Köpeny

És itt is vagyunk „kedvencemnél”, a talán még a Don-kanyart is megjárt akárhány mintájú köpeny személyében. Szinte érezni lehetett Orosz-anyácska hűséges lánykájának iszap szagú leheletét. A figyelmesebbek hallani vélték a hajóvontatók bús, szomorú énekét mikor a kiképzéstől megfáradtan, elgyötörve magukba roskadtak. 1973- ban 1942-es felszerelés! Nem fémből ami még valahogy befogadható. Posztó köpeny! Háát?! Ha idősebbek lettünk volna simán sírva fakadunk, de bohó fiatalságunknak köszönhetően jókat röhögtünk magunkon és egymáson. Most a szemeteket csukjátok be és képzeljétek el, hogy 20, ütemesen, jobbra-balra imbolygó posztóköpenyt láttok egy ködös, szürke reggelen felétek közeledni. Halljátok az érces férfihang és a mutáló kamasz elviselhetetlen hangjától eltorzult éneknek hitt üvöltözést. Az ütemes, a szinte falként közeledő lábdobbanásokat, amely megállásra kényszerít. Szerintem a meglepődés enyhe kifejezés. A tátott szádon biztos akadálytalanul röpködnek ki-be a hazaköltöző gólyacsapatok. Az idősebbek, „Légiveszély!” parancs nélkül is párduc-ügyességgel az árokba vetik magukat, vagy feltartott kézzel, esetleg fehérzsebkendőt lengetve megadják magukat Vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr őfőméltósága éppen taktikai visszavonulást gyakorló fegyelmezett szellemhad­seregének. A fiatalabbja lemeredve, sóbálvánnyá válva, teljesen járásképtelenül azon gondolkozik, hogy mi a fenét kevert össze a tegnapi vállalati bulin, hogy még most is hallucinál – mindenesetre ütős anyag lehetett, majd elkérem a receptet! Állandóan az egyformaságot, az egységes kinézetet favorizáló honvédség itt elvétette a lépést. Ez a köpeny akkora pofont adott ennek az elvnek, hogy még most is csöng fülük. Persze ebbe mi is besegítettünk. A természet nagy vétke okán nem voltuk teljesen egyforma magasak. A közel két métertől, a bő másfél méterig terjedő magasság­különbséget a köpenykészlet méretváltozatosságával ki lehetett egyenlíteni, de a szándékos, direkt nem megfelelő méretűre vadászást már nem. A coli, hetyke rövidke kabátkába, míg a lefelé növő társunk - mikulást megszégyenítően -, közel földig érőben parádézott. Ezt azért látnotok kellett volna! Azt az agytolulást amit szerencsétlen elöljáróink kaptak! Kár is tagadni frenetikusan jól sikerült tréfa volt, igaz csak mi derültünk rajta meglehetősen önfeledten. Egy pár hónapig még használtuk – borzasztó kényelmetlen volt – aztán lecserélték az általánosan használt mikádóra. Szerintem mi lehettünk az utolsók akik ezt a förmedvényt hordtuk.