Alaki

Éppen ezért már kezdet-kezdetén menetelni és még egyéb kunsztokat tanultunk. Indulj! Állj! Vigyázz! Pihenj! Jobbra-át, balra-át, hátra-arc, aztán ezeket menetközben. Ezek roppant egyszerű műveletek. Egészséges fiatalembernek alapállapotba ezek nem jelentenek gondot. Hát lehet, hogy nekik nem, nekem bizony még most is el kell gondolkoznom a jobbra, balra dolgom. Valamiért nem megy! Nem arról van szó, hogy véletlenül balkézzel kezdek el írni, de ha hirtelen rám szólnak, hát bizony keresgetem az irányt. A seregbe sokkal könnyebb volt, mert tömeg vitt magával, meg hogy a feltűnést elkerüljem hihetetlen szélesre tágítottam a perifériás látásomat, valamint piszkosul figyeltem. A kisördög hamar beférkőzött a sapkám alá, hogy miként fogom én ezt előadni! Ráadásul fordítva, például egy szakasszal szembe. Mit mondjak? Nem voltam teljesen nyugodt.  De a kiképzőnek nem az a feladata, hogy gondtalan órákkal örvendeztesse meg a újoncokat. Megtéveszteni, összezavarni, ez volt az élvezet csúcsa és hát a kiképző már csak élvezkedő. Demeter hadnagy elvtárs – a szakaszparancsnokunk- igen nagy „szeretettel” és odaadással tanítgatott minket. Nem bízta másra, főleg nem tisztesre. Nem üvöltözött, nem szitkozódott. Szigorú és következetes volt. Alapjába véve korrektnek kell, hogy nevezzem. Időnként rajparancsnokokra bízta az okítást, de egy pillanatra sem vette le a szemét rólunk. Hamar kiszúrtak közülünk két egyedet – az egyik éppen az én földim, Ernő - és kinevezték őket raj-, illetve szobaparancsnoknak. Ők se, mi se vettük komolyan, csak egy szükséges rossz volt. Miután elfogadhatóan megtanultunk menetelni, forgolódni, jöhetett a csúcsok-csúcsa a vigyázzmenet, vagy a díszmenet, kinek melyik tetszik. Na ez volt amit katona legfeljebb elfogadhatóan tudott művelni. Nem egyenesek a sorok! Nem egyenesek az oszlopok! Nem egyszerre csapódnak a lábak a földhöz! De, ha ezek valamilyen véletlen folytán mind jól összejöttek, akkor nem elég erősen csapódtak a betonhoz a surranók! Mert annak is van jól definiált mértéke. A tudatlanok most decibelre gondolnak a hanghatás miatt, de sajnálatomra ki kell, hogy ábrándítsam őket, nem nyertek piros hangszórót, mert bizony ezt centiméterben mérik. Mégpedig 20 centiméterben. Ugyanis ilyen mélyen kellett megdögleni, de minimum súlyos agyrázkódást kapni a gilisztáknak, hogy egy elégedett mosolyt fakasszunk az üti, vagy egyéb elöljáró orcájára. Hogy ne csak más szórakoztatásával törődjünk, ezért szorgalmasan gyakoroltuk, és már-már tökélyre fejlesztettük a „hosszúlépést”. Nem akarom a földig alázni a szemtelenül fiatalokat és a sumákokat, akik nem voltak katonák, ezért csak úgy egyszerűen mondom ez nem ital! Bár hasonlóan vidámságot okozott, de ez, vagy sima menetelés közben, vagy díszmenetben elkövetett tréfa. A művelethez igen fejlett ütemérzék és nagy-nagy figyelem kellett. Jó ütemben az előtted menetelő társad talpába kell rúgni, hogy az így kapott plusz energiával az egy hosszút lépjen! És már meg is volt, meg is kapta a hosszúlépést. Ha igazán jól sikerült a rúgás akkor akár többen is részesülhettek ebben a mámorító érzésben. A fogadó fél kétféleképpen adhatta tovább a szeretet­csomagot, vagy szintén talpon rúgta az előtte lévőt, vagy a térdével fenékbe illette azt. Az utóbbi volt a kevésbé jól sikerült, azt csak nagy jóindulattal lehetett hosszúlépésnek nevezni, inkább volt az magas lépés, de annak nincs értelme. A fokozott figyelem leginkább a lebukás elkerülésére kellett. Az elöljárók nem díjazták annyira ezt a tevékenységet mint mi. Lehet, hogy nem volt humorérzékük? Kajáláshoz menet orvosilag ellenjavalt a hosszúlépés, mert lebukás esetén visszatapsolták a szakaszt, aminek egyenes következménye a későbbi ebéd. Bár az is igaz, hogy pont ezért éreztük igazán komoly kihívásnak. Az idő teltével és az arcunk növekedésével egyre többször megkockáztattuk, hogy na bumm, legfeljebb később ebédelünk. Még morgásra is vetemedtünk, ha újázásra kényszerültünk, úgy is mondhatnám, aljas módon elszemtelenedtünk.