Elöljárók

A nem túlképzett politikai tisztek általános gyomorszáj zsibbasztó „tréfája” a NATO. Tudjátok milyen megerőltető befelé röhögni!? Minden bizonnyal pártutasításra mondták következetesen, hogy „nató”. Nem „nátó”, még véletlenül sem. Mi, vesztünkre tanultunk angolul, így még fájdalmasabb volt. Az alultájékozottsági gyöngyszem egy házi adategyeztetéskor csillant fel, elhomályosítva a Napot. A roppant rafinált kérdés így szólt: - Honnan jött, hol lakik? A lehető legtermészetesebb komolysággal, immár az elsajátított katonai tömörséggel: - Leninváros! Á, nem -ból, nem is –ban és még véletlenül sem a „Szomszédék mellett, a második emeleten, az anyukámékkal, meg a testvéreimmel, de bácsikám is el szokott jönni vasárnaponként az apukámmal beszélgetni, de valójában ő nem lakik velünk!” Az írnok jámborul körmölte, de a politikai tisztnek nagy hirtelen két kosárlabdányira tágult a szeme. Szinte hallani lehetet a fejéből kihallatszó könyvlapozás félreérthetetlen hangját. Révai-Nagylexikon, vagy a gyerek ötödikes atlasza volt-e, az nem látszott világosan mert a sötétség ugye, a jótékony homály megakadályozta, hogy kíváncsiságom kielégüljön. Vesztére, mindkét forrásanyag az ellenség aknamunkájának köszönhetően félretájékoztató információval látta el az érdeklődőt. Nem találta! Pedig nem látszott, hogy valaki kitépte volna az aktuális lapot. A lapok sorszámait követve, vaslogikával és fényesre csiszolt elmével kikövetkeztette, hogy itt „Fennforgás van!” – Akkor mit keres a Magyar Néphadseregbe? Volt, a nekem szegezett kérdés, immár gobostűfejnyire szőkült vizslató tekintettel. A kérdés gyermekein naivnak tűnt, és én némultan, mint akinek a nyelvével elszalad a cica, csak lestem. Hát mit? Ti hívtatok be, ba…meg! Futott át az agyamon, de ekkora már lesajátítottam, hogy a hirtelenkedés egészségtelen. Meggyőződésem, hogy értelem legkisebb szikráját sem fedezte fel arckifejezésemben, ez némi nyugalmat adott neki. Hűvös szellőként suhant el megnyugvó tekintete előtt a gondolat, hogy ilyen arckifejezéssel nem lehetek beépített ügynök, az KGB-hez valószínű semmi közöm, vagy igen jól megtanítottak hülyearcot vágni. – Magának nem a szomszédba kellene lennie? Ha az előbb még egy atomnyi értelem volt is bennem az bizony könnyű pilleszárnyon tova röppent. Mert hogy a szomszéd, az út túloldalán lévő szovjet laktanyát jelentette. És ekkor megtört a varázslat. Immár szárnyaló sólyomként visszaköltözött belém ez ÉRTELEM! – Leninváros Magyarországon van, Borsod megyébe! – Távozhat! Írnok elvtárs hívja be a következő hallgató elvtársat!

Semsey alhadnagy elvtárs – A zászlóalj KISZ-titkára. Szégyen ide, szégyen oda, továbbszolgáló tiszt, mint amik mi is lehetnénk- alig érthető selypítő beszéde csodaszámba ment. Diverjankó, - egyeseknek diverzáns, aki mindenféle trükkökkel próbál megszerezni katonai titkokat, de az éber katona az alapos politikai képzésnek köszönhetően könnyen felismeri a hátára festett nagy fehér „D” betűről- legyen a talpán amely szájról olvasással meg tudta fejteni a titkok titkát, ami elhagyta az ő ajkait. Ha egy csepp jóérzés lett volna benne szinkron tolmácsot fogad maga mellé, vagy elmegy egy tanyára gazdálkodni. De nem! Beköltözött őkelme a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiára, majd mint politikai helyettes újfent a sorállomány elkötelezett butítójaként tündökölt a szocializmus fényes egén! Az alhadnagy elvtárs „nagytestvére” Csorba százados elvtárs a zászlóalj felcsere, szintén nem kis beszédhibával büszkélkedhetett. Örökbecsű mondását tolmács nélkül nem is értettük. Pedig igen megszívlelendő! „Mecelni, mecelni, míg öcce nem érnek a falak!” Ebben benne volt minden amit egy elkötelezett katona a járványveszély elkerülésére csak megtehet. Köszönjük áldásos tevékenységét, mert valóban sikerült minden gond, vagy fertőzés nélkül átvészelnünk a katonalétünk első nyolc hónapját. Ja, hogy nem értitek? Tetszettetek volna beköltözni az Alcsi laktanyába! Enyhe megvetéssel közzéteszem, mert tudom hogy furdancsként tépi testeteket a kíváncsiság. „Meszelni, meszelni, míg össze nem érnek a falak!” Ha már így belecsaptam lecsóba meg kell említenem a századparancsnokunkat. Tudom, hogy buta, illetlen és gyerekes dolog más nevével viccelődni, de már csak gyarló a „kopasz” és az ilyen magas labdát nem hagyja ki. Minden komment nélkül íme a mű, Füle Benő!
Ezekhez képest a zászlóaljparancsnok szokásos hétfő reggeli, nem kicsit másnapos, humort sem nélkülöző beszéde felüdülés volt. Az „Elvtársak, szép nyári napra ébredtünk!” nyitómondata kimondottan tréfásra sikerült, - És mi miért is nem nevettük betegre magunkat?!- ha éppen szakadt az eső, vagy esetleg a hó. Mert talán ez az egy mondat volt az a biztos pont amire minden esetben számíthattunk, de neki is jó kapaszkodó volt, ha a mikrofonállvány egy kicsit messzebbre tántorodott. Ha a mát hirtelen összetudnám kutyulni a tegnappal egy valódi gyöngyszemet tudnék elétek helyezni, valahogy így: „A magyar nyelv megcsúfolásában a Magyar Néphadsereg jobban tejesít!”