Aztán megérkeztünk. Az út utolsó részén érdeklődnünk kellett, mert falu összevonás, vagy éppen szétválás miatt a táblák nem voltak egyértelműek, de a végén összejött minden. Tiszaalpáron megkérdeztük, hogy merre van a lőtér és már sínen is voltunk. A falutól egy pár kilométerre lévő legelőt használták légilövészethez. Szolnokot, Kecskemétet és Szentkirályszabadját emlegették, hogy onnan járnak repülők meg helikopterek. Egy jó nagy sík csupasz terület nem túl messze a Tiszától. A fű rövidre volt legelve, a föld kőkeménnyé taposva. Viszonylag fiatal nyárfák szegélyezték, olyan mint otthon a várost a TVK-tól elválasztó erdősáv. Egyik oldalon alacsony domb. Látszott, hogy mesterséges. A legelő túlságosan sima volt, elképzelhető, hogy az onnan kitermelt földből lett az a domb. Erről a dombról nagyon jól be lehetett látni nemcsak a lőteret, de az odavezető utat is. A domb takarásába, nem túl messze a keleti végétől terveztük a bázis kialakítását. A bázis egy kicsit túlzás, mert egy sátor és egy tűzrakóhelyről volt szó. Két sátrat hoztunk, de lemondtam a pk. sátorról. Nagyon jó lesz nekem a srácokkal. Nem urizálok! Amíg a csapat nagy része a táborral volt elfoglalva, mi vagy hárman, szerszámokkal elballagtunk a leendő munkaterületre, felmérni azt. Igazából a föld keménységére voltam kíváncsi. Negyedórát püföltük a földet csákánnyal, kapával, utászlapáttal, hogy feltörjük a talajt. Szinte semmire sem haladtunk. Gyerünk vissza! A tábor hamar elkészült, már a szokásos hülyéskedés ment.
-Gyertek, gyűljünk össze, meg kell beszélnünk a melót! Tudjátok, hogy három 100 méter átmérőjű, 10 méter széles gyűrűt kell készítenünk. Ezeket kell pormésszel felszórni. De előtte fel kell törni a talajt, hogy ne legyen sima, mert arról könnyen elfújja a szél. Most próbáltuk ki, ha egész napokat dolgoznánk sem biztos, hogy végeznénk. Ha nem találunk ki valamit, akkor ez nem kirándulás, hanem gályarabság lesz. Várom az ötleteket!
Így szoktuk csinálni. Ha nincs pontosan meghatározva az elkészítés módja, vagy az nem tetszik, akkor összedugjuk a fejünket és megpróbáljuk a lehető legjobb megoldást megtalálni. Addig minden demokratikus, addig minden változhat, addig bárki beleszólhat. De ha eldöntöttünk valamit, onnantól vége a demokráciának. Utána már csak meló van, pofa súlyba! Lehet finomítani dolgokon, de azt már csak az én jóváhagyásommal. Így gondoltam ki, még az elején és ehhez következetesen ragaszkodtam. A srácok tudomásul vették. Nem volt nehéz, mert ez igen sikeres volt. Minden elismerést besöpörtünk az ilyen hozzáállással. Rólam azt gondolták a parancsnokaim, hogy keményen, katonásan fogom a szakaszt, a srácok meg értékelték, hogy beleszólhatnak a feladatok tervezésébe. És jöttek az ötletek. A legelső, hogy felejtsük el a “kapirgálást”, mert úgy sem látszik majd, ha le lesz szórva. Szél meg reméljük nem fog fújni. Nekem le sem kellett intenem, megtették a többiek. Aztán egy másik ötlet, hogy kössük a Csepel után a szerszámokat valahogy, és majd azok felszaggatják a talajt. Még ez volt a legelfogadhatóbb. De hogy? Nincs nálunk semmi olyan gép, vagy szerszám amivel egy ilyen szerszámtartót tudnánk csinálni. Nem jutottunk dűlőre, csak az volt az irány, hogy a Csepelt kell megdolgoztatnunk, ha mi nem akarunk. Következő napra vártam a főnökömet. Azt mondta elhozatja magát egy helikopterrel, hogy meggyőződjön, hogy minden rendben van-e, és képesek vagyunk megoldani a feladatot. Tehát holnapig ki kell találni, hogy mit csináljunk. Nem hagytam lazulni csapatot.
-Amíg ki nem találjuk, addig senki sehová! Mert már a faluba járt az eszük. -Menjünk be, fedezzük fel! Persze nem egyeztem bele. És ment tovább az agyalás. A következő sördíjas ötlet a borona. Na ez az! Ez tényleg jó! Mindenkinek tetszet. A város körül a tsz földeken láttam, hogy használják ezt az eszközt, súlyt majd szerzünk, vagy mi állunk rá. És megszületet a döntés. A közeli tsz-ből szerzünk boronát, súlyt. A kör közepére leverünk egy karót, arra egy 50 méteres kötelet. A kötelet, egy valaki fogja és szépen ballag körbe-körbe utána Csepel a boronákkal. Ez piszok jó! Lehet, hogy 3-4 nap alatt végzünk, még egy nap mészvásárlás és elterítés. Marad egy csomó szabadidőnk. És jön a következő ötlet! Ne boronát, hanem tárcsát használjunk. Az egyik traktoros dobta fel ezt az ötletet. Civilbe is a földeken dolgozik. Még hozzáteszi, hogy a tárcsára nem kell ráállnunk, mert az alapból jó nehéz. Gyorsan kapott a hátára, mert ezt mindenki jobbnak találta. Ha ez sikerül akkor elég két ember! Nem kell súlyként rajta állni és akár egy nap alatt is végezhetünk.
-Mielőtt szétörömködnétek magatokat, még nincs tárcsánk! Mondom, hogy lehűtsem a kedélyeket. -Ha itt lesz mehetünk sörözni, addig meg mindenki ki és lehet kapirgálni. Stanci a Csepellel és az “ötletgazda” vállalták, beszerzik a tárcsát. Ők elindultak a faluba, mi meg a leendő célokhoz. Ment a nyavalygás, de ezt betudtam az útközbe elfogyasztott sör és pálinka mennyiségnek, meg hát azért csinálták. Meleg, délután volt augusztus közepén. A laktanyába ilyenkor már vége a melónak, de itt most csinálni kellett valamit, mert ugye vártuk az őrnagyot. Azt azért bátran elmondhatom, hogy a lelkesedés csíráját sem fedeztem fel bennük. Olyan két óra múlva a fák közül kibújik a Csepel. Minden szerszám otthagyta a gazdáját. Kiabálás, fütty. -Gyere Stanci! Összejött! Megszerezték! Valami süket dumát beadtak a tsz-nél, hogy a Magyar Néphadsereg, meg Varsói Szerződés, de ami a leghatásosabb, hogy “-Civilbe én is traktorista vagyok!” Lehet, hogy a többi indok nem is kellet volna. Ráadásul, még válogathattak is. Egy agyonhasznált, ütött-kopottat választottak, mert tudták, hogy tönkre vágjuk. Nem ilyen, viszonylag szűk fordulókra tervezték. Felugráltunk a 344-re és már csak sörözés volt a téma. Nekem valami nem tetszett! Nem tudom mi, de nyugtalan voltam. Holnap jön az őrnagy és belerondít a kirándulásunkba. Mondtam is Stancinak, hogy az a vén tökéletlen képes lesz visszavinni a csapat felét, ha sikerült így “gépesítenünk”, pedig jobb lenne itt maradni. –Dugjuk el! Így a Stanci. Hát persze! Nem kötjük az öreg orrára. Majd holnap sajnáltatjuk magunkat, de még segítséget is kérek (úgyse engedélyezi)! Mentünk is egy fás-bokros hely felé. Az jónak látszott rejtekhelynek. A srácok háborogtak, mert nem tudták miért nem a táborba megyünk. Amikor megálltunk elmondtam, hogy mit eszeltünk ki. Olyan lelkesen álcázták a tárcsát, hogy na. Pillanatok alatt eltüntettük szem elől. Így már jöhet az őrnagy és vigyoroghat, hogy orrvérzésig kell dolgozni, hogy elkészüljünk. Istenem, és nem vághatom a pofájába, hogy lehet, meg sem fogunk izzadni. Vissza fel a gépre, irány a tábor, aztán bevesszük Tiszaalpár legfontosabb objektumát a KOCSMÁT! Egy kicsit furán néztek ránk, de nem voltak barátságtalanok. Elmondták, hogy az eddigi csapatok nem jártak így ki kocsmázni. Egy-egy katona megfordult ott napközbe, de estefelé és csoportosan… hát arra nem emlékeznek. Megnyugtattuk őket, hogy törzsvendégek leszünk a következő napokban. Még zárás előtt visszamentünk a táborba. Aztán fekvés, alvás. Ma túlteljesítettünk mindent. Ideértünk gond nélkül! Sikerült gépesíteni a munkát! Minden esélyünk megvan egy kellemes bő hétre. Jöhet a főnök, jöhet az ellenőrzés. A csapat készen áll!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése