A nyomozónak is van lelke
Sokáig érlelődött bennem, hogy leírjam, kiírjam magamból azokat a gondolatokat, érzéseket, amiket egy-egy ügy felderítése során a nyomozó megél.
A „civilek” ezt a munkát a krimikben látottak alapján ítélik meg. Jóvágású kíberek szuper autókkal furikáznak, bombázó csajokat hallgatnak ki, bárokban lepofoznak mindenkit, és míg elnyalják a Kojak-nyalókát, meg is oldották az ügyet. Hát az élet, a valóság nem ilyen.
Huszonöt év bűnügyi munka során nagyon sok egyéni, családi tragédiával, félrement emberi sorssal, szennyel és mocsokkal találkoztam, melyek kimondva, kimondatlanul, de nyomot hagytak bennem fizikálisan és pszichésen egyaránt. Akkoriban nem volt a munkahelyen szakember, aki segített volna a lelki problémák feldolgozásában. Ha a családi háttér megfelelő volt, akkor az nagyon nagy segítséget jelentett a felgyülemlett feszültségek oldásában. Minden tiszteletem a nejemnek és azoknak a rendőrfeleségeknek, akik elviselték a munkánk „gyümölcsét”.
Megértették, hogy nem tudunk előre tervezni programokat, nem igazán tudjuk kivenni részünket a gyereknevelésből, hogy sokat túlórázunk, hogy meg kell szakítani a nyaralást, szilveszterkor a táncparkettről visznek el, mert esemény van, az erkélyen veszed le a ruhádat és utána ki kell azt dobni, mert hullaszaga van vagy pereg belőle a lapostetű, éjszakánként négy-öt alkalommal csörög a telefon, mert az ügyelet rendkívüli eseményt jelent.
Sokan, sajnos több kollégám is közéjük tartozott, az alkoholt hívták segítségül, mely csak rövid időre jelentett, ha jelentett megoldást. Csak megjegyzem, nem véletlen, hogy nincs még egy olyan szakma, munkakör, ahol ennyi válás történt volna.
Joggal merül fel a kérdés, ha ennyi negatívum ért minket, mégis miért választottuk ezt a szakmát, ezt a hivatást.
Magam, de szerintem a volt kollégák nevében is mondhatom, azért, mert valahol őrültek voltunk, imádtuk ezt a munkát, a kihívást, az izgalmat, a csapatmunkát, és a legvégén a sikerélményt. Azt az élményt, azt a megnyugtató érzést, amikor megoldottuk az ÜGYET, elfogtuk az elkövetőt és beszereztük a megfelelő bizonyítékokat. Utána jöhetett a közös sörözés, a sztorizás, egymás ugratása.
Nem véletlen írtam néha első szám első személyben, majd többes számban, hisz minden ügynek volt egy ügygazdája, de a nyomozói munka az bizony csapatmeló. Mindenki mozaikszerűen hozzá teszi a maga munkáját, gondolatait, ötleteit és a végén csak jó eredmény születhetett. Nem szerettem, szerettük azt a kollégát, aki úgymond zsebre dolgozott: az általa megszerzett infót nem osztotta meg, azt tartalékolta és jókor elővezetve megkísérelte learatni a babérokat. Az ilyen embert hamar kiüldöztük a csapatból.
Egy lelkiismeretes nyomozónak minden ügy egyforma abból a szempontból, hogy azt meg kell oldani. Persze súlyában nem lehet összehasonlítani egy tyúk-, vagy kerékpárlopást egy emberöléssel. Inkább legyen szabadon száz tolvaj, mint egy gyilkos!!!
Sajnos nem lehet minden ügyet megoldani, bármennyire tökéletes munkát is végeztünk. A sikertelenséget, a kudarcot nehezen viseltem el, a mai napig vannak olyan megoldatlan ügyek, amelyek még most is nyomasztanak.
Sokszor visszagondolok, hogy jó nyomon jártam-e, jók voltak-e a következtetéseim, mit kellett volna esetleg másként csinálni, hol és miben hibáztam, hibáztunk.
Azt mondják, akkor végeztünk tökéletes munkát, ha a bűncselekmény elkövetőjét felderítettük, a bizonyítékokat beszereztük, az ügyész vádat emelt, a bíróság a vádlottat jogerősen elítélte, a kiszabott büntetését leülte. Munkám során azonban volt több olyan ügy is, ahol szakmailag és emberileg mindent megtettünk, azonban vannak olyan objektív tényezők, melyek miatt az ügy nem volt alkalmas vádemelésre. Az ilyen ügyekre mondtuk azt, hogy rendőri szempontból az elkövető személye számunkra ismertté vált, de ez sajnos a külvilágban úgy jelent meg, hogy a tettes ismeretlen maradt.
Fentebb azt írtam, hogy minden ügy egyforma, nincs kis és nagy ügy!!!
Na, be kell vallanom, biztos vagyok benne, hogy minden nyomozónak van egy ügye, egy NAGY ÜGYE!!!
Nekem is megvan a magam NAGY ÜGYE!!! Rendőri pályafutásom során a több ezer ügyből, melyben dolgoztam, erre vagyok a legbüszkébb. Megtiszteltetés volt, hogy abban a csapatban dolgozhattam, amelyik a magyar kriminalisztika egyik legrejtélyesebb és a mai napig egyik leghíresebb emberölését húsz év távlatából megkísérelte megoldani.
A NAGY ÜGY
„ Negyvenhárom év telt el azóta, hogy Miskolcon rejtélyes körülmények között megöltek egy legendás szépségű ápolónőt. Labancz Anna meggyilkolása a magyar kriminalisztika egyik legismertebb ügyévé vált, melynek azóta sincs megoldása.” (Idézet egy újságcikkből.)
Anna huszonhárom éves volt, amikor 1970. április 19-én hajnalban a megyei kórház nővérszállóján ismeretlen tettes megtámadta, több alkalommal egy ismeretlen eszközzel megszúrta. Az áldozat az elszenvedett sérülések következtében az életmentő beavatkozás közben elhalálozott.
Mi történt?
Labancz Anna 1970. április 18-án délutános műszakban dolgozott a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kórház szemészeti osztályán, mint ápolónő. A munkahelyéről 22.15óra körül fáradtan indult a kórház melletti nővérszállásra, földszinti szobájába ment, ahol egyedül tartózkodott. Nagyjából háromnegyed háromkor női sikoly hasított a csendes tavaszi éjszakába és Anna merő véresen kitámolygott a folyosóra. Szédelegve a portáspulthoz ment, ahol egy fotelbe lerogyott. A szolgálatot ellátó portás néni azonnal telefonon segítséget kért. Pár perc elteltével a helyszínre orvos és betegszállító érkezett, akik azonnal vitték a súlyosan sérült nővért a kórházba.
A kórházba vezető rövid úton Anna folyamatosan Istent szólítva az élete megmentéséért könyörgött. A betegszállító fiú több alkalommal is kérdezte, hogy mi történt, ki tette, de mielőtt válaszolhatott volna, a jelen lévő orvos rászólt az ápolóra, hogy hagyja, ne fárassza a beszéddel a sérültet. Ezt követően Anna elvesztette az eszméletét, sokkos állapotba került.
A sokktalanítóba vitték, ahol gégemetszést hajtottak végre, és mivel megállt a szíve, megkísérelték közvetlen szívmasszázzsal újraéleszteni, azonban ez nem járt eredménnyel: a fiatal nő a műtőasztalon meghalt.
A boncolási jegyzőkönyv adatai szerint az áldozat arcán, homlokán, nyakán több, heggyel és éllel bíró tárgyal okozott vágott és szúrt sérülés volt látható. A halált a bal vállkulcs alatti, tüdőbe hatoló és ott eret ért szúrt sérülés okozta.
A két évig tartó alapos nyomozás ellenére a tettes kilétét nem sikerült megállapítani, így a büntető eljárást a tettes ismeretlen volta miatt megszüntették. A nyomozás részletes adataira később még kitérek.
Az ilyen és hasonló, súlyos, élet elleni ügyek nyomozásakor – ha rövid időn belül nincs adat az elkövető személyére – a nyílt eljárással párhuzamosan titkos – operatív – nyomozást is el kell rendelni. Bár a nyílt eljárást megszüntették, az operatív nyomozás során titkosszolgálati erők, eszközök, módszerek alkalmazásával tovább folyt a felderítő munka. Mivel a titkos nyomozás során alkalmazott erők, eszközök, módszerek államtitkot képeznek, így azokról természetesen nem fogok említést tenni.
Személyes közjáték
Az elkövetés időpontjában 16 évesen másodikos gimnazistaként az akkori leninvárosi Kun Béla suli padjait koptattam és a csajokat szédítettem. A gyilkosságról én is a médiákból értesültem, és akkoriban nem volt olyan közeg, haverok, család stb. ahol ne a szép miskolci ápolónő megöléséről és a vélt orvoselkövetőről beszéltek volna. Akkoriban persze meg sem fordult a fejemben, hogy ez az ügy majdan az életem, rendőri pályafutásom egyik meghatározó része, élménye lesz.
Most egy rövid időre elkalandoznék az ügytől és bemutatnám az életem egy szakaszát, honnan indulva hová jutottam.
Úgy is mondhatnám, hogy voltam én minden, csak akasztott ember nem. Soha egyik munkahelyemet, munkámat sem szégyelltem, mindenütt, mindenből tanultam, kaptam valami pluszt, amit később a nyomozói munkám során kamatoztatni tudtam. Drága édesapám hiába győzködött, hogy „ tanulj, fiam, mert így semmi sem lesz belőled” – akkor ezt a jó tanácsot nem fogadtam meg.
1972-ben végeztem a gimiben, és mivel ebben az évben jött ki egy rendelet, hogy nem kötelező az érettségi vizsga, így, mivel mindig lázadó természet voltam, egyedül az osztályból nem értem le. Egy év lógás, semmittevés után több tanárom unszolására mégis elmentem és megkíséreltem maturálni. Persze okosabb nem lettem az eltelt egy évben, így borítékolni lehetett az eredményt. Mivel akkor otthonról éppen nagy sértődés miatt pucolóban voltam, így öltönyt és fehér inget, nyakkendőt is a haverok adtak, hogy legalább a módját megadjam a vizsgának. A nagy nap előtti délután is a haverokkal az ismert leninvárosi szórakozóhely, a Tisza Gyöngye előtt lévő gödörben fociztunk, komoly nézősereg előtt.
Másnap a tanárok és különösen az általam szeretett és tisztelt volt osztályfőnököm, Magyari tanár úr legnagyobb jóindulata ellenére is fizikából megbuktam. A vizsga végén az elnök csak annyit jegyzet meg, hogy a tegnapi foci helyett inkább a fizikakönyvet bújhattam volna, na, ekkor jöttem rá hogy honnan ismerős a fószer. Ő is a nézők között volt. Mivel későn érő típus vagyok, tíz év elteltével, külön miniszteri engedéllyel a miskolci Kilián gimiben – az elnököt egy konyakra kihívták – fizikából is leérettségiztem.
A sikertelen érettségi után édesapám, aki akkor a TVK-ban mint jogtanácsos dolgozott, közölte, hogy elég volt, márpedig munkát kell végeznem és a gyárban fog elhelyezni. Másnap büszkén mentem apuval a munkaügyre, ahol természetesen azt vártam, hogy rögtön felajánlanak egy irodát, valami laza melót és jó fizetést. A nagyon szimpatikus osztályvezető közölte, hogy két munka közül választhatok. Műtrágyagyár zsákoló üzem, vagy a festékgyár műgyantagyártó üzeme. Mivel egész nap nem akartam egy vagonban állva a futószalagon érkező ötven kilogrammos zsákokat pakolni, az utóbbit választottam. Ecseri Jancsi műszakjában dolgoztam, mint nyomatós.
Feladatom volt, hogy egy bonyolult szivattyúrendszeren keresztül különböző tartályokba alapanyagokat kell vételeznem és a kész anyagokat egy tartályparkba kell kinyomatni. Na, nekem ez annyira ment, hogy két tonnát a földre nyomattam, míg négy tonna Geminit úgy elnyomtam, hogy a mai napig is keresik.
Egy év elteltével, mivel a haverokkal Budapestre akartam menni dolgozni, édesanyám segítségével a műanyag raktárba lettem berakva anyagkiadónak. Jó hely volt, jó kollégákkal. Többet voltam a II. műanyagban a csajoknál és a kettes telepi kocsmában, mint a raktárban.
Később haverok unszolására elmentem betanított festőnek egy debreceni céghez, mely a TVK területén végzett munkát. A brigád a reggeli létszámellenőrzést és a napi feladatmegbeszélést a híres Hatcsöcsű kocsmában tartotta, ahol a reggeli védőital bevétele után természetesen horgászni mentünk a sajóörösi Makkosba. Persze a hónap végén, amikor a postás hozta a 4 Ft 50 filléres fizetést, nagyon durcás voltam.
Rövid festői pályafutás után, mivel az üzletsori bútorboltba kerestek segédmunkást, úgy gondoltam ez a nekem megfelelő hely. Jönnek a csinos nők, én meg rádumálom őket, hogy melyik ágyat, fotelt vegyék meg. Az első nap reggel a vezető hölgy leküldött a Birka csárda mögötti raktárba, ahol már várt rám két pótkocsis kamion, dugig rakva háromajtós szekrénnyel. A feladat nagyon egyszerű volt: le kellett pakolni. Délben már a szemem jött ki, a kezem úgy megnyúlt, hogy a cipőt állva tudtam bekötni. Megváltás volt, amikor a raktáros közölte, hogy menjek, ebédeljek meg és egy óra múlva menjek vissza. Szerintem azóta is ott várnak. Hogy bővítsem ismereteimet, a vendéglátás területén helyezkedtem el. Az akkor nyílt Néva étterembe vettek fel konyhalegénynek.
Jó hely volt. Nappal a raktárban, a konyhában és a bárban árufeltöltést végeztem, éjszakánként pedig a bárban mint kidobó dolgoztam. Persze nem volt sok problémám a vendégekkel, hisz szinte mindenkit ismertem, meg általában én voltam a legjobban berúgva. Jó volt a kollektíva, hisz az Illés testvérek, mint séfek, mindig juttattak egy-egy jó falatot, így a súlyom is alaposan meggyarapodott. Aranyos Törökné főnökasszonnyal is jó kapcsolatot ápoltam. Egy-egy bál után a konyha húsvágó tőkéjén ülve, pezsgőzés közben snóbliztunk, úgy, hogy a zenét a fülünkbe két cigány húzta.
Belefáradván az éjszakai életbe, városi haverokkal Budapestre mentünk és elhelyezkedtünk a Folyamszabályzó és Kavicskotró Vállalatnál. Engem, mivel túlképzett – négy év gimi – voltam, a cég vezérhajójára helyeztek el, mint matrózt. Csodálatos helyeken jártunk, Budapest és Zebegény között hoztuk és vittük a sóderrel megrakott dereglyéket. Hárman voltunk matrózok, a másik kettő éppen a váci börtönből szabadult és helyezkedett el dolgozni. Érdekes embereket ismertem meg, de egy év után, miután mindig megitták a Pitralon arcszeszemet, innen is leléptem.
Húzott haza a szívem, ezért elhelyezkedtem a Városgazdálkodási Vállalatnál, mint segédmunkás. Itt mindenféle munkát végeztem. Szilágyi Imre brigádjában megtanultam a kőműves munka alapjait, roma srácokkal kubikoltam, tériszonyom ellenére külső pallóról szigeteltük a tízemeleteseket. Persze a vízmérték sem mutatott addig jó értéket, míg valamelyik pince légójában nem vettük be a két deci rumot kis kólával. Fizetéskor persze versenyt piáltunk, ki tud több cseresznye páleszt bevenni. A 23 -ik felest csak azért köptem ki, mert véletlenül barackot hoztak.
Ebben az időben nagyon sokat piáltam, nem volt ritka, hogy egy lityi pálinka meg sem látszott. Éva, a feleségem úgy látott meg először, hogy a Tisza Gyöngyében ültem egy asztalnál és előttem 11 nagyfröccs volt, és mit ad Isten, még belém is szeretett.
Azt hiszem a legjobbkor jött a katonai behívó parancs. Sorkatonai szolgálatomat 1977–1979 -ig teljesítettem. Úgy gondolom, hogy itt neveltek meg igazán, arany mondás, hogy szép lehetsz, de okos nem, és igaz volt az is, hogy ami kocka, azt gurítják, ami kerek, azt viszik.
Sajnos szeretett édesapám 1978-ban fiatalon meghalt, és még ugyanebben az évben megházasodtam. Biztos jó katona voltam, mert szakaszvezetőként, háromszoros kiváló katonaként a Haza Szolgálatáért Érdemérem bronz fokozatú kormánykitüntetéssel szereltem le. Leszerelésemet követően Miskolcon laktam feleségem szüleinél és elhelyezkedtem dolgozni a SZOT Társadalombiztosítási Igazgatóságon, mint SZTK-ellenőr. Közben 1980-ban megszületett Miklós fiam.
Családi problémák miatt visszaköltöztünk Leninvárosba édesanyámhoz és a család régi ismerőse, Tanyi Mihály segítségével vettek fel a rendőrség kötelékébe. Szolgálatot 1981-ben az akkori Mezőcsáti Rendőrkapitányságon mint járőr kezdtem meg. Hat hónap elteltével kineveztek bűnügyi nyomozónak. Daragó László volt az osztály vezetője, akitől én a nyomozói szakmát megtanultam. Laci személye meghatározó volt a pályafutásom során. Alapfokú rendőriskola, majd a zászlósképző elvégzése után 1984-ben felvételt nyertem a Rendőrtiszti Főiskola bűnügyi tagozatára. Az iskolát munka és család mellett levelezőn jeles eredménnyel 1988-ban elvégeztem. A mai napig büszke vagyok arra, hogy a tanulás, iskolai több hetes összevonások, vizsgák és a család mellett egyetlen nyomozó voltam, akinek a felderítési mutatója 1988-ban száz százalék volt. Hetven ismeretlen tettesként indult ügyből mind a hetvenben a tettest felderítettem.
Időközben Daragó Lacit kinevezték a Borsod Megyei Rendőr-főkapitányság Életvédelmi Alosztályára vezetőnek.
A főiskola elvégzését követően Laci közbenjárására szolgálati érdekből áthelyeztek az általa vezetett csapatba életvédelmi nyomozónak.
Akkor most itt kanyarodnék vissza a NAGY ÜGYHÖZ!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése