Eskü

Nemcsak álmosan, fáradtan is keltem. Az ébresztő meglehetősen humánus volt, illett az ünnepi alkalomhoz. –Ma végre katonák lesznek! Éppen ideje, mert már rettentően unalmas volt a sok alakizás és hogy mindenre az volt a válasz, hogy az Esküre! Azért sepregettünk, gereblyéztünk napokat az alakulótéren, azért mostunk, sikáltunk, portalanítottunk a körletekben. Szóval csillogott-villogott minden, de leginkább a homlokunk az izzadságtól. Már napok óta gyakoroltuk az Eskü koreográfiáját, ma már nem fárasztottak vele. Csak túl lenni már rajta! Ez volt mindenki kívánsága. Nemcsak mi, az elöljáróink is ezt szerették volna. A sereg nincs berendezkedve ünnepekre, főleg olyanokra, amin sok oda nem való személlyel kell törődni. Mindenkinek mosolyt, elégedettséget kellett erőltetni magára. A családtagokat meg kellett nyugtatni, hogy jó kezekben, jó helyen van a fiacskájuk. Mindenki tudta, hogy ez nem igaz, de el kellett játszani ezt az össznépi átverést. Tegnap még ünnepi fürdésbe is részesültünk. Nagyon is ránk fért, mert a heti egyszeri fürdés nagyon kevés volt. A hidegvizes mosakodás nem ért semmit, nem tisztított  meg, csak ideig-óráig eltüntette a testszagot. Reggeli után tisztálkodás, borotválkozás és a kimenőruha rendberakása következett. Cipőnek, ruhának, sapkának, kesztyűnek, mindennek rendbe kellett lenni, de a körletrendet is alaposan leellenőrizték, mert a ceremónia után feljöhettek a vendégek is. Nagyon vártam már a találkozást. A szüleimnek komoly logisztikai feladat volt, hogy a bátyámmal egyszerre volt az Eskünk. Nekem itt Szolnokon, neki Budapesten. Külön feladat volt a barátnők beszervezése. A bátyámnak már menyasszonya volt, az nem jelentett problémát. Itt igazában velem volt gond. Melyik lány jöjjön? Én Pepit választottam. (Túl fiatalnak találtam Csukát ehhez.) Ő Nyéken lakott, alig ismerték a szüleim. Először össze kellett ismerkedni Pepi nővérével és családjával, mert ők nevelték, miután meghalt az anyukája. Anyu, apu megoldotta, lerendezte a dolgot. Apu, a bátyámhoz ment Évával, Anyukám Pepivel hozzám. Ezt így leírni egyszerűnek tűnik, pedig akkor ez egyáltalán nem volt az. Nem volt autónk, nem volt telefonunk. Az ember egy levélben leírta a kívánságát és reménykedett, hogy úgy fognak történni a dolgok, ahogy eltervezte. Az elszállásolás nem jelentett gondot, mert Szolnokiak vagyunk. Onnan költöztünk Berente érintésével az akkori Tiszaszederkénybe. Anyumnak, vagy négy testvére, apunak a nővére biztosította a rokoni hátteret a vendéglátás területén. Később nekem is jól jött a sok nagynéni, nagybácsi és a még több unokatestvér. Amikor tehettük kint lógtunk az ablakokba, de innen csak az utcát láttuk. A vendégek nagy része taxival, busszal, vagy saját autóval jött. Nem tudtuk kik érkeztek, mert a kaput nem láttuk. Mindenki feszült, ideges, várakozással teli volt. Mielőtt mindenki kiborult volna kiosztották a fegyvereket. Ez jelentette azt, hogy most már kezdődik. Végre megláthatjuk az otthoniakat. Lementünk a legénységi-épület elé és sorba, oszlopba rendeződtünk. Nem volt egyszerű, mert mindenki a jó 50 méterre lévő vendégek között keresgélte az övéit. Összeszorított fogak között próbált ránk parancsolni szakasz pk-nk, nem akart kiabálni velünk. Összekaptuk magunkat, átvedlettünk újra katonának. Meneteltünk valamennyit, aztán levágtunk mindenkinek egy roppant katonás „vigyázmenetet”. Odavertük rendesen a lábunkat, de a kimenőcipő nem adta magát úgy, mint a surranó, meg a lábunk is zsiborgot. A kanyarba elégedett vigyort láttunk a szakasz pk arcán. Az egész bagázst a századparancsnokunk vezette, ő is kitett magáért. Beálltunk a helyünkre, a vendégeket is átrendezték, hogy ők is nézzenek ki valahogy. Nem láttam az enyéimet. Nem akartam, nem mertem forgolódni. Persze ezzel nem csak én voltam így. Elég sokat komolytalankodtunk, most erőt vettünk magunkon. Mindenféle jelentések, vigyázz, pihenj után a zászlóalj politikai helyettese nyakon öntött minket, valami roppant unalmas sablonszöveggel. Faarccal végigszenvedtük. Aztán elkezdődött a lényeg! Kiment a kijelölt fickó és engedélyt kért az Eskü szövegének a felolvasására. A tribünön állók olyan elégedett mosollyal nyugtázták a kérést, mintha tőlük kért volna engedélyt. Volt ott aztán mindenki, csak éppen akasztott ember nem. A városi pártbizottságtól, KISZ bizottságtól, munkásőr, szakszervezeti funkci, katonák a város számos alakulataiból és szovjet katonák, a szomszédból.
Eskü-höz! Jobb kezünk két ujja a magasba és elkezdődött:

“Én … … a dolgozó magyar nép fia esküszöm, hogy a Magyar Népköztársaságnak hűséges katonája leszek. A népköztársaság alkotmányához, törvényeihez és törvényes rendeleteihez híven, becsülettel teljesítem kötelességemet. Elöljáróim és feljebbvalóim parancsainak engedelmeskedem. Esküszöm, hogy hazámat, a Magyar Népköztársaságot minden külső és belső ellenség ellen életem feláldozásával is megvédem. Az ellenséggel soha a legkisebb egyetértésbe sem bocsátkozom, ellene mindenkor, mindenütt bátran és férfiasan harcolok. Zászlóinkat szabadságharcos elődeink példáin lelkesülve győzelemre viszem. Parancsnokaimat, zászlóinkat, elvtársaimat megvédem, csapatainkat, fegyvereinket és egyéb harci eszközeinket el nem hagyom. A katonai ismereteket elsajátítom. Példaadóan viselkedem és a fegyelmet minden törvényes eszközzel fenntartom. Alárendeltjeimről a legjobb tudásom szerint gondoskodom, őket öntudatos hazafiakká és a népek szabadságának harcosává nevelem. A fegyveres erők vagyonát, és más népi vagyont megőrzöm és megőriztetem. A szolgálati és államtitkot híven megtartom. Békében és háborúban egyaránt népünk igaz fiához méltó módon viselkedem, becsülettel élek és halok. Ha pedig eskümet megszegem, sújtson a népköztársaság törvénye és dolgozó népünk megvetése.”

Érzelmes, nem érzelmes, de belebizserget mindenem. Meggyőződésem, hogy nem csak én vettem komolyan az ESKÜT. Együtt mondtuk, együtt éreztük. Nem változtunk meg varázsütésre, de erre a kicsi időre igazi katonának éreztük magunkat. Úgy hiszem, büszkék lehettek ránk a szeretteink. Az akció után a zászlóaljparancsnok mondott egy egetverő baromságot, amit köszöntőnek szánt. Ránk rivalltak és újra elindultunk egy újabb tisztelgésre. Ha az előbb elzsibbadt a talpunk, akkor most duplán, úgy odaverük. Fel a körletbe, leadtuk a fegyvereinket, aztán újra le az alakulótérre. Nagyon nehezen találtam meg anyuékat, de ők sem nagyon ismertek meg. Aztán végre megölelhettem őket. Persze kapott anyukám is, de Pepi kapta az igazit. Nagyon örültem neki, de örültem annak is, hogy kedvembe jártak. Mindenkinek csak két látogatót vihetett fel a körletbe. Nálunk nem volt probléma, mert csak nagybácsi pluszba voltunk. Mit gondoltak a körletről? Nem tudom, de nem is érdekelt. Újra le, ahol katonazenével szórakoztatták a népet. Nekünk még volt egy hivatalos elfoglaltságunk, az ünnepi ebéd. El akartuk sumákolni, de mondták, hogy csak az ebéd után kapjuk meg a kimaradáspapírunkat. Így kelletlenül, de belepiszkáltunk a kajába, ami kivételesen jól sikerült. Amíg mi ebédeltünk a vendégeinket kiterelték a kapuhoz. Nagyon hülyén nézett ki, olyan bunkó volt. Hamar megkaptuk a papírunkat. Éjfélig kapott mindenki kimaradást. Dezsőéknél vertek tanyát anyuék. Kaja, pia rogyásig, csak hát engem az nem nagyon érdekelt. Kettesbe szerettünk volna lenni Pepivel, de nem úgy ahogy a többiek gondolták. Nem kellett elmenniük, inkább mi mentünk el sétálni egy kicsit. Beszélgettünk, csókolóztunk. Piszok rossz volt az esti elválás. Jutottam mindenkinek, de ez nagyon kevés volt. Szabályosan fájt, hogy ők még itt vannak, nekem meg már be kell mennem a laktanyába. Csomagoltak egy kis kaját, oldalba vágtak egy kis pénzmaggal. Piára nem is gondoltam, nem mertem kockáztatni. Már az első kimaradásnál lebukni, elég gáz lett volna. Taxival mentem be, az utolsó előtti pillanatban. Volt aki késett egy kicsit, de nem problémáztak vele. A sorállományban voltak akik kijózanodásig a fogdán töltötték az éjszakát, de ők is megúszták „helybenjárással”.  Nem ezen a napon keménykedtek. A körletben nem volt nagy nyüzsgés, mindenki el volt foglalva saját magával. Csak napok múlva lett téma az első kimaradás. Az Esküről pedig szinte egyáltalán nem beszéltünk, készültünk a tiszti fogadalomra, bár arra még volt 22 hónapunk.