Az őrszolgálat külön kaja pótlékot kapott, mely általában több rúd
szalámiból állt. Rengeteg kajánk volt, sokszor nem tudtunk megenni
mindent. A sertés telepen lévő kutyusok közül egy kis barna tacsi,
minden este megjelent az őrszobánál vacsorára. Jól bekajált és utána
egész reggelig ott volt velünk, kinn az őrszoba előtt. Fantasztikus kis
kutyus volt, mert megfigyeltük, ha sorkatona jött az épület felé akkor
csóvált meg sem mukkant, ha tiszt közelített azonnal hangos morgásba
kezdett. Kiderült, hogy korábban amikor kicsi volt a régi kiskatonák
tányér sapkával finoman elverték az orrát és így marhára haragudott a
tisztekre. Mivel ügyesen jelzett a kutyus az őrszoba előtt posztoló
kiskatona éjszaka a tűzoltó homokot tároló ládára leülve nyugodtan
aludhatott, mert tiszt észrevétlenül az épületet nem tudta
megközelíteni.
Volt olyan, amikor az őrszolgálat során csodálatos látványban volt
részem. Egyik éjszaka a harckocsi lőtér közelében lévő toronyban voltam
szolgálatba. A lőtéren éles éjszakai harckocsi lövészet volt.
Fantasztikus és félelmetes látványt nyújtott a harckocsik csőtorkolati
tüze, a becsapódáskor keletkezett robbanás, valamint a fedélzeti
géppuska sorozat lövése, mert a lőszerek nyomjelzősek volta. Olyan
érzésem volt, mintha egy háborúba csöppentem volna.
Aki volt katona, az tudja, hogy nagyon szigorúan tiltották a gyűrű
viselését. Az egyik este az ágyon fekve beszélgettünk a szomszéd ágyas
katona társammal Szén Józsival, aki Egerben lakott és borász volt a
szakmája. Nős volt és beszélgettünk a családjáról. Nagyon hiányzott neki
a felesége és mutatta az úján a karika gyűrűt és mondta, hogy most csak
ez kapcsolja össze a nejével
Jeleztem, hogy ez tilos és kértem, hogy vegye le és tegye a zsebébe.
Ekkor elmesélte, hogy egy alakalommal a gyűrű mentette meg az ujját,
mert egy nagy hordó a kezét a falhoz nyomta és csak az ékszernek
köszönhette, hogy az ujjai nem roncsolódtak. Mutatta, hogy a gyűrű egy
kicsit el is deformálódott, tényleg egy kicsit ovális volt.
Másnap reggel 05.00 órakor riadóra ébredtünk. Villám gyorsan öltöztünk, felvettük a fegyvereinket a teljes
felszerelést, málhazsákot, szóval mindent, sisakot a fejbe és mivel
kiértesítő voltam még 10 társammal együtt, nekünk kellett a
leggyorsabban elkészülni. Mint kiértesítőknek az volt a feladatunk, hogy riadókor gépkocsival
kivittek minket a tiszti lakótelepre és ott a megadott névsor és címek
alapján a tiszteket kiértesítettük, majd gyorsan vissza a laktanyába és
folytattuk a ránk osztott egyéb feladatokat.
Szén honvéddel és a többiekkel rohantunk le az Ügyeletes Tiszthez, ott
kiosztották a dossziékat, felmásztunk egy Csepel teherautóra, majd tűz a
falu határában lévő lakótelepre. Ott a kiértesítést 10 perc alatt
végrehajtottuk, és mentünk vissza a laktanyába. Ott már marha nagy volt a
rohangálás. Az ÜTI. szoba előtt megállt az autó, nem vártuk meg hogy
lenyissák annak hátsó részét, hanem ugráltunk egymás után lefelé. Utánam
ugrott le Józsi, majd felkiáltott „ jaj az ujjam „ és felém nyújtotta a
kezét. Láttam, hogy az ugrás során a kocsi magasítójába beakadt gyűrű
az ujját leszakította, véres húscafat volt az egész, melyből kiállt a
csont mint egy nyárs.
Hát most nem védte meg az ujját a nászgyűrű. Gyorsan bele karoltam és
futottam vele a gyengélkedőre, ott gyorsan átadtam a felcsernek, majd
rohantam vissza a körletbe, ahol az esetet megjelentettem a
századparancsnoknak. Pár perc elteltével már hallottuk a katonai mentő
szirénázását, vitték szegény társamat a kórházba.
Még a riadó közben hívattak a Törzsfőnöki irodába, ahol a Törzsfőnökön
kívül az elhárító tiszt is jelen volt. El kellett mondanom, részletesen,
hogy mi történt. Mindenáron azt akarták ráverni a társamra, hogy
öncsonkítást végzett, tehát direkt leszakította az ujját és hogy én
ebben a bűntársa voltam, mivel nekem mint szomszéd ágyasnak tudnom
kellett arról hogy rajta gyűrű volt.
Hát hülye lettem volna elvinni a balhét és menni a futkosóra. Tagadtam
mindent mint az állat, főleg az előző esti beszélgetésünket. Felvették a
jegyzőkönyvet, majd elküldtek.
Józsi délután érkezett vissza és sajnos két ujjpercét amputálni kellett.
Szegénynek nem volt elég a maradandó sérülés, még kapott 30 nap fogda
elzárást is.
Másnap reggeli után ezred sorakozót rendeltek el az alakuló téren. A
szolgálatot ellátók és a betegeken kívül mindenki ott volt, tőlünk
jobbra sorakoztak fel a tisztek.
Az ezredparancsnok ismertette az előző napon történt rendkívüli
eseményt, azt hogy egy sorkatonának a gyűrűje miatt leszakadt az ujja.
Mikrofon nélkül is félelmetes dörgő hanggal mondta el a vonatkozó
szabályokat, majd a legnagyobb meglepetésünkre, az összes tisztet ott
előttünk maga elé rendelte. Azok, a parancsnok előtt felsorakoztak, majd
parancsra minkét karjukat előre nyújtva ujjaikat szétnyitva meg kellett
mutatni, hogy van e a kezükön gyűrű. Hát a legnagyobb megdöbbenésünkre
szinte minden második tiszt kenéz ott volt az ékszer. Ott kellett
leszedniük és zsebre tenniük. Már-már sajnáltam is a tiszteket, akiknek
elég megalázó lehetett, hogy a sorálomlány előtt kapták le őket a tíz
körmükről. Volt ám ujjrángatás és nyálazás, de mindeni leküzdötte az
ujjáról a gyűrűt.
Folyamatos volt a kiképzésünk. Egyik délelőtt gyalog kivittek minket a
laktanya mögötti mezőre, ahol különböző robbanó anyagokat és robbantási
technikákat ismertünk meg. Robbantottunk C–4-s Plasztikot, valamint
TNT.-t. Nem is gondoltuk, hogy pár gramm robbanó anyag, mekkora károk
okozására képes, ha azt megfelelő helyre teszik és megfelelően le van
fojtva.
Én egy 10 dkg-s TNT-t robbantottam fel. Maga az anyag hasonlított a
nagymamáink által használt mosószappanra. A robbanóanyag középen volt
egy kicsi luk fúrva, abba kellett a gyújtózsírorral felszerelt gyutacsot
bele helyezni, majd a kanóc végét meg kellett gyújtani. Ezt követően a
cuccost a földre letetették velem, hátra arc három lépést előre lépj,
harchoz, fejet földre leszorítani, szánkat kitátani és várni mikor jön a
nagy bumm. Persze marha nagyokat léptem, hogy minél távolabb legyek a
robbanás epicentrumtól, de így is piszok nagyot szólt. Zsenge kis
testecském pár centire el is emelkedett a földtől, a fejemre és hátamra
apró föld és kődarabok hullottak.
A II. számú hátsó kapu közelében volt egy kis külön álló, két pici
ablakkal ellátott épület, az volt a gázkamra. Már maga a megnevezés is
igen rossz érzéseket keltett bennünk és természetesen féltünk, hogy mi
lesz ha oda be kell majd mennünk. Elérkezett az a nap is amikor
elgázosítottak minket.
Az épület előtt oktatási négyszögbe felálltunk, ahol a kiképzőnk
megtartotta az eligazítást. Korábban rengetegszer elgyakoroltatták
velünk, hogy gázriadó esetén mit kell tennünk. Riadó elrendelése után,
venni kellett egy nagy levegőt, ki kellett venni az oldalunkon logó ún.
szimat szatyorból a gumi álarcot, azt fel kellett húzni a fejünkre,
csatlakozó szelepről eltávolítani a kis gumi lapot, kivenni a táskából a
fém szűrő szelencét, aminek vége menetes volt és azt csatlakoztatni
kellett az álarchoz, majd kifújni a levegőt, és utána szépen lassan
egyenletesen lélegezni. Na az egyenletes légzés persze csak akkor ment,
ha álltunk, de amikor ebben kellett futni, harcászkodoni, vagy
lövészteknőt ásni az inkább halálhörgéshez hasonlított.
Az épület előtt ismét elgyakoroltatták velünk a mozdulatokat, közben oda
érkezett a katonai mentő kocsi teljes állományával, na ettől kezdve
volt csak pánik hangulat.
Kinyitották az ajtót, egyszerre 10 embert libasorba betereltek, ott
körbe kellett állnunk. A kör közepére belépett a kiképzőnk, elmondta,
hogy a szemünkhöz ne nyúljunk, azt ne dörzsöljük engedjük nyugodtan hogy
folyjon a könnyünk.
Elővett egy fiolát, annak tetejét letörte, majd az ismeretlen folyadékot
a kezében lévő kendőbe öntötte, majd utána a kicsi kamrában körbe-körbe
járva azt rázogatta. Pici szúrós szagot lehetett érezni, amikor jött a
parancs „ Gázriadó”.
A tanultak szerint felvettük a védőeszközt és azon keresztül nem
lehetett érezni semmit a levegőben. Utasítottak minket hogy induljunk el
és járkáljunk körbe-körbe, majd levetették velünk a gázálarcot. Na
ekkor aztán éreztük csak igazán a gáz jellegzetes szúrós szagát. Az
összes nyálkahártyánk elkezdett dolgozni, mert a szó szoros értelmében
taknyunk nyálunk egybe folyt, a szemünkből patakzott a könny.
Megkönyörültek rajtunk, kinyitották az ajtót, mi pedig a fény felé
menekültünk kifelé egymást majd felöklelve. Kinn a tisztesek ordítottak
velünk, hogy ne nyúljunk a szemünkhöz, vegyünk egyenletesen mély
levegőket. Letöröltük arcunkról, állunkról a nem igazán gusztusos
dolgokat, a könnyeink is elapadtak és szép lassan vissza tértünk az
életbe.
A seregben nem igazán tudtad, hogy másnap mire ébredsz, minden nap
tartogatott valami újat, valami meglepetést. A 70-es évek végén, a
vietnami háború tapasztalatai alapján fokozott igény merült fel a
gyújtófegyverek elleni védelemre, így a tűz-akadálypálya foglalkozások
is ekkor épültek be a csapatok felkészítésének rendszerébe. Hogy
fokozzák tovább a tudásunkat és az izgalmainkat elvittek minket a híres
és félelmetes tűzpályára Egerbe. Ez tulajdonképpen olyan volt mint egy akadálypálya azzal a különbséggel,
hogy körülöttünk minden égett, mindent elborított a láng és a füst. A „lángba borult tereppel” is meg kellett birkóznunk. E feladat lényege,
az volt, hogy megszoktassák velünk a tűz közelségét, a lángoló
környezetben való helyes mozgást, és azt hogy a nehézségek ellenére is
tudjunk koncentrálni a feladatra.
Először egy párunkat elvittek és egy nagy hordóból valami átlátszó gél
szerű anyagot kellett merőkanállal nejlon zacskókba kiszedni, majd
azokat az akadályokra felkötözni és kiszurkálni, hogy azokon folyjon
lefelé, még külön ecsettel is jó sokat szétkenettek velünk.
Ekkor tudtuk meg hogy ez az anyag a napalm, melynek az volt a
tulajdonsága, hogy ha azt meggyújtották, akkor csak úgy lehetett
eloltani, ha az oxigént teljesen elzárták előle, tehát ott, abban a
közegben, vagy homokkal teljesen beborítottuk, vagy egy vastag pokróccal
lefedtük. Az akadály pályán kívül gyakoroltatták velünk a lángoló harci
járműből történő menekülést annak oltását, a lövészárok és egy bábún a
képzeletbeli társunk belobban ruhájának oltását.
Mivel nem vagyok egy piromániás gyerek mondanom sem kell egy zabszem sem fért volna a seggembe.
Eljött a pillanat felgyújtották, a pályát. Először az egyik tisztes
bemutató jelleggel végig ment azon, majd következtünk mi. Egymás mögé
felsorakoztunk, voltak akik egyre hátrább soroltak be, hát féltek na.
Gyorsan elfogytak előttem a katonák, én következtem. Ahogy mutatták
felhajtottam a begombolt mikádóm nyakát, majd lesz ami lesz, neki
iramodtam. Igazából csak egy kicsit éreztem meleget, inkább az zavart
hogy nem nagyon láttam a füsttől, hogy hová lépek, hová teszem le a
kezem. Sikeresen átmásztam az utolsó akadályon ami egy égő házfalon lévő
ablak volt. Na mondom átestem az igaz tűzkeresztségen, de sajna hamar
örömködtem.. Az egészet meg kellett ismételni, de most gázálarcban. Mi
az nekem hisz imádtam ha a cuccos a fejemen volt, így felkaptam és
gyerünk. Most már nem csak a füsttől, de a belülről bepárásodott üvegen
sem láttam semmit. Igazából azt lestem és arra figyeltem, hogy mindig a
lángfolyosó közepén haladjak. Sikerült ezt az akadályt is leküzdeni a
többi tűzoltási gyakorlat már csak játék volt.
Szerencsére ezen a napon senki nem sérült meg és ez volt a lényeg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése