Versényi Miklós – A NAGY ÜGY V. rész

A kérdéssorok összeállításánál arra kellett ügyelnünk, hogy azok olyanok legyenek, amiről csak a gyilkos tud.
Hogy kivédjük emberünk esetleges későbbi azon magyarázatát, hogy az újságokban, a hírekben olvasta, ezért Lajcsák Melindával napokig a megyei könyvtár archívumában fellelhető 1970–72 évben a gyilkossággal és Annával kapcsolatban országos és megyei lapokban megjelent összes cikket átolvastuk, és azok lényegi tartalmát kijegyzeteltük.
Sikerült a kérdéscsoportokat összeállítani.
A pszichológus több női arcképet vetített egymás után egy vászonra, köztük a sértettét is. Kérdés az volt, hogy ismeri-e Labancz Annát, tudja-e, hogy ki volt, látta-e valaha? A válasz egyértelműen nem volt. Anna képénél a műszer pozitív reakciót jelzett.
A következő képsorozatban különböző épületek ablakairól, köztük a saját lakásukéról és a nővérszálló ablakáról készült fényképeket vetítettek. A természetes reakció az lett volna, hogy a már régen látott saját házuk ablakára reagál, de nem, a pozitív reakció az az ablak volt, ahol Annát megölték.
Rákérdeztek, hogy tudja-e, hogy a gyilkos milyen ruhadarabot viselt, mit ad Isten, a női pongyolára reagált.
A következő kérdés: Kinek a nevében telefonált a gyilkosságot megelőző estén az ismeretlen telefonáló Annának? Nyolc kajakos neve lett felsorolva. Kiss Szabolcshoz érve a műszer majdnem kiakadva ismét pozitív reakciót mutatott.
Érdekes volt, hogy F. szinte mindegyik pozitív válaszára logikus magyarázatot adott. Anna fényképe nagyon hasonlít az élettársára – a hasonlóság kísérteties volt –, szép arc, hosszú, fekete haj. 1972-ben a megyei kórházban helyezkedett el dolgozni, szinte minden nap látta a szálló ablakát. Kiss Szabolccsal pedig együtt kajakozott. Számunkra a vizsgálat eredmény tovább erősítette a gyanút!!!
Több hónappal később még egy vizsgálatot akartunk csinálni, először nem akarta vállalni „Így is elég szarban vagyok” – mondta, de végül beadta a derekát.
Ekkor két kérdéscsoport volt összeállítva.
Az ismeretlen telefonáló Anna mely testrészén lévő sérülésre hivatkozott. A felsoroltak közül emberünk a lábszáron lévő forradásra reagált.
A tett elkövetésekor a gyilkos milyen rombolást, törést, rendbontást észlelt maga körül? F. nemleges választ adott, de az ablaktörésnél pozitív jelzést adott.
Érdekes volt, F.-nek az agya, és a teste a vizsgálatok minden kérdésére pozitív reagálást mutatott, de a cselekmény elkövetését továbbra is tagadta. El is hiszem, hisz egy életfogytos vigyen el még egy nagy balhét, még egy gyilkot???
Vagy megpróbált velünk játszani, mint a regényben és a filmben a Sakál?
Pörögtünk eddig is, de most még nagyobb sebességi fokozatra kapcsoltunk. Jött a következő rendkívüli nagy feladat. A korábbi tanúk 20 év elteltével történő folytatólagos kihallgatása. Már a személyek felkutatása sem volt egyszerű, sokan más városba költöztek, meghaltak, nevük megváltozott. A kihallgatásra váró tanúk száma sem volt elhanyagolható, mintegy 140 ember. Jött a nagy kérdés, vajon emlékeznek-e, tudnak-e nekünk újabb információt szolgáltatni? Ismét egy csomó kétség.
A büntetőeljárás során a bizonyítási eszközök egyik fontos eleme a tanúvallomás. A ma hatályos büntetőjogunk szerint tanúként az hallgatható ki, akinek a bizonyítandó tényről tudomása lehet. Az eseményt látta, hallotta stb.
Persze minden tanúvallomást tudnunk kellett a helyén kezelni, hisz ahány ember, annyiféle jellem, annyiféle vallomás.
Van, aki tud az eseményről, de valami miatt nem meri, nem akarja elmondani, vagy nem a teljes igazságot mondja el (pl. fél a gyanúsítottól, vagy annak rokonaitól, nem akarja végigcsinálni az eljárással járó tortúrákat; rendőrség, bíróság stb.)
Van a minden lében kanál, feltűnési viszketegségben szenvedő személy, akinek fingja nincs az ügyről, de a pletykák alapján összeszedett információit úgy adja elő, mint aki azokat megélte. Biztos mindannyian ismerünk környezetünkben ilyen személyt.
Összeállítottuk az eredeti 1970-es ügyben kihallgatott személyek névsorát. Fontossági sorrendbe raktuk őket, sejtettük, hogy kiktől nem várhatunk új infót – de természetesen ezeket is meghallgattuk – és kiknek a vallomása lehet döntő az új adataink fényében. Kiemelt tanúk voltak, akik látták az elkövetőt a szálló előtt, aki a futó alakkal találkozik a Petőfi tér magasságában, az a nővérke, aki többször látta a szemészeten megjelent kajakos fiúkat, akik látogatóba jöttek a társukhoz, a Katowice korábbi pincére.
F. szüleitől beszerzett, a gyanúsított 17 éves korában róla készült fényképeket, több hasonló korú, alkatú, hajszínű, ruházatú személy fotója közé betéve, két fotóalbumot készítettünk. Ennek segítségével kíséreltük meg a szinte lehetetlent, hogy a tanúk 20 év távlatából kiválasztják, felismerik-e a mi emberünket.
Játsszunk most egy kicsit, mindenki próbáljon meg visszaemlékezni, hogy mondjuk az elmúlt hét szerdáján mit csinált 17.00 és 19.00 óra között, hol, kivel találkozott és miről beszéltek, vagy azon az estén mit vacsorázott, milyen ruhában volt. Na, ugye, hogy nem is olyan egyszerű. De mint tudjuk, az ember és az emberi agy csodákra képes, lehet olyan életesemény, pillanat, egy kép, egy ügy, ami örökre rögzül az agyban és azt később vissza tudjuk adni, fel tudjuk idézni. A másik véglet, amikor pont a megélt dolog negatív hatásait nem akarja újra átérezni, felidézni és azokat törli a memóriájából. A folytatólagos tanúkihallgatások során mindkettővel találkoztunk.
Az életvédelmi alosztály ötvenes éveket idéző sötétre politúrozott és erősen megkopott, sok nagy ügynek tanúi volt bútorai között izgatottan vártuk a tanúk megérkezését. Kovács Sándorral (Söndör) egymás után szívtuk a cigiket, a füstöt a szó szoros értelmében vágni lehetett.
Sorban érkeztek az idézettek. Figyeltük a tekintetüket, volt, aki kissé megszeppenve, riadtan, kétségekkel telve érkezett, „vajon mit akarnak tőlem az életvédelmen”. Mindannyian elcsodálkoztak, amikor közöltük velük, hogy milyen ügyben idéztük be, volt, aki csak mosolyogva legyintett egyet, többen kétkedésüknek, mások csodálatuknak adtak hangot, hogy ennyi idő távlatából megkíséreljük a szinte lehetetlent. Ahogy vártuk, volt olyan, aki semmire nem emlékezett, még Annára sem, az ügyre sem, egyáltalán semmire, még azután sem, hogy kezébe adtuk a 20 évvel korábban tett vallomását tartalmazó jegyzőkönyvet. Ezek tudat alatt az agyukból törölték a történteket, az emlékeket.
Voltak, akik miután elolvasták korábbi vallomásukat, vissza tudtak emlékezni az eseményekre, de számunka érdemleges, új információt sajnos nem tudtak szolgáltatni. Ezeket egy rövid jegyzőkönyvben rögzítettük.
Megérkezett az a tanú, aki a szemészeten mint nővérke dolgozott és sokszor látta a sérült sportolóhoz látogatóba érkező sporttársakat.
Készségesen, segítőkészen állt a rendelkezésünkre. Miután elolvasta korábbi vallomását, nyilatkozott, hogy azt továbbra is fenntartja.
Ezek után bemutattuk neki a fotóalbumokat és kértük, hogy azokat átnézve próbálja meg kiválasztani azt a személyt, akit felismerni vél a látogatók közül. A hölgy sokáig nézte az albumokat, hol az egyiket, hol a másikat, majd határozottan rámutatott egy-egy képre. A képeken a mi emberünk volt látható. Megdöbbentünk, amikor a tanú elmondta, hogy a képeken szereplő személy több alkalommal is jelen volt, amikor Kiss Szabolcsot a társai meglátogatták, ugyanezt a fiatalembert többször látta a Katowice étteremben, valamint Anna halála után pár évre a megyei kórházban, ahol, úgy tudja, hogy műtősfiúként dolgozott. Érzelmet nem elárulva elkészítettük a felismerési eljárásról és a folytatólagos tanúkihallgatásról készült jegyzőkönyvet, majd megköszönve segítőkészségét elbúcsúztunk a tanútól. Alig tette ki a lábát az irodából, amikor Söndörrel egyszerre ugrottunk fel és ordítottuk, hogy igen… igen! Kiabálásunkra az irodába berohanó Parancsnoknak és a többi kollégának örömmel újságoltuk a történteket.
Munka után, hogy kiengedjük a gőzt, elmentünk kedvenc törzshelyünkre, a főutcán lévő Diana – Dajcsi – klubba, ahol természetesen pár feles és sör után már a másnapra tervezett munkáról beszéltünk.
Már alig vártuk, hogy jöjjön a következő tanú. Örömmel konstatáltuk, hogy a Katowice volt pincére is kiválasztotta F.-et, mely szerint sokszor látta a szórakozóhelyen és egy alkalommal Annával egy asztaltársaságban.
Megérkezett az a tanú, aki miután a műszakból a szállóra tartott, az épület előtt lévő lámpa alatt szembe találkozott a feltételezett elkövetővel. Hogy oldjuk a feszültségét, mielőtt a lényegre térünk volna, beszélgetni kezdtünk. Elmesélte, hogy jelenleg Egerben él és ott a kórházban dolgozik. Elmondása szerint, míg él, nem tudja elfelejteni a gyilkosságot és azt az estét, amikor látta a személyt. A személy arca a mai napig előtte van. Nagyon beleivódott a kép, pontosan emlékszik a férfi vékony szájára, ami gonoszságot tükrözött. Büszkén mondta, hogy a korábbi vallomására pontosan emlékszik. Mi, Söndörrel, csak mosolyogtunk és elővettük a jegyzőkönyvet. Azt kérte a hölgy, hogy csak az első mondatot olvassuk fel neki. Az első mondat elhangzása után elborzadva néztünk egymásra Sanyikával, és most is kiráz a hideg és libabőrös leszek, ahogy felidézem a történteket.
A kis hölgy szinte szó szerint magától elmondta korábbi jegyzőkönyvét, talán ha egy két szó hiányzott, vagy volt felcserélve.
Szinte hihetetlen volt! (Na, ez a másik véglet, amikor nagyon mély nyomott hagyott az esemény a tanúban.)
Még izgatottabban vártuk a felismerésre bemutatás eredményét. Ismertettük a feladatot és a tanú elé tettük a fényképalbumokat és hagytuk, hogy elmélyedjen az emlékeiben.
A tanú le sem vette a szemét a fényképekről, lapozgatta, de mindig visszatért arra az oldalra, amely F. fényképét rejtette.
Észre sem vettük, hogy a néma csendben eltelt másfél óra.
Bennünk a feszültség pattanásig fokozódott, amikor hirtelen, mintha valami gát átszakadt volna, a tanú zokogásban tört ki és az ujjával egymás után többször F. képére bökve ismételgette: „Ő az ő az, soha nem felejtem el ezt az arcot, azt a gonosz száját.”.
Ekkor már nem csak libabőr volt, hanem a szakállam összes szála bizsergett. A döbbenettől percekig nem tudtunk megszólalni, csak néztünk egymásra Sanyival és bevallom, sok borzalmat látott szemünkben a könny ott csillogott. (Remélem elhiszik nekem, most hogy ezeket a sorokat írom és én is újra átélem az eseményeket, ismét valami csillog a szememben, hiába, én is emberből vagyok és már sajna, öregszem.)
A néma csendet csak az írógép kopogása törte meg, amikor felvettük a jegyzőkönyveket. Megvártuk, míg a tanú megnyugodott és elengedtük.
Hogy egy kicsit oldjam a feszültséget, szeretnék egy kicsit bővebben írni egy kollégámról, Lajcsák Melindáról. Azért őróla, mert különösen a szívemhez nőtt és mint nyomozó párom nagyon sok és szép ügyben dolgoztunk együtt, sok közös emlékünk van, de az megérne egy külön könyvet. Melcsike a főiskola elvégzését követően, egy rövid budapesti kitérő után, két hónappal utánam került a megyei életvédelmi osztályra nyomozónak. Akkor az országban ő volt az első és egyetlen hölgy, aki gyilkossági ügyekben dolgozott.
Fantasztikusan jó csaj volt – most is az –, tessenek elképzelni egy 180 cm magas, hátközépig érő szőke hajú ciklont, igazi svéd bombázót, akit, hál Istennek, a teremtő „mellesleg” is jól megáldott.
A srácok állandóan húztak vele, folyton kérdezték, hogy „na megvolt már”? Mire én sejtelmesen mosolyogva mondtam, gondolati síkon többször is.
Mivel független csaj volt, így nem csoda, hogy minden buliban a már begőzölt fejű kanok mind ágyba akarták vinni. Melcsike ilyenkor valami hihetetlen érzékkel, udvariasan és bájosan építette le a pasikat. Keményen meg tudta tartatni a három lépés távolságot, a kevesek egyike vagyok, akit az intim szféráján belülre engedett.
A munkában következetes és nagyon kemény volt, sok gyilkos nem tudott mit kezdeni stílusával, a szépségével, kihallgatási taktikájával, egyáltalán a személyiségével, nem sokan mertek neki tagadni.
Egyike volt azon kollégáknak, akikkel ha együtt dolgoztam, nem kellett a hátam a falnak dönteni, mert maximálisan megbíztam benne, tudtam, hogy ha kell, meg fog védeni. Higgyék el, ennél a munkánál ez az egyik legfontosabb.
Lajcsák Melinda hallgatta ki azt a tanút, aki a gyilkosság éjszakáján a Petőfi tér magasságában látta a menekülve rohanó tettest és akiről akkor a leírása alapján mozaikkép készült. Mivel a mai napig tartjuk a kapcsolatot és ő is olvassa az írásaimat, megkértem, hogy vesse papírra a történteket és azt az érzést, amit ott akkor megélt. Most ide bemásolom Melcsike írását:
„….szóval emlékezve az Anna-ügyre…az a fiatalember, aki a nővérke ismerősétől elvált és haladt a Petőfi tér irányába, majd elfutott mellette a szőkés hajú sportos srác, nos, ennek a férfinek a személye nagyon fontos volt. Az ő tanúvallomása 20 év elteltével is az egyik legfontosabb bizonyítékká vált. Mivel ez a férfi külföldön dolgozott, hivatalosan felvettük vele a kapcsolatot és amikor hazautazott, a főnököm, "Kisparancsnok" egy kollégával felkereste őt késő délután, még aznap, amikor hazaérkezett. Nagyon fáradt volt a hosszú utazás miatt és kérte, hogy másnap kipihenten állhasson a rendelkezésünkre. Másnap én és Sanyika, az öreg róka kaptuk a feladatot, magunkkal vittük a két fotóalbumot a felismerésre bemutatáshoz. Nagyon sok múlt ezen a nyomozati cselekményen, már az úton találgattuk, sikerül-e felismernie azt a személyt, akit mi már akkor tettesnek véltünk…szurkoltunk, mert meg akartuk oldani ezt az ügyet. Emlékszem, minden túlzás nélkül a nap 24 órájában ezzel foglalkoztunk, persze a többi napi események, ügyek mellett. A fiatalember már nem volt olyan fiatal…várt minket fürdőköpenyben, emlékszem, ő nyugodt volt, mi kissé vagy nagyon izgatottak, de igyekeztünk nem mutatni. Tájékoztattuk, mit kell tennie, át kell néznie a fotóalbumot. Visszagondolva – olyan levegőtlen volt a szoba - olyan misztikus volt az egész környezet. /Lementem alfába és így újra élem azt a pillanatot/…leült az asztalhoz, mi a szoba távolabbi sarkában átszellemülten vártuk, felismer-e valakit az albumból, felismeri-e azt a fiút, akit mi elkövetőnek gondoltunk. Szerintem egy óra is eltelt – közben nem beszéltünk, harapni lehetett a csendet, újraéltük mindhárman azt a hajnali percet. Ő forgatta az albumot, egyiket, majd a másikat és egyszer megtörte a csendet. A sok fotó közül kiválasztott egyet, majd a másik albumból is egyet…ekkor mertünk felállni, elgémberedve, feszülten és amikor megláttuk, hogy mindkét fotón a fiú képe nézett vissza ránk, azé a fiúé, akit mi tettesnek véltünk. Természetesen a két fotó nem egy időben készült és két különböző arcbeállítású fotó volt. Az album a felismerésre bemutatás – mint nyomozati cselekmény a büntetőeljárás szabályai szerint készült. Emlékszem, abban a pillanatban meg akartuk osztani a sikerélményt Daragó parancsnokunkkal, mert hittük, hogy ez hatalmas lépés …nem is tudom, hogy az eufória lázában hogyan tudtunk reálisan gondolkozni. Tény…jegyzőkönyvben rögzítettük, és számunkra is hihetetlennek tűnt, hogy 20 év távlatából is emlékezett és felismerte azt a férfit, aki akkor és ott elfutott mellette a Petőfi tér közelében.
Ez is egy nagy lépés volt az ügyben és én részese lehettem, még izgatottabban dolgoztam tovább…Anna gyilkosának személye nem maradhat homályban…és ahogyan múltak a napok, egyre több meglepő adat került a birtokunkba, annál nagyobb hévvel dolgoztunk ezen az ügyön, mintha minden pillanat az utolsó volna. Esténként, otthon, úgy peregtek az aznapi események, mintha egy filmet néztem volna…és izgatottan vártam a film végét, amikor is megtudom, ki a tettes.”