
mondtam, hogy nekem olyan nincs. Lesett, mint Jani moziba és elviharzott.
Kis idő múlva előkerült, hogy itt vannak a vizsgakérdések, holnap a technikai
helyettesnél vizsgázok. Végiglapoztam, de nem nagyon érdekelt. Volt nekem
dolgom elég. Egy hónapja kerültem a szakaszhoz. Ismerkedtem a feladataimmal, a
szakasszal. Meg hát nem is nagyon értettem, hogy minek nekem ez az izé. Másnap
megyek az aleshez az adott időpontban. Egy ravasz kérdéssel kezdte a
vizsgáztatást: „Felkészült?” Mondom neki, hogy természetesen, erre ő körmöl egy
aláírás félét aztán, durr egy pecsét és meg is volt a hihetetlenül szigorú
vizsgám. Örültem, hogy ennyivel megúsztam, de kíváncsi lettem, hogy mi a
fenének kell nekem ez a papír. A főnököm világosított fel később, hogy most már
számíthatok szolgálatokra. Ez az igazolvány kellet, hogy ügyeletes gépkocsi parancsnoki
szolgálatot elláthassak. Nem voltam boldog. Meg kellett volna „bukni”, de erre
esélyt sem kaptam. Hetenként, két hetenként adtam szolgálatot. Volt ennek kellemes
és kevésbé kellemes oldala. Reggel, illetve hajnalba kezdtem a szolgálatot a
kenyeres járattal. A korai ébresztő a halálom volt, de pótolta a friss kenyér
és a péksütemény illata és íze, mert abból mindig külön kaptam. A soványságomnak
csak jó oldalát tapasztaltam meg a seregben. A kiképzésben óriási előnyöm volt,
nekem nem kellett felesleges súlyt cipelnem. A másik előnyt a konyhás néniktől
kaptam. Mindegyik fel akart hizlalni. „Olyan soványka fiatalember, de majd én segítek
a bajon!” Ez abban testesült meg, hogy csapattiszti ellátmány helyett a hajózók
kajáját adták, de azt is egy cseppet megpúpozva. Amikor megszóltak, hogy miért
kivételeznek velem a konyhások védtek meg! Ilyenkor nem én voltam legnépszerűbb.
A hajnali járaton még vadászélményekkel is elszórakoztattak az éjszakai
vadászatból hazatérő tisztek. A szolgálati buszjáratokat is nekem kellett
parancsnokolnom. Ezek reggel és délután adtak elfoglaltságot, ezzel jöttek,
mentek a hivatásosok, illetve azon szerencsések, akik ebben az időben kaptak
eltávot, vagy szabit. Az esti vasúti járat a sorkatonáknak szólt. Az utolsó
vonathoz kellett kimenni a vasútállomásra. Ez a járat okozott egy kis változatosságot.
Leginkább a visszatérő, kevésbé józan katonákon szórakoztam kellemesen. Volt,
akit el kellett dugni a szolgálat elől, de ezt simán össze tudtam egyeztetni a
lelkiismeretemmel. Az ilyen katonák igen hálásak tudtak lenni kijózanodás után.
Ezek voltak a menetrendszerinti járatok. Ezen kívül voltak rendkívüli fuvarok.
Valamelyik parancsnokhelyettesért, elhárító tisztért, rejtjelzőért leginkább
hétvégén, vagy munkaidő után kellett kimenni Veszprémbe. Az elhárító tiszttel
volt egy esetem. Még be sem szállt a kocsiba máris siettette a sofőrt. Egész
úton dumált, hogy mennyire sürgős dolga van neki otthon, és csapjon a lovak
közé a pilóta. A szerencsétlen nem tudta, hogy mit csináljon, mert én meg
mindig azt követeltem, hogy a KRESZ az isten és én dirigálok a kocsiba. Egy
forgalmas kereszteződésnél ácsorogtunk, vártunk a sorunkra és ő csak dumál a
sofőrnek. Na, ezt meguntam és kiszálltam a kocsiból és elővettem a pisztolyomat
és csőre töltöttem. Persze látványosan, feltartott kézzel a kereszteződés
közepén, hogy mindenki jól lássa. Persze egyből leállt a forgalom, én intettem
az katonámnak, hogy szabad a pálya. Amikor beszálltam, csak hápogott a talán
főhadnagy, hogy hogyan is képzelem ezt a dolgot. „Magának volt annyira sürgős! Most
meg az a baj, hogy nem kell várni?” Nem szövegelt többet, pedig még többször
volt fuvarba.
