Gk-pk

Már egy hónapja élveztem a szolgálatmentességet. Nem fakadtam sírva, nem lettem ettől depressziós. Szolnokon, a suliban volt részem, részünk benne bőven. Heti 2-3 szolgálat nem volt kevés, sőt már a kiképzés rovására ment. El voltunk maradva a tananyaggal. Ekkor találták ki, hogy csak a háromváltásos őrhelyekre beosztottak vették fel a szolgálatot, a többieknek irány a tanterem, csak este mentünk ki őrségbe. Persze a kötelező szolgálat utáni pihenőnket sem adták meg teljesen. Ebéd után újra élvezhettük kiképzés gyönyörűségét. Ezeket a szolgálatokat közösen szenvedtük el, de nekem és Bercinek volt még konyhaszolgálat. Mi ketten annyit konyhamalckodtunk, mint az egész szakasz összesen. Szóval kikíméltek, de csak egy darabig. Egyszer jön a főnököm, hogy adjam oda a gépkocsi-parancsnoki igazolványomat. Vigyorogva mondtam, hogy nekem olyan nincs. Lesett, mint Jani moziba és elviharzott. Kis idő múlva előkerült, hogy itt vannak a vizsgakérdések, holnap a technikai helyettesnél vizsgázok. Végiglapoztam, de nem nagyon érdekelt. Volt nekem dolgom elég. Egy hónapja kerültem a szakaszhoz. Ismerkedtem a feladataimmal, a szakasszal. Meg hát nem is nagyon értettem, hogy minek nekem ez az izé. Másnap megyek az aleshez az adott időpontban. Egy ravasz kérdéssel kezdte a vizsgáztatást: „Felkészült?” Mondom neki, hogy természetesen, erre ő körmöl egy aláírás félét aztán, durr egy pecsét és meg is volt a hihetetlenül szigorú vizsgám. Örültem, hogy ennyivel megúsztam, de kíváncsi lettem, hogy mi a fenének kell nekem ez a papír. A főnököm világosított fel később, hogy most már számíthatok szolgálatokra. Ez az igazolvány kellet, hogy ügyeletes gépkocsi parancsnoki szolgálatot elláthassak. Nem voltam boldog. Meg kellett volna „bukni”, de erre esélyt sem kaptam. Hetenként, két hetenként adtam szolgálatot. Volt ennek kellemes és kevésbé kellemes oldala. Reggel, illetve hajnalba kezdtem a szolgálatot a kenyeres járattal. A korai ébresztő a halálom volt, de pótolta a friss kenyér és a péksütemény illata és íze, mert abból mindig külön kaptam. A soványságomnak csak jó oldalát tapasztaltam meg a seregben. A kiképzésben óriási előnyöm volt, nekem nem kellett felesleges súlyt cipelnem. A másik előnyt a konyhás néniktől kaptam. Mindegyik fel akart hizlalni. „Olyan soványka fiatalember, de majd én segítek a bajon!” Ez abban testesült meg, hogy csapattiszti ellátmány helyett a hajózók kajáját adták, de azt is egy cseppet megpúpozva. Amikor megszóltak, hogy miért kivételeznek velem a konyhások védtek meg! Ilyenkor nem én voltam legnépszerűbb. A hajnali járaton még vadászélményekkel is elszórakoztattak az éjszakai vadászatból hazatérő tisztek. A szolgálati buszjáratokat is nekem kellett parancsnokolnom. Ezek reggel és délután adtak elfoglaltságot, ezzel jöttek, mentek a hivatásosok, illetve azon szerencsések, akik ebben az időben kaptak eltávot, vagy szabit. Az esti vasúti járat a sorkatonáknak szólt. Az utolsó vonathoz kellett kimenni a vasútállomásra. Ez a járat okozott egy kis változatosságot. Leginkább a visszatérő, kevésbé józan katonákon szórakoztam kellemesen. Volt, akit el kellett dugni a szolgálat elől, de ezt simán össze tudtam egyeztetni a lelkiismeretemmel. Az ilyen katonák igen hálásak tudtak lenni kijózanodás után. Ezek voltak a menetrendszerinti járatok. Ezen kívül voltak rendkívüli fuvarok. Valamelyik parancsnokhelyettesért, elhárító tisztért, rejtjelzőért leginkább hétvégén, vagy munkaidő után kellett kimenni Veszprémbe. Az elhárító tiszttel volt egy esetem. Még be sem szállt a kocsiba máris siettette a sofőrt. Egész úton dumált, hogy mennyire sürgős dolga van neki otthon, és csapjon a lovak közé a pilóta. A szerencsétlen nem tudta, hogy mit csináljon, mert én meg mindig azt követeltem, hogy a KRESZ az isten és én dirigálok a kocsiba. Egy forgalmas kereszteződésnél ácsorogtunk, vártunk a sorunkra és ő csak dumál a sofőrnek. Na, ezt meguntam és kiszálltam a kocsiból és elővettem a pisztolyomat és csőre töltöttem. Persze látványosan, feltartott kézzel a kereszteződés közepén, hogy mindenki jól lássa. Persze egyből leállt a forgalom, én intettem az katonámnak, hogy szabad a pálya. Amikor beszálltam, csak hápogott a talán főhadnagy, hogy hogyan is képzelem ezt a dolgot. „Magának volt annyira sürgős! Most meg az a baj, hogy nem kell várni?” Nem szövegelt többet, pedig még többször volt fuvarba.

Leszerelés

Egy hónap volt még hátra, amikor visszamentünk Szolnokra a csapatgyakorlatról. Örültünk egymásnak, de leginkább annak, hogy lassan vége. Bertuskón kívül senki sem tervezte, hogy ragaszkodik az egyenruhához. Lassan, nagyon lassan teltek a napok, hetek. Az unalmas foglalkozások és az újra ránk kényszerített fegyelem meghosszabbították a napjainkat. Nagyon nehéz volt újra beosztottnak lenni. Megszoktuk, hogy mi döntünk. Persze, nem ugráltattak már bennünket. Már nem kopaszok voltunk, de nem akaródzott már katonának lenni. Ezt minden leszerelés előtt álló katona érezte. Mi sem voltunk kivételek. Az hogy nemsokára tisztek leszünk, egyáltalán nem dobott fel egyikünket sem. Csak a leszerelés napját vártuk. Délelőtt készültünk a tiszti vizsgára, délután szigorúan betartva a munkaidőt, mentünk a városba csavarogni. A lustábbja és a szomjasabbja az út túloldalán levő szovjet laktanya tiszti-kantinjáig jutott csak el. Aztán az utolsó hétvégén meghoztuk a civilt. Innentől már tényleg nem bírtunk magunkkal. Nagy türelem kellett hozzánk, de dicséret parancsnokainknak, mert igen tisztességesen kezelték a dolgot. 1975. január 31-én délelőtt levizsgáztunk! Túl voltunk ezen is. Délután szokásunknak híven kimentünk a városba, mintegy elbúcsúzni. Nem maradtunk záróráig, mert még dolgunk volt. Megdumáltuk a deszantos szakasszal, hogy náluk tartjuk a búcsúestét. Mindenki piával megpakolva ment vissza a laktanyába. Szegény kapus nem győzte elfordítani a fejét, hogy ne lásson, ne halljon, és ne beszéljen. Mire mindannyian beértünk vigyorgott rendesen az egész szolgálat, mert önként leróttuk a vámot. Az üti. megkért, hogy bírjuk még ki ezt az egy éjszakát. Persze megígértük és nem hagytuk szomjan halni. Szerintem a század és a szakaszparancsnokaink idejében leléptek, mert nekik hivatalból le kellett volna állítani a készülő őrületet. A laktanyánk kimondottan oktató zászlóalj volt, olyan 150 fővel (lehet, hogy egy picit több, de 200 főnél nem több). Ebből most, nem egészen 40-en készültünk dorbézolni. Arra készültünk, hogy az elmúlt 23 hónapot kitöröljük az elménkből. Szolidan, beszélgetéssel kezdődött buli, de az elfogyasztott ital mennyiségével arányosan nőtt a zajszennyezés. Éneklésnek álcázott ordításunkat az időnként felbukkanó üti. próbálta csillapítani, persze semmi eredménnyel. Meglátogattak az helyettesei is, úgyhogy biztos igen feszes volt a szolgálat. Éjfélkor levágtuk az utolsó centit és innentől nem tekintettük magunkat katonának. Az emeletes ágyak elég sokáig bírták a táncunkat, de egy idő után megadták magukat és óriási robajjal összeroskadtak. Mi is kezdtünk már fáradni és az ital is fogytán volt. A sok fél, negyed üveget egy jó nagy lámpaburába töltöttük, az járt körbe. Berekedtünk, elfáradtunk, kiütöttük magunkat. Lámpaoltás! Akinél éppen volt az italos búra felloccsantotta a tartalmát az egy szem égőre, ami azon nyomban szétdurrant és meggyújtotta a plafonról csöpögő pálinkát. Már hajnalodott, amikor vége lett a bulinak. Letámolyogtunk a körletünkbe. Szerencsések voltunk, mert a mi szobánk nem volt feldúlva. Oda nem költözött be a gólya. Reggel az időben ébresztő szolgálat ki lett tessékelve a körletből cipőeső segítségével. Aztán erőt vettünk magunkon és nekiláttunk az utolsó katonai feladatunknak a tiszti fogadalomtételnek. Nem ecsetelem, hogy mennyire szenvedtünk, de nem érdekelt már bennünket semmi. Még pár óra és VÉGE! Ez minden nehézségen átsegített. Még a józanságunk elején megbeszéltük, hogy utoljára még megtréfáljuk a sereget. A fogadalmat a legénységi étkezdébe ejtettük meg. Annak rendje és módja szerint kiöltöztünk, immár alhadnagyi váll-lappal. Végignéztek bennünket és megjelenésre alkalmasnak találtak. Lent az alakulótéren dobtuk be magunkat. Vezényszó nélkül megigazítottunk a nadrágjainkat. Mindenki felhúzta a nadrágszárat, amennyire a heréi engedték és így közszemlére tettük a tarka zoknijainkat. Már nem volt idő visszamenni, átöltözni és nem voltunk hajlandók leengedni sem a nadrágszárát. A tribünön állóknak csak lassan esett le, hogy nem kerek itt valami. Egyenként hívtak bennünket és mi szép magasra emeltük a lábunkat, hogy mindenki láthassa, hogy nekünk vicc ez az egész. Esküszöm, még évekig tudtam, hogy mit súgott egy idétlen mosoly kíséretében a zászlóaljpk. a kézfogás alkalmával, de már nem tudom. Elfelejtettem! De azt tudom, hogy mosolyogva mondtam, LESZERELÜNK! Az ünnepi ebédet csak piszkáltuk. A másnapos gyomor nehezen vette be a kaját, de az is besegített, hogy már mentünk volna. Az ebéd után átöltöztünk civilbe és leadtuk az utolsó katonaruhánkat. Összeverődtünk, elbúcsúzott tőlünk a szakasz- és a századpk. Láttuk a sok irigy arcot, akiknek még volt egy hónapjuk hátra. Amikor kiléptem a kapun, isten bizony éreztem, hogy más a levegő. Nem szoktam elragadtatni magam, de akkor felugrottam, egy nagyot kiáltottam, úgy szórtam szét azt a 150 lapocskát, amit minden leszerelő katona féltve őrzött erre a napra.

Zsuzsika

Eszemben sem volt csajozni. Nem mondom egy kis flörtölésbe mindig benne voltam, de komolyabb kapcsolatra azonban nem vágytam. Ott voltak nekem ketten a kiválasztottak. Szépek, fiatalok, okosak és ráadásul szerettek is. Igaz hogy messze voltam tőlük, de ki lehetett bírni.

Latyi volt a bűnös! Én többször elhárítottam, de ő újra előjött a témával. Ő már komolyan járt egy veszprémi kislánnyal, már esküvőt tervezgettek. Nem kellett kivételeznem vele. A munkája alapján nyugodtan mehetett, amikor csak akart. A hétvégi kimaradásnál persze „sorba” kellett állnia, de hétköznap vígan belefért a 33%-ba. A lánynak volt egy barátnője, azt akarta rám sózni. Tudtam, hogy a lányok úgy barátkoznak általában, hogy az egyik klasszissal szebb, mint a másik. Láttam Latyi barátnőjét és hát, hogy is mondjam, szóval nem volt az esetem. Nem ilyen lányokhoz voltam szokva. És mi van, ha ő a szebb? Egyszer mondja Latyi, hogy eljegyzést tartanak, ahová meghív. Kapásból igent mondtam, mert jól esett a bizalom. Nem volt semmi gond, természetesen megírtam neki a kért 3 nap szabit. A szakasz összedobott pénzből vett ajándékot, amit én vittem el, az én feladatom volt átadni. Meglepi volt, nem kötöttük orrára. Lányka többször volt látogatáson, de a közös kimaradáson is összefutottunk, így ismertük mindannyian. Az utolsó pillanatban mondta Latyi, hogy ott lesz a barátnő is és mellé ültetnek. Akkor esett le, hogy behúzott a csőbe, de már nem volt mit tenni. Különben is ki fogom bírni! Legfeljebb többet iszok és akkor ugye már nincs is csúnya nő.

Nem erőltettem a civil ruhát, egyenruhába mentem. Tapasztalatom, hogy az egyenruha nem túl vonzó olyan helyen ahol sok a sorkatona. Meg tudtam volna oldani civil ruhát, bár nekem még nem volt ott a laktanyába. Igaz, hogy a többiek is kinn tartották. Latyi is tudott volna adni, de Peti is kisegíthetett volna, mert neki is volt barátnője, akinél a civilt tartotta. Peti egy laktanyabeli százados lányával járt, de a laktanyában nem „barátkoztak” és engem sem presszionált Petivel kapcsolatban. Később, már régen leszerelés után összefutottunk. Peti elvette a kislányt és elhozta Borsodba. Egy ideig az erőműben dolgoztunk mindketten, bár külön cégnél.

Egy Dózsa-városi presszóban volt a buli, nem túl messze a lányék lakásától. Nem voltam teljesen nyugodt, de meggyőztem magam, hogy túl lehet élni ezt az estét. Fel voltam készülve, hogy kellemetlen lesz a bemutatkozás. Nem egyszerű a szülőkkel találkozni, ha te vagy a fiuk parancsnoka, aki ráadásul majd 5 évvel fiatalabb. Nem értették, hogy mi másként viszonyulunk egymáshoz. Mi nem igazán tartottuk a kötelező formaságokat. Körbenyálazott a lányos és a fiús család női szakasza, aztán jöttek a férfiak, akik megint nem tudtak mit kezdeni velem. Mindenki kötelezően agyondicsérte Latyit, mintha én nem is ismerném és ráadásul mindenkivel be kellett dobni egy-egy pohárral. Nem voltam szomorú a bemutatkozás végére. Aztán elkapott Latyi és megmutatta a helyemet és a lányt. Nem dobtam el magam, de megnyugodtam, nem ő csúnyábbik. Elsőre az jött le, hogy a haja olyan fura, olyan mesterkélt. A barátnőimnek gyönyörű hajuk volt. Az egyik barna a másik vöröses szőke. Nagyon szerettem a szép hajú lányokat. Nekem is az volt. A szép haj nálam már fél siker. Az arca átlagos volt a mosolya kedves. Amikor felállt kiderült, hogy pont a méretem. Szerettem az alacsony, formás lányokat. Nem a törpéket, de nekem az jött be, ha egy fél fejjel alacsonyabbak. Beszélgettünk nem nagyon foglalkoztunk másokkal. Tudtunk elég sok dolgot egymásról, igazából csak megerősítettük magunkba, hogy jól emlékszünk arra, amit meséltek rólunk. Ahogy hevült a hangulat, úgy erősödött a zaj, ami nem kedvez a beszélgetésnek. Elég illúzióromboló kiabálva ismerkedni. A gátlásaimat sikerült feloldani még a belépőkör elfogyasztott rövidekkel, így „bátran” javasoltam, hogy menjünk ki levegőzni egy kicsit. Nem volt ellenvetése. Végre megnézhettem magamnak igazából. Egészen mást lát az ember ülve, mint állva. Nagyon formásnak találtam. Izmos, de roppant formás lába volt. Jó volt ránézni, jó volt végignézni rajta. Kinn egy padon telepedtünk le és beszéltünk, és beszéltünk. Ő is, én is elmondtam, amit fontosnak tartottam. A lányokról nem beszéltem, mert nem voltak terveim vele. Feleslegesnek tartottam egy kalandot ilyen dolgokkal terhelni. Jó társaság volt, kellemes jelenség. Nem vagyok a parketta ördöge, csak lassúzásra lehet rávenni. Ő szeretet táncolni, el is vitték elég sűrűn. Akkor figyeltem meg igazán, hogy milyen csinos. A mellei voltak a kívánalmaim szerintinél kisebbek, de pont illett az alakjához. Formás csípő, kerek fenék. Kell ettől több? És tele volt élettel! Rengeteget mosolygott, jókedvű volt. Egyre jobban izgatta a fantáziámat. Már nem akartam, hogy elmenjen. Többször kimentünk hűsölni, levegőzni, beszélgetni. Egyik alkalommal megkérdeztem, hogy meddig maradhat. Úgy nézett rám, mint egy hülyére. Ő egy dolgozó nő, addig marad, amíg akar, amíg kedve tartja. Igaz, hogy a szüleivel él, de már önálló. Meglepődtem, nem voltam hozzászokva. Eddig még csak iskolás lányokkal volt dolgom, akiknek a szülei mindenbe beleszóltak. Ő már egy nő, ő már nem kislány. Ő egy büszke, dolgozó nő. Nagyon tetszett! Tartása volt. Egy ilyen szellőzés alkalmával fény derült a hajára is. Egy hevesebb csókolózáskor rám szólt, hogy várjak leveszi a parókáját. Meglepődtem, de már nem érdekelt. Megfogott! Ha megtaláltam a lányban a szeretnivalót, akkor már nem törekedtem a tökéletesre, elfogadtam olyannak amilyen. Zsuzsikán pedig volt mit szeretni. Egy hétig tépelődtem, hogy mit tegyek. Nem voltam őszinte és nem tudtam hogyan fogadja, hogy vannak mások is az életemben. Végül is úgy döntöttem, hogy csak akkor beszélek róla, ha kérdez. A több mint 300 kilométer segítségemre lesz. Hetente 2-3-szor találkoztunk. Szívesen mentem hozzá, nagyon jó volt vele. Nem szoktam titkolni a lányok elől, ha oda vagyok értük. Szívesen sietek, futok eléjük, hogy még többet lehessünk együtt. Zsuzsikával nem így történt. Ha, megláttam megálltam és néztem. Olyan harmonikusan mozgott a teste, olyan szép volt a tartása, hogy nem tudtam betelni vele. Elengedtem a kezét és lemaradtam, hogy nézhessem. A művészi tornát pont akkor hagyta abba, amikor az már rontott volna nőiességén. Nagyon büszke voltam rá. Amikor bulizni mentünk a szakasszal, akkor vittem magammal. Gyakran jártunk az egyetem klubba, de nagyon nehéz volt táncpartnert találni. Nem mi voltunk a legkapósabbak, de ha egy valakinek akadt partnere, akkor általában megtört a jég. Erre volt jó Zsuzsika. Ő nagyon szeretett táncolni, de velem ez nem ment. No, a fiúk megtáncoltatták rendesen, vagy talán ő a fiúkat. Úgy vettem észre, hogy nem zavarta ez a felállás. Benne volt az ilyen bulikban. Természetesen bemutatott a szüleinek, akik kedvesen fogadtak. Ha csak tehettük a városba sétáltunk. Legtöbbször ő szervezett programot, ő volt otthon a városban. Sokat sétáltunk, minden nevezetességet megnéztünk. Egy idő után már nem zavart, ha ő hívott meg egy fagyira, egy ebédre, vagy egy italra. Ő komolyan vette az egyenlőséget. Teljesen más volt, mint akikkel előtte jártam. Nagyon tetszett, hogy elég volt felhívnom a munkahelyén és már meg is beszélhettük a randit. Nem kellett szülői engedély. Én még csak éppen akkor lettem önálló. Szinte az iskolapadból lettem katona. Még csak tanultam az önállóságot. Neki már természetes volt és ez nekem nagyon tetszett. Minden percét élveztem. Csuda jó volt vele. Nem volt talán soha sem vitánk. Szerintem mindketten akartuk egymást. Kis hülyeségekkel nem rontottuk egymás hangulatát. Szinte idilli kapcsolatunk volt. Nem beszéltünk jövőről, nem kellett ámítanunk egymást. Egyre ritkábban mentem haza. Volt, hogy 2 hónap is eltelt két utazás között. Nagyon jól éreztem magam ott. Idővel nála tartottam a civil ruhámat. Ő tartotta rendben. Egyszer igen meglepődtem. Úgy is mondhatnám, hogy megijedtem. A megbeszélt időben megérkeztem hozzájuk és azt vettem észre, hogy a száradni kitett ruháim mellet ott lóg a tornacipőm és a fűzők is. Anyuka kimosta azt is. Ezt akkor hirtelen úgy vettem, hogy meg akarnak fogni. Erre nem voltam felkészülve, erről eddig szó sem volt. Időben telt, hogy rájöjjek, hogy nem erről szólt a dolog. Megnyugodtam. Tovább tartott az idill.

Mozgósítás - Lövészet

Minden gond nélkül megérkeztünk a harsányi lőtérre. Lecuccoltunk és kinéztünk magunknak helyet. Az előkészület nem csak addig terjedt, hogy összeállítsuk a menetoszlopot, a lövészetre is felkészültünk. A századparancsnokok összetartották a századukat, két „lógó” tiszt pedig felkészült oktatásra. Az első állomáson fegyverismerettel boldogították a csapatot, a másodikon lőelmélettel és a lövészet biztonsági előírásaival szórakoztatták a józanabbakat. Mert, hát első nekifutásra ki kellett válogatni, hogy kik azok, akiknek még véletlenül sem szabad a kezébe fegyvert adni lőszerrel. Egy mitugrász őrnaggyal kellett az első harcot megvívni. A szerencsétlen ragaszkodott, hogy az egész állománynak részt kell venni a lövészeten. Győzködtük, hogy nem a legjobb ötlet, de kötötte az ebet a karóhoz. Végül engedett, amikor megmutattuk a delikvenseket. A századok a kijelölt helyeken, én meg elégedetten ténferegtem össze-vissza. Leginkább azon ügyködtem, hogy meg lehet-e bundázni egy pár teli tárral való lövöldözést. Egyszer jön az egyik századparancsnok, hogy akkor most hová menjenek? Sehová! Majd szólnak, ha menni kell lőni, addig maradjanak a kijelölt helyen. Nem is értettem hirtelen a kérdést! Megbeszéltük, megegyeztünk. A századparancsnokok belevaló, rátermett srácok voltak. Nem kellett a szájukba rágni a dolgokat, alkalmasak voltak a feladatuk ellátására. Mondja, hogy egy százados elküldte őket és a helyükre telepítette a századát! Gondoltam, hogy biztos félreértés lehet. Elkísértem az „emberemet”, hogy tisztázzuk a dolgokat. Nyusziként félrevonulva a mieink, az idegen csapat meg ott pöffeszkedik a helyünkön. Viszonylag normálisan kérdőre vontam a századost, aki 1 km magasról kezdett el dumálni! Valószínűleg a fáradságtól és az igazságtalanságtól megemeltem a hangom. Na, ezt aztán kikérte magának! Vegyem tudomásul, hogy korban, rendfokozatban felettem van, és ne merészeljek így beszélni vele! Ettől aztán elszakadt a cérna. Megszoktam már, hogy nem kell „farokméregetéssel” bizonyítgatnom, hogy ki/mi vagyok. Ez a szerencsétlen valószínű nem tartozott a stabil ezredhez. Akkor most helyreraklak, gondoltam. Ekkor már mellőztem az irodalmi magyart, bár nem süllyedtem le a kocsmaszintre, azért a hangerővel nem fukarkodtam. Gyorsan kiderült, hogy ő egy századparancsnok. Dobott egy hátast, amikor mondtam neki, hogy az nagyon kevés, „sajnos” én nyertem, zászlóaljtörzsfőnök vagyok. Még futottunk egyre kisebb köröket, de a vége az lett, hogy átadták a helyet. A kis affér nagyon tetszett a srácoknak, kaptam dicséretet, bár ez nem erről szólt. Volt közönségünk is, eljutott a híre az ezredparancsnokhoz. Jött is az alezredes. Nem igazán vont kérdőre inkább a stílust kifogásolta, amit akkorra már én is nagyon bántam. Mindig az volt az elvem, hogy egy elöljáró/főnök ne veszítse el a fejét.

Javába tartott a lövészet, amikor szólnak, hogy van egy „ember” aki nem akar lőni. Mondom, ez vicc ugye? A katonák szeretnek lőni! Azok igen! Volt a válasz, de ez a srác nem KATONA! Még katonakönyve sincs! Gyorsan előkerítettem a figurát, hogy tőle halljam a történetet. Olyan arrogánsan adta elő magát, hogy igenerősen kellett uralkodnom magamon. Hihetőnek tűnt a dolog, de meg kellett bizonyosodni. Megkerestük a „személyzetis” őrnagyot, hogy kapja elő a kartonjait és mondjon valami okosat. Hát, a sereg tévedett! A legény tényleg nem volt katona, de valahogy bekerült a fogaskerekek közé. Erre még lekezelőbb lett! Senkik vagyunk, és ne merjünk vele szórakozni! Az ilyen macskajancsikat meg kell regulázni! De hogy? Amikor kettesbe maradtam az őrnaggyal rákérdeztem, hogy lehet katonát csinálni ebből a nyikhajból. Ha esküt tesz, akkor lesz katona! Az eskühöz meg sikeres lőeredményt kell produkálni. Na, ebben nem lesz hiba! A századparancsnokával begyűjtöttük a civilt és rábeszéltük egy lövöldözésre. Nem tagadtuk, hogy eredményes lövészet után esküt kell tennie. Külön felkészítettük, hogy ne legyen gond. Persze végig dumált, hogy felesleges erőlködnünk, mert direkt mellé fog lőni. Az ostoba azt hitte, hogy most jöttünk 6:20-al. Neki külön felállítottak egy körkörös célt. A lőlap ellenőrzését az ezredparancsnok végezte el, az eredményes találatokat a századparancsnoka produkálta. Nem volt mit tenni, jöhetett a bukó cél leküzdése. Ez sem jelentet gondot, csak inteni kellett a toronynak, és már feküdt is a cél. A parancsnok eredményesre értékelte a lövészetét. Jöhetett most már az eskü. Bevitték Miskolcra a kiegre, elintézték a papírmunkát és hazaküldték. Onnantól egy újabb katonával erősödött a Magyar Néphadsereg!

Mozgósítás - Kezdődik

Már napok óta bent voltunk. Eleinte a szokásos semmittevés, de aztán jöttek az infók, hogy most belehúz a sereg. Mozgósítás lesz! Nem is akármilyen! Emberek, gépek, szóval minden. Az Edelényiek és a Szendrőiek szerintem megszokták már, hogy nyaranta befészkeljük magunkat hozzájuk. Nem sok vizet zavartunk, legfeljebb a sörfogyasztást lendítettük meg, nem is kicsit. Szendrőn elkövettük azt a tréfát, hogy egy nap alatt elpusztítottuk a falu heti sörkészletét. Alapállapotban Edelénybe szoktunk lenni, ha csak a tiszteket hívják be. Én nem szerettem ezeket a „bulikat”, de nem kérdezte tőlem senki. Ennek is megvolt az előnye. Ilyenkor nem kellett foglalkozni semmivel. Elvoltunk előadásokon, mímelt fejtágításokon, de leginkább sörözésen, illetve borozáson, mert Edelény „híresen” jó szőlőtermő hely. Igazából ezek az akciók olyan ismerkedési napok voltak. 3-4 nap, aztán irány haza. A következő stáció, amikor már bővült a csapat tiszthelyettesekkel, tisztesekkel és honvédekkel. Ilyenkor már áttelepültünk Szendrőre, külön az ezredtől. Éltük a külön kis életünket a magunk szabta szabályok szerint. A katonai formaságokat csak minimálisan tartottuk be. Egymás közt olyan nevetséges is lett volna. Ilyenkor 100-150-en lehettünk. Nagyjából mindenki tudta a dolgát. Időnként okosságokkal szórakoztattuk egymást, de leginkább az ezredtől kaptunk különféle feladatokat. Magyarul, papíron harcoltunk a gaz imperialisták ellen. Mivel mi tökéletes katonák voltunk, természetesen mindig győztünk. A kaját az iskola dolgozói készítették és ők is szolgálták fel. A csapat szabadon flangált a faluba, bizonyos keretek között. Ez volt az a csapat, ami évek óta alig változott, egy bővített keménymag. Az öregek már túl voltak sok ilyen összeröffenésen, de nekem sem ez volt az első. Ezeket behívásokat, már rutinból tudtuk kezelni. Semmi gondot nem jelentettek. Amire most készültünk az bizony sokunknak még új volt. Nemcsak a mozgósítás volt új, hanem a zászlóaljparancsnok is. Gyula, az eddigi pk. megkapta az obsitot, kiszállt a játékból. Azért volt annyi eszük a főnökeinknek, hogy nem egy idegent nevezzenek ki, hanem Józsit, az addigi műszaki helyettest. Úgy rémlik, hogy köztük rokoni szálak is voltak, de ez nem is számít. Józsi pk. folytatta Gyula munkáját, hasonló stílusban. Egy kicsit karcosabb volt, de ez a viszonylagos fiatalságának köszönhető (olyan 35-40 körülire gondolom). Amikor túlzásba esett, gond nélkül rászóltunk. Nem volt probléma. Szépen apránként változott a megszokott életünk. Első nekifutásra a konyhás nénik lettek lecserélve. Szegényeket úgy kellett megvigasztalni, hogy nem a munkájukkal van kifogásunk. A szendrői fiúk nem mehettek haza ebédelni, aludni! Aztán fel lett fegyverezve a zászlóalj. Az iskola kapujában (ahol el voltunk szállásolva) fegyveres őrség áll! Mindenki megkapta a fegyverét, és azzal szédelgett egésznap. Ez teljesen szokatlan volt a faluba. Lett is belőle balhé, illetve lett volna, ha nem lépünk időben. A srácok kezdték mesélni, hogy már nem annyira közvetlen a viszony az emberekkel. Csúnyán néznek rájuk az utcán, elhallgatnak az emberek, ha bemennek a kocsmákba! Gyorsan hazazavartam egy helybélit, hogy faggassa már ki az otthoniakat, hogy mi a bánat lett velük. Jött is a legény, hogy az embereknek elment az eszük! Az terjedt el a faluba, hogy be leszünk vetve a falu ellen! Azért járunk fegyverrel, hogy ne merjenek lázadozni a várható áremelés ellen! Természetesen a „tájékozottabbak” már azt is tudták, hogy újabb egységek érkeznek és tűzparancsunk is van/lesz! Nemcsak a nemzetközi helyzet, hanem a politikai helyzet is kezdett fokozódni. A pk. konzultált a politikai helyettessel és döntött, ez már nem a mi kompetenciánk, ezt oldja meg az ezred! Csak nem mehetünk ki a faluba, hogy most is ugyan úgy katonásdit játszunk, mint eddig, csak most fegyverrel. Szerintem járási pártbizottságig ment az agyalás, hogy most mi lesz! Azt azért ne felejtsük el az a vidék akkor komoly bányásztársadalmat tartott el. A dolog vége az lett, hogy hangosbeszélőn napjába többször bemondták, hogy nyugi, nem lesz áremelés, az már megvolt januárban.

Természetesen jó előre megtudtuk, hogy mikor lesz a mozgósítás és azt is, hogy egy kellemes éleslövészettel kezdünk. Az elszállásolást hamar megoldottuk, az állomány nagy része a tornaterembe kapott helyet. A terv szerint 22 órára beérkezik az utolsó katona is és hajnal 4-kor egy riadóval indulhatunk is. Én még soridőmből tudtam, hogy a bevonulás mindig csúszik. A mozgósítás nem működik elég olajozottan. A várható létszám ismeretében alaposan megszerveztük a menetet. Minden század és szakaszparancsnok rendszámra, gépkocsivezetőre, főre tudta, hogy mire lesz gondja. Mindenkinek megvolt a helye, még a platón is! Nem aludtunk két nap, de nyugodtan vártuk a bevonulókat. Viszonylag korán megérkeztek az első fecskék. Velük szinte semmi problémánk nem volt. Hamar megkapták a beosztásukat, helyüket és fegyvereiket. Őket még be lehetett vonni a következők fogadásába. Minél később ért be valaki annál több gond vele. A reggeli felessel érkezők nem okoztak gondot. Akik emlékeznek a régi falvak struktúrájára azok értik a problémánkat. A mozgósítottaknak a tanácsházán kellett gyülekezni és itt várni a szervezett elszállításra. De hát, a tanácsháza mellett ott volt mindig a kocsma is! És ha már ott van, be kell oda menni. Minél többet kellett várni annál többször kellett meglátogatni a búfelejtőt. Az utolsó emberek olyan hajnali 2 tájban érkeztek, nulla harcértékkel. Voltak, akik előbbi érkezéssel is tudták produkálni ezt a szintet. Mi kis naivak azt gondoltuk, hogy lesz egy szusszanásnyi időnk, de hát nem. Alig lettek – szó szerint – lefektetve az utolsónak érkezők, már készítettük elő a gépkocsi menetoszlopot. Gépkocsik műszaki ellenőrzése, sofőrök okítása, kommunikáció megszervezése. Persze mindezt időre, hogy csatlakozni tudjunk az ezred menetoszlopához. Ha semmi felelősségem nem lett volna, akkor jót röhögtem volna a riadón. A sok szerencsétlen azt sem tudta, hogy hol van. Hiába mondtuk el mindenkinek, riadóval lesz ébresztő sokan tréfának vették. Természetesen még megérkezéskor mindenki megkapta a fegyverét, amit jó, ha nem szórja szét a katona. Röviden, azokkal volt a kevesebb gond, akik fel sem tudtak kelni, mert azok mellett ott volt a géppisztoly. A többiekét keresni kellett. Nem hozta ki magával! Elfelejtette hol aludt! Meg millió+1 gond! Akik teljesen kiütötték magukat azokat egy felcser kíséretében „feldobáltuk” egy külön teherautóra, csak úgy ömlesztve. A gépkocsi-parancsnokok szépen sorba jelentették, hogy készen vannak, gépeket beröffentették és Józsi kiadta a parancsot, hogy „Indulás!”