T-gödör

Ajtó kicsapódik és szokásának megfelelően beviharzik a főnököm. Kinyitja a lemezszekrényt és vadul matat benne. Én talán a Kiképzési Terv vázlatán ügyködtem nem túl lelkesen. Teljesen felesleges elfoglaltságnak tartottam, az írnok srác kapásból megírta volna e-nélkül is, a színes-szagos Tervet. A halálom volt kiszínezni a Kik Tervet! Szerencsémre az írnok egyszerűen örömét lelte benne. Nagyon hálás is voltam érte, minden elkészült tervet megköszöntem és természetesen megdicsértem. Óriási előnye van, ha az írnok talpraesett. A milyenk az volt! Pedánsan megőrizte a terveket és nagyon ügyelt rájuk. Két hét után úgy szedte le ahogy felrakta! Senki nem rondított bele! Hogy hogyan érte el? Hát úgy, hogy ő volt az írnok aki gondoskodott, hogy a kimaradási és a szabispapírok idejében ki legyenek töltve. Aki belebarmolt a munkájába annak nem volt időben kész a papírja. Ilyen egyszerű ez. Az így megőrzött kifogástalan kik terveket a peridikusan ismétlődő kiképzés miatt többször is fel lehetett használni, csak a dátumot kellett kijavítani. Tőle tanultam, hogy a szín és a hipó a lényeg. A dátumot nem szabad CSAK filctollal írni és még véletlenül sem FEKETÉVEL, mert azt nem tünteti el a hipó! Tartalékosként az eszméletlen sok térkészeti munkánál igen nagy hasznát vettük ennek a tudásnak. Elmeséltem, hogy ezt még Latyitól, az írnokomtól tanultam. Vagy negyed óra után szól a főnököm: - Őrmester elvtárs! Feléje fordultam és felhúztam a szemöldököm, jelezve, hogy kész vagyok az információ befogadására. Magyarul figyelek! (Már réges-rég  letett arról, hogy az ő alaki elképzeléseinek megfelelően, feszes vigyázzba várjam a parancsait! Még az elején rám szólt és én egy darabig rettenetes unott arcal, de teljesítettem az óhaját. Aztán eljött az idő amikor elegem lett ebből! Szóltam az írnoknak, hogy menjen igyon egy kávét és tegye rendbe a cuccait a körletbe, majd érte megyek, ha az irodába akarom látni! Az árva se köpni, se nyelni nem tudott. Kért engedélyt távozni! A főnököm még mindig a levegő után kapkodott. Kinéztem és nem láttam az iroda előtt senkit. Ajtó bezár. Mondom az őrnagynak, hogy nem a csicskája vagyok, hanem a helyettese. Ha akarom két héten belül elintézem, hogy hadra vágják, mert a szakasz nem fogja tudni biztosítani egy merevszárnyú gép fogadását! Nekem semmi kifogásom az ellen, hogy játssza a katonát, de nekem az a dolgom, hogy az év minden napján napi 24 órában biztosítsam a reptér fogadókészségét! -De ÉN vagyok a MŰSZAKI FŐNÖK! - Én meg a helyettese! És mielőtt elkezdene fenyegetőzni, közlöm, hogy nincs tanú! A katonai ügyészség nem fog tudni dönteni, ott nem számítanak a csillagok! Legfeljebb megdorgálnak mindkettőnket és elzavarnak onnan. Ezt a pókerbe blöfnek hívják! Bejött! Nyögvenyelősen, de tudomásul vette, hogy én itt dolgozok, ő pedig katonásat játszik. Azt hiszem ekkor használtam először és utoljára ezt a "dolgom". "biztosítsam" szavakat. Ezek a szavak nálam a "dolgunk" és "biztosítsuk"! Nem én csináltam és nem is vettem a bátorságot, hogy más munkáját magaménak tüntessem fel.) - Alezredes elvtárstól azt a parancsot kaptam, hogy ássak ki egy 1X2X2 méteres gödröt a parancsnoki épület elé, a parkba! Nézze meg mennyi a normaideje ennek a munkának! Lépek a szekrényhez, de a kezembe nyomja a normakönyvet (nem emlékszem a nevére, de valami hasonló volt) Szóval öreg Te már megnézted! Tehát pontosnak kell lennem! Többször is meglestem, de mindig 5 munkásóra jött ki. Lefordítom, egy embernek 5 óra alatt kell végezni. Mondom neki, ő helyeslően bólogat! - Állítson rá 10 embert és kész egy fél óra alatt. Akkor még  olajozottan működtek a kerekek és tényleg jól számolt. - Őrnagy elvtárs szerint, 100 emberrel 3 perc alatt végzünk? - Igen! A számok nem hazudnak. - Hova tegyek 100 embert? Annyi nem fér hozzá! -Mikorra kell ez a gödör? - Holnap reggelre! -Rendben, kész lesz! Oda szólok az írnoknak: -Latyi, szólj Siminek, hogy ebéd után szeretnék beszélni vele! És folytattam a munkám. Az előző mondat beteljesítette azt a rémálmot, amit a főnököm nem akart megélni. Tegezve, becenevükön szólítom a beosztottakat és KÉREM!!!!  Túlélte! Ebéd után leballagtunk a tetthelyre és megbeszéltük miről lenne szó. Simi szakaszvezető a tökéletes társam volt. Ha nem én kerülök oda biztos, hogy az én munkámat végezné. Annyira egy srófon jártunk, hogy tényleg félszavakból értettük egymást! Egy vezető ne válasszon hülye helyettest, csak okosabbat! Simi olyan volt, de nem egy parancsnoki alkat. Vannak ilyenek, ezeket meg kell becsülni! Megbeszéltük, hogy a csoportokból lecsippent egy-egy embert és jönnek ásni négyen. -Ez nem szakmunka kopaszokkal csináljátok meg, maradj itt velük és szólj, ha kész. Ennyi és ilyen hangnembe voltam parancsnok. Egy x idő után jön, kész, ha akarom megnézhetem. Akartam. Még nem alakult ki a feltétel nélküli bizalom, de az odavezető út már nagyon rövid volt. Amíg ballagtunk le a negyedikről egy kisördög kezdett vihorászni a fejembe. Akármilyen  idétlenül is röhögött megértettem! Benyúltam a zubbonyom zsebébe és feltettem a napszemüvegemet. Simi csak lesett, mert csak a leszállópályán szoktam hordani, de nem szólt. Rágyújtottam és ballagtunk tovább! A gödör mellett utászlapátokkal, csákányokkal felsorakozva a négy kopasz megizzadva a munkától és a kora tavaszi melegtől. A nézésük alapján bele kellett volna ugranom a gödörbe, hogy élve át tudjanak adni a szerető anyaföldnek! Megálltam a gödör szélén és óvatosan kivettem a számból a cigit. Forgattam az ujjaimmal egy darabig aztán egy lezser mozdulattal belepöcköltem a csikket a gödörbe. -Tudtam! Szakadt ki egy kopaszból. -Mit tudott katona? -Jelentem, hogy most temethetjük be a csikket. A haverjaim mesélték, hogy így szívatják a kopaszokat. -Csak nem ITT! Köszönöm, jó munkát végeztetek. Simi, ma már ne küld ki őket dolgozni. Másnap szóltak, hogy végeztek a T-irodások az írat megsemmisítéssel, be lehet temetni a gödröt. Ebédhez menve egy kis kitérővel megnéztem a gödröt. Hát, kérem az én Simi barátom kitett magáért. Gyeptéglával lefedve a csupasz föld, szinte csak a letaposott fű jelezte, hogy itt dolgoztak. Volt annyira figyelmes, hogy ásás előtt felszedette a gyepet, hogy a végén azzal tüntessék el a nyomokat. Később tudtam meg, hogy még az ásásba is beszállt. Ilyen volt ez a Simi szakaszvezető! Napokkal később az étkezdébe odajött az asztalunkhoz a T-irodás (vagy az elhárító tiszt?) és mondja, mi fenének ástunk akkora gödröt annak a pár mappának amit ott elégettek, elég lett volna egy vödörnyi is. Ránéztem az őrnagyomra és a 150 centijéből nem maradt semmi.

Első nap Szentkirályszabadján

Melegedés és kajálás után kezdtem élőember benyomását kelteni. Az ales végezte a dolgát, csak annyit mondott, hogy úgy tudja nagyon várnak Szentkirályon, mert gond volt az elődömmel. Hogy mi, azt nem mondta. 8 hónap után beletanultam, hogy amit nem mondanak maguktól ott prücök van! Majd megtudom! Eltelt az idő amit egy Veszprém-Börgönd távolság leküzdése igényel. Jött is az írnok, hogy megjött az én őrnagyom. -Engedje be! Érdekes velem nem volt ilyen kimért! Nyílik az ajtó és belépet! A leendő főnököm! A csalódás enyhe kifejezés. Bő 150 centi, magasságba, pocakkerületbe egyaránt! Ez csak testi adottság, erről nem tehet (mondjuk a pocakot nem én erőltettem rá), de a többi az számomra rémísztő volt. Úgy lépett be, mint mi még eskü előtt. Beleremegett a keze a feszes tisztelgésbe, a szavai úgy pattogtak, mint az ostor. Atya világ, ő lesz az én főnököm! Ecsém ezt megszívtad, vagy Ő az első akadály akin át kell verekedned magad! Semmi kézfogás, semmi bajtársiasság! A kemény alá-félé rendelti viszony! Mi egy "Viszontlátásra!" üdvözléssel és kézfogással búcsúztunk, az őrnagyom a katonai formaságoknak maximálisam megfelelő protokoll szerint búcsúzott el az alestől. Emberi hiányosságom, hogy nem érdeklődtem utána, hogy ki is volt az ales. Természetesen még az irodába bemutatkoztunk egymásnak, a Trabanba meglehetősen kukán ültünk. Ő el volt foglalva a vezetéssel, én meg a gondolataimmal. Többször bele kellett nyúlnom a zsebembe, hogy kitapogassam meg van-e még az a bizonyos marsalbot. Mert, ha hiszitek, ha nem az enyémbe ott volt! Hol kisebb, hol nagyobb, de ott lapult. Most éppen a zsebem sarkában kellett keresnem, mert igen apróra zsugorodott. 20 évesen, nem sok emberismeretem volt, de figyeltem mindenre. Ez a figyelés pótolta a tapasztalatot. Megfigyeltem a vezetési stílusát. Én speciál bicajozni is későn tanultam meg, de a sógorom mellett sokat ültem és tapasztaltam. A sógor szépen ritmusosan váltott sebességet, a kereszteződéshez gurulva érkezett és soha nem akart elsőnek kilőni induláskor, pedig a vállalati Barkaszt vezette nem a saját autóját. Nekem ő volt az etalon! Semmit nem tudott csinálni, de vezetésbe nálam a csúcs volt. Gondolhatjátok, hogy ez a sógoros kitérő valamiért volt. Volt bizony! Az én őrnagyom úgy indult a parkolóból, hogy a kapusok kiszaladtak megnézni mi történt. A sebességváltót mint aki ki akarja tépni a kormányból, bőgött a szerencsétlen motor. Húztuk magunk után a párás füstöt. Mindenki hülye volt az úton! Mindenkit meg kellett előzni, de legalább megpróbálni! Kaján vigyor a lemaradóknak, halk anyázás a gyorsabbaknak. Ez az ember leplez valami! Kisebbségi komplexus? Türelem, lesz rá 14 hónapod! 40 feletti korával apám lehetett volna (később kiderült akkor volt sorkatona a fia). A 8-as útról Veszprém előtt lekanyarodtunk egy "Fényképezni Tilos" táblával ékesített bekötőútra. -Ennek az útnak a végén lesz a reptér! Na végre megtudtam, hogy milyen alakulathoz kerültem. A kapun kívül leparkolt a "géppel", a kapus eligazítva, simán bemegyünk. Nem vagyok, nem voltam egy lassú járat, de az őrnagy úgy kapkodta a lábait, hogy nekem is ki kellett lépnem. Ez az ember a sietségével a fontosságát akarja bizonyítani! Ki előtt? Egy két emeletes és egy négy emeletes panelház volt amit megfigyeltem, persze a kapuügyelet és a vele szembeni őrszobát nem számítva. Az első a parancsnoki, a másik a legénységi volt. A parancsnokihoz kanyarodtunk a személyzetisnél volt dolgunk. Bemutatott, és szinte lerakott mint egy csomagot. Hoppá ember! Én nem vagyok a tulajdonod! Hamar lerendeztük az adminisztrációt. Itt tudtam meg, hogy jogom van nőtlentiszti szállóra a városba, Veszprémbe! Csak most éppen nincs üres férőhelyük, de az őrnagy elvtárs tud biztosítani számomra helyet, amíg lesz üresedés! A katonakönyvembe bevezették amit kellett. Megnéztem és feltünt, hogy az állandóm 0-24 óráig szól. Szóltam is, hogy el lett írva! -Nem! Nem lett elírva! - De ez azt jelenti, hogy akár be sem kell járnom! - Igen! De ne felejtse el, hogy ezt akár holnap is visszavonhatja a  parancsnok elvtárs. Ez tetszik! Ezt úgy hívják bizalom! Előre! Jó helyre kerültem, de ahogy magam mellé néztem, az őrnagyra már nem voltam annyira biztos. Felrohantunk a legénységi épület negyedik emeletére. Öreg velem akarsz versenyezni? Mert bizony az őrnagyomból a harmadikon már kifogyott a szusz. Ott már nem látták akik miatt futkározott. Ott már megmarkolta korlátot, mint a fuldokló a kinyújtott kezet. Nemrég még gimis koromba azzal szórakoztunk, hogy mennyivel előzzük meg a liftet a 8 emeletes házba és az atlétika edzés! A több mint 20 év korkülönbségről nem is beszélve. Bevitt egy lyukba akol két emeletes ágy, szekrények, asztal és székek voltak. - Ez a szállása! Ez? Így magamba. Na mihamarabb utaljanak ki egy lakást valamelyik hadnagyocskának, mert ez nem buli! Négyen ebben a lyukba? Na, ne már! Biztos látszott rajtam, hogy nem az örömtől ájuldozok, amikor mondja az őrgy., hogy csak ketten lakunk majd itt! A kettő pont eggyel több mint amit én szerettem volna! 8 hónapig összezárva 20 fickóval...  hiányzott az üdítő magány. -Remélem hamar lesz üresedés! Így én, hogy finoman jelezzem, hogy elégedetlen vagyok a szállással. Röviden végig vezetet az emelet ránk eső felén. Az őrszázaddal osztoztunk az emeleten. Az emeleten két kis kantinszerű pici boltocska. Kávét és édességet lehetett venni. Az ezredkantin leányfiókjaként működtek, reggeli előtt és a kiképzési idő után takarodóig. Ez újdonság volt, mint ahogy a központifűtés is. Nálunk Szolnokon még olajkályha volt. (a szüleimnél is éppen akkor vezették be a távfűtést) Amitől tényleg meglepődtem a WC-mosdó-előtér kombó volt. Hideg-meleg víz reggeltől estig. Akkor ment zuhanyozni az ember, amikor csak akart. Szolnokon heti egy fürdési nap! Az előtérben nem dohányzó, hanem mosógépek! Ez kérem tisztelettel egy szálloda! A szakasznak két körlete, szobája volt, a folyosón szekrényekkel! A szobákba nem voltak emeletes ágyak! A szakasz szétfröccsent, dolgoztak valahol. Senkivel nem találkoztam. Illetve az őrgy. irodájában az írnokkal. Helyesbítek, az őrgy. és az én irodámban! A folyosón lévő ablakokból a reptérre lehetett látni. Azokra a csodálatos gépekre. A helikopterekre! Engem ugyan úgy elbűvöltek, mint a természet remekművei a szitakötők. Sok jószág és gép tud repülni, de függeszkedni (ezt ott tanultam) csak kevesen. Leültünk beszélgetni. Egy önálló szakasz parancsnoka lettem, századparancsnoki jogkörökkel! De ne foglalkozzak vele, mert a jogosítványaim egy részével ő fog élni! A kötelezettségeimből köszöni szépen nem kér! Szép lassan bevezet a szakasz munkájába, minden ténykedésemet és a szakaszét szigorúan ellenőrizni fogja! Szigorúan utasít, hogy mellőzzem a bratyizást és mellőzzem a katonákkal való bizalmas kapcsolatot. Na szépen vagyunk! Neki lejárt a munkaideje, lassan készül, reggel találkozunk, bemutat a szakasznak. Én már olyan fáradt voltam, hogy örültem, hogy nem kell figyelnem. Átmentem a szobánkba, ahol egy őrmester döglött az ágyon. Az őrszázad egyik sorállományú szakaszparancsnoka volt. Hirtelen nem tudta ki is vagyok. Mindenkit megtévesztett az arany csík a váll-lapomon. Hamar tiztáztuk a dolgainkat és felajánlotta, hogy rendezi, felhozatja a vacsorámat! Köszzzz.... És már aludtam is. Ennyi tellett mára tőlem. Már csak aludni, aludni akartam.

Börgönd 1973. november.

Ahogy lennie kellett, véget ért a 8 hónapos kiképzés. Sok volt-e amit átadtak, vagy kevés? Ki tudja! A tiszthelyettesi vizsgát (alibi) sikeresen letettük. Nem volt nehéz, mert már jóelőre  tudtuk a kérdéseket. Szóval megvolt az bundázva rendesen! Fel is tenném, most a kérdést: És a gerinc hol? Akkor persze a kutyát nem érdekelte. Az előttünk álló szabadság és a csapatszolgálat sokkal fontosabb volt. Érdekes volt az "eredményhirdetés". A magas, jókötésű srácok meg a KISZ-titkár törzsőrmester lett, a többiek - én is- őrmester. Vizsga megvolt, ünnepi ebéd, megfelelő szövegeléssel aztán pénzosztás. 8 hónap alatt nem mehettünk szabira, azt most a csapatgyakorlat előtt adták ki, egyben. A pénzecske az erre a 10 napra járó kajapénz volt. Nem emlékszem mennyi, de már tiszthelyettesi ellátmányt kaptunk. A lényeg, hogy nem a hihetetlenül magas hallgatói 144 Ft/hónap-ot. A laktanya előtt volt a buszmegálló, pont akkor engedtek ki bennünket amikor esedékes volt a járat. Cuccunk szinte semmi, mert a kimenőn kívül mindent leadtunk. Nem emlékszem nagy vircsaftra. Azt hiszem szolidan távoztunk. Akit kellett azt még előző nap lerendeztük. Egy tisztesnek lett átrendezve az arcberendezése, de ezt még a közvetlen katonatársai is helyeslően konstatálták. Vonatra fel és haza az én angyalkáimhoz. Két komoly barátnőm volt, de ez csak szervezési problémát jelentet, a szerelmi kapcsolatot nem befolyásolta. Mielőtt pálcát törnétek a fejem felett, az nem úgy volt! Tudtak egymásról! Én voltam a bizonytalan. Én nem tudtam dönteni. Aki volt a seregben hosszabb szabin az tudhatja, hogy ez a 10 nap sólyomszárnyakon, viharos gyorsasággal eltelik. Már napokkal a vége előtt órákat görnyedtem a térképek felett, keresve BÖRGÖNDÖT. De egyszerűen nem találtam. Még Szolnokon megkérdezték, hogy ki hová szeretne kerülni, de senki sem bízott abban, hogy ez a hétfő délutáni kívánságműsor. Én Debrecen, Miskolc, Leninváros háromszöget jelöltem meg és reménykedve itt is kerestem a "bőröndöt! Ez úgy történt, hogy édesanyám kérdezte a konyhából, hogy mit keresek? Mondom neki Börgöndöt! - Ott van kisfiam a kisszobába, a háromajtós szekrény aljába! Na gyorsan levetettük magunkat Pepivel a földre és Istentelen röhögésbe kezdtünk. Forogtunk, fetrengtünk a szőnyegen, szabályosan fulladoztunk a röhögéstől! Édesanyám futott is gyorsan, hogy mi történt az Ő picinykéjével (ez voltam én). Persze én voltam a hibás, mert nem tudok normálisan beszélni! Elmúlt, de Börgönd sehol. Senki ismerős nem tudott segíteni. Már azon voltam, hogy kimegyünk (Pepivel persze!) az állomásra és szégyenszemre vasutastól tudakolom meg. De megmenekültem ettől a szégentől, mert amikor az unokanővérem férjének említettem, a legnagyobb természetességgel kibökte, hogy ott van Székesfehérvár alatt. Térkép elő, ujj rábök! Szépséghibája a történetnek, hogy a kedves rokon is vasutas! De neki elnéztem, mert mérnökember, igen nagy tudással! Szép volt, jó volt, elmúlt! Az utolsó egy-két napot már nem is tudtam nagyon élvezni. Csak az ismeretlen, a férfias kihívás járt az eszembe. Mit fogok én ott csinálni? Semmit nem mondtak Szolnokon róla! Menetrend összeállítva, hogy az utolsó elötti perben érkezzek meg. Pesten a Kelenföldi pályaudvaron töltöttem a fél éjszakát, mert csak hajnalba ment vonat. Valahogy, és tényleg nem emlékszem hogyan a laktanya kapujába találtam magam. Rövid és roppant udvarias ismerkedés és telefonálgatás után az egyik kapuügyeletes helyettes elkísért ahová kellett. Az alapformaságokon is minél hamarabb túlesni akaró ales közölte, hogy nem itt leszek, hanem Szentkirályszabadján! Na puff! Még egy ismeretlen hely! De jelezték neki, hogy jönnek értem. Egy őrnagy sk fog elszállítani az ő Trabantján. Ő lesz a közvetlen főnököm! Semmi, zászlós? Semmi hadnagy? Egyből egy őrnagy? Nem nyugodtam meg! Ez az egész 5 perc volt és nekem még várnom kell 2 órát! Kinn a folyosón? Kedveskéim, tévedtetek! Ez az emberből készült ales hamar kiszúrta, hogy a hidegtől lehet lila a szám. Elfelejtettem írni, hogy novembert írtunk akkor és hideget! A kimenőcipő meg nem fagyálló! Csüccsenjek a radiátor mellé, olvadjak fel, írnok főzzön kávét, szerezzen egy pokrócot és utána hozzon meleg reggelit a tiszti-konyháról egy nagy adag tea kiséretében. Már csak csajok hiányoztak a kínálatból, de ne legyen telhetetlen az ember. Biztos nektek is volt már olyan pillanatok, hogy egyszerűen megvilágosodik az ember. Velem is ez történt! Ilyen parancsnok akarok lenni! Már régebben elhatároztam, hogy ha a fene fenét eszik is, én jól fogom érezni magam a seregbe! Mindenen és mindenkin átgázolok, ha kell, de én örömmel akarok visszaemlékezni a ifjoncságomra! Meg tudom reformálni a sereget! Nem mindenki idióta itt! Lám itt ez a jóember! Ha nem lenne rajta egyenruha egy kedves, szimpatikus ember benyomását keltené. Mikor hajtsa végre élete legnagyobb tettét az ember, ha nem 20 évesen! Reszkess sereg jövök!!!

A leszállópálya festése (vázlat)

Úgy "döntődött", hogy a beton leszállópályát leaszfaltozzák valami spec aszfaltal, hogy nézzen ki valahogy. Persze nem ezért, de elhatároztatott és szépen el is készült a kopaszok nagy-nagy bánatára. Az újoncokat mindig is a leszállópályán idomították. A betonpálya is tudta nyomni a meleget, de az aszfalt.... Na az egy kész kemence volt. Nem irigyeltem őket. Cakkosfülűeknek hívtuk őket, mert úgy felégett a fülük (hosszú haj után!), hogy teljesen kisebesedett és a varas rész nem tudott lebarnulni. Szóval elkészült a mű és megkaptam a parancsot, rá kell festenünk a leszállójeleket. Ne kérdezzétek mik voltak ezek, számok meg a képen is látható "zebrák" és a "felezővonal"? Első nekifutásra valami fényvisszaverő festék volt a cél. El is mentünk Miskolcra a jó öreg Csepel 344-el, és Stanci nénivel, aki nem volt néni, de mi már csak így hívtuk. Mondom Miskolcra, Veszprémből festéket venni, meg műanyag seprőhengert a ZIL alá. A henger az belefért a keretbe, de a festék már nem. Nem csak az ára, hanem a szállítási határidővel probléma volt. Mellesleg gyorsan haza is ugrottam Leninvárosba, megmutatni magam az én kedves kis barátnőmnek, meg a Sulinak. A tanárok dobtak egy  egy hátast amikor megláttak. Nem igazán ismertek meg rövid séróval. Dudussal nem ez a fazon volt a védjegyünk. Szóval csak visszataláltunk Szabadjára. Sikerült beszerezni valami nitró-festéket (amit én nem találtam túl jó ötletnek) és mi szépen rákészültünk a piktorkodásra. Levegőpalack, kompresszor, szórópisztoly, fa sablonok meg persze a terv. Kíváncsiságból húztunk egy csíkot, hogy milyen lesz! Na kérem szépen az lett! Mármint csík, de az bizony egyáltalán nem fehér, hanem az biza barna mégpedig a hígabbik fajtából. A nitró kedvenc tulajdonsága, hogy gyorsan szárad (mellesleg oldja a kőolajszármazékokat is) ezért száradás után újra és újra fújtuk. A negyedik réteg volt az amit egy tök részeg műszaki ellenőr átvesz. Sovány kucu vágtába fel az ezred törzsfőnökhöz és mondom neki, hogy mi az ábra. Jó, úgy kellett volna írnom, jelenteni, de ez nem teljesen fedte volna az igazságot, mert nekem "felmentésem" volt katonából. Ezred sorakozókor inkább bevettek a díszmenetet fogadó nagykutyák közé, csak ne kelljen látniuk, hogy én harsány parancsszavak helyett egy "Na gyerünk!" és egy fejbiccentéssel intéztem a vigyázzmenetre való felkérést. Később, tartalékosként "felvettem" magam mellé egy "kikiáltót", mert zászlóalj törzsfőnökként sem ment el az eszem annyira, hogy csak úgy kiabáljak egy csomó felsorakozott ember előtt. Kedvence lehettem a töfnek, mert pont ellenkezője voltam a közvetlen főnökömnek az Ezred Műszaki Főnöknek. Ő roppant katonás, de legalább csiga lassú volt. Pedig a reptérkarbantartás nem a lassúságról szól. Egy idő után teljesen hanyagolták a főnökömet, egyből hozzám fordultak. 20 évesen, rigóőrmesterként mit mondjak, tetszett! Szóval kapom az ukázt, hogy ha a fene fenét eszik is ezt meg kell csinálni a kapott anyagból. Kapok rá 3 napot, hogy kitaláljam hogyan. Ez az "én csinálom" szöveg nálam nem jött be, de csak nem javíthatom ki a töf-t. A szakasznál az volt a módi, hogy "-juk", megoldjuk, megcsináljuk. Én csak részese voltam a feladatnak. Volt még egy elvem amihez tartottam és még mindig tartom magam, hogy a jól végzett munka a beosztottak érdeme, a hiba az én saram. Mondjuk ilyen hozzáállással nem volt gondom a srácokkal. Apám műhelyébe némi tapasztalatot szereztem pl. festésből és ezt hasznosítva gondoltam ki, hogy reggel kellene festeni amikor még nincs meleg. A 8 órai ébresztőmet előrehoztam 6-ra és a kis csapattal le a tetthelyre. Festés indul és a szín... VILÁGOS! Megszületik az elhatározás, hogy holnap korábban kezdünk. A korábban 4 órára sikeredett a festés pedig két réteg után tökéletes. Meg van a megoldás! Korán kelünk! A válasz a "Szolgálati Szabályzat nem engedélyezi a katonák ébresztő elötti foglalkoztatását csak különleges esetekben!" És ez nem az! Mondják fel a leckét a srácok.
- Pedig ezt akkor is meg kell csinálni!
- Valami, valamiért!
- Bökjétek ki.
- Csoprtos kimaradás a Balcsira. A csepellel.
Mondtam nekik mindent, ők makacskodtak. OK, elintézem. Fel a töf-höz, mondom a megoldás a hajnali festés, de a szolgálati szabályzat....
- Nem tudnék beszélni velül?
- Már megtörtént! Amikor festenek, aznap irány a Balcsi.
- Azt nem lehet! Milyen célból írjak csoprtos kimaradási engedélyt?!
És az a sokat emlegetett Múzsa egy cuppanósat nyomott a homlokomra:
- ÚSZÓKIKÉPZÉS!
- Rendben, délután elkészül, visszavonásig érvényes!
Majd szétrepedt a szám a vigyortól, de a körletbe már lógó orral mentem be. Persze mielőtt megszólaltam volna kitört az a jóérzésű elégedettség.
- ELINTÉZVE!
Egy hónapig hajnal 2-kor keltünk, 8-ig meló, 10-ig a napi feladatok, aztán irány a Balaton, Nagyvázsony, Veszprém és ahová csak akartunk.

Hídépítés

A kétnapos kitelepülés célja két hadihíd megépítése és természetesen szétszedése volt, Szolnok felett a Zagyván. Már nem első építésünk volt, de itt a 48 órás terhelésen volt a hangsúly. Leendő tiszteknek meg kellett tapasztalnunk milyen is ez. Mit lehet követelni a leendő beosztottaktól. Ezek a hidak fából készültek, leginkább kézi erővel. Ahogy emlékszem cölöpverő és egy szem autódaru volt segítségünkre, a többit kézzel csináltuk. Az alapdarab 24X26 centiméteres, 6 méter hosszú gerenda volt. Ennek a mozgatásához 4 katona kellett. A laktanyába elsumákolt reggelitornát itt bepótoltuk rendesen ezekkel a gerendákkal, mert mit ér az ébresztő, ha nincs a katona kezébe egy derék gerenda. A második nap közepén (természetesen alvás nélkül) túl másfél híd megépítésén és Isten tudja hanyadik holtponton átesve, zúgolódtunk, hogy jó lenne 5 főre növelni a normát. Simán agytolulást kapott az amúgy viszonylag normális szakaszparancsnokuk és egyből "Gáz!"-t vezényelt, mert gondolom nem is kell mondanom, a szimatszatyor meg a tártáska az végig ott lógott rajtunk. Már ezen sem nevettünk jóízűen, de amikor "Gerendát!....Fel!" is elhangzott, minden humorérzékükön elszállt. Pedig még csak ezután jött a desszert. "Irány a szántás!...Futás indulj!" Csináltuk, de azt hittük csak tréfál. Hát nem! És mi futottunk a gerendákkal a szántásba. Természetesen keresztbe, a barázdákra merőlegesen. Akinek van egy kis fantáziája az hamar rájöhet, hogy itt a "keresztbe" a lényeg. Két ember mindig a barázda tetején, a másik kettő pedig az alján, magyarul mindig két ember viszi a gerendát! Ismétlem gázálarcba! Negyedóra futkározás után a századparancsnok vetett véget a tortúrának. Igen humánusan leállította azzal, hogy "Guszti, nem kellett volna felvetetni velük a gázálarcot!".