Versényi Miklós: Angyalbőrben IV. rész

Az őrszolgálat külön kaja pótlékot kapott, mely általában több rúd szalámiból állt. Rengeteg kajánk volt, sokszor nem tudtunk megenni mindent. A sertés telepen lévő kutyusok közül egy kis barna tacsi, minden este megjelent az őrszobánál  vacsorára. Jól bekajált és utána egész reggelig ott volt velünk, kinn az őrszoba előtt. Fantasztikus kis kutyus volt, mert megfigyeltük, ha sorkatona jött az épület felé akkor csóvált meg sem mukkant, ha tiszt közelített azonnal hangos morgásba kezdett. Kiderült, hogy korábban amikor kicsi volt a régi kiskatonák tányér sapkával finoman elverték az orrát és így marhára haragudott a tisztekre. Mivel ügyesen jelzett a kutyus az őrszoba előtt posztoló kiskatona éjszaka a tűzoltó homokot tároló ládára leülve nyugodtan aludhatott, mert tiszt észrevétlenül az épületet nem tudta megközelíteni.
Volt olyan, amikor az őrszolgálat során csodálatos látványban volt részem. Egyik éjszaka a harckocsi lőtér közelében lévő toronyban voltam szolgálatba. A lőtéren éles éjszakai harckocsi lövészet volt. Fantasztikus és félelmetes látványt nyújtott a harckocsik csőtorkolati tüze, a becsapódáskor keletkezett robbanás, valamint a fedélzeti géppuska sorozat lövése, mert a lőszerek nyomjelzősek volta. Olyan érzésem volt, mintha egy háborúba csöppentem volna.
Aki volt katona, az tudja, hogy nagyon szigorúan tiltották a gyűrű viselését. Az egyik este az ágyon fekve beszélgettünk a szomszéd ágyas katona társammal Szén Józsival, aki Egerben lakott és borász volt a szakmája. Nős volt és beszélgettünk a családjáról. Nagyon hiányzott neki a felesége és mutatta az úján a karika gyűrűt és mondta, hogy most csak ez kapcsolja össze a nejével
Jeleztem, hogy ez tilos és kértem, hogy vegye le és tegye a zsebébe. Ekkor elmesélte, hogy egy alakalommal a gyűrű mentette meg az ujját, mert egy nagy hordó a kezét a falhoz nyomta és csak az ékszernek köszönhette, hogy az ujjai nem roncsolódtak. Mutatta, hogy a gyűrű egy kicsit el is deformálódott, tényleg egy kicsit ovális volt.
Másnap reggel 05.00 órakor riadóra ébredtünk. Villám gyorsan öltöztünk, felvettük a fegyvereinket a teljes felszerelést, málhazsákot, szóval mindent, sisakot a fejbe és mivel kiértesítő voltam még 10 társammal együtt, nekünk kellett a leggyorsabban elkészülni. Mint kiértesítőknek az volt a feladatunk, hogy riadókor gépkocsival kivittek minket a tiszti lakótelepre és ott a megadott névsor és címek alapján a tiszteket kiértesítettük, majd gyorsan vissza a laktanyába és folytattuk a ránk osztott egyéb feladatokat.
Szén honvéddel és a többiekkel rohantunk le az Ügyeletes Tiszthez, ott kiosztották a dossziékat, felmásztunk egy Csepel teherautóra, majd tűz a falu határában lévő lakótelepre. Ott a kiértesítést 10 perc alatt végrehajtottuk, és mentünk vissza a laktanyába. Ott már marha nagy volt a rohangálás. Az ÜTI. szoba előtt megállt az autó, nem vártuk meg hogy lenyissák annak hátsó részét, hanem ugráltunk egymás után lefelé. Utánam ugrott le Józsi, majd felkiáltott „ jaj az ujjam „ és felém nyújtotta a kezét. Láttam, hogy az ugrás során a kocsi magasítójába beakadt gyűrű az ujját leszakította, véres húscafat volt az egész, melyből kiállt a csont mint egy nyárs.
Hát most nem védte meg az ujját a nászgyűrű. Gyorsan bele karoltam és futottam vele a gyengélkedőre, ott gyorsan átadtam a felcsernek, majd rohantam vissza a körletbe, ahol az esetet megjelentettem a századparancsnoknak. Pár perc elteltével már hallottuk a katonai mentő szirénázását, vitték szegény társamat a kórházba.
Még a riadó közben hívattak a Törzsfőnöki irodába, ahol a Törzsfőnökön kívül az elhárító tiszt is jelen volt. El kellett mondanom, részletesen, hogy mi történt. Mindenáron azt akarták ráverni a társamra, hogy öncsonkítást végzett, tehát direkt leszakította az ujját és hogy én ebben a bűntársa voltam, mivel nekem mint  szomszéd ágyasnak tudnom kellett arról hogy rajta gyűrű volt.
Hát hülye lettem volna elvinni a balhét és menni a futkosóra. Tagadtam mindent mint az állat, főleg az előző esti beszélgetésünket. Felvették a jegyzőkönyvet, majd elküldtek.
Józsi délután érkezett vissza és sajnos két ujjpercét amputálni kellett. Szegénynek nem volt elég a maradandó sérülés, még kapott 30 nap fogda elzárást is.

Másnap reggeli után ezred sorakozót rendeltek el az alakuló téren. A szolgálatot ellátók és a betegeken kívül mindenki ott volt, tőlünk jobbra sorakoztak fel a tisztek.
Az ezredparancsnok ismertette az előző napon történt rendkívüli eseményt, azt hogy egy sorkatonának a gyűrűje miatt leszakadt az ujja. Mikrofon nélkül is félelmetes dörgő hanggal mondta el a vonatkozó szabályokat, majd a legnagyobb meglepetésünkre, az összes tisztet ott előttünk maga elé rendelte. Azok, a parancsnok előtt felsorakoztak, majd parancsra minkét karjukat előre nyújtva ujjaikat szétnyitva meg kellett mutatni, hogy van e a kezükön gyűrű. Hát a legnagyobb megdöbbenésünkre szinte minden második tiszt kenéz ott volt az ékszer. Ott kellett leszedniük és zsebre tenniük. Már-már sajnáltam is a tiszteket, akiknek elég megalázó lehetett, hogy a sorálomlány előtt kapták le őket a tíz körmükről. Volt ám ujjrángatás és nyálazás, de mindeni leküzdötte az ujjáról a gyűrűt.
 Folyamatos volt a kiképzésünk. Egyik délelőtt gyalog kivittek minket a laktanya mögötti mezőre, ahol különböző robbanó anyagokat és robbantási technikákat ismertünk meg. Robbantottunk C–4-s Plasztikot, valamint TNT.-t. Nem is gondoltuk, hogy pár gramm robbanó anyag, mekkora károk okozására képes, ha azt megfelelő helyre teszik és megfelelően le van fojtva.
Én egy 10 dkg-s TNT-t robbantottam fel. Maga az anyag hasonlított a nagymamáink által használt mosószappanra. A robbanóanyag középen volt egy kicsi luk fúrva, abba kellett a gyújtózsírorral felszerelt gyutacsot bele helyezni, majd a kanóc végét meg kellett gyújtani. Ezt követően a cuccost a földre letetették velem, hátra arc három lépést előre lépj, harchoz, fejet földre leszorítani, szánkat kitátani és várni mikor jön a nagy bumm. Persze marha nagyokat léptem, hogy minél távolabb legyek a robbanás epicentrumtól, de így is piszok nagyot szólt. Zsenge kis testecském pár centire el is emelkedett a földtől, a fejemre és hátamra apró föld és kődarabok hullottak.
A II. számú hátsó kapu közelében volt egy kis külön álló, két pici ablakkal ellátott épület, az volt a gázkamra. Már maga a megnevezés is igen rossz érzéseket keltett bennünk és természetesen féltünk, hogy mi lesz ha oda be kell majd mennünk. Elérkezett az a nap is amikor elgázosítottak minket.
Az épület előtt oktatási négyszögbe felálltunk, ahol a kiképzőnk megtartotta az eligazítást. Korábban rengetegszer elgyakoroltatták velünk, hogy gázriadó esetén mit kell tennünk. Riadó elrendelése után, venni kellett egy nagy levegőt, ki kellett venni az oldalunkon logó ún. szimat szatyorból a gumi álarcot, azt fel kellett húzni a fejünkre, csatlakozó szelepről eltávolítani a kis gumi lapot, kivenni a táskából a fém szűrő szelencét, aminek vége menetes volt és azt csatlakoztatni kellett az álarchoz, majd kifújni a levegőt, és utána szépen lassan egyenletesen lélegezni. Na az egyenletes légzés persze csak akkor ment, ha álltunk, de amikor ebben kellett futni, harcászkodoni, vagy lövészteknőt ásni az inkább halálhörgéshez hasonlított.
Az épület előtt ismét elgyakoroltatták velünk a mozdulatokat, közben oda érkezett a katonai mentő kocsi teljes állományával, na ettől kezdve volt csak pánik hangulat.
Kinyitották az ajtót, egyszerre 10 embert libasorba betereltek, ott körbe kellett állnunk. A kör közepére belépett a kiképzőnk, elmondta, hogy a szemünkhöz ne nyúljunk, azt ne dörzsöljük engedjük nyugodtan hogy folyjon a könnyünk.
Elővett egy fiolát, annak tetejét letörte, majd az ismeretlen folyadékot a kezében lévő kendőbe öntötte, majd utána a kicsi kamrában körbe-körbe járva azt rázogatta. Pici szúrós szagot lehetett érezni, amikor jött a parancs „ Gázriadó”.
A tanultak szerint felvettük a védőeszközt és azon keresztül nem lehetett érezni semmit a levegőben. Utasítottak minket hogy induljunk el és járkáljunk körbe-körbe, majd levetették velünk a gázálarcot. Na ekkor aztán éreztük csak igazán a gáz jellegzetes szúrós szagát. Az összes nyálkahártyánk elkezdett dolgozni, mert a szó szoros értelmében taknyunk nyálunk egybe folyt, a szemünkből patakzott a könny. Megkönyörültek rajtunk, kinyitották az ajtót, mi pedig a fény felé menekültünk kifelé egymást majd felöklelve. Kinn a tisztesek ordítottak velünk, hogy ne nyúljunk a szemünkhöz, vegyünk egyenletesen mély levegőket. Letöröltük arcunkról, állunkról a nem igazán gusztusos dolgokat, a könnyeink is elapadtak és szép lassan vissza tértünk az életbe.
A seregben nem igazán tudtad, hogy másnap mire ébredsz, minden nap tartogatott valami újat, valami meglepetést. A 70-es évek végén, a vietnami háború tapasztalatai alapján fokozott igény merült fel a gyújtófegyverek elleni védelemre, így a tűz-akadálypálya foglalkozások is ekkor épültek be a csapatok felkészítésének rendszerébe. Hogy fokozzák tovább a tudásunkat és az izgalmainkat elvittek minket a híres és félelmetes tűzpályára Egerbe. Ez tulajdonképpen olyan volt mint egy akadálypálya azzal a különbséggel, hogy körülöttünk minden égett, mindent elborított a láng és a füst. A „lángba borult tereppel” is meg kellett birkóznunk. E feladat lényege, az volt, hogy megszoktassák velünk a tűz közelségét, a lángoló környezetben való helyes mozgást, és azt hogy a nehézségek ellenére is tudjunk koncentrálni a feladatra.
Először egy párunkat elvittek és egy nagy hordóból valami átlátszó gél szerű anyagot kellett merőkanállal nejlon zacskókba kiszedni, majd azokat az akadályokra felkötözni és kiszurkálni, hogy azokon folyjon lefelé, még külön ecsettel is jó sokat szétkenettek velünk. Ekkor tudtuk meg hogy ez az anyag a napalm, melynek az volt a tulajdonsága, hogy ha azt meggyújtották, akkor csak úgy lehetett eloltani, ha az oxigént teljesen elzárták előle, tehát ott, abban a közegben, vagy homokkal teljesen beborítottuk, vagy egy vastag pokróccal lefedtük. Az akadály pályán kívül gyakoroltatták velünk a lángoló harci járműből történő menekülést annak oltását, a lövészárok és egy bábún a képzeletbeli társunk belobban ruhájának oltását.
Mivel nem vagyok egy piromániás gyerek mondanom sem kell egy zabszem sem fért volna a seggembe.
Eljött a pillanat felgyújtották, a pályát. Először az egyik tisztes bemutató jelleggel végig ment azon, majd következtünk mi. Egymás mögé felsorakoztunk, voltak akik egyre hátrább soroltak be, hát féltek na. Gyorsan elfogytak előttem a katonák, én következtem. Ahogy mutatták felhajtottam a begombolt mikádóm nyakát, majd lesz ami lesz, neki iramodtam. Igazából csak egy kicsit éreztem meleget, inkább az zavart hogy nem nagyon láttam a füsttől, hogy hová lépek, hová teszem le a kezem. Sikeresen átmásztam az utolsó akadályon ami egy égő házfalon lévő ablak volt. Na mondom átestem az igaz tűzkeresztségen, de sajna hamar örömködtem.. Az egészet meg kellett ismételni, de most gázálarcban. Mi az nekem hisz imádtam ha a cuccos a fejemen volt, így felkaptam és gyerünk. Most már nem csak a füsttől, de a belülről bepárásodott üvegen sem láttam semmit. Igazából azt lestem és arra figyeltem, hogy mindig a lángfolyosó közepén haladjak. Sikerült ezt az akadályt is leküzdeni a többi tűzoltási gyakorlat már csak játék volt.
Szerencsére ezen a napon senki nem sérült meg és ez volt a lényeg.