Egy alkalommal, hál istennek csak egyszer levezényeltek konyhaszolgálatosnak. Már az is rossz volt, hogy 06.00 óra helyett 05.00 órakor ébresztettek – legalább nem kellett reggeli tornázni – de hogy mi várt rám azt még elképzelni sem tudtam.
Rögtön egy nagy fekete színű vízhatlan földig érő kötényt akasztottak a nyakamba, majd irány a raktár és abból több zsák krumplit kellett behordani az előkészítőbe, de már utána rohanhattunk a mosogatóba, mert megkezdődött a reggeli osztása. Otthon is utáltam a zsíros edények fogdosását, na itt aztán volt benne részem rendesen.
Mosogatás után irány krumplit pucolni. Gondoltam azzal soha nem végzünk, de kiderült, hogy automatizált, mert volt pucoló gép is. Na abba belenyomtuk a kolompért és oldalt már lökte is a felére össze ment a gép által agyon faragott pucolt krumplikat. Mivel valami halas kaja is készült, gondoltuk, nem fogunk mi birkózni a potykákkal, azokat is bele tettük a gépbe. Na abból aztán csuda dolgok jöttek ki a végén, szép látványt nyújtott a húspépes szálkás halfejes pikkelyes massza, de legalább nem kellett turmixolni az alaplébe. Mire egy zsák hagymát megpucoltunk a könnyzacskóim teljesen kiszáradtak. Ebéd után ismét a szeretett mosogatás, de ha azt az akkori KÖJÁL. látta volna, még a laktanyát is bezártja. Vállig nyúlkáltam a zsírós koszos mosogatólébe, nagyon undorító volt. Azon a napon nem is ettem semmit. Délután pakoltunk a készáru raktárba, majd elkészítettük a hideg vacsorának valót, ami szerencsénkre konzerv volt. Nem is akármilyen konzerv, hanem az 1970 ében gyártott Körösi Hurka volt. Mi ezt csak gyíkhúsnak neveztük, mert valami borzasztó szar íze volt. Hidegen tényleg ehetetlen , de ha egy kis zsírt és hagymát alá vágtunk és megsózva megmelegítettük, akkor nagy finnyásan be lehetett termelni.
Este már csak fel kellett mosni azt a bazi nagy éttermet és már mehettem is vissza a körletbe. Mivel őrkatonák voltunk, így minden másnap nyomtuk a 24 órás szolgálatot. Ez egy idő után nagyon fárasztó dolog, de legalább a pihenő időben csak módjával ugráltattak minket. A laktanyában 5 őrbódé volt, váltásonként 3 őr, plusz a felvezető és az őrparancsnok. Az őrtornyokba vas lépcsőn lehetett feljutni, a bódé fából volt a felső rész körbe volt üvegezve. Középen egy forgó szék, fejünk fölött a torony tetején elhelyezett forgatható reflektor fogantyúja lógott. Hogy télen ne fagyunk meg, volt egy kisebb hősugárzó is felszerelve. Seprő természetesen volt és egy vegyvédelmi köpeny eső esetére. Az őrszobával egy megafonon – rögzített távbeszélőn – tartottuk a kapcsolatot. Két óra kinti őrség után, még két órát „ támlázni „ kellett, vagyis az őrszoba előtt állva azt őrizni, majd két óra pihenés, alvás. Az ember egy idő után megtanult szakaszosan aludni. Az őrszobában volt a parancsnoki szoba, étkező, alvó helység, társalkodó és a fogdák. Ha ép nem volt fogdás akkor természetesen ezt is mi kopaszok takarítottuk.
Az őrszolgálatot mint harci feladatot tényleg nagyon komolyan, feszesen kellett végrehajtani, hisz öt teli tár volt nálunk éles lőszerekkel. Napokig gyakoroltatták velünk egy kialakított őrkertben – a laktanya lekicsinyített másolata makettekből megépített
épületekkel, őrtornyokkal – a felvezetést, a váltást és számon kérték őrhelyenként a feladatokat.
Minden szolgálat előtt eligazításon ismertették a felállítási helyeket, ott fel kellett mondanunk ismét a feladatainkat és a szabályokat. Itt kellett jelenteni, ha valaki beteg, rosszul érzi magát, vagy otthoni problémája miatt nem képes a feladat ellátására, ebben ez esetben mást hoztak a helyére. Előtte felvettük a fegyvereket, éles lőszerrel betáraztunk, szépen megborotválkoztunk és 15.30 órára mentünk az alakuló térre, ahol az ügyeletes tiszt ismét eligazított minket, majd 16.00 órakor megtörtént a váltás.
Az őrhelyre a katonákat a felvezető, vagy az őrparancsnok vezette fel, ahol tornyonként megtörtént a váltás. Mire erőteljes menetben körbe értek a több kilométeres úton legalább háromnegyed óra is eltelt.
Váltáskor, különösen éjszaka az őrnek az érkezőkre rá kellett kiáltania, hogy állj ki vagy, jött a válasz, hogy felvezető, vagy őrparancsnok váltással. Ekkor engedte csak a torony aljába a csapatot. Az új őr feljött a toronyba, a régi csak ekkor mehetett le ott jelentést tett az elöljárónak, majd beállt a sor végére és így mentek tovább a következő helyre. A váltás után a tározó helyre mentek, ott a fegyvert egyesével a homokfal felé irányozva ki kellett üríteni, tehát tárat kivenni, azt a tártáskába elrejteni, fegyvert kibiztosítani, csőre rántani, majd elsütni. Csak ezután léphettek be az őrszobára. Ott egy ember kinn maradt az őrszoba előtt azt őrizni, a többiek mehettek pihenni, enni, aludni. Az őrnél a felszerelésen kívül, csak a párttagkönyv, KISZ. tagkönyv és zsebkendő lehetett.
Cigit sem lehetett vinni magunkkal, hisz annak parazsát az ellenség éjszaka messziről megláthatja. Na de egy katona leleményes volt megoldottuk ezt is. A zubbonyom ujját vissza hajtottam, az alá szépen bespájzoltam 4 szál cigit, pár száll gyufát és a gyufás dobozról letépett egy kicsi dörzspapírt. Télen gyufa helyett a seprő cirkából letörtünk egy darabot, ami a hősugárzótól lángra kapott és már pipálhattunk is. Megtanultam két marok között a rejtett cigizést. Természetes volt hogy az első időben minket kopaszokat itt is szívattak. Ha véletlenül elaludt az őr, akkor a váltás szép óvatosan megközelítette a tornyot, majd annak vas lépcsőjébe egy jó nagyot bele rúgtak ami persze marha nagyot szólt. Az őrre természetesen a frász jött, kapkodott össze vissza azt sem tudta hol van, milyen műsorban szerepel. A lentiek persze fetrengtek a röhögéstől.
Szerencsére alám csak egyszer rúgták a tornyot, ennek is meg volt a jutalma, mert mások helyett végig nekem kellett támlásnak lennem.
Egy alkalommal miután lejöttem a toronyból és a jelentésem is befejeztem, az őrparancsnok barátira véve a figurát megkérdezte tőlem, hogy „van egy kis tüzed?”
Én marha, természetesen szolgálatkészen automatikusan nyúltam a zubbony ujjához onnan vigyorogva elővarázsoltam a csiholó eszközöket és már gyújtottam is a szál gyufát. A parancsnok, nevetve közölte, na fiúk megvan az önként jelentkező az őrszoba őrzésére. Na gondoltam ezek után engem nem szívattok meg többet. Tévedtem......
Egy tucat őrség leadása után az öregek is lejjebb adták az előírások betartást. Éjszaka nem vitték végig a váltást, megafonon jött a jelzés, mire a távoli toronyból az őr elindult és egy megbeszélt helyen a kis ösvény lépcsőjénél találkozott össze a váltótársával, és mindenki ment a dolgára. Ezt neveztük csillag váltásnak. Éjjel 02.00 órakor ahogy kell egyedül elindultam a 4. számú őrtoronyba és a szokott helyen össze is találkoztam a másik őrrel.
Mondta, hogy minden rendben van, jó meleg van a toronyban, menjek aludjak egy jót. Elváltunk egymástól és kb. 100 m megtétele után felnéztem a toronyra és azonnal hasra vágtam magam, mert fenn a toronyban valaki állt. Na gondoltam most lebuktunk, vagy elfoglalta az ellenség az őrhelyet, vagy az Ügyeletes tiszt van ott, de hát egyik sem nyerő.
Ahogy azt a nagykönyvből tanítják az utolsó 300 m-t kúszva tettem meg. A torony aljához érve puma léptekkel osontam fel a lépcsőn és ahogy az ajtót kivágtam, elkezdtem röhögve káromkodni. A moslék társam a középen lévő székhez támasztotta a seprőt és arra ráakasztotta a vegyvédelmi köpenyt, mely messziről egy álló alaknak nézett ki. Őrségben történő elalvás tekintetében a tavaszi és nyári időszakban a hajnali óra volt a legveszélyesebb. Amikor jött fel a nap és annak sugara az üvegen keresztül kellemesen melegített, hát könnyen bealudtunk. Ha az őr aludt azt nappal már mersziről lehetett látni, mert hiába volt ülő helyzetben, a feje vagy előre vagy hátra vagy valamelyik oldalra lelógott. Na ezt úgy védtük ki, hogy a forgószék felett lévő reflektor irányító karra felakasztottuk a gázálarc táskát, ami pont az állunk magasságáig lógott. Szépen bele helyeztük az állunkat és az megtartotta a fejünket és marha nagyokat szunyáltunk. Messziről nézve az őr nagyon éberen és feszesen látta el a szolgálatot.
2014. december 3., szerda
2014. december 1., hétfő
Versényi Miklós: Angyalbőrben IV. rész
Az őrszolgálat külön kaja pótlékot kapott, mely általában több rúd
szalámiból állt. Rengeteg kajánk volt, sokszor nem tudtunk megenni
mindent. A sertés telepen lévő kutyusok közül egy kis barna tacsi,
minden este megjelent az őrszobánál vacsorára. Jól bekajált és utána
egész reggelig ott volt velünk, kinn az őrszoba előtt. Fantasztikus kis
kutyus volt, mert megfigyeltük, ha sorkatona jött az épület felé akkor
csóvált meg sem mukkant, ha tiszt közelített azonnal hangos morgásba
kezdett. Kiderült, hogy korábban amikor kicsi volt a régi kiskatonák
tányér sapkával finoman elverték az orrát és így marhára haragudott a
tisztekre. Mivel ügyesen jelzett a kutyus az őrszoba előtt posztoló
kiskatona éjszaka a tűzoltó homokot tároló ládára leülve nyugodtan
aludhatott, mert tiszt észrevétlenül az épületet nem tudta
megközelíteni.
Volt olyan, amikor az őrszolgálat során csodálatos látványban volt részem. Egyik éjszaka a harckocsi lőtér közelében lévő toronyban voltam szolgálatba. A lőtéren éles éjszakai harckocsi lövészet volt. Fantasztikus és félelmetes látványt nyújtott a harckocsik csőtorkolati tüze, a becsapódáskor keletkezett robbanás, valamint a fedélzeti géppuska sorozat lövése, mert a lőszerek nyomjelzősek volta. Olyan érzésem volt, mintha egy háborúba csöppentem volna.
Aki volt katona, az tudja, hogy nagyon szigorúan tiltották a gyűrű viselését. Az egyik este az ágyon fekve beszélgettünk a szomszéd ágyas katona társammal Szén Józsival, aki Egerben lakott és borász volt a szakmája. Nős volt és beszélgettünk a családjáról. Nagyon hiányzott neki a felesége és mutatta az úján a karika gyűrűt és mondta, hogy most csak ez kapcsolja össze a nejével
Jeleztem, hogy ez tilos és kértem, hogy vegye le és tegye a zsebébe. Ekkor elmesélte, hogy egy alakalommal a gyűrű mentette meg az ujját, mert egy nagy hordó a kezét a falhoz nyomta és csak az ékszernek köszönhette, hogy az ujjai nem roncsolódtak. Mutatta, hogy a gyűrű egy kicsit el is deformálódott, tényleg egy kicsit ovális volt.
Másnap reggel 05.00 órakor riadóra ébredtünk. Villám gyorsan öltöztünk, felvettük a fegyvereinket a teljes felszerelést, málhazsákot, szóval mindent, sisakot a fejbe és mivel kiértesítő voltam még 10 társammal együtt, nekünk kellett a leggyorsabban elkészülni. Mint kiértesítőknek az volt a feladatunk, hogy riadókor gépkocsival kivittek minket a tiszti lakótelepre és ott a megadott névsor és címek alapján a tiszteket kiértesítettük, majd gyorsan vissza a laktanyába és folytattuk a ránk osztott egyéb feladatokat.
Szén honvéddel és a többiekkel rohantunk le az Ügyeletes Tiszthez, ott kiosztották a dossziékat, felmásztunk egy Csepel teherautóra, majd tűz a falu határában lévő lakótelepre. Ott a kiértesítést 10 perc alatt végrehajtottuk, és mentünk vissza a laktanyába. Ott már marha nagy volt a rohangálás. Az ÜTI. szoba előtt megállt az autó, nem vártuk meg hogy lenyissák annak hátsó részét, hanem ugráltunk egymás után lefelé. Utánam ugrott le Józsi, majd felkiáltott „ jaj az ujjam „ és felém nyújtotta a kezét. Láttam, hogy az ugrás során a kocsi magasítójába beakadt gyűrű az ujját leszakította, véres húscafat volt az egész, melyből kiállt a csont mint egy nyárs.
Hát most nem védte meg az ujját a nászgyűrű. Gyorsan bele karoltam és futottam vele a gyengélkedőre, ott gyorsan átadtam a felcsernek, majd rohantam vissza a körletbe, ahol az esetet megjelentettem a századparancsnoknak. Pár perc elteltével már hallottuk a katonai mentő szirénázását, vitték szegény társamat a kórházba.
Még a riadó közben hívattak a Törzsfőnöki irodába, ahol a Törzsfőnökön kívül az elhárító tiszt is jelen volt. El kellett mondanom, részletesen, hogy mi történt. Mindenáron azt akarták ráverni a társamra, hogy öncsonkítást végzett, tehát direkt leszakította az ujját és hogy én ebben a bűntársa voltam, mivel nekem mint szomszéd ágyasnak tudnom kellett arról hogy rajta gyűrű volt.
Hát hülye lettem volna elvinni a balhét és menni a futkosóra. Tagadtam mindent mint az állat, főleg az előző esti beszélgetésünket. Felvették a jegyzőkönyvet, majd elküldtek.
Józsi délután érkezett vissza és sajnos két ujjpercét amputálni kellett. Szegénynek nem volt elég a maradandó sérülés, még kapott 30 nap fogda elzárást is.
Másnap reggeli után ezred sorakozót rendeltek el az alakuló téren. A szolgálatot ellátók és a betegeken kívül mindenki ott volt, tőlünk jobbra sorakoztak fel a tisztek.
Az ezredparancsnok ismertette az előző napon történt rendkívüli eseményt, azt hogy egy sorkatonának a gyűrűje miatt leszakadt az ujja. Mikrofon nélkül is félelmetes dörgő hanggal mondta el a vonatkozó szabályokat, majd a legnagyobb meglepetésünkre, az összes tisztet ott előttünk maga elé rendelte. Azok, a parancsnok előtt felsorakoztak, majd parancsra minkét karjukat előre nyújtva ujjaikat szétnyitva meg kellett mutatni, hogy van e a kezükön gyűrű. Hát a legnagyobb megdöbbenésünkre szinte minden második tiszt kenéz ott volt az ékszer. Ott kellett leszedniük és zsebre tenniük. Már-már sajnáltam is a tiszteket, akiknek elég megalázó lehetett, hogy a sorálomlány előtt kapták le őket a tíz körmükről. Volt ám ujjrángatás és nyálazás, de mindeni leküzdötte az ujjáról a gyűrűt.
Folyamatos volt a kiképzésünk. Egyik délelőtt gyalog kivittek minket a laktanya mögötti mezőre, ahol különböző robbanó anyagokat és robbantási technikákat ismertünk meg. Robbantottunk C–4-s Plasztikot, valamint TNT.-t. Nem is gondoltuk, hogy pár gramm robbanó anyag, mekkora károk okozására képes, ha azt megfelelő helyre teszik és megfelelően le van fojtva.
Én egy 10 dkg-s TNT-t robbantottam fel. Maga az anyag hasonlított a nagymamáink által használt mosószappanra. A robbanóanyag középen volt egy kicsi luk fúrva, abba kellett a gyújtózsírorral felszerelt gyutacsot bele helyezni, majd a kanóc végét meg kellett gyújtani. Ezt követően a cuccost a földre letetették velem, hátra arc három lépést előre lépj, harchoz, fejet földre leszorítani, szánkat kitátani és várni mikor jön a nagy bumm. Persze marha nagyokat léptem, hogy minél távolabb legyek a robbanás epicentrumtól, de így is piszok nagyot szólt. Zsenge kis testecském pár centire el is emelkedett a földtől, a fejemre és hátamra apró föld és kődarabok hullottak.
A II. számú hátsó kapu közelében volt egy kis külön álló, két pici ablakkal ellátott épület, az volt a gázkamra. Már maga a megnevezés is igen rossz érzéseket keltett bennünk és természetesen féltünk, hogy mi lesz ha oda be kell majd mennünk. Elérkezett az a nap is amikor elgázosítottak minket.
Az épület előtt oktatási négyszögbe felálltunk, ahol a kiképzőnk megtartotta az eligazítást. Korábban rengetegszer elgyakoroltatták velünk, hogy gázriadó esetén mit kell tennünk. Riadó elrendelése után, venni kellett egy nagy levegőt, ki kellett venni az oldalunkon logó ún. szimat szatyorból a gumi álarcot, azt fel kellett húzni a fejünkre, csatlakozó szelepről eltávolítani a kis gumi lapot, kivenni a táskából a fém szűrő szelencét, aminek vége menetes volt és azt csatlakoztatni kellett az álarchoz, majd kifújni a levegőt, és utána szépen lassan egyenletesen lélegezni. Na az egyenletes légzés persze csak akkor ment, ha álltunk, de amikor ebben kellett futni, harcászkodoni, vagy lövészteknőt ásni az inkább halálhörgéshez hasonlított.
Az épület előtt ismét elgyakoroltatták velünk a mozdulatokat, közben oda érkezett a katonai mentő kocsi teljes állományával, na ettől kezdve volt csak pánik hangulat.
Kinyitották az ajtót, egyszerre 10 embert libasorba betereltek, ott körbe kellett állnunk. A kör közepére belépett a kiképzőnk, elmondta, hogy a szemünkhöz ne nyúljunk, azt ne dörzsöljük engedjük nyugodtan hogy folyjon a könnyünk.
Elővett egy fiolát, annak tetejét letörte, majd az ismeretlen folyadékot a kezében lévő kendőbe öntötte, majd utána a kicsi kamrában körbe-körbe járva azt rázogatta. Pici szúrós szagot lehetett érezni, amikor jött a parancs „ Gázriadó”.
A tanultak szerint felvettük a védőeszközt és azon keresztül nem lehetett érezni semmit a levegőben. Utasítottak minket hogy induljunk el és járkáljunk körbe-körbe, majd levetették velünk a gázálarcot. Na ekkor aztán éreztük csak igazán a gáz jellegzetes szúrós szagát. Az összes nyálkahártyánk elkezdett dolgozni, mert a szó szoros értelmében taknyunk nyálunk egybe folyt, a szemünkből patakzott a könny. Megkönyörültek rajtunk, kinyitották az ajtót, mi pedig a fény felé menekültünk kifelé egymást majd felöklelve. Kinn a tisztesek ordítottak velünk, hogy ne nyúljunk a szemünkhöz, vegyünk egyenletesen mély levegőket. Letöröltük arcunkról, állunkról a nem igazán gusztusos dolgokat, a könnyeink is elapadtak és szép lassan vissza tértünk az életbe.
A seregben nem igazán tudtad, hogy másnap mire ébredsz, minden nap tartogatott valami újat, valami meglepetést. A 70-es évek végén, a vietnami háború tapasztalatai alapján fokozott igény merült fel a gyújtófegyverek elleni védelemre, így a tűz-akadálypálya foglalkozások is ekkor épültek be a csapatok felkészítésének rendszerébe. Hogy fokozzák tovább a tudásunkat és az izgalmainkat elvittek minket a híres és félelmetes tűzpályára Egerbe. Ez tulajdonképpen olyan volt mint egy akadálypálya azzal a különbséggel, hogy körülöttünk minden égett, mindent elborított a láng és a füst. A „lángba borult tereppel” is meg kellett birkóznunk. E feladat lényege, az volt, hogy megszoktassák velünk a tűz közelségét, a lángoló környezetben való helyes mozgást, és azt hogy a nehézségek ellenére is tudjunk koncentrálni a feladatra.
Először egy párunkat elvittek és egy nagy hordóból valami átlátszó gél szerű anyagot kellett merőkanállal nejlon zacskókba kiszedni, majd azokat az akadályokra felkötözni és kiszurkálni, hogy azokon folyjon lefelé, még külön ecsettel is jó sokat szétkenettek velünk. Ekkor tudtuk meg hogy ez az anyag a napalm, melynek az volt a tulajdonsága, hogy ha azt meggyújtották, akkor csak úgy lehetett eloltani, ha az oxigént teljesen elzárták előle, tehát ott, abban a közegben, vagy homokkal teljesen beborítottuk, vagy egy vastag pokróccal lefedtük. Az akadály pályán kívül gyakoroltatták velünk a lángoló harci járműből történő menekülést annak oltását, a lövészárok és egy bábún a képzeletbeli társunk belobban ruhájának oltását.
Mivel nem vagyok egy piromániás gyerek mondanom sem kell egy zabszem sem fért volna a seggembe.
Eljött a pillanat felgyújtották, a pályát. Először az egyik tisztes bemutató jelleggel végig ment azon, majd következtünk mi. Egymás mögé felsorakoztunk, voltak akik egyre hátrább soroltak be, hát féltek na. Gyorsan elfogytak előttem a katonák, én következtem. Ahogy mutatták felhajtottam a begombolt mikádóm nyakát, majd lesz ami lesz, neki iramodtam. Igazából csak egy kicsit éreztem meleget, inkább az zavart hogy nem nagyon láttam a füsttől, hogy hová lépek, hová teszem le a kezem. Sikeresen átmásztam az utolsó akadályon ami egy égő házfalon lévő ablak volt. Na mondom átestem az igaz tűzkeresztségen, de sajna hamar örömködtem.. Az egészet meg kellett ismételni, de most gázálarcban. Mi az nekem hisz imádtam ha a cuccos a fejemen volt, így felkaptam és gyerünk. Most már nem csak a füsttől, de a belülről bepárásodott üvegen sem láttam semmit. Igazából azt lestem és arra figyeltem, hogy mindig a lángfolyosó közepén haladjak. Sikerült ezt az akadályt is leküzdeni a többi tűzoltási gyakorlat már csak játék volt.
Szerencsére ezen a napon senki nem sérült meg és ez volt a lényeg.
Volt olyan, amikor az őrszolgálat során csodálatos látványban volt részem. Egyik éjszaka a harckocsi lőtér közelében lévő toronyban voltam szolgálatba. A lőtéren éles éjszakai harckocsi lövészet volt. Fantasztikus és félelmetes látványt nyújtott a harckocsik csőtorkolati tüze, a becsapódáskor keletkezett robbanás, valamint a fedélzeti géppuska sorozat lövése, mert a lőszerek nyomjelzősek volta. Olyan érzésem volt, mintha egy háborúba csöppentem volna.
Aki volt katona, az tudja, hogy nagyon szigorúan tiltották a gyűrű viselését. Az egyik este az ágyon fekve beszélgettünk a szomszéd ágyas katona társammal Szén Józsival, aki Egerben lakott és borász volt a szakmája. Nős volt és beszélgettünk a családjáról. Nagyon hiányzott neki a felesége és mutatta az úján a karika gyűrűt és mondta, hogy most csak ez kapcsolja össze a nejével
Jeleztem, hogy ez tilos és kértem, hogy vegye le és tegye a zsebébe. Ekkor elmesélte, hogy egy alakalommal a gyűrű mentette meg az ujját, mert egy nagy hordó a kezét a falhoz nyomta és csak az ékszernek köszönhette, hogy az ujjai nem roncsolódtak. Mutatta, hogy a gyűrű egy kicsit el is deformálódott, tényleg egy kicsit ovális volt.
Másnap reggel 05.00 órakor riadóra ébredtünk. Villám gyorsan öltöztünk, felvettük a fegyvereinket a teljes felszerelést, málhazsákot, szóval mindent, sisakot a fejbe és mivel kiértesítő voltam még 10 társammal együtt, nekünk kellett a leggyorsabban elkészülni. Mint kiértesítőknek az volt a feladatunk, hogy riadókor gépkocsival kivittek minket a tiszti lakótelepre és ott a megadott névsor és címek alapján a tiszteket kiértesítettük, majd gyorsan vissza a laktanyába és folytattuk a ránk osztott egyéb feladatokat.
Szén honvéddel és a többiekkel rohantunk le az Ügyeletes Tiszthez, ott kiosztották a dossziékat, felmásztunk egy Csepel teherautóra, majd tűz a falu határában lévő lakótelepre. Ott a kiértesítést 10 perc alatt végrehajtottuk, és mentünk vissza a laktanyába. Ott már marha nagy volt a rohangálás. Az ÜTI. szoba előtt megállt az autó, nem vártuk meg hogy lenyissák annak hátsó részét, hanem ugráltunk egymás után lefelé. Utánam ugrott le Józsi, majd felkiáltott „ jaj az ujjam „ és felém nyújtotta a kezét. Láttam, hogy az ugrás során a kocsi magasítójába beakadt gyűrű az ujját leszakította, véres húscafat volt az egész, melyből kiállt a csont mint egy nyárs.
Hát most nem védte meg az ujját a nászgyűrű. Gyorsan bele karoltam és futottam vele a gyengélkedőre, ott gyorsan átadtam a felcsernek, majd rohantam vissza a körletbe, ahol az esetet megjelentettem a századparancsnoknak. Pár perc elteltével már hallottuk a katonai mentő szirénázását, vitték szegény társamat a kórházba.
Még a riadó közben hívattak a Törzsfőnöki irodába, ahol a Törzsfőnökön kívül az elhárító tiszt is jelen volt. El kellett mondanom, részletesen, hogy mi történt. Mindenáron azt akarták ráverni a társamra, hogy öncsonkítást végzett, tehát direkt leszakította az ujját és hogy én ebben a bűntársa voltam, mivel nekem mint szomszéd ágyasnak tudnom kellett arról hogy rajta gyűrű volt.
Hát hülye lettem volna elvinni a balhét és menni a futkosóra. Tagadtam mindent mint az állat, főleg az előző esti beszélgetésünket. Felvették a jegyzőkönyvet, majd elküldtek.
Józsi délután érkezett vissza és sajnos két ujjpercét amputálni kellett. Szegénynek nem volt elég a maradandó sérülés, még kapott 30 nap fogda elzárást is.
Másnap reggeli után ezred sorakozót rendeltek el az alakuló téren. A szolgálatot ellátók és a betegeken kívül mindenki ott volt, tőlünk jobbra sorakoztak fel a tisztek.
Az ezredparancsnok ismertette az előző napon történt rendkívüli eseményt, azt hogy egy sorkatonának a gyűrűje miatt leszakadt az ujja. Mikrofon nélkül is félelmetes dörgő hanggal mondta el a vonatkozó szabályokat, majd a legnagyobb meglepetésünkre, az összes tisztet ott előttünk maga elé rendelte. Azok, a parancsnok előtt felsorakoztak, majd parancsra minkét karjukat előre nyújtva ujjaikat szétnyitva meg kellett mutatni, hogy van e a kezükön gyűrű. Hát a legnagyobb megdöbbenésünkre szinte minden második tiszt kenéz ott volt az ékszer. Ott kellett leszedniük és zsebre tenniük. Már-már sajnáltam is a tiszteket, akiknek elég megalázó lehetett, hogy a sorálomlány előtt kapták le őket a tíz körmükről. Volt ám ujjrángatás és nyálazás, de mindeni leküzdötte az ujjáról a gyűrűt.
Folyamatos volt a kiképzésünk. Egyik délelőtt gyalog kivittek minket a laktanya mögötti mezőre, ahol különböző robbanó anyagokat és robbantási technikákat ismertünk meg. Robbantottunk C–4-s Plasztikot, valamint TNT.-t. Nem is gondoltuk, hogy pár gramm robbanó anyag, mekkora károk okozására képes, ha azt megfelelő helyre teszik és megfelelően le van fojtva.
Én egy 10 dkg-s TNT-t robbantottam fel. Maga az anyag hasonlított a nagymamáink által használt mosószappanra. A robbanóanyag középen volt egy kicsi luk fúrva, abba kellett a gyújtózsírorral felszerelt gyutacsot bele helyezni, majd a kanóc végét meg kellett gyújtani. Ezt követően a cuccost a földre letetették velem, hátra arc három lépést előre lépj, harchoz, fejet földre leszorítani, szánkat kitátani és várni mikor jön a nagy bumm. Persze marha nagyokat léptem, hogy minél távolabb legyek a robbanás epicentrumtól, de így is piszok nagyot szólt. Zsenge kis testecském pár centire el is emelkedett a földtől, a fejemre és hátamra apró föld és kődarabok hullottak.
A II. számú hátsó kapu közelében volt egy kis külön álló, két pici ablakkal ellátott épület, az volt a gázkamra. Már maga a megnevezés is igen rossz érzéseket keltett bennünk és természetesen féltünk, hogy mi lesz ha oda be kell majd mennünk. Elérkezett az a nap is amikor elgázosítottak minket.
Az épület előtt oktatási négyszögbe felálltunk, ahol a kiképzőnk megtartotta az eligazítást. Korábban rengetegszer elgyakoroltatták velünk, hogy gázriadó esetén mit kell tennünk. Riadó elrendelése után, venni kellett egy nagy levegőt, ki kellett venni az oldalunkon logó ún. szimat szatyorból a gumi álarcot, azt fel kellett húzni a fejünkre, csatlakozó szelepről eltávolítani a kis gumi lapot, kivenni a táskából a fém szűrő szelencét, aminek vége menetes volt és azt csatlakoztatni kellett az álarchoz, majd kifújni a levegőt, és utána szépen lassan egyenletesen lélegezni. Na az egyenletes légzés persze csak akkor ment, ha álltunk, de amikor ebben kellett futni, harcászkodoni, vagy lövészteknőt ásni az inkább halálhörgéshez hasonlított.
Az épület előtt ismét elgyakoroltatták velünk a mozdulatokat, közben oda érkezett a katonai mentő kocsi teljes állományával, na ettől kezdve volt csak pánik hangulat.
Kinyitották az ajtót, egyszerre 10 embert libasorba betereltek, ott körbe kellett állnunk. A kör közepére belépett a kiképzőnk, elmondta, hogy a szemünkhöz ne nyúljunk, azt ne dörzsöljük engedjük nyugodtan hogy folyjon a könnyünk.
Elővett egy fiolát, annak tetejét letörte, majd az ismeretlen folyadékot a kezében lévő kendőbe öntötte, majd utána a kicsi kamrában körbe-körbe járva azt rázogatta. Pici szúrós szagot lehetett érezni, amikor jött a parancs „ Gázriadó”.
A tanultak szerint felvettük a védőeszközt és azon keresztül nem lehetett érezni semmit a levegőben. Utasítottak minket hogy induljunk el és járkáljunk körbe-körbe, majd levetették velünk a gázálarcot. Na ekkor aztán éreztük csak igazán a gáz jellegzetes szúrós szagát. Az összes nyálkahártyánk elkezdett dolgozni, mert a szó szoros értelmében taknyunk nyálunk egybe folyt, a szemünkből patakzott a könny. Megkönyörültek rajtunk, kinyitották az ajtót, mi pedig a fény felé menekültünk kifelé egymást majd felöklelve. Kinn a tisztesek ordítottak velünk, hogy ne nyúljunk a szemünkhöz, vegyünk egyenletesen mély levegőket. Letöröltük arcunkról, állunkról a nem igazán gusztusos dolgokat, a könnyeink is elapadtak és szép lassan vissza tértünk az életbe.
A seregben nem igazán tudtad, hogy másnap mire ébredsz, minden nap tartogatott valami újat, valami meglepetést. A 70-es évek végén, a vietnami háború tapasztalatai alapján fokozott igény merült fel a gyújtófegyverek elleni védelemre, így a tűz-akadálypálya foglalkozások is ekkor épültek be a csapatok felkészítésének rendszerébe. Hogy fokozzák tovább a tudásunkat és az izgalmainkat elvittek minket a híres és félelmetes tűzpályára Egerbe. Ez tulajdonképpen olyan volt mint egy akadálypálya azzal a különbséggel, hogy körülöttünk minden égett, mindent elborított a láng és a füst. A „lángba borult tereppel” is meg kellett birkóznunk. E feladat lényege, az volt, hogy megszoktassák velünk a tűz közelségét, a lángoló környezetben való helyes mozgást, és azt hogy a nehézségek ellenére is tudjunk koncentrálni a feladatra.
Először egy párunkat elvittek és egy nagy hordóból valami átlátszó gél szerű anyagot kellett merőkanállal nejlon zacskókba kiszedni, majd azokat az akadályokra felkötözni és kiszurkálni, hogy azokon folyjon lefelé, még külön ecsettel is jó sokat szétkenettek velünk. Ekkor tudtuk meg hogy ez az anyag a napalm, melynek az volt a tulajdonsága, hogy ha azt meggyújtották, akkor csak úgy lehetett eloltani, ha az oxigént teljesen elzárták előle, tehát ott, abban a közegben, vagy homokkal teljesen beborítottuk, vagy egy vastag pokróccal lefedtük. Az akadály pályán kívül gyakoroltatták velünk a lángoló harci járműből történő menekülést annak oltását, a lövészárok és egy bábún a képzeletbeli társunk belobban ruhájának oltását.
Mivel nem vagyok egy piromániás gyerek mondanom sem kell egy zabszem sem fért volna a seggembe.
Eljött a pillanat felgyújtották, a pályát. Először az egyik tisztes bemutató jelleggel végig ment azon, majd következtünk mi. Egymás mögé felsorakoztunk, voltak akik egyre hátrább soroltak be, hát féltek na. Gyorsan elfogytak előttem a katonák, én következtem. Ahogy mutatták felhajtottam a begombolt mikádóm nyakát, majd lesz ami lesz, neki iramodtam. Igazából csak egy kicsit éreztem meleget, inkább az zavart hogy nem nagyon láttam a füsttől, hogy hová lépek, hová teszem le a kezem. Sikeresen átmásztam az utolsó akadályon ami egy égő házfalon lévő ablak volt. Na mondom átestem az igaz tűzkeresztségen, de sajna hamar örömködtem.. Az egészet meg kellett ismételni, de most gázálarcban. Mi az nekem hisz imádtam ha a cuccos a fejemen volt, így felkaptam és gyerünk. Most már nem csak a füsttől, de a belülről bepárásodott üvegen sem láttam semmit. Igazából azt lestem és arra figyeltem, hogy mindig a lángfolyosó közepén haladjak. Sikerült ezt az akadályt is leküzdeni a többi tűzoltási gyakorlat már csak játék volt.
Szerencsére ezen a napon senki nem sérült meg és ez volt a lényeg.
Első napom törzsfőnökként
A "tartalékos akadémia" elvégzése után néhány nappal kapom a behívót, hogy menjek már be a Kieg-re, mert dolguk lenne velem. Az ilyen szívélyes kérésnek nem mond ellent az ember, még ha csak néhány nappal van túl egy 3 hónapos vendéglátáson. Hát mondja nekem a nagyon kedves őrnagy, hogy piszkosul gratulál a suliba elért eredményemért és örüljek én is, mert Főcsoportfőnök javaslatára Cinege szaki előléptetett hadnaggyá és ha lúd, legyen kövér, kineveznek a 305. Területvédelmi Ezred Műszaki Zászlóaljának a törzsfőnökének (bizony-bizony nencsak az indiánoknál vannak törzsfőnökök). Még 6 hónap hogy 25 legyek! Ez mintha egy kicsit korai lenne! Megnyugtatott, hogy majd beletanulok. Búcsú előtt megsúgta, hogy augusztus tájékán számoljak egy több napos behívásra. Úgy rendezzem a munkahelyi és leginkább a családi dolgaimat. Ekkor már két fiú boldog apukája voltam. Persze ezt már tudták, valószínű ezért volt ez a kedves figyelmeztetés. Alig egy hét újabb behívó. Gondolhatjátok dobtam egy hátast. Tüzetesen elolvasva már nem volt vészes, mert csak a "szeretetcsomagot" felvenni hívtak. Menetem! Jó sok szabadsággal az asszonnyal és a gyerkőcökkel elütöttük a nyarat. Pótoltuk az elmaradást. Vállalati üdülő, és tettestársai. Rendesen, tisztességesen 1 hónappal a bevonulás előtt jött az ígért behívó, aztán az adott pillanatban felöltöz, vonatra fel, irány Edelény. Népes csapat gyűlt össze, tisztek és tiszthelyettesek. Komoly klikkek alakultak ki, de én nem találtam a helyem. Nekem senki nem volt ismerős csak az előbb említett őrnagy. Üdvözöltük egymást és ő ment a dolgára. Ő volt személyzetis. Arra nem emlékszem, hogy mi a pontos neve ennek a beosztásnak, de a személyzetis fedi a munkakörét. Kb. 150-200-an lehettünk és mindenkit névről, arcról azonosítani tudott. Elnézést kért, ha valakinek keresztnevét nem jól tudta! Egy két lábon járó "facebook". Egy asztalkánál kellett jelentkezni egy pár sorkatona írnoknál. Ment a röhögcsélés, sztorizgatás csak én voltam kuka. Mikor sorra kerültem odalibbent egy pocakos ales és rettenetes arroganciával kérdőre von, hogy miért ér a hajam a hátam közepéig (ja kérem, fiatalon még a haj is másként nő!). Mondom neki, hogy azért mert megnőtt és én így szeretem. A decibelen srófolt még, hogy az egész csapat észrevegye, ha már a termete erre alkalmatlan volt. Ismeretlen emberekkel nem szoktam szájalni, úgy hogy megkérdeztem miért is érdekli. Az arcszíne párttagkönyvszinűre változott és ordítva hívta az őrnagyot. Az töredelmesen bevallotta, hogy nekem itt a helyem és nem csak erre tévedtem, nekem meg megsúgta hogy ez a fazon az Ezredtörzsfőnök, a Minisztériumból .
-A behívón ott van hogy rövid hajjal vonuljon be!
-Az enyémen nem! Az biztos!
-De!
-Fogadjunk egy láda sörbe! Mondom az ales-nek. Most már arcoskodtam, mert ismertem.
Ordított az őrnagynak, hozza ide a behívómat bizonyítéknak. Gondolhatjátok, ekkor már mindenki minket figyelt, megszünt az adminisztráció. Az őrnagy halkan, megszeppenve mondja, hogy a tiszteknek nem írták rá!
-Na, ales elvtárs bukott egy láda sört! Fütty, ováció!
-De, ha nagyon akarja minden gond nélkül levágatom a hajam, mert az enyém megnő! Jeleztem a meglehetősen magas homlokára.
Akkora közönség előtt még nem dolgozott a figaró. Mindenki miket nézet. Minden levágott tincs után férfias moraj. Délután a szinház(mozi)teremben fejtágítás bemutatkozás. A gyomorbajos parancsnok sablonszövege után a kedvenc alesem kezdett jópofizni. Hogy ő milyen nagyszerű parancsnok és mennyire nagyrabecsüli a közvetlen munkatársait. Ezért a színpadra hívja a zászlóaljak törzsfőnökeit (a pk-k már ott voltak) Olvassák a neveket és a kollégák ballagnak ki szép sorba. Nem lehetett túl sokáig halogatni, rám került a sor. Még mindig egyedül ücsörögtem, de nagy-nagy szimpátiával kisérve. Ne tudjátok meg mi történt amikor felálltam... Felfordult a kultúrház, röhögés, nyerítés, lábdobogás. Szóval minden, amit egy igazi sztár kaphat a rajogóitól. Nem kapkodtam el a felmenetelt. Sütkéreztem a népszerűségbe. Soha nem kellett bemutatkoznom a báziscsapat előtt, egy életre megjegyezték ki a Műszaki Zászlóalj törzsfőnöke. Valami olyasmit súgott a fülembe az ales, hogy mondhattam volna, hogy mi a beosztásom, akkor nem cirkuszol. Ugyanolyan nyájas vigyor közepette visszasúgtam, hogy nem kérdezte. Néhány nap múlva jön egy valaki, hogy az esti civil-katonai találkozóra személyesen meghívott az ales. Mondom oda csak parancsnokok hivatalosak. A válasz Igen! Jól tudom. ...és Ön hadnagy elvtárs! Jót boroztunk a tanácselnök "dácsáján". Csodálatos emberekkel ismerkedtem meg. A mi zászlóaljunk volt az egyetlen ahol nem volt hivatásos. Nálunk mindenki hobbi katona volt. Ment is a munka rendesen! Iglói Gyula pk. civilben a Hejőcsabai Cement és Mészmű vagy vezérigazgatója, vagy a főmérnöke (erre már nem emlékszem) tökéletes szervező volt, kiválóan összefogta a csapatot. Rengeteget tanultam tőle! Mindenben egyetértettünk, jó volt vele dolgozni! Az volt a legfőbb elv, hogy "Mindenki úgy menjen haza, ahogy jött! Épségbe, egészségbe". És ebből nem engedtünk! Nagyszerű érzés volt egy apámkorabeli ember teljes bizalmát élvezni! A két hetes összeröfenést már főhadnagyként zártam. Így esett, hogy egy évben kétszer léptem elő.
-A behívón ott van hogy rövid hajjal vonuljon be!
-Az enyémen nem! Az biztos!
-De!
-Fogadjunk egy láda sörbe! Mondom az ales-nek. Most már arcoskodtam, mert ismertem.
Ordított az őrnagynak, hozza ide a behívómat bizonyítéknak. Gondolhatjátok, ekkor már mindenki minket figyelt, megszünt az adminisztráció. Az őrnagy halkan, megszeppenve mondja, hogy a tiszteknek nem írták rá!
-Na, ales elvtárs bukott egy láda sört! Fütty, ováció!
-De, ha nagyon akarja minden gond nélkül levágatom a hajam, mert az enyém megnő! Jeleztem a meglehetősen magas homlokára.
Akkora közönség előtt még nem dolgozott a figaró. Mindenki miket nézet. Minden levágott tincs után férfias moraj. Délután a szinház(mozi)teremben fejtágítás bemutatkozás. A gyomorbajos parancsnok sablonszövege után a kedvenc alesem kezdett jópofizni. Hogy ő milyen nagyszerű parancsnok és mennyire nagyrabecsüli a közvetlen munkatársait. Ezért a színpadra hívja a zászlóaljak törzsfőnökeit (a pk-k már ott voltak) Olvassák a neveket és a kollégák ballagnak ki szép sorba. Nem lehetett túl sokáig halogatni, rám került a sor. Még mindig egyedül ücsörögtem, de nagy-nagy szimpátiával kisérve. Ne tudjátok meg mi történt amikor felálltam... Felfordult a kultúrház, röhögés, nyerítés, lábdobogás. Szóval minden, amit egy igazi sztár kaphat a rajogóitól. Nem kapkodtam el a felmenetelt. Sütkéreztem a népszerűségbe. Soha nem kellett bemutatkoznom a báziscsapat előtt, egy életre megjegyezték ki a Műszaki Zászlóalj törzsfőnöke. Valami olyasmit súgott a fülembe az ales, hogy mondhattam volna, hogy mi a beosztásom, akkor nem cirkuszol. Ugyanolyan nyájas vigyor közepette visszasúgtam, hogy nem kérdezte. Néhány nap múlva jön egy valaki, hogy az esti civil-katonai találkozóra személyesen meghívott az ales. Mondom oda csak parancsnokok hivatalosak. A válasz Igen! Jól tudom. ...és Ön hadnagy elvtárs! Jót boroztunk a tanácselnök "dácsáján". Csodálatos emberekkel ismerkedtem meg. A mi zászlóaljunk volt az egyetlen ahol nem volt hivatásos. Nálunk mindenki hobbi katona volt. Ment is a munka rendesen! Iglói Gyula pk. civilben a Hejőcsabai Cement és Mészmű vagy vezérigazgatója, vagy a főmérnöke (erre már nem emlékszem) tökéletes szervező volt, kiválóan összefogta a csapatot. Rengeteget tanultam tőle! Mindenben egyetértettünk, jó volt vele dolgozni! Az volt a legfőbb elv, hogy "Mindenki úgy menjen haza, ahogy jött! Épségbe, egészségbe". És ebből nem engedtünk! Nagyszerű érzés volt egy apámkorabeli ember teljes bizalmát élvezni! A két hetes összeröfenést már főhadnagyként zártam. Így esett, hogy egy évben kétszer léptem elő.
Versényi Miklós: Angyalbőrben III. rész
Kiképzést kaptam a mezőgazdasági munkából is, én aki a mai napig nem
tudom megkülönböztetni a libát a kacsától, a gazt a nemes növénytől.
Szegény anyósom egyszer kért meg hogy a kiskertben kapáljak, de már az
első sor után kivette a kezemből a szerszámot, mert minden ami zöld volt
én kivertem.
Egyik hajnalban épp hogy kezdett világosodni, csendben keltegettek, hogy mivel erős gyerek vagyok mennem kell az ezred saját sertés telepére, mert disznókat fognak elszállítani és menni kell kocsira felrakni a jószágokat. Próbáltam jelezni, hogy városi gyerek vagyok, én még közelről sem láttam disznót, de a válasz egyszerű volt, katona ne magyarázza meg. Parancs értettem és már öltöztem is. A telepre leérve beléptem egy derék magasságig érő beton karámba. Kinyitották az ajtót, bentről félelmetes hörgések horkantások hallatszottak, majd kirontott egy rózsaszínű szörny, mire én rögtön felugrottam a karám tetejére és onnan néztem a nagy küzdelmet. Valaki elkapta a fülét, egy hátul a farkát, majd oda vonszolták a kocsihoz. Rám kiáltottak, hogy tegyem a karom a hasa alá és nyomjuk fel a kocsira. Na ez a technológia már nekem is tetszett és így gyorsan felpakoltunk vagy 20 db-t. A csata után mentem vissza a körletbe, de olyan disznószaros volt a zubbonyom ujja, hogy azonnal küldtek a szolgálat vezetőhöz ruha cserére. Rám is fért, mer már untam azt a csúnya fekete színű gyakorlót.
Máskor kivittek minket külső körlet, vagyis az udvar rendbe tételére. Nem nézték ki vagy, nem kérdezték, hogy tudod e csinálni vagy sem, sorban osztották és adták a kezedbe a szerszámot. Na én megkaptam Dózsa parasztjainak fegyverét, egy klassz kincstári kaszát a hozzá való fenő kővel és annak tokjával. Mint a nagyok a tokot feltettem a derekamra és kezemben a kaszával elindultam a síkra harcolni. Mutatták, hogy melyik árkot kell lekaszálnom. No most egy árok kaszálás, még a menőknek is komoly harci feladat, nem olyannak, aki azt sem tudta, hogy kell azt megfogni.
Megálltam az árok tetején és mint a nagyok felállítottam a kaszát, ráköptem a vasra és a nálam lévő fenő kővel össze vissza húzgálva el kezdtem azt fenni, ahogy a filmekben láttam. Kezem alatt nagyon szépen pengett a kasza, hisz a követ nem alul az élnél, hanem fenn a tetején húzgáltam. Figyeltem mikor néz oda az őrmester és akkor még jobban pengettem. De ezt sokáig nem tudtam csinálni, így hát egy életem egy halálom nincs mese itt kaszálni kell. Igen ám, de azt sem tudtam, hogy kell fogni és merre kell csapkodni, mert én fonákjára fogtam meg a nyelet.
Na mindegy lendítettem, majd suhintottam és egy jól irányzott csapással rögtön a hegyét bele vágtam a földbe. Ekkor egy mély mentori hang megszólalt mögöttem. Mit csinál honvéd elvtárs, így el fogja törni a hegyét.
Megfordultam a hang irányába és ekkor eldobtam a kezemből mindent és két kézzel szalutáltam, hisz nem volt más aki megszólított, mint maga az ezred parancsnoka. Ekkor már oda is lépett velem szemben én rendesen ahogy tanították, vigyázzba vertem magam és szabályosan lejelentkeztem. Az ezredes megkérdezte, hogy mi a feladatom, én azonnal határozottan jelentettem, hogy kaszálnom kellene, de szerintem ez bal kezes kasza és hát azzal nem igazán megy. A parancsnok jót nevetett és megkérdezte honnan jöttem és hogy kaszáltam e már valaha. Jelentettem, hogy városi gyerek vagyok és kaszát csak filmen láttam.
Mosolyogva elkérte a „ fegyvert”, majd egy pár perces bemutatót tartott annak helyes használatáról, majd eltávozott. Én a tanultak szerint próbáltam utánozni a mozdulatot, de a harmadik csapás után megint pengett a kasza, így azt mielőtt tényleg eltörtem volna, vagy a saját lábamba bele vágnám, kivették a kezemből. Tudtam, hogy ilyen komoly szakmunkával többet nem fognak megbízni.
A laktanya közvetlen közelében szőlő ültetvények voltak, így a fürtök érési idejéről is leckét kaptam.
Egy szép augusztus végi napon kapus szolgálatot láttam el, mely marha unalmas volt, hisz a falun kívül, közvetlen az Eger felé vezető út mellett voltunk. Semmit nem lehetett látni, néha elment egy egy gépkocsi és busz.
A kapuval szemben az út másik oldalán szőlő volt telepítve. Beesteledett, én meg úgy gondoltam, hogy átlopózom és szedek egy kis friss gyümölcsöt. Magamhoz vettem egy barna színű katona táskát és azt jól tele szedtem. A kapus szobában aztán világosban láttuk, hogy kemény és még nagyon savanyúak a szemek, így hát azt mind ki kellett dobni.
Másnap délelőtt kinn álltam a kapu előtt és jött a gazda, hogy Ő a parancsnokhoz akar menni, mert egy katona az éjjel lopott a szőlőjéből. Na rögtön mondtam, hogy ilyen apró cseprő dolgokkal nem lehet zavarni az ezredes elvtársat, de honnan veszi, hogy katona járt ott. Rögtön hívott, hogy menjek nézzem meg a nyomokat. Mentem utána és így világosban lehetett látni, hogy a paraszt az ültetvényt kb. 3 m-s sávban felszántotta és el is gereblyézte, hogy látni lehessen ha valaki a védősávon behatolt. Szépen ott volt a ki és befelé vezető lábnyom csapásom. A lábnyomban jól lehetett látni, hogy az surranótól származik. Mondtam, hogy hát ez nagyon csúnya dolog, de hát úgy sem lehet megtalálni a cipő gazdáját. A muksó verte a balhét, hogy ha megnézheti a katonák surranójának talpát, akkor majd Ő felismeri ki volt a tettes. Nevetve közöltem vele, hogy jöjjön bátyám van itt vagy kétezer katona nézze végig a bakancsokat. Leesett állal káromkodva távozott.
Egyébként itt hallottam egy mondást, mely szerint azért olyan savanyú az Abasári bor, mert korán még éretlenül leszedik a szőlőt, nehogy a szomszéd gazda ellopja.
Abasárra vissza térve, abban az időben nem igazán szerették a katonákat a faluban. Egyik hétvégén valami bál -féle volt a kultúrházban és kimenő alkalmával több társammal kissé harmatos állapotban oda benéztünk. A helyi pasik csúnyán, a csajok megvetően néztek ránk amit nem tudtunk mire vélni, hisz abban az időben még vidéken szerették és tisztelték a katonákat. Falusi szokás szerint a lányok anyukájuk kíséretével és felügyeletük mellett szépen ültek körben a fal mellett és várták, hogy valaki táncba vigye őket. Igen szemre való menyecskék voltak – bár egy katonát akkor minden megoldás érdekelt – rögtön be is vetettem magam, hogy megmutassam miként ropja egy Tiszaújvárosi géppuskalábú Travolta.
Vikszos bajszom úgy állt, mint az öreg bika szarva, ezért ahogy szokás volt oda léptem az egyik csaj anyjához és megkérdeztem, hogy elvihetem e egy táncra a lányát. Csúnya nézéssel kikosaraztak, és még további két alkalommal jártam hasonlóan. Társaimat is elhajtották, mint a legyet amit nem tudtunk mire vélni.
Fogtunk egy nyelvet, egy helyi srácot akinek még aránylag forgott a nyelve és a falat is el tudta engedni. Ő mondta el, hogy azért nem szeretik a faluban a katonákat, mert a Bözsinek vagy nyolcan gyereket csináltak, de leginkább azért, mert egy évvel korábban a szüreti bálban tömegverekedés volt természetesen katonai részvétellel. A bunyónak úgy lett vége, hogy a laktanyából megérkezett egy teherautónyi kiskatona, akik gumibottal szétvertek mindenkit.
Ezek után nem igazán mentünk a községbe, inkább a Markazi és a Visontai boros pincéket látogattuk meg néha napján.
Századparancsnokunk Rózsa Sándor őrnagy, aki egy kis alacsony nagy bajuszú és igen nagyhangú ember volt. Többször fehér kesztyűben jött be a körletbe, hogy a takarítás minőségét leellenőrizze. Az ellenőrzés nem sokáig tartott, mert az ajtón belépve felnyúlt és végig húzta az ujjait az ajtótok tetején és már ordított is, hogy takarítást megkezdeni.
Parancsnokuk, egyébként egy nagyon jólelkű emberséges, segítőkész, megértő és gondviselő ember volt.
Egy alkalommal amikor a parancsnoki irodában az írnoknak segédkeztem, szem és fültanúja voltam egy párbeszédnek, mely az őrnagy és egy pár napja oda áthelyezett öreg honvéd között zajlott le. Ez a srác mint kiderült róla egy nevelhetetlen, állandóan fenyítés alatt álló trehány katona volt, aki nemrég jött ki a futkosóról.
A futkosó az egy katonai börtön, büntető zászlóalj, ami a nevét arról kapta, hogy állítólag az ott lévő katonáknak, mindent futva kellett csinálniuk. Az ott eltöltött idő nem számított be a szolgálati időbe.
Berendelte az irodába a srácot és atyáskodó hangon a következőket mondta neki.
„ Honvéd elvtárs elolvastam a maga előéletére vonatkozó dicsérő-fenyítő lapját és hát látom, hogy magával igen sok probléma volt.
A szolgálatból már csak pár napja van hátra, arra kérem, hogy ezen idő alatt amíg itt a századnál tartózkodik húzza meg magát, ne csináljon hülyeségeket és akkor nem lesz problémánk, nem akasztjuk össze a bajuszunkat.
Majd mosolyogva folytatta, egyébként Rózsa Sándornak őrnagy vagyok.”
A katona vigyorogni kezdett, majd megszólalt „ hát ha maga a Rózsa Sándor, akkor én meg a Hófehérke és a hét törpe vagyok.”
Majdnem kitört belőlem a röhögés, amikor hirtelen az őrnagy üvöltése zökkentett vissza a mesevilágból. „ Takarodjon innen, nem is akarom látni magát, három nap fogda elöljáró megsértése miatt.”
A srác csak nevetett, össze szedte a cuccait és ment le a fogdába. Hát tényleg voltak őrült fazonok a seregben.
Egyik hajnalban épp hogy kezdett világosodni, csendben keltegettek, hogy mivel erős gyerek vagyok mennem kell az ezred saját sertés telepére, mert disznókat fognak elszállítani és menni kell kocsira felrakni a jószágokat. Próbáltam jelezni, hogy városi gyerek vagyok, én még közelről sem láttam disznót, de a válasz egyszerű volt, katona ne magyarázza meg. Parancs értettem és már öltöztem is. A telepre leérve beléptem egy derék magasságig érő beton karámba. Kinyitották az ajtót, bentről félelmetes hörgések horkantások hallatszottak, majd kirontott egy rózsaszínű szörny, mire én rögtön felugrottam a karám tetejére és onnan néztem a nagy küzdelmet. Valaki elkapta a fülét, egy hátul a farkát, majd oda vonszolták a kocsihoz. Rám kiáltottak, hogy tegyem a karom a hasa alá és nyomjuk fel a kocsira. Na ez a technológia már nekem is tetszett és így gyorsan felpakoltunk vagy 20 db-t. A csata után mentem vissza a körletbe, de olyan disznószaros volt a zubbonyom ujja, hogy azonnal küldtek a szolgálat vezetőhöz ruha cserére. Rám is fért, mer már untam azt a csúnya fekete színű gyakorlót.
Máskor kivittek minket külső körlet, vagyis az udvar rendbe tételére. Nem nézték ki vagy, nem kérdezték, hogy tudod e csinálni vagy sem, sorban osztották és adták a kezedbe a szerszámot. Na én megkaptam Dózsa parasztjainak fegyverét, egy klassz kincstári kaszát a hozzá való fenő kővel és annak tokjával. Mint a nagyok a tokot feltettem a derekamra és kezemben a kaszával elindultam a síkra harcolni. Mutatták, hogy melyik árkot kell lekaszálnom. No most egy árok kaszálás, még a menőknek is komoly harci feladat, nem olyannak, aki azt sem tudta, hogy kell azt megfogni.
Megálltam az árok tetején és mint a nagyok felállítottam a kaszát, ráköptem a vasra és a nálam lévő fenő kővel össze vissza húzgálva el kezdtem azt fenni, ahogy a filmekben láttam. Kezem alatt nagyon szépen pengett a kasza, hisz a követ nem alul az élnél, hanem fenn a tetején húzgáltam. Figyeltem mikor néz oda az őrmester és akkor még jobban pengettem. De ezt sokáig nem tudtam csinálni, így hát egy életem egy halálom nincs mese itt kaszálni kell. Igen ám, de azt sem tudtam, hogy kell fogni és merre kell csapkodni, mert én fonákjára fogtam meg a nyelet.
Na mindegy lendítettem, majd suhintottam és egy jól irányzott csapással rögtön a hegyét bele vágtam a földbe. Ekkor egy mély mentori hang megszólalt mögöttem. Mit csinál honvéd elvtárs, így el fogja törni a hegyét.
Megfordultam a hang irányába és ekkor eldobtam a kezemből mindent és két kézzel szalutáltam, hisz nem volt más aki megszólított, mint maga az ezred parancsnoka. Ekkor már oda is lépett velem szemben én rendesen ahogy tanították, vigyázzba vertem magam és szabályosan lejelentkeztem. Az ezredes megkérdezte, hogy mi a feladatom, én azonnal határozottan jelentettem, hogy kaszálnom kellene, de szerintem ez bal kezes kasza és hát azzal nem igazán megy. A parancsnok jót nevetett és megkérdezte honnan jöttem és hogy kaszáltam e már valaha. Jelentettem, hogy városi gyerek vagyok és kaszát csak filmen láttam.
Mosolyogva elkérte a „ fegyvert”, majd egy pár perces bemutatót tartott annak helyes használatáról, majd eltávozott. Én a tanultak szerint próbáltam utánozni a mozdulatot, de a harmadik csapás után megint pengett a kasza, így azt mielőtt tényleg eltörtem volna, vagy a saját lábamba bele vágnám, kivették a kezemből. Tudtam, hogy ilyen komoly szakmunkával többet nem fognak megbízni.
A laktanya közvetlen közelében szőlő ültetvények voltak, így a fürtök érési idejéről is leckét kaptam.
Egy szép augusztus végi napon kapus szolgálatot láttam el, mely marha unalmas volt, hisz a falun kívül, közvetlen az Eger felé vezető út mellett voltunk. Semmit nem lehetett látni, néha elment egy egy gépkocsi és busz.
A kapuval szemben az út másik oldalán szőlő volt telepítve. Beesteledett, én meg úgy gondoltam, hogy átlopózom és szedek egy kis friss gyümölcsöt. Magamhoz vettem egy barna színű katona táskát és azt jól tele szedtem. A kapus szobában aztán világosban láttuk, hogy kemény és még nagyon savanyúak a szemek, így hát azt mind ki kellett dobni.
Másnap délelőtt kinn álltam a kapu előtt és jött a gazda, hogy Ő a parancsnokhoz akar menni, mert egy katona az éjjel lopott a szőlőjéből. Na rögtön mondtam, hogy ilyen apró cseprő dolgokkal nem lehet zavarni az ezredes elvtársat, de honnan veszi, hogy katona járt ott. Rögtön hívott, hogy menjek nézzem meg a nyomokat. Mentem utána és így világosban lehetett látni, hogy a paraszt az ültetvényt kb. 3 m-s sávban felszántotta és el is gereblyézte, hogy látni lehessen ha valaki a védősávon behatolt. Szépen ott volt a ki és befelé vezető lábnyom csapásom. A lábnyomban jól lehetett látni, hogy az surranótól származik. Mondtam, hogy hát ez nagyon csúnya dolog, de hát úgy sem lehet megtalálni a cipő gazdáját. A muksó verte a balhét, hogy ha megnézheti a katonák surranójának talpát, akkor majd Ő felismeri ki volt a tettes. Nevetve közöltem vele, hogy jöjjön bátyám van itt vagy kétezer katona nézze végig a bakancsokat. Leesett állal káromkodva távozott.
Egyébként itt hallottam egy mondást, mely szerint azért olyan savanyú az Abasári bor, mert korán még éretlenül leszedik a szőlőt, nehogy a szomszéd gazda ellopja.
Abasárra vissza térve, abban az időben nem igazán szerették a katonákat a faluban. Egyik hétvégén valami bál -féle volt a kultúrházban és kimenő alkalmával több társammal kissé harmatos állapotban oda benéztünk. A helyi pasik csúnyán, a csajok megvetően néztek ránk amit nem tudtunk mire vélni, hisz abban az időben még vidéken szerették és tisztelték a katonákat. Falusi szokás szerint a lányok anyukájuk kíséretével és felügyeletük mellett szépen ültek körben a fal mellett és várták, hogy valaki táncba vigye őket. Igen szemre való menyecskék voltak – bár egy katonát akkor minden megoldás érdekelt – rögtön be is vetettem magam, hogy megmutassam miként ropja egy Tiszaújvárosi géppuskalábú Travolta.
Vikszos bajszom úgy állt, mint az öreg bika szarva, ezért ahogy szokás volt oda léptem az egyik csaj anyjához és megkérdeztem, hogy elvihetem e egy táncra a lányát. Csúnya nézéssel kikosaraztak, és még további két alkalommal jártam hasonlóan. Társaimat is elhajtották, mint a legyet amit nem tudtunk mire vélni.
Fogtunk egy nyelvet, egy helyi srácot akinek még aránylag forgott a nyelve és a falat is el tudta engedni. Ő mondta el, hogy azért nem szeretik a faluban a katonákat, mert a Bözsinek vagy nyolcan gyereket csináltak, de leginkább azért, mert egy évvel korábban a szüreti bálban tömegverekedés volt természetesen katonai részvétellel. A bunyónak úgy lett vége, hogy a laktanyából megérkezett egy teherautónyi kiskatona, akik gumibottal szétvertek mindenkit.
Ezek után nem igazán mentünk a községbe, inkább a Markazi és a Visontai boros pincéket látogattuk meg néha napján.
Századparancsnokunk Rózsa Sándor őrnagy, aki egy kis alacsony nagy bajuszú és igen nagyhangú ember volt. Többször fehér kesztyűben jött be a körletbe, hogy a takarítás minőségét leellenőrizze. Az ellenőrzés nem sokáig tartott, mert az ajtón belépve felnyúlt és végig húzta az ujjait az ajtótok tetején és már ordított is, hogy takarítást megkezdeni.
Parancsnokuk, egyébként egy nagyon jólelkű emberséges, segítőkész, megértő és gondviselő ember volt.
Egy alkalommal amikor a parancsnoki irodában az írnoknak segédkeztem, szem és fültanúja voltam egy párbeszédnek, mely az őrnagy és egy pár napja oda áthelyezett öreg honvéd között zajlott le. Ez a srác mint kiderült róla egy nevelhetetlen, állandóan fenyítés alatt álló trehány katona volt, aki nemrég jött ki a futkosóról.
A futkosó az egy katonai börtön, büntető zászlóalj, ami a nevét arról kapta, hogy állítólag az ott lévő katonáknak, mindent futva kellett csinálniuk. Az ott eltöltött idő nem számított be a szolgálati időbe.
Berendelte az irodába a srácot és atyáskodó hangon a következőket mondta neki.
„ Honvéd elvtárs elolvastam a maga előéletére vonatkozó dicsérő-fenyítő lapját és hát látom, hogy magával igen sok probléma volt.
A szolgálatból már csak pár napja van hátra, arra kérem, hogy ezen idő alatt amíg itt a századnál tartózkodik húzza meg magát, ne csináljon hülyeségeket és akkor nem lesz problémánk, nem akasztjuk össze a bajuszunkat.
Majd mosolyogva folytatta, egyébként Rózsa Sándornak őrnagy vagyok.”
A katona vigyorogni kezdett, majd megszólalt „ hát ha maga a Rózsa Sándor, akkor én meg a Hófehérke és a hét törpe vagyok.”
Majdnem kitört belőlem a röhögés, amikor hirtelen az őrnagy üvöltése zökkentett vissza a mesevilágból. „ Takarodjon innen, nem is akarom látni magát, három nap fogda elöljáró megsértése miatt.”
A srác csak nevetett, össze szedte a cuccait és ment le a fogdába. Hát tényleg voltak őrült fazonok a seregben.
Versényi Miklós: Angyalbőrben II. rész
Egy alkalommal az esti vacsora után hagytak egy kis pihenőt nekünk,
melyet kihasználva a klubszobában éppen levelet írtam feleségemnek
Évának, akinek akkor még csak udvaroltam.
Az öreg katonák nagy hanggal biliárdoztak majd az egyik öreg honvéd oda lépett hozzám és egy üres vizes kancsót tett le elém és közölte, hogy az öreg halak megszomjaztak és a kopasz hozzon vizet. Ránéztem és közöltem, hogy ha szomjasak vagytok, hozzatok magatoknak inni valót senkinek nem vagyok a csicskája. Csúnyán nézett rám, majd vissza menve a társaihoz felém mutogatva fenyegetett, hogy „erre még nagyon rá fogsz baszni kopasz”. Mivel már két hónap is eltelt, kicsit konszolidálódtak a dolgok és már azért sem szóltak ha takarodó előtt csak úgy ruhástól rádőltünk az ágyra.
Épp így pihentettem zsenge testemet, amikor bejött a körletbe a szomjas öreg katona és amint meglátta, hogy az oldalamon fekszem az ágyon, rám kiáltott „ nézd már a szarfaszú kopaszt még az ágyon fekszik a kurva anyját”, majd hanyatt dobta magát az ágyán, ami pont velem szemben volt.
Megint jött a vörös köd, felpattantam az ágyról és megindultam a srác ágya felé, aki ismer az tudja, hogy ez nem jelentett szerencsés napot a pasasnak. A szobában bent volt mindenki az öregek a tisztesek és ekkor síri csend lett, szinte megfagyott a levegő. Oda léptem az ágyhoz egy kézzel megfogtam a srác nadrágszíját elől, annál fogva felemeltem és ledobtam az ágy mellé a földre és közöltem vele csak úgy vidékiesen „ na ide figyelj Te kis köcsög civilben három ilyen majmot ettem meg reggelire, ha még egyszer anyámat a szádra veszed az nap szartál utoljára. „
Vártam a többi öreg reakcióját, de síri csend volt, csak néhányuk szája szélén jelent meg egy kicsi mosoly. A szomjas szarházi pedig meghunyászkodva vissza feküdt az ágyára egy szót sem mert szólni.
Szépen elaludtam, de nem sokáig mert arra ébredtem, hogy a rajparancsnokom Hulitka tizedes rázza a vállam, majd közli velem hogy menjek be a klubba. Na gondoltam, hogy az öregek most összefognak és jól elvernek. Felkészültem mindenre, úgy voltam vele, hogy küzdök, mint Dugovics Titusz amíg bírom és legalább kettőt magammal viszek a halálba.
Kicsit megilletődve nyitottam be az ajtón és ott találtam az összes tisztest, akik egy asztal köré ültek, melyen rengeteg hazai kaja volt és üvegben pálinka, valamint több üvegben bor. Gyere Miklós ülj csak le jött a felszólítás. Figyeltem, hogy hol lehet itt a csel, hisz nevemen szólítottak, le is tegeztek és még le is akarnak ültetni. Óvatosan közelítettem az asztalhoz és vártam a támadást, de amikor a kezembe adták a pálinkás üveget, akkor megnyugodtam és éreztem, hogy megérkeztem a tiszti klubba. Becsületesen meghúztam a pálinkás üveget, majd kínálás után ettem egy jó kis haza kolbászt, rántott husival.
Elmondták, hogy már a bevonulás óta figyelnek engem és látják, hogy nem vagyok egy elveszett gyerek, de az esti produkcióm nagyon tetszett nekik. Örültek, hogy valaki helyre tette a srácot, mert hiába együtt húztak vele surranót, de utálják, mert egy szemét, nagypofájú lusta ember aki miatt kopasz korukban sokat szívtak.
Közölték, ha más nincs jelen akkor nyugodtan tegezzem őket, de a többiek előtt marad a három lépés távolság és a magázás. Nagyon örültem, úgy éreztem, hogy bár kopasz vagyok de befogadtak.
Volt két öreg akik szinte egymást váltva voltak ügyeletes szolgálatban, ők rendelték el a takarítást és hát ahogy szokás ugráltattak minket. Na gondoltam még ezt a két ürgét kéne helyre tenni és akkor tiszta arany életem lenne.
Az egyik ráadásul Tiszagyulaházi lakos volt és a Tiszai Vegyi Kombinátban dolgozott, tehát mondhatnám azt is hogy földi. Na ez is szívatott rendesen, élvezte amikor levelem jött és le kellett nyomni a fekvőtámaszokat a levélért cserébe, és rendszeresen a budit mosatta velem.
Az egyik este a krapek ismét beosztott a WC. takarítására. Szépen egyedül kisavaztam a kagylókat, sikáló kefével lesúroltam a fa ülőkéket, lemostam a falakat végül felmostam a követ, majd jelentettem, hogy készen vagyok. Bejött az okos kolbász, szét sem nézett, azonnal utasított, hogy kezdjem el előröl. Szó nélkül megcsináltam újra, tényleg minden ragyogott, az ülőkéről enni lehetett volna. Már rég takarodó volt, de csak engem dolgoztatott tovább. Bejött a mellék helységbe és kaján vigyorral közölte, hogy még most sincs megelégedve a tisztasággal.
Tudjátok vörös köd, szétnéztem nem volt ott senki, elkaptam az ürge nyakán a ruhát benyomtam a budiba ott feltoltam a falra és szépen elmondtam neki, hogy ha még egyszer megpróbál szívatni akkor arra készüljön fel, hogy ha leszerel a lábát a város határába sem teheti be, mert a haverokkal nagyon meg fogom veretni, én pedig ha haza mentem meg fogom keresni.
Láttam, hogy nagyon berosált, dadogva kért elnézést és megígérte, hogy többet nem fog kicseszni velem. Újabb gond került le a vállamról.
A másik ügyeletes egy nagyképű pesti srác volt, akin látszott hogy marhára élvezi ha parancsolgathat ugráltathat másokat ha uralkodik mások felett. Vártam a pillanatot, hogy mikor tudom valamivel megfogni.
Egyik nap nagy balhé volt, mert a társam szekrényéből ellopták a pénztárcáját. A katonaságnál nagyon komoly bűn a bajtársi lopás, egész nap az elhárító tiszt ott nyomozott, jegyzőkönyveket vett fel, de nem járt eredménnyel. Ekkor is a Budapesti gyerek volt az ügyeletes, aki szokásához híven engem a folyosó felmosására utasított. Tudtam, hogy ez legalább két fókázást jelent, de csak mosolyogtam és csináltam a dolgokat. A második eresztésnél még fütyültem is vidáman.
Nem vette észre, hogy az ügyeleti pulthoz értem, mert benn volt a parancsnoki szobába. Ahogy az nyitott ajtóig jutottam, hirtelen megdöbbent és zavartan bedobott egy pénztárcát az iroda szőnyegjére. Ekkor tudtam, hogy Ő volt aki ellopta a társam pénzét. Nem szóltam semmit végeztem tovább a dolgom, szerintem nem volt biztos abban hogy láttam e a mozdulatát.
Vigyorogva jött oda hozzám és utasított, hogy a lépcsőt is mossam fel. Én vissza mosolyogva indultam és kezdtem a munkát, amikor közölte, hogy nem csak egyszerűen előre haladva mossam, hanem háttal felfelé, úgy hogy le kellett nyúlnom mindig egy fokkal lejjebb. Majd be szartam olyan nehéz volt, de közben hangosan dúdolva többször rá mosolyogva csináltam. Láttam, hogy nagyon dagad a feje és rám szólt, hogy kopasz nagyon jó kedve van, de majd én elveszem, na kezdje csak ellőről.
Na itt jött el az én pillanatom, elé léptem és mosolyogva közöltem vele, hogy ha én másnap megjelentem a pénztárcás trükkjét, még akkor is ülni fog amikor én már rég leszereltem.
Láttam a buráján, hogy ez övön aluli ütés volt neki. Nem szólt egy szót sem, csak mondta, hogy jól van menjek és feküdjek le.
Másnap persze hogy nem jelentettem senkinek, de ettől kezdve ez a bunkó sem szívatott.
Innentől már kezdtem is élvezni egy kicsit a dolgokat, ami feladatot kaptam szó nélkül végrehajtottam, de megszűnt a felesleges ugráltatás, kiszúrás.
Az öreg katonák nagy hanggal biliárdoztak majd az egyik öreg honvéd oda lépett hozzám és egy üres vizes kancsót tett le elém és közölte, hogy az öreg halak megszomjaztak és a kopasz hozzon vizet. Ránéztem és közöltem, hogy ha szomjasak vagytok, hozzatok magatoknak inni valót senkinek nem vagyok a csicskája. Csúnyán nézett rám, majd vissza menve a társaihoz felém mutogatva fenyegetett, hogy „erre még nagyon rá fogsz baszni kopasz”. Mivel már két hónap is eltelt, kicsit konszolidálódtak a dolgok és már azért sem szóltak ha takarodó előtt csak úgy ruhástól rádőltünk az ágyra.
Épp így pihentettem zsenge testemet, amikor bejött a körletbe a szomjas öreg katona és amint meglátta, hogy az oldalamon fekszem az ágyon, rám kiáltott „ nézd már a szarfaszú kopaszt még az ágyon fekszik a kurva anyját”, majd hanyatt dobta magát az ágyán, ami pont velem szemben volt.
Megint jött a vörös köd, felpattantam az ágyról és megindultam a srác ágya felé, aki ismer az tudja, hogy ez nem jelentett szerencsés napot a pasasnak. A szobában bent volt mindenki az öregek a tisztesek és ekkor síri csend lett, szinte megfagyott a levegő. Oda léptem az ágyhoz egy kézzel megfogtam a srác nadrágszíját elől, annál fogva felemeltem és ledobtam az ágy mellé a földre és közöltem vele csak úgy vidékiesen „ na ide figyelj Te kis köcsög civilben három ilyen majmot ettem meg reggelire, ha még egyszer anyámat a szádra veszed az nap szartál utoljára. „
Vártam a többi öreg reakcióját, de síri csend volt, csak néhányuk szája szélén jelent meg egy kicsi mosoly. A szomjas szarházi pedig meghunyászkodva vissza feküdt az ágyára egy szót sem mert szólni.
Szépen elaludtam, de nem sokáig mert arra ébredtem, hogy a rajparancsnokom Hulitka tizedes rázza a vállam, majd közli velem hogy menjek be a klubba. Na gondoltam, hogy az öregek most összefognak és jól elvernek. Felkészültem mindenre, úgy voltam vele, hogy küzdök, mint Dugovics Titusz amíg bírom és legalább kettőt magammal viszek a halálba.
Kicsit megilletődve nyitottam be az ajtón és ott találtam az összes tisztest, akik egy asztal köré ültek, melyen rengeteg hazai kaja volt és üvegben pálinka, valamint több üvegben bor. Gyere Miklós ülj csak le jött a felszólítás. Figyeltem, hogy hol lehet itt a csel, hisz nevemen szólítottak, le is tegeztek és még le is akarnak ültetni. Óvatosan közelítettem az asztalhoz és vártam a támadást, de amikor a kezembe adták a pálinkás üveget, akkor megnyugodtam és éreztem, hogy megérkeztem a tiszti klubba. Becsületesen meghúztam a pálinkás üveget, majd kínálás után ettem egy jó kis haza kolbászt, rántott husival.
Elmondták, hogy már a bevonulás óta figyelnek engem és látják, hogy nem vagyok egy elveszett gyerek, de az esti produkcióm nagyon tetszett nekik. Örültek, hogy valaki helyre tette a srácot, mert hiába együtt húztak vele surranót, de utálják, mert egy szemét, nagypofájú lusta ember aki miatt kopasz korukban sokat szívtak.
Közölték, ha más nincs jelen akkor nyugodtan tegezzem őket, de a többiek előtt marad a három lépés távolság és a magázás. Nagyon örültem, úgy éreztem, hogy bár kopasz vagyok de befogadtak.
Volt két öreg akik szinte egymást váltva voltak ügyeletes szolgálatban, ők rendelték el a takarítást és hát ahogy szokás ugráltattak minket. Na gondoltam még ezt a két ürgét kéne helyre tenni és akkor tiszta arany életem lenne.
Az egyik ráadásul Tiszagyulaházi lakos volt és a Tiszai Vegyi Kombinátban dolgozott, tehát mondhatnám azt is hogy földi. Na ez is szívatott rendesen, élvezte amikor levelem jött és le kellett nyomni a fekvőtámaszokat a levélért cserébe, és rendszeresen a budit mosatta velem.
Az egyik este a krapek ismét beosztott a WC. takarítására. Szépen egyedül kisavaztam a kagylókat, sikáló kefével lesúroltam a fa ülőkéket, lemostam a falakat végül felmostam a követ, majd jelentettem, hogy készen vagyok. Bejött az okos kolbász, szét sem nézett, azonnal utasított, hogy kezdjem el előröl. Szó nélkül megcsináltam újra, tényleg minden ragyogott, az ülőkéről enni lehetett volna. Már rég takarodó volt, de csak engem dolgoztatott tovább. Bejött a mellék helységbe és kaján vigyorral közölte, hogy még most sincs megelégedve a tisztasággal.
Tudjátok vörös köd, szétnéztem nem volt ott senki, elkaptam az ürge nyakán a ruhát benyomtam a budiba ott feltoltam a falra és szépen elmondtam neki, hogy ha még egyszer megpróbál szívatni akkor arra készüljön fel, hogy ha leszerel a lábát a város határába sem teheti be, mert a haverokkal nagyon meg fogom veretni, én pedig ha haza mentem meg fogom keresni.
Láttam, hogy nagyon berosált, dadogva kért elnézést és megígérte, hogy többet nem fog kicseszni velem. Újabb gond került le a vállamról.
A másik ügyeletes egy nagyképű pesti srác volt, akin látszott hogy marhára élvezi ha parancsolgathat ugráltathat másokat ha uralkodik mások felett. Vártam a pillanatot, hogy mikor tudom valamivel megfogni.
Egyik nap nagy balhé volt, mert a társam szekrényéből ellopták a pénztárcáját. A katonaságnál nagyon komoly bűn a bajtársi lopás, egész nap az elhárító tiszt ott nyomozott, jegyzőkönyveket vett fel, de nem járt eredménnyel. Ekkor is a Budapesti gyerek volt az ügyeletes, aki szokásához híven engem a folyosó felmosására utasított. Tudtam, hogy ez legalább két fókázást jelent, de csak mosolyogtam és csináltam a dolgokat. A második eresztésnél még fütyültem is vidáman.
Nem vette észre, hogy az ügyeleti pulthoz értem, mert benn volt a parancsnoki szobába. Ahogy az nyitott ajtóig jutottam, hirtelen megdöbbent és zavartan bedobott egy pénztárcát az iroda szőnyegjére. Ekkor tudtam, hogy Ő volt aki ellopta a társam pénzét. Nem szóltam semmit végeztem tovább a dolgom, szerintem nem volt biztos abban hogy láttam e a mozdulatát.
Vigyorogva jött oda hozzám és utasított, hogy a lépcsőt is mossam fel. Én vissza mosolyogva indultam és kezdtem a munkát, amikor közölte, hogy nem csak egyszerűen előre haladva mossam, hanem háttal felfelé, úgy hogy le kellett nyúlnom mindig egy fokkal lejjebb. Majd be szartam olyan nehéz volt, de közben hangosan dúdolva többször rá mosolyogva csináltam. Láttam, hogy nagyon dagad a feje és rám szólt, hogy kopasz nagyon jó kedve van, de majd én elveszem, na kezdje csak ellőről.
Na itt jött el az én pillanatom, elé léptem és mosolyogva közöltem vele, hogy ha én másnap megjelentem a pénztárcás trükkjét, még akkor is ülni fog amikor én már rég leszereltem.
Láttam a buráján, hogy ez övön aluli ütés volt neki. Nem szólt egy szót sem, csak mondta, hogy jól van menjek és feküdjek le.
Másnap persze hogy nem jelentettem senkinek, de ettől kezdve ez a bunkó sem szívatott.
Innentől már kezdtem is élvezni egy kicsit a dolgokat, ami feladatot kaptam szó nélkül végrehajtottam, de megszűnt a felesleges ugráltatás, kiszúrás.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)