A sok új
befogadása és megemésztése mellett erősen kellett figyelni a hangsúlyra és a
megnevezésre. Mert egyáltalán nem volt mindegy, hogy szólítják meg a „kopaszt”.
Mi esetünkben a „hallgató elvtárs” egy semmi veszélyt nem rejtő, szinte
simogató megszólítás. Persze, ha ez kellőképpen felsrófolt hangerővel történt,
az bizony viharfelhők közeledtét jelezték, de az is igaz, hogy lehetett a
távolság áthidalására tett kísérlet is. Szóval nem volt ez egyszerű. Mert, hogy
maradjunk az előző példánál, melyik hallgatóra gondolt a hangoskodó? Miért pont
engem pécézett volna ki, hisz olyan lapos vagyok, hogy még árnyékom sincs! Csak
a századnál húszan vagyunk, a többiek is Hallgató Elvtársak! Tény, hogy
viszonylag egyszerű azonosulni a megszólítottal, ha a köztünk lévő távolság
elhanyagolható, bár ha eléggé kancsal az illető még van remény. A „Csipke
István” azt jelezte, hogy valahonnan a külvilágból, a messzi távoli civilizált
világból érkezett valami, amit csak úgy felolvasnak. Az óvatlanok ezt a
rettentő bűnt szinte mindig elkövették. Ez volt a következetlenség csúcsa!
Hetekig dolgoztak, hogy a „kopasz” ne hallja az utálatos, már-már a feledés
homályába vesző nevét, amikor a civil világ betör egy levél, vagy csomag
címzettjeként és szertefoszlik az álom. A munka még nem teljes! A „kopasz” még
magára ismer! Valószínű a kérkedés démona, vagy a tudás biztos zálogaként
ismert olvasástudás világgá kürtölése lehetett az ok! És ez még csak két
megszólítás! Kapásból tudnék még vagy ötöt felsorolni és ezeket még fűszerezni
tízezer mutációval, de annyi pixel nincs a monitoromon, azt már a ti
fantáziátokra bízom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése