És elérkezett a napok-napja. Teljesen érthetetlenül nem
borult gyászba a város. Mit a város, az egész országnak feketébe kellett volna
öltöznie. Nem vagyok biztos, de úgy rémlik édesanyám kikísért az állomásra. Ha
nem így volt akkor biztos csak nagyon szerettem volna. Én voltam a második
–legkisebb- fia egy hónapon belül akit elvitt a katonaság. Most már nem tudom
meg mit érzett akkor, korábban kellett volna megkérdezni. Nyéken Pepi már várt,
átszálltunk a miskolci vonatra. Természetesen végig csókolóztuk az utat. Én
kísértem el őt a suliba, vagy ő engem a kieg-re, vagy esetleg az arany
középúton váltunk el egymástól, már nem tudom. Mindenesetre a kieg-en összejött
egy négy fős csapat. Ernővel ketten Leninvárosiak voltunk, a másik két srácra
már nem emlékszem, ők Miskolciak, vagy Miskolc-környékiek lehettek. Már itt
tisztázódott, hogy mi ketten Ernővel út-híd építő századhoz fogunk kerülni, míg
a másik két srác pontonos lesz. Meglepően korrekten bántak velünk. Semmi
durvaság, semmi taplóság. Komolyan mondom partnernek, leendő kollégáknak
tekintettek minket. Jóval később, 78-tól
volt szerencsém már tartalékosként közelebbről megismerkedni, munkakapcsolatba
kerülni egy kieg-es őrnaggyal aki valahogy nem illett a sereges képbe.
Valószínű ő lehetett aki velünk foglalkozott. Olyan szinten ment az „embernek vétel”, hogy
azt mondták nem adnak mellénk kísérőt. Úgy sincs. Menjünk magunk, megbíznak
bennünk. Ott már várni fognak. Ezt a
„lazaságot” annak fényében kell értékelni, hogy akkoriban a bevonulókat
rendőrök, katonák kisérték. Külön szerelvényen, vagy külön kocsikban utaztak a
leendő állomáshelyeikre. Megnézték, hogy mikor megy Szolnokra vonat, majd
mindenféle adminisztráció után megkaptuk csoportos utazási igazolványt. Sovány
kucu vágtába, de az utolsó pillanatba sikerült elérni a Miskolc-Nyíregyháza-Debrecen-Szolnok
vonatot. A Behívó sok okosságot tartalmazott –rövid haj, tisztálkodási cuccok,
egy napi hidegélelem-, de a legfontosabbról a sörről szó sem volt. A nagy
rohanásba nem maradt időnk feltankolni Miskolcon. Szerencsen ácsorgott egy
kicsit hosszabb időt a vonatunk – talán csatlakozásra várt - így gyorsan
lepattantunk az állomás restijébe. Már indult a vonat amikor kijöttünk a
műintézményből. Tempós kocogás, átöleltem vagy nyolc üveget, szabad kéz egy
darab se. A srácok a peronon szurkoltak, majd segítettek felszállni. Még most
is borsózik a hátam, hogy milyen idióta voltam. Túl meredek volt mozgó vonatra
így felugrani. Jókedv, kajálás, ismerkedés. Sörözés csak nagyon diszkréten. Egy
x idő után eluntuk egymást. Elindultunk felfedező körútra. Az első osztályon
egy igen szemrevaló „menyecskét” találtunk. Na gyerünk, költözzünk át! Semmi
percen belül elfoglaltuk nemcsak a fülkét, de a csajszit is. Valamivel idősebb
volt mint mi, de vette a lapot. Beszállt a bevonuló buliba. Jót tett, hogy volt
köztünk egy nő is. A nők jelenléte valahogy tompítja a pasik marhaságait. A
kalauz reklamált, hogy nem első osztályra szól a „jegyünk”. Hogy-hogy, a
tiszteknek nem jár? Szerinte nem, de megbékélt, mert szinte csak mi voltunk
vagonba, meg hát eszünkbe sem volt visszaköltözni. Aztán megérkeztünk a
szolnoki állomásra. A „hangospofa” üdvözölte a frissen bevonulókat és
eligazította őket, hogy hol, milyen teherautók várnak rájuk. Kint az állomás
előtt nem túl bizalomgerjesztő arcok üvöltöztek a megszeppent újoncokkal, míg
mások a vonatról terelték le őket, szintén nem túl udvariasan. Nekünk eszünk
ágába sem volt velük menni. Egészen más programot terveztünk magunknak. A
taplóknak eszükbe sem jutott az első osztályon kopaszokat keresni, így csak
várnunk kellett, míg elül a csatazaj. Talán még a kalauz is beszállt a
konspirációba. Összeszedtük magunkat és szépen besétáltunk mind az öten az
állomáson lévő étterembe. Valami enni és innivalót magunkba töltöttünk, jót
beszélgettünk és lassan búcsúzkodni kezdtünk. Címcseréről nemigen
beszélhettünk, mert mi még nem tudtuk a mienket. A csajszi azért megadta az
övét és megígérte hogy válaszol, ha írunk. Hetek
múlva kiizzadtunk magunkból egy levelet, és csodák-csodája kaptunk választ. Egy
olyan udvarias választ amiből egyből megtudtuk, hogy ennyi volt! Nincs további
levelezgetés. Azt hiszem a deszantos srácok még próbálkoztak, de az eredményről
nem számoltak be. Még egy kitérőt
tettünk az egyik unokatesómékhoz. A kellemes időtöltés után érzékeny búcsú,
taxi rendel és irány az eredeti célállomás az Alcsi laktanya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése