Mozgósítás - Lövészet

Minden gond nélkül megérkeztünk a harsányi lőtérre. Lecuccoltunk és kinéztünk magunknak helyet. Az előkészület nem csak addig terjedt, hogy összeállítsuk a menetoszlopot, a lövészetre is felkészültünk. A századparancsnokok összetartották a századukat, két „lógó” tiszt pedig felkészült oktatásra. Az első állomáson fegyverismerettel boldogították a csapatot, a másodikon lőelmélettel és a lövészet biztonsági előírásaival szórakoztatták a józanabbakat. Mert, hát első nekifutásra ki kellett válogatni, hogy kik azok, akiknek még véletlenül sem szabad a kezébe fegyvert adni lőszerrel. Egy mitugrász őrnaggyal kellett az első harcot megvívni. A szerencsétlen ragaszkodott, hogy az egész állománynak részt kell venni a lövészeten. Győzködtük, hogy nem a legjobb ötlet, de kötötte az ebet a karóhoz. Végül engedett, amikor megmutattuk a delikvenseket. A századok a kijelölt helyeken, én meg elégedetten ténferegtem össze-vissza. Leginkább azon ügyködtem, hogy meg lehet-e bundázni egy pár teli tárral való lövöldözést. Egyszer jön az egyik századparancsnok, hogy akkor most hová menjenek? Sehová! Majd szólnak, ha menni kell lőni, addig maradjanak a kijelölt helyen. Nem is értettem hirtelen a kérdést! Megbeszéltük, megegyeztünk. A századparancsnokok belevaló, rátermett srácok voltak. Nem kellett a szájukba rágni a dolgokat, alkalmasak voltak a feladatuk ellátására. Mondja, hogy egy százados elküldte őket és a helyükre telepítette a századát! Gondoltam, hogy biztos félreértés lehet. Elkísértem az „emberemet”, hogy tisztázzuk a dolgokat. Nyusziként félrevonulva a mieink, az idegen csapat meg ott pöffeszkedik a helyünkön. Viszonylag normálisan kérdőre vontam a századost, aki 1 km magasról kezdett el dumálni! Valószínűleg a fáradságtól és az igazságtalanságtól megemeltem a hangom. Na, ezt aztán kikérte magának! Vegyem tudomásul, hogy korban, rendfokozatban felettem van, és ne merészeljek így beszélni vele! Ettől aztán elszakadt a cérna. Megszoktam már, hogy nem kell „farokméregetéssel” bizonyítgatnom, hogy ki/mi vagyok. Ez a szerencsétlen valószínű nem tartozott a stabil ezredhez. Akkor most helyreraklak, gondoltam. Ekkor már mellőztem az irodalmi magyart, bár nem süllyedtem le a kocsmaszintre, azért a hangerővel nem fukarkodtam. Gyorsan kiderült, hogy ő egy századparancsnok. Dobott egy hátast, amikor mondtam neki, hogy az nagyon kevés, „sajnos” én nyertem, zászlóaljtörzsfőnök vagyok. Még futottunk egyre kisebb köröket, de a vége az lett, hogy átadták a helyet. A kis affér nagyon tetszett a srácoknak, kaptam dicséretet, bár ez nem erről szólt. Volt közönségünk is, eljutott a híre az ezredparancsnokhoz. Jött is az alezredes. Nem igazán vont kérdőre inkább a stílust kifogásolta, amit akkorra már én is nagyon bántam. Mindig az volt az elvem, hogy egy elöljáró/főnök ne veszítse el a fejét.

Javába tartott a lövészet, amikor szólnak, hogy van egy „ember” aki nem akar lőni. Mondom, ez vicc ugye? A katonák szeretnek lőni! Azok igen! Volt a válasz, de ez a srác nem KATONA! Még katonakönyve sincs! Gyorsan előkerítettem a figurát, hogy tőle halljam a történetet. Olyan arrogánsan adta elő magát, hogy igenerősen kellett uralkodnom magamon. Hihetőnek tűnt a dolog, de meg kellett bizonyosodni. Megkerestük a „személyzetis” őrnagyot, hogy kapja elő a kartonjait és mondjon valami okosat. Hát, a sereg tévedett! A legény tényleg nem volt katona, de valahogy bekerült a fogaskerekek közé. Erre még lekezelőbb lett! Senkik vagyunk, és ne merjünk vele szórakozni! Az ilyen macskajancsikat meg kell regulázni! De hogy? Amikor kettesbe maradtam az őrnaggyal rákérdeztem, hogy lehet katonát csinálni ebből a nyikhajból. Ha esküt tesz, akkor lesz katona! Az eskühöz meg sikeres lőeredményt kell produkálni. Na, ebben nem lesz hiba! A századparancsnokával begyűjtöttük a civilt és rábeszéltük egy lövöldözésre. Nem tagadtuk, hogy eredményes lövészet után esküt kell tennie. Külön felkészítettük, hogy ne legyen gond. Persze végig dumált, hogy felesleges erőlködnünk, mert direkt mellé fog lőni. Az ostoba azt hitte, hogy most jöttünk 6:20-al. Neki külön felállítottak egy körkörös célt. A lőlap ellenőrzését az ezredparancsnok végezte el, az eredményes találatokat a századparancsnoka produkálta. Nem volt mit tenni, jöhetett a bukó cél leküzdése. Ez sem jelentet gondot, csak inteni kellett a toronynak, és már feküdt is a cél. A parancsnok eredményesre értékelte a lövészetét. Jöhetett most már az eskü. Bevitték Miskolcra a kiegre, elintézték a papírmunkát és hazaküldték. Onnantól egy újabb katonával erősödött a Magyar Néphadsereg!