Reggeli

Ebben a korban már megtanultuk a bőséges reggeli fontosságát. „Úgy reggelizz mint egy király!” Velünk nem is volt gond, inkább a sereggel. Ők nem akartak tudomást venni erről – és még nagyon sok – megszívlelendő bölcsességről.

Tisztálkodás

Miután sikerült túlélni a reggeli tornát következett tisztálkodás. Ennek a műveletnek az elfogadott helye a mosdó. Még véletlenül sem fürdő! Egyszerű, de annál nagyobb mosdó, a „szentháromság” egyik sarokköve. Ők voltak a katonák kedvencei, a WC, mosdó, előtér. Akár egybe is írhattam volna mert annyira egyszerre voltak említve, főleg takarításkor, ami ugye a katona kedvenc időtöltése. Akik most lelki szemeik előtt egy csomó mosdókagylót, a falakon körbefutó csempesorokat vélnek látni, azok jobb ha, tesznek magukkal valami hatásosat, hogy kijózanodjanak. Itt bizony ilyenről szó sincs! Szaniteráru, csempe?! Az mi? Itt legalábbis ismeretlen volt. Ellenben tökéletesen helyettesítette a csempét a már említett olajláb, ráadásul ugyanolyan ronda színben mint a körletekben, esetleg egy kicsit magasabbra tették a lécet. De az igazi világszám a mosdó alkalmatosság volt. Hogy az ifjabb nemzedéknek is legyen némi fogalma erről eszközről egy kicsit részletesebben írok róla. Leginkább a vályúra hasonlító horganytottlemez jószág, alól íves, a két végén egy-egy egyenes félköríves lemezzel volt lezárva. Hogy ne kelljen a levegőbe, vagy esetleg a földön állnia, ezért egy kellően ronda szögvas keretre helyezték, és ellátták nagy mennyiségű csapokkal. És hogy kellően spórolós legyen gyorsan párosával helyezték el őket, hogy a katona rendesen tudjon gyönyörködni bajtársába aki éppen gurgulázik és köpni készül. Tükör az egyszerű vályúknál nem volt. Minek is? Az ostoba katona még önnön szépségébe gyönyörködött volna, míg mások rá várnak. Mert az csak természetes, hogy sokkal kevesebb csap volt mint katona, de így lehet a bajtársiasságot ébren tartani. Ezért a reggeli megszólítása a „kopasznak” némileg módosult, ilyenkor „mozogjon már, maga lajhár” illette őt, de „vízköves lesz a foga” sem magára cselekedetre utalt, inkább arra, hogy eltakarodhatna már a bánatos fenébe. Tükör csak a falnál lévő vályúknál volt ahol lehetett borotválkozni. Itt általába egy csapra, illetve tükörre három „kopasz” jutott, ettől kisebb népsűrűség csak tisztes, vagy „öreg” esetén volt elfogadott, akik nem a kapkodó idegbetegségükről voltak híresek. Ennél a műveletnél a „bőregerek” utcahossznyi előnyre tettek szert, persze reggeli szemle alkalmából pótolhatták ezt. A vérfarkas bundát növesztő katona hamar rájött, hogy reggeli tülekedés nem tesz jót orcája simaságának, ezért kénytelen a szabályzatot megszegve korábban felkelni és még az ébresztő előtt szőrteleníteni magát. Ha! Illetve ha-ha-ha. Attól függött milyen kedve volt a századszolgálatnak, mert ha éppen elfeküdte a nyakát az ügyeletes asztalon, akkor biztos, hogy nem hunyt szemet ennek az égbekiáltó szabálytalanságnak és jó nagy hangerőre kapcsolva visszaparancsolta a settenkedőt, mintegy megelőlegezve az ébresztőt. Ugye azt nem is kell mondanom, hogy ez az „öreget”, vagy tisztest nem érintette. Nekik szabad volt! De annyira ám, hogy egyeseknek még meleg víz is járt a borotválkozáshoz. Az olajkályhára tett csajka, vagy a gyorsforralóval megdolgozott víz jót tett a „gumi” szolgálatosnak az „öregek” elismerésért vívott harcban. A csapokat a mai szemlélő igen korszerű egykaros csapnak nézhetné, de ki kell ábrándítanom, hogy igaz hogy egykaros, de keverő funkciót nem láttak el. Mert hideg vizet összekeverni hideg vízzel, lássuk be nem túl értelmes elfoglaltság. Szóval ezek egyszerű csapocskák voltak amik szolgáltatták vizet, és szigorúan hidegvizet. Illetve, még volt egy reggeli extra szolgáltatás, akkor nagyon hideg vizet. Meleg vizzel is összetalálkozhatott a katona. A tavaszi napsütésben felmelegedett pocsolya vizével is köthetett közelebbi kapcsolatot, de ezt nálunk senki nem gyakorolta. Nem volt sikk pocsolyába fektetni a katonát, de nem is nagyon voltunk kaphatók erre. Egyszerűen nem volt felkészülve a sereg sem erre. Mosógép, állandó meleg víz ellátás? Ez nálunk csak álom volt! Csak zokni illetve gatya mosásra volt lehetőség, az is hidegvízben! A hatásfokáról mindenki meggyőződhet, ha kipróbálja szigorúan szappannal! A megoldás, a „tisztacsere” volt. Gondolom, volt egy nagy kapacitású katonai mosoda -Szolnokon állítólag abban az időben nyolc laktanya is volt-ahol összegyűjtötték és kimosták azokat, majd újra szétosztották. Tiszta csere meglehetősen ritkán kéthetenként volt, ez gatyától a gyakorló ruháig terjedt. Akinek nem tetszett az moshatott kedvére. Igazából nem is a mosással volt a gond hanem a szárítással. Külön szárító helység nem volt és a körletrendet sem lehetett megbecsteleníteni. A másik probléma az eltulajdonítás. Szándékosan írtam eltulajdonítást, mert ezek inkább bosszantó cserék voltak. Persze akadt valódi lopás is, de ez egyáltalán nem volt jellemző. Ezek akkor fordultak elő, ha kin voltunk valahol kiképzésen és valaki besunnyogott a körletünkbe. A bajtársi lopást nálunk nem kockáztatta meg senki. Annál bosszantóbbak voltak a cserék. Gondoljatok bele, kisbabaként óvott, dajkált lyuknélküli zokni helyett egy szinte csak lyukból álló zoknit találsz, ha óvatlanul ott felejtetted az olajkályha mellett, vagy a szép hófehérre hypozott gatya helyett egy szépséges, térképes kacsingat vissza rád. Katonáéknál az volt a módi, hogy mindent hideg vízben intéztek, mert az rettentően egészséges. A csipátlanításra alkalmas hőfok bizony semmi másra nem volt jó. A reggeli fogmosáskor a katonának az volt az érzése, hogy abban a szent pillanatban elindul az összes foga egy kicsit melegebb helyet keresni, mondjuk a még mindig langyos ágyikót! A tempós reggeli tisztálkodás szinte mindig a körletbe menet elkövetett törölközéssel zárult. Ha sikerült elkerülni a folyosón ugyancsak a törölközővel szembekötősdit játszó katonatársakat, akkor szegényebb lett egy púppal a homlokán, vagy egy enyhe agyrázkódással. Akinek sikerült – márpedig sokaknak sikerült – túlélni a tisztálkodást, készülhetett a nap egyik fénypontjára az etetésre. Ezen belül is reggelire.

Századparancsnok, szakaszparancsnok

Néhány mondatot szánok felejthetetlen „apánkra” és „anyánkra” –tudom, hogy a zászlóalj parancsnokot is említettem családfőként, és a katonanyelv is ismeri a „századanyja” kifejezést a század szolgálatvezetőjére, de ők hitvány utánzatok, rút mostohák! Az édes, a szívhez oly közeli századparancsnok testesítette meg az APÁT. Az akkori családfelfogás szerint, a gyerekektől távolságot tartva, de kellő figyelmet szentelve nekik, az abszolút tekintély szobraként magasodott felettük. Az anyának, csak rettentő nagy fantáziával elképzelhető szakaszparancsnokunk tipikus htb. – gyengébbek kedvéért: háztartásbeli- anya volt. Igaz, hogy nem mosott, főzött, takarított, erre ott voltunk mi – és gondolom a „papa” se kezelgette- de a többi mind megvolt. Minden percét ránk szánta. Már kora reggel, nem ritkán ébresztőkor benn ette a fene és sokszor csak takarodó után ment…. És itt megáll a billentyűzet a levegőben. Hova a bánatba is ment. Haza? A családjához? Az otthona itt volt a laktanyába, és mi voltunk a rakoncátlan gyermekei. Mi voltunk a családja! Akkor hová is mehetett? Lehet, hogy kettős életet élt? Lehet, hogy volt szeretője a laktanyán kívül? Pedig a benti „ember” nem volt annyira rossz. És elképzelhető, hogy vannak zabigyerekei? Vannak mostohatestvéreink? Így élni?! Ez azért nem könnyű! És most ne őt kezdjétek el sajnálni, mert én most nem róla beszélek! Ez nekünk volt óriási lelki teher! Kit szeret jobban? Minket? Vagy a vízfejű zabikölkeit? „Apa” tud a kettős életről? És ha megtudja? Elválnak? Mi megyünk a lelencbe? Csoda, hogy állandóan a figyelmére vágytunk? Nem azért rosszalkodtunk mert az nekünk maga volt a földöntúli boldogság! A szeretetét szomjaztuk! Mert mit szólnak a többiek?! Akkor még nem volt sikk „elváltgyereknek” lenni! A rendes, tisztességes gyereknek egy apja meg egy anyja volt! Nem úgy mint most! Ma egy élhetetlen, csökött, egy lúzer aki nem tud felmutatni legalább két, három apát, ugyanennyi anyával és természetesen ennek megfelelő mennyiségű zsebpénzzel. Szóval nem rosszaságból voltunk égetnivalók! A szeretetéhség! Az volt az igazi mozgató rugó. És az eskü után szertefoszlott a varázs! Nem mi voltuk az édes! Mi voltunk a kacskalábú, ütődött senkik. És anyának is csapnivaló volt! Egy Nővel élt együtt! És ráadásul milyennel! Egy jó nővel! Egy nagyon jó növel! És képes volt behozni a laktanyába, közénk! Kiderült, anya férfi! Mivel csalódásunknak nem adhattunk hangot, ezért a tettek mezejére léptünk és elkezdtük a tombolást! Ami nekünk fékeveszett hancúrozás volt, nekik kevésbé. Nem mondom, hogy tonna számra pakoltuk a fejükre az ősz tincseket, de azért tüsténkedtünk rendesen.

A két parancsnokunk közel egyidős lehetett – talán a századpk 1-2 évvel idősebb, kb. 25-27 évesek lehettek – ügyesen egymás fölé helyezték őket, hogy meglegyen a kellő motiváció az egymás fúrásának. Ők olyan szépen elvoltak egymással, hogy a zászlóaljpk-nak nem volt gondja velük. A szakaszpk tepert a századpk helyére, - Mert aki volt katona az tudhatja, hogy nem a csillagpénz a pénz, hanem amit a beosztás utáni adnak! -  az meg próbálta minél tovább víz alatt tartani őt. Nem túl feltűnően, de ment a küzdelem. A lényeg, hogy nem rajtunk csattant az ostor. Mindkettőjük közös érdeke volt, hogy jó minőségű anyagot – ezek voltunk mi – adjanak ki a kezükből. Úgy hogy ez igen kifinomult küzdelem volt, de gondolom ez is tantárgy lehetett a főiskolán. Valamit konyíthattak a pedagógiához, mert egész elviselhetővé próbálták tenni a szolnoki hónapjainkat. Bár egy kicsit kifinomultabban is összeugraszthattak volna a deszantos szakasszal – Ismeritek?! „Csak egy kicsivel, de ők a jobbak! Húzzanak bele!!” A nénikédbe, abba! - , de ne legyünk telhetetlenek. Az első két hetet reggeltől estig benn töltötték mind a ketten velünk. A szakaszpk. vitt enni, a reggelitornát a legénységi épület elől figyelte, a kiképzést meg természetesen ő tartotta. Ekkor, holmi tisztes szinte még a közelünkbe sem tudott férkőzni. Később kiderült, annál éhesebben vetették ránk magukat. Egy hónap „hallgatóvér” nélkül, az sok volt nekik. Eskü előtt az általános katonai kiképzésnek megfelelően teltek a napjaink. Semmi különös, semmi eltérés. Talán egy kicsivel többet voltunk tanterembe – különböző szabályzatok tanulása ürügyén, de lehet, hogy ez máshol is így volt. És az alaki, meg az alaki. Minden áldott nap, unásig. És mindenre az volt a válasz, hogy az „esküre”! Még szót úgy nem utáltam, mint ezt. Mindent azért kell tízszer, százszor, ezerszer megcsinálni, mert itt a nyakunkon az eskü! De, hogy valami jót is írjak, piszok szerencsénk volt az időjárással! Kezdődött a bevonulással. Március eleje a legtökéletesebb! Nincs már hideg, de nem ájul el a katona a hőségtől. – Aki teheti márciusra kérje a Behívóját!  Szépen kezd zöldellni a természet, a méhek is körülnéznek egy kis betevő után és ekkor nyílnak az óvszeres tasakok is, bár ez bennünket akkor éppen nem nagyon érintett. Ekkortájt kaptuk meg a fegyvereiket. Valamilyen számú AMD-t, azt a behajtható válltámaszosat. Hát ez egy hejre kis jószág volt. Megkapóan egyszerű. Technikai érdeklődésem okán én nem „gyilkoló gépként” tekinttettem rá. Egyszerűen elvarázsolt a végtelen egyszerűsége. Túlzással, de ettől egyszerűbb fegyver már csak a csúzli! Aki másodjára nem tudja összerakni, az ne is próbálkozzon mondjuk egy villanykapcsoló felkapcsolásával sem. És még egy! Egyszerűen nem emlékszem, hogy az ölés, gyilkolás téma lett volna. Maximum a védekezés. Ez valahogy illett a század nevéhez, Út-, Hídépítő. Még a robbantást sem romboló céllal tanultuk, - persze volt ilyen is – hanem építőnek pl. harckocsi fedezék robbantása. Úgy hogy nem kellett meghasonulni. Érzékeny lelkűek is be tudták fogadni. Mihelyt megkaptuk a fegyvereinket – nekünk is elsütötték a menyasszony dolgot, hogy úgy vigyázzunk rá, meg minden -  újult erővel csapott le ránk az alaki. Mi naivak, már teljesen el voltunk ájulva magunktól, hogy micsoda tökéletes katonák vagyunk amikor kezdhettük, szinte előröl az egészet. Fegyverrel a nyakba, - most itt taperolni, most ott fogja meg, ilyen hosszúra a szíjat – szinte ugyan olyan ügyetlenek voltunk mint kezdetben.

Kedvenc elfoglaltságaink közé nem nagyon tartozott a híres neves „lövészteknő” ásás, de a szakaszpk erről nem nagyon akart tudomást venni. Hátul a gk.telephely mögött a gyakorló területen – Módszeresen kertnek neveztük, mert ez jót tett a pk. alacsony vérnyomásának. Volt még két varázsszó, ezt most kimondottan a sumákoknak golyó és a ravasz, ami némi fejnövekedést és kellő arcpírt okozott bármely harcedzett hivatásosnak – alig volt már felásatlan terület, de csak megcsináltuk a varázsszóra, NORMAIDŐRE. Úgy rémlik ekkor hangzott el először ez a katonaéletet megkeserítő szó. Ezután már mást sem hallottunk! Gázálarc felvétele normaidőre, vegyvédelmi ruha felvétele, köpenyként, majd ruhaként, változatosság kedvéért normaidőre. És hogy elmondhassuk, hogy a változatosság gyönyörködtet, hol a folyosón, hol a „kertbe”, oktatási négyszögben, vagy csak úgy simán két sorban egymással szemben, hogy minél jobban röhöghessünk a másik ügyetlenkedésén. Mert mindig a másik a kétbalkezes, a másik nem csinálja jól. Jót tesz ez a katona egójának. És ha már eléggé felfrissültünk az üde, friss tavaszi levegőn becsücsültünk a tanterembe szabályzatismeret megtanulása céljából. Szolgálati szabályzat, őrszolgálat, belszolgálat, kapuügyelet kötelmei, fegyverismeret stb stb. Mikor mit tegyen a katona ilyen támadáskor, olyan támadáskor. Sűrű volt, kár is tagadni. Legemlékezetesebb az atomvillanás. Feltéve az igen komoly kérdés, hogy: Mit kell tenni a katonának, ha atomvillanást lát? Erre két épkézláb válasz van, – Jól megnézni, mert többet úgy sem fog ilyet látni. A másik: Futás a temetőbe, hogy jusson hely! – de nem ez kellett nekik. Mindenféle hasra vetődés a megfelelő irányba, betakarózni abba ronda gumiköpenybe, meg ilyenek. És nem lehetett meggyőzni a pk-t, hogy nem jól tudja. A megfelelően piros színben pompázó szabályzat és az aktuális oldalszám bemondásával elvette a kedvünket a vitától. A teljesen felesleges, meglehetősen demokratikus vita lezárásának a másik eszköze a testmozgás beígérése volt. Egy, két kör futás az alakuló tér körül, vagy esetleg ugyanennyi békaügetés meglehetősen meggyőző tud lenni. Pedig csúnya dolog testedzéssel fenyegetni. Az olyan egészséges, olyan jó, olyan kívánatos.

Reggeli torna

Igen, jó az csak nem kora reggel! A katonának még a reggeli merevedése sem lanyhult, de már az alakuló téren ugráltatják, ezt hívják reggeli tornának. A szeme még ki sem nyílik a csipától, gondolatai még otthon a Kedvesnél járnak. Ez kész életveszély! Ilyen állapotba egy hasra esés, és vége az el sem kezdett boldog házaséletnek. A reggeli torna volt a sumákolás előszobája. Itt kapta a „kopasz” az első leckét lógásból. Az alapokat itt lehetett elsajátítani. A figyelmetlen „kopasz” rezignáltan konstatálta, hogy már megint meggyújtották a szemetest. A figyelmes észrevette, hogy az a füst nem az a füst! Az bizony cigi füst, és ráadásul nem is egy. Minden füstölő cigi végén egy-egy vigyorgó „öreg”, vagy nagyon bátor „gumi” röhögött a futkorászó, ugrabugráló pancserokon. A leleményes katona hamar rájött, hogy a hideg reggeleken sokkal jobb a parázsló szemetes mögött melegedni, mint holmi futással enyhíteni a hideget. A futás nem tesz jót a cigizésnek. A futás egészségtelen az „öregeknek”. Hát ettől még messze voltunk. Mi még a ekkor a gúny és mindenféle élc tárgyai voltunk.

Surranó, zokni

A másik kedvencem – és tényleg szerettem, még civilbe is hordtam – közkeletű nevén surranó volt. Ennek is volt valamilyen száma, de én a számokkal mindig haragba voltam. Nem kis büszkeség töltött el, hogy a saját születési dátumomat meg tudtam jegyezni, a többi akadálytalanul suhant át az agyamon. Egyenesen imádtam a történelmet, főleg a görög – Újra Totyi anyuka okán. És most már teljes nevével tisztelem meg: Takács Józsefné. Többek között a kolesz igazgatója és a mi feledhetetlen Homérosz mesélőnk. - és a római idők érdekeltek, de a modernkorhoz is vonzódtam, de évszámok tudása nélkül csak középszer lehettem. Irigykedtem Kabosra a számok miatt, de egyszerűen megbarátkoztam a tudattal, hogy én a számokkal nem fogok egybekelni. Akik megpróbáltak cikizni miatta, azokat leszereltem a „De a születési dátumomat tudom!” konzervszöveggel. Az átlagos méretű lábú „kopasz” biztos lehetett, hogy agyonhasznált lábbelit kap. Az ettől eltérőknek volt esélye új, vagy alig használtra is. De ebben az esetben a újra törekvő egyáltalán nem járt jól, sőt büntetésként élhette meg piperköcködését. Az új surci kedvenc elfoglaltsága volt az gazdájának a sanyargatása, lábilag. A kényelmesnek hitt bakancs napi 10 órai használat után meglehetősen terhes tud lenni. Csak a teljesen lábra formálódott lábbelivel lehetett megúszni a tortúrát víz-, rosszabb esetben vérhólyag nélkül. Gyilkos holmi volt, ha tudatlan „kopasz” húzta a lábára. Az „öregkatona” nyugodtan hordhatott vadi új surcit, mert nekik már nem kellett egész nap ebben lenni. Gyakran láttuk, hogy ebéd után tornacipőben, vagy már nyáron strandpapucsba mentek le a gk.telephelyre – ez a gépkocsi rövidítése, pedig a becsületes neve gépjármű telephely, de tudjátok „Ésszerűtlen célszerűtlen…. Ezt „kopasz” nem tehette meg. Tehát szó szerint be kellett törni a lábra veszélyes surranót. Nekem volt egy jól bevált, alaposan kimunkált technikám az új surci megregulázására. Ezt úgy szívleljétek meg, hogy egy hólyag nélkül úsztam meg a katonaságot!. Új lábbelit pénteken kell vételezni! Lényeges mert ekkor már közeledik a hétvége, ami általában nem volt annyira zűrös. Ezzel egyidejűleg szert kellett tenni „fókaolajra”, még véletlenül sem „fókazsírra”! Péntek délután „csicsogósra” kell átitatni a surcit, hogy puha legyen mint a kedvesed ajka és kihasználni minden pillanatot, hogy a lábadon legyen. Szombat, majd vasárnap is meg kell ismételni az „átitatást” és a hordást, de időnként, ahogy a helyzet megkívánja le kell venni, mintegy pihentetni a lábat, nehogy kikezdje azt. És hétfőre már egy elég kellemesen hordható csinos surranó boldog tulajdonosa lehetünk. Az átitatási műveletet egy hétig érdemes folytatni a biztos siker érdekében. Hátulütője a dolognak, hogy eszméletlenül sok barnára színeződött zoknink lesz – sok zokni kétszer három párat jelent, három télit, három nyárit. Ez kellemetlen, de mi ez egy vérhólyaghoz képest. Mert nehogy azt higgye a nyájas olvasó, hogy egy icinyke-picinyke, mikroszkóppal is alig érzékelhető hólyagocska miatt konzíliumot hívnak össze a Honvéd Kórházban! „Se a lábai száma, se a hosszuk nem változott, miért reklamál katona?!” Ez volt a legegyüttérzőbb buksi simogatás. A többinél esetleg a torzszülött és a feslett erkölcsű rokonság felsorolása is szóba jöhetett. Természetesen a zoknikérdésre is van megoldásom, de fel kell készülni egy hét folyamatos zokni mosásra. Lehetőleg egy zoknival átvészelni a műveletet. Ez szinte lehetetlen, mert van olyan, hogy napjában többször is kell cserélni. A másik, ha két zoknit veszünk fel, és következetesen egyet használunk kívülre. Így lesz egy emberi fogyasztásra alkalmatlan zoknink – amit, ha elég ügyesek vagyunk lyukasság, vagy teljes használhatatlanság címén rátukmálhatjuk a század szolgálatvezetőjére, népszerűen gatyaszámlálójára - , de öt pár szinte kifogástalant nyerünk. Sajnos lehet bármilyen kényelmes is, egésznap fárasztó, de ezzel nincs mit tenni. Szájat összeszorítani, nyafogást meghagyni az elkényeztetett kislányoknak. Eskü után már nem tűnik olyan nehéznek. Futni, kötelet mászni még érezni a súlyát, de az átlag kiképzés már nem tortúra benne. A fókaolajos impregnálásnak kellemes velejárója a tökéletes víztaszító képesség. A víz öt méteres körzetben elkerüli az immár vicsorgó, de jól beidomított fenevadat, de a fényesítés sem lesz túl bonyolult művelet. Egy agyonhasznált cipőkefével mindenféle varázsszer nélkül tükörfényessé tehető. A bevarrott nyelv jótékony hatását pocsolyán való átkelés alkalmával érzékeljük és foglaljuk imába. Évekkel később, akkor még csak két fiúgyermek boldog apukájaként, kedvenc elfoglaltságunk volt Eger környékén a Bükkbe túrázni. A túrafelszerelésem állandó tagja volt a málhazsák, ékköve pedig a tartalékos csomagból kölcsönvett surranó. A bokát igen jól fogó és szinte elnyűhetetlen surci aranyat ért. A kora tavaszi hóolvadásból keletkező picinyke, néha nagyobbacska vízerek akadályokat képeztek a tornacipős lurkóknak és a kislányosan csinos páromnak. De a bevarrott nyelvű bakanccsal felvértezett HŐS – a házasélet nyugalmától eltelve, immár 53 kilósra felhizlalva- nem ismerve akadályokat, ölébe hitvesével, karácsonyfadíszként rajtacsüngő gyerekhaddal, félelmet nem ismerve, átkelt a rettenetes morajjal alázúduló áron. De a jutalom sem maradt el, a még akkor is édes hitvesi csók, és a „Még egyszer apa!” –t büszkén a mellemre tűzhettem. Aki most elégedetten hátradőlve a világkörüli túráját kezdik tervezgetni, jobb ha fékbetétet cserél fantáziáján, mert zokniról még alig esett szó! Seregben talán a leghaszontalanabb jószág a nyári zokninak csúfolt rongydarab volt – és most kimondottan a gyakorlóról beszélek, mert a kimenő zokni egy leütést sem érdemel. Ez a mocskos féreg a felhúzást követő 10. másodpercben már a szerencsétlen katona talpa alatt lapul és készül, hogy vitustáncot járva kicselezze az utána matató ujjakat. Egy boldog vízhólyag nem túl boldog tulajdonosa lehet az aki arra vetemedik, hogy a saját lábára kényszeríti. E zokni szára akkor látott gumit, ha egy óvszerrel összezárták. Annyi tartása sincs mint egy mai politikusnak. Semmilyen eszköz bevetése nem kifogásolható, hogy a katona szert tehessen ezen ruhadaraboktól való megszabadulásától, cseréjétől. Ide értve a szolgálatvezető itallal való megvesztegetését sem! Népszerű nevén leitatás. 6 pár téli zokni egyenes út a győzelemhez! Ha sikerült elkerülni ezt vészt, már csak a lábrácsnak becézett talpbetétről valamit. A teljesen haszontalannak hitt szerkezet a katona barátja! Ennek használatával elérhetjük, hogy ha nem húzzuk szorosra a fűzőt, a lábat szó szerint körbejárhatja a levegő és élvezhetjük ennek minden áldását, nem izzad a láb, nem lesz büdös az. És most nekem szegezhetitek a kérdést, hogy miért rugóztam ennyit a lábon, illetve a lábbelin. Napóleoni, vagy éppen Nagy-Sándori babérokra törve kifejteném hadvezetési álláspontomat. Képes vagyok bármilyen hadsereget megverni, ha előtte én láthatom el bakkaccsal! Nagyképű kijelentés? Na nézzük! Hadsereg háborút még úgy nem nyert, hogy a katonák egy lépést sem tettek ellenséges földön. Ha a katonának minden lépés kínszenvedés, nem lát, nem hall, nem érzékel semmit maga körül. Csak arra vár, hogy megszabaduljon a kíntól. Erre mondják, a hadrafoghatóság nulla! Ígérhetnek neki, kaját, piát, nőt, kitüntetést, csak azon jár az esze hogy enyhüljön a fájdalom. A fej elveszti uralmát a test fölött, a láb fog diktálni! A láb amely a teherhordó, amely eljutatja a katonát A-ból, B-be! A honvédség talán egyetlen jó beruházása a surci-vásárlás volt. Persze ezzel nem lehet háborút nyerni, de veszíteni biztosan. Jókat derültem a sí felcsatolására alkalmas surranókon. Mindenki által ismert titok volt, hogy a „főcsapás” iránya Ausztrián keresztül Észak-Olaszország, illetve addig ameddig – ebből realitás az ameddig volt! Ameddig egy völgyzáró-gát felrobbantásával vissza nem mosnak, mondjuk a Parlamentig – a szerencsésebbeket már Győrnél kihalászhatják, hogy kellő végtisztességben részesíthessék őket - tankostól, sátrastól, bakástól. A Makóról besorozott katona teli tüdővel szívja magába hűs alpesi levegőt, - akinek egy lócitrom már egy tájékozódási pont a csodásan sík alföldön- készül felcsatolni a síléceit és az elméletben kiválóan begyakorolt mozdulatokkal készül aláereszkedni a 4000 méteres hegyoldalon. Ő aki már a stokira állva is légszomjjal küszködik, ő fogja térdre kényszeríteni a gaz ellent. Ez egy olyan csoda szép álom, hogy ilyet csak egy ártatlan, mosolygósszemű, pufók kisded tud álmodni, pedig ez kellő távolságból nézve, komoly gondolkodású, életerős, még férfiélet zenijén innen lévő férfiak lázálma volt.

Körlet és a körletrend

Lehet, hogy az öltözködéssel, felszereléssel kellett volna kezdenem, de sokan a kisdedkort sem öltözőtükör előtti illegéssel-billegéssel, és főleg nem cipőfűző-bekötéssel kezdik. Szóval csak jó ez a sorrend, járni, beszélni, öltözni.
Nem kellett véresre vakarni a lakberendezőnek a kobakját, hogy kitalálja a körletrendet. Nem szegényesnek inkább spártainak, de ha még pontosabb képet akarok festeni róla akkor inkább semmilyennek írnám le. 5-5 emeletes ágy a jobb és a bal oldalon keresztbe, ezekhez kutyaólnál is sokkal kisebb éjjeliszekrénykék, és az alsó ágy alá süllyesztett stokik tartoztak – Az alsóágyasnak igen kellemetlen élménybe lesz része, ha fáradságot színlelve csak úgy eldobja magát az ágyán, mert a stokik magassága úgy van kifundálva, hogy a rá ható erőt abban a pillanatban visszaküldi a feladónak és ez meglehetős hátfájást okoz. A körleten belüli közösségi tér kimerült a szokásos kocsmai négyszögletes asztalban és a hozzátartozó négy, katonásan egyformán nyikorgó támlás székben. A szabványos klímaberendezés – egy darab olajkályha és több darab nyitható ablak – ugyancsak megtalálható volt ebben az igazi férfibarlangban. A falakat az akkor szokásos műalkotások díszítették, mint az egyforintosról jól ismert címer, a rendfokozatokat képileg, igen szemléletesen bemutató tabló és a valamilyen roppant hazafias mondatot tartalmazó tace-paó – Kérdezd meg apukádat, ha nem tudod mi az! A körlet festése szintén a kor ízlését és technikai szintjét képezte le. Olyan másfél méter magasságig a lehető legolcsóbb és természetesen a legrondább színű olajfestékkel elkövetett olajláb elégítette ki a művészi alkotásokra fogékony katona olthatatlan szomját. Célszerűségét a kimenőről visszatérő, sugárba hányó katona tudná legszemléletesebben ecsetelni. Ezt egyenesen „felüdülés” volt takarítani és nem mellesleg meglehetősen kevés illat tudott beléköltözni. Ez az olajláb óvó anyai karként körbeölelte a laktanya összes helységét, talán a parancsnok szobáját kivéve, pedig talán ott lett volna a leghasznosabb. Az e fölötti rész szintén kellően gusztustalan színű mázt kapott, de már nem olajfesték személyében. A plafon szerintem már eleve szürkés-fehérre volt festve, mintegy az örökkévalóságot szimbolizálva, hogy az idő múlása ne hagyjon láthatóan mély nyomokat rajta.
A nagy mennyiségű személyes felszerelést természetesen nem tudta magába fogadni az a ici-pici szekrényke. Na itt kellett minden képzelőerőt előbányászni. Kimenőruha és cipő valamint a szolgálati gyakorló a század raktárában kapott helyet, ezzel nem kellett törődnünk. A fegyver és tartozékai is külön, fegyverszobának nevezett helyen vártak bevetésre. Csak hát ez az összfelszerelés töredéke! De a leleményes katonaelme már jóval előttünk megoldotta ezt a problémát. A szekrénykébe a napi személyes cuccok, WC-papírtól a fogkeféig. Takaró alá a pizsama, párna alá a törölköző - vagy ha vizes volt a vaságy fejrészéhez. Szimatszatyor az ágy lábrészénél a degeszre tömött málhazsák társaságában, ami a rohamsisakkal volt megkoronázva. Így sikerült minden felszerelésünket egy kis túlzással egy bűvészcilinderbe elrejteni. Annyi szépséghibája volt ennek körletrendnek, hogy az ágyak között szinte lehetetlen volt közlekedni, de ennek is, mint sok más esetben a jó oldalát néztük. Ha mi nem férünk el, mondjuk egy szál gatyában, akkor az ellenség sem tud észrevétlenül meglepni minket egy átlagosan 40 kilós tatyóval a hátán. A védelem, így vizesárokásás nélkül is részben megoldódottnak tekinthető. Majd megfeledkeztem a fogasról – egy deszka a falon, 20 ruhaakasztóval a sapka és köpeny részére. De itt már nem mókuska, labdácska és mézeskalács házacska jelezte a tulajdonost, hanem egy szigorú monogram.

Köpeny

És itt is vagyunk „kedvencemnél”, a talán még a Don-kanyart is megjárt akárhány mintájú köpeny személyében. Szinte érezni lehetett Orosz-anyácska hűséges lánykájának iszap szagú leheletét. A figyelmesebbek hallani vélték a hajóvontatók bús, szomorú énekét mikor a kiképzéstől megfáradtan, elgyötörve magukba roskadtak. 1973- ban 1942-es felszerelés! Nem fémből ami még valahogy befogadható. Posztó köpeny! Háát?! Ha idősebbek lettünk volna simán sírva fakadunk, de bohó fiatalságunknak köszönhetően jókat röhögtünk magunkon és egymáson. Most a szemeteket csukjátok be és képzeljétek el, hogy 20, ütemesen, jobbra-balra imbolygó posztóköpenyt láttok egy ködös, szürke reggelen felétek közeledni. Halljátok az érces férfihang és a mutáló kamasz elviselhetetlen hangjától eltorzult éneknek hitt üvöltözést. Az ütemes, a szinte falként közeledő lábdobbanásokat, amely megállásra kényszerít. Szerintem a meglepődés enyhe kifejezés. A tátott szádon biztos akadálytalanul röpködnek ki-be a hazaköltöző gólyacsapatok. Az idősebbek, „Légiveszély!” parancs nélkül is párduc-ügyességgel az árokba vetik magukat, vagy feltartott kézzel, esetleg fehérzsebkendőt lengetve megadják magukat Vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr őfőméltósága éppen taktikai visszavonulást gyakorló fegyelmezett szellemhad­seregének. A fiatalabbja lemeredve, sóbálvánnyá válva, teljesen járásképtelenül azon gondolkozik, hogy mi a fenét kevert össze a tegnapi vállalati bulin, hogy még most is hallucinál – mindenesetre ütős anyag lehetett, majd elkérem a receptet! Állandóan az egyformaságot, az egységes kinézetet favorizáló honvédség itt elvétette a lépést. Ez a köpeny akkora pofont adott ennek az elvnek, hogy még most is csöng fülük. Persze ebbe mi is besegítettünk. A természet nagy vétke okán nem voltuk teljesen egyforma magasak. A közel két métertől, a bő másfél méterig terjedő magasság­különbséget a köpenykészlet méretváltozatosságával ki lehetett egyenlíteni, de a szándékos, direkt nem megfelelő méretűre vadászást már nem. A coli, hetyke rövidke kabátkába, míg a lefelé növő társunk - mikulást megszégyenítően -, közel földig érőben parádézott. Ezt azért látnotok kellett volna! Azt az agytolulást amit szerencsétlen elöljáróink kaptak! Kár is tagadni frenetikusan jól sikerült tréfa volt, igaz csak mi derültünk rajta meglehetősen önfeledten. Egy pár hónapig még használtuk – borzasztó kényelmetlen volt – aztán lecserélték az általánosan használt mikádóra. Szerintem mi lehettünk az utolsók akik ezt a förmedvényt hordtuk.

Megszólítás

A sok új befogadása és megemésztése mellett erősen kellett figyelni a hangsúlyra és a megnevezésre. Mert egyáltalán nem volt mindegy, hogy szólítják meg a „kopaszt”. Mi esetünkben a „hallgató elvtárs” egy semmi veszélyt nem rejtő, szinte simogató megszólítás. Persze, ha ez kellőképpen felsrófolt hangerővel történt, az bizony viharfelhők közeledtét jelezték, de az is igaz, hogy lehetett a távolság áthidalására tett kísérlet is. Szóval nem volt ez egyszerű. Mert, hogy maradjunk az előző példánál, melyik hallgatóra gondolt a hangoskodó? Miért pont engem pécézett volna ki, hisz olyan lapos vagyok, hogy még árnyékom sincs! Csak a századnál húszan vagyunk, a többiek is Hallgató Elvtársak! Tény, hogy viszonylag egyszerű azonosulni a megszólítottal, ha a köztünk lévő távolság elhanyagolható, bár ha eléggé kancsal az illető még van remény. A „Csipke István” azt jelezte, hogy valahonnan a külvilágból, a messzi távoli civilizált világból érkezett valami, amit csak úgy felolvasnak. Az óvatlanok ezt a rettentő bűnt szinte mindig elkövették. Ez volt a következetlenség csúcsa! Hetekig dolgoztak, hogy a „kopasz” ne hallja az utálatos, már-már a feledés homályába vesző nevét, amikor a civil világ betör egy levél, vagy csomag címzettjeként és szertefoszlik az álom. A munka még nem teljes! A „kopasz” még magára ismer! Valószínű a kérkedés démona, vagy a tudás biztos zálogaként ismert olvasástudás világgá kürtölése lehetett az ok! És ez még csak két megszólítás! Kapásból tudnék még vagy ötöt felsorolni és ezeket még fűszerezni tízezer mutációval, de annyi pixel nincs a monitoromon, azt már a ti fantáziátokra bízom.

Elöljárók

A nem túlképzett politikai tisztek általános gyomorszáj zsibbasztó „tréfája” a NATO. Tudjátok milyen megerőltető befelé röhögni!? Minden bizonnyal pártutasításra mondták következetesen, hogy „nató”. Nem „nátó”, még véletlenül sem. Mi, vesztünkre tanultunk angolul, így még fájdalmasabb volt. Az alultájékozottsági gyöngyszem egy házi adategyeztetéskor csillant fel, elhomályosítva a Napot. A roppant rafinált kérdés így szólt: - Honnan jött, hol lakik? A lehető legtermészetesebb komolysággal, immár az elsajátított katonai tömörséggel: - Leninváros! Á, nem -ból, nem is –ban és még véletlenül sem a „Szomszédék mellett, a második emeleten, az anyukámékkal, meg a testvéreimmel, de bácsikám is el szokott jönni vasárnaponként az apukámmal beszélgetni, de valójában ő nem lakik velünk!” Az írnok jámborul körmölte, de a politikai tisztnek nagy hirtelen két kosárlabdányira tágult a szeme. Szinte hallani lehetet a fejéből kihallatszó könyvlapozás félreérthetetlen hangját. Révai-Nagylexikon, vagy a gyerek ötödikes atlasza volt-e, az nem látszott világosan mert a sötétség ugye, a jótékony homály megakadályozta, hogy kíváncsiságom kielégüljön. Vesztére, mindkét forrásanyag az ellenség aknamunkájának köszönhetően félretájékoztató információval látta el az érdeklődőt. Nem találta! Pedig nem látszott, hogy valaki kitépte volna az aktuális lapot. A lapok sorszámait követve, vaslogikával és fényesre csiszolt elmével kikövetkeztette, hogy itt „Fennforgás van!” – Akkor mit keres a Magyar Néphadseregbe? Volt, a nekem szegezett kérdés, immár gobostűfejnyire szőkült vizslató tekintettel. A kérdés gyermekein naivnak tűnt, és én némultan, mint akinek a nyelvével elszalad a cica, csak lestem. Hát mit? Ti hívtatok be, ba…meg! Futott át az agyamon, de ekkora már lesajátítottam, hogy a hirtelenkedés egészségtelen. Meggyőződésem, hogy értelem legkisebb szikráját sem fedezte fel arckifejezésemben, ez némi nyugalmat adott neki. Hűvös szellőként suhant el megnyugvó tekintete előtt a gondolat, hogy ilyen arckifejezéssel nem lehetek beépített ügynök, az KGB-hez valószínű semmi közöm, vagy igen jól megtanítottak hülyearcot vágni. – Magának nem a szomszédba kellene lennie? Ha az előbb még egy atomnyi értelem volt is bennem az bizony könnyű pilleszárnyon tova röppent. Mert hogy a szomszéd, az út túloldalán lévő szovjet laktanyát jelentette. És ekkor megtört a varázslat. Immár szárnyaló sólyomként visszaköltözött belém ez ÉRTELEM! – Leninváros Magyarországon van, Borsod megyébe! – Távozhat! Írnok elvtárs hívja be a következő hallgató elvtársat!

Semsey alhadnagy elvtárs – A zászlóalj KISZ-titkára. Szégyen ide, szégyen oda, továbbszolgáló tiszt, mint amik mi is lehetnénk- alig érthető selypítő beszéde csodaszámba ment. Diverjankó, - egyeseknek diverzáns, aki mindenféle trükkökkel próbál megszerezni katonai titkokat, de az éber katona az alapos politikai képzésnek köszönhetően könnyen felismeri a hátára festett nagy fehér „D” betűről- legyen a talpán amely szájról olvasással meg tudta fejteni a titkok titkát, ami elhagyta az ő ajkait. Ha egy csepp jóérzés lett volna benne szinkron tolmácsot fogad maga mellé, vagy elmegy egy tanyára gazdálkodni. De nem! Beköltözött őkelme a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiára, majd mint politikai helyettes újfent a sorállomány elkötelezett butítójaként tündökölt a szocializmus fényes egén! Az alhadnagy elvtárs „nagytestvére” Csorba százados elvtárs a zászlóalj felcsere, szintén nem kis beszédhibával büszkélkedhetett. Örökbecsű mondását tolmács nélkül nem is értettük. Pedig igen megszívlelendő! „Mecelni, mecelni, míg öcce nem érnek a falak!” Ebben benne volt minden amit egy elkötelezett katona a járványveszély elkerülésére csak megtehet. Köszönjük áldásos tevékenységét, mert valóban sikerült minden gond, vagy fertőzés nélkül átvészelnünk a katonalétünk első nyolc hónapját. Ja, hogy nem értitek? Tetszettetek volna beköltözni az Alcsi laktanyába! Enyhe megvetéssel közzéteszem, mert tudom hogy furdancsként tépi testeteket a kíváncsiság. „Meszelni, meszelni, míg össze nem érnek a falak!” Ha már így belecsaptam lecsóba meg kell említenem a századparancsnokunkat. Tudom, hogy buta, illetlen és gyerekes dolog más nevével viccelődni, de már csak gyarló a „kopasz” és az ilyen magas labdát nem hagyja ki. Minden komment nélkül íme a mű, Füle Benő!
Ezekhez képest a zászlóaljparancsnok szokásos hétfő reggeli, nem kicsit másnapos, humort sem nélkülöző beszéde felüdülés volt. Az „Elvtársak, szép nyári napra ébredtünk!” nyitómondata kimondottan tréfásra sikerült, - És mi miért is nem nevettük betegre magunkat?!- ha éppen szakadt az eső, vagy esetleg a hó. Mert talán ez az egy mondat volt az a biztos pont amire minden esetben számíthattunk, de neki is jó kapaszkodó volt, ha a mikrofonállvány egy kicsit messzebbre tántorodott. Ha a mát hirtelen összetudnám kutyulni a tegnappal egy valódi gyöngyszemet tudnék elétek helyezni, valahogy így: „A magyar nyelv megcsúfolásában a Magyar Néphadsereg jobban tejesít!”

Kommunikáció, vezényszavak, rendfokozatok

Az egyik pontból a másik pontba való jutás elsajátítása közben, illetve azzal párhuzamosan a beszéd mint kommunikációs eszköz elsatnyításának a nem kis művelete következet. Civilben a beszéd úgy álltalába azt jelenti, hogy két ember hosszabb-rövidebb mondatokkal, egymást váltva információt cserél. Hát a seregben ezt hírből sem ismerik. Itt az egyik mondja a magáét, – néha még a levegővételre sem fecsérli az időt- míg a másik egy „Értettem!”-el válaszol. Itt mindenki ilyen okos? Olyan elvetemült katonával nem nagyon találkoztam aki azt mondta volna, hogy „Nem értem!”, vagy hogy „Ez baromság!”. Ráadásul mindenki ordít! Mi ez? A süketek gyülekezete? Fura népség ez a katona! Szerintem meg vannak győződve, hogy a katonás beszéd egyetlen ismertetője a magas decibelérték.

Grécsi László és Teleki Blanka babérjaira törő katonák kedvenc elfoglaltsága a rövidítés. Egy átlagostól jobb, bővebb szókinccsel felvértezett civil hottentottának érezheti magát, ha értelmezni akarja a „katonát”, mint nyelvet. Simán eladhatják, észre sem veszi. Kazinczy nem csak forog, de zokog is a sírjába – Lehet, hogy élve temették el a szerencsétlent és könnyeibe fulladt bele?  Egyszerűen létszükséglet a rendfokozatok és ezek rövidítéseinek az ismerete. Ha a katona nem tudja az édes anyucija, vagy saját nevét emberi mértékkel értelmezhető időn belül bevallani az nem tragédia, ezt nem is kívánják egy értelmi fogyatékos „kopasztól”, ez legfeljebb némi derűre fakasztja a kérdezőt. A rendfokozat az egészen más, ezt tényleg „álmából kelve” szinten kellett produkálni, lehetőleg még a kérdés feltétele előtt. Ez a rendfokozat dolognak a sok negatív vonása mellet, volt jó oldala is. Nem kellett vezetéknevek, keresztnevek, vagy ezek kombóival bíbelődni. Itt mindenkinek Elvtárs keresztneve volt, gondolom Cinege Lajos volt mindenki keresztapja és neki mindig ez az egy varázslatos név jutott az eszébe. Civilben is elfogadott megszólítás volt ez az elvtárs, de ott még egyes csoportokat uraztak. Tanárok, orvos doktorok, iskola igazgatók, művészek stb, stb tatoztak ide. Orvos doktort, még inkább főorvost legfeljebb Kádár Jani bácsi cellatársai, vagy Münnich elvtárs mert „leelvtársasozni”! A többi halandónak ők már csak urak voltak és maradtak örökkön örökké. Az erőműnél igazából két ember volt úr. Dénes Sándor főmérnök úr, akit vitathatatlan szakmai tekintélye miatt illetett meg ez a titulus. A másik, az én palackcipelő kollégám, Jani bácsi. Őt nem a hivatala, hanem az öltözete és a csábítóan hetyke bajusza emelt ilyen magasra. Még a munkásnadrágja is pedánsan élére volt vasalva, saját kezűleg! Tóni bácsi is eséllyel indult ebben a versenyben, mert ő is makulátlanul tudott öltözni, de az országgyűlési képviselősége egyenesen tiltotta az „urazást”! A vezetéknevek, hála az égnek elég behatárolható mennyiségben voltak elérhetők. Nálunk Alezredes Elvtárs volt családfő. Ettől komolyabb családnevet már nem kellett kapásból elővarázsolni a cilinder alól. Vannak egyáltalán össze nem keverendő cafrangok. Ezeket, hogy a „kopaszt” jól összezavarják nagyon hasonlóra találták ki. A leggyilkosabb összeállítás az őrvezető, őrmester, őrnagy röv., őrv,, őrm., őrgy! És, hogy még jobban megtévesszék az áldozati bárányként remegő „kopaszt”, mindegyik egy csillaggal tündököl. Hónapokkal később már tudja, hogy se anyagában, se méretében nem egyeznek ezek a csillagok, de azt még meg kellett élni. Fővesztéssel felérő tévedés, ha az őrnagyot, lányos zavarában leőrvezetőzi az oktalan. Minimum leordítják az ostoba fejét. A „Nem maga adta ezt a csillagot, hogy merészel csak úgy lefokozni!” szinte mindig elhangzott, természetesen megfelelően beállított hangerővel. No de fordítva?! Az egészen más. Az, hogy úgy mondjam bocsánatos bűn! Ezt egy elégedett fél-mosollyal fűszerezett „Hülye, maga katona!” mondattal rendezte a tisztesek gyöngye.

És amikor már elunják a rövidítgetést, akkor alig értelmezhető mondatokkal követnek el merényletet az édesanyanyelv ellen. Nekem az „Egyesharcos kiképzés” és az ehhez tartozó „Egy embernek vezénylek, a többiek is végrehajtják!” voltak a kedvenceim. Ízleljétek csak! Mint amikor három ember üzenget egymásnak, a klasszikus kabarétréfa a házaspárral és az anyóssal. „Mond meg anyádnak, hogy forró a leves. Anyuka, azt mondja Józsi, hogy meleg a leves.” És közben egy asztalnál ülnek.

A nagyon fontosnak gondolt szavak szinte érthetetlen kiejtése megint csak nagy boldogságot okoz nekik. „Lépés indulj!” Ismerős? A nem túl figyelmes „kopasz” ebből legfeljebb a „dulj” hallja. Csak néz, hogy mi történt, de fel nem foghatja. Pedig ez a legszebb és a leghasznosabb szó amit hordott a Föld a hátán. Pölö – civilül: például, pl.- , erre indul az éhes had enni! A kamaszkoron éppen hogy túllévő fiatal még mindig csak enne és enne. Szinte mágnesként vonzza az étel illata, vagy kevésbé szerencsés esetben a szaga. De tréfának is kitűnő eszköze lehet. Ehhez némi „alaki” ismeretre kell szert tennetek. Leegyszerűsítve, a „Lépés innnn dulj!” vezényszóra a katona felsőteste előredől és felkészül, hogy bal lábbal kilépve elkezdjen a megadott irányba menetelni. A tréfáskedvű „humorzsák” már jól begyakoroltan, igen hosszúra nyújtott „innnn” szótöredékkel hamar kimozdítja a szakasz néhány tagját az egyensúlyából. Ez enyhe káoszt, mondhatni össze-visszaságot okoz. Ezt látva nem kis öröm kíséretében, eltérve az eredeti formulától, önhatalmúlag változtat azon és a röhögéstől fuldokolva kinyögi, hogy „imbolyog az eleje”. És felhőtlenül, őszinte szívvel, gyermeki felszabadultságban, apró gödröcskékkel az orcáján csak kacag és kacag! A boldogságtól megmámorosodva kérdezgeti hasonszőrű pajtásaitól, „És ezek akarnak tisztek lenni?”

Alaki

Éppen ezért már kezdet-kezdetén menetelni és még egyéb kunsztokat tanultunk. Indulj! Állj! Vigyázz! Pihenj! Jobbra-át, balra-át, hátra-arc, aztán ezeket menetközben. Ezek roppant egyszerű műveletek. Egészséges fiatalembernek alapállapotba ezek nem jelentenek gondot. Hát lehet, hogy nekik nem, nekem bizony még most is el kell gondolkoznom a jobbra, balra dolgom. Valamiért nem megy! Nem arról van szó, hogy véletlenül balkézzel kezdek el írni, de ha hirtelen rám szólnak, hát bizony keresgetem az irányt. A seregbe sokkal könnyebb volt, mert tömeg vitt magával, meg hogy a feltűnést elkerüljem hihetetlen szélesre tágítottam a perifériás látásomat, valamint piszkosul figyeltem. A kisördög hamar beférkőzött a sapkám alá, hogy miként fogom én ezt előadni! Ráadásul fordítva, például egy szakasszal szembe. Mit mondjak? Nem voltam teljesen nyugodt.  De a kiképzőnek nem az a feladata, hogy gondtalan órákkal örvendeztesse meg a újoncokat. Megtéveszteni, összezavarni, ez volt az élvezet csúcsa és hát a kiképző már csak élvezkedő. Demeter hadnagy elvtárs – a szakaszparancsnokunk- igen nagy „szeretettel” és odaadással tanítgatott minket. Nem bízta másra, főleg nem tisztesre. Nem üvöltözött, nem szitkozódott. Szigorú és következetes volt. Alapjába véve korrektnek kell, hogy nevezzem. Időnként rajparancsnokokra bízta az okítást, de egy pillanatra sem vette le a szemét rólunk. Hamar kiszúrtak közülünk két egyedet – az egyik éppen az én földim, Ernő - és kinevezték őket raj-, illetve szobaparancsnoknak. Ők se, mi se vettük komolyan, csak egy szükséges rossz volt. Miután elfogadhatóan megtanultunk menetelni, forgolódni, jöhetett a csúcsok-csúcsa a vigyázzmenet, vagy a díszmenet, kinek melyik tetszik. Na ez volt amit katona legfeljebb elfogadhatóan tudott művelni. Nem egyenesek a sorok! Nem egyenesek az oszlopok! Nem egyszerre csapódnak a lábak a földhöz! De, ha ezek valamilyen véletlen folytán mind jól összejöttek, akkor nem elég erősen csapódtak a betonhoz a surranók! Mert annak is van jól definiált mértéke. A tudatlanok most decibelre gondolnak a hanghatás miatt, de sajnálatomra ki kell, hogy ábrándítsam őket, nem nyertek piros hangszórót, mert bizony ezt centiméterben mérik. Mégpedig 20 centiméterben. Ugyanis ilyen mélyen kellett megdögleni, de minimum súlyos agyrázkódást kapni a gilisztáknak, hogy egy elégedett mosolyt fakasszunk az üti, vagy egyéb elöljáró orcájára. Hogy ne csak más szórakoztatásával törődjünk, ezért szorgalmasan gyakoroltuk, és már-már tökélyre fejlesztettük a „hosszúlépést”. Nem akarom a földig alázni a szemtelenül fiatalokat és a sumákokat, akik nem voltak katonák, ezért csak úgy egyszerűen mondom ez nem ital! Bár hasonlóan vidámságot okozott, de ez, vagy sima menetelés közben, vagy díszmenetben elkövetett tréfa. A művelethez igen fejlett ütemérzék és nagy-nagy figyelem kellett. Jó ütemben az előtted menetelő társad talpába kell rúgni, hogy az így kapott plusz energiával az egy hosszút lépjen! És már meg is volt, meg is kapta a hosszúlépést. Ha igazán jól sikerült a rúgás akkor akár többen is részesülhettek ebben a mámorító érzésben. A fogadó fél kétféleképpen adhatta tovább a szeretet­csomagot, vagy szintén talpon rúgta az előtte lévőt, vagy a térdével fenékbe illette azt. Az utóbbi volt a kevésbé jól sikerült, azt csak nagy jóindulattal lehetett hosszúlépésnek nevezni, inkább volt az magas lépés, de annak nincs értelme. A fokozott figyelem leginkább a lebukás elkerülésére kellett. Az elöljárók nem díjazták annyira ezt a tevékenységet mint mi. Lehet, hogy nem volt humorérzékük? Kajáláshoz menet orvosilag ellenjavalt a hosszúlépés, mert lebukás esetén visszatapsolták a szakaszt, aminek egyenes következménye a későbbi ebéd. Bár az is igaz, hogy pont ezért éreztük igazán komoly kihívásnak. Az idő teltével és az arcunk növekedésével egyre többször megkockáztattuk, hogy na bumm, legfeljebb később ebédelünk. Még morgásra is vetemedtünk, ha újázásra kényszerültünk, úgy is mondhatnám, aljas módon elszemtelenedtünk.

Kiképzés

Kiképzésünk abban pillanatban elkezdődött ahogy beléptünk a kapun. Kezdetben az volt a cél, hogy elhitessék, hogy minimum mongol-idióták vagyunk, akik a levegővételen kívül szinte semmit nem tudnak csinálni. Amit mégis tudunk azt is csak folyamatos kontroll és állandó felügyelet alatt tegyük, nehogy elrontsunk valamit. Mert a „kopasz” még a vasgolyót is képes működésképtelenné tenni. Itt van példának okáért a járás. Mindenki azt hiszi magáról, hogy ezt a nem túl bonyolult műveletet már kisgyermekként elsajátította és viszonylag hamar készségszintre fejlesztette és akár álmában is megy neki, lásd alvajárás. Na, itt hamar ráébresztik a tudatlant, hogy amit ő tud az csak haladás. Semmi köze járáshoz, még inkább a meneteléshez. Mert bizony a katona nem jár, nem halad hanem menetel és azt sem egyedül. Minél többen annál jobb, de legalább ketten. Tudjátok, mint a lányok a mosdólátogatást. Az nem úgy van, hogy ha úri kedve úgy tartja csak kimegy sétálni az udvarra, vagy féktelen jókedvében meglátogatja a kantint. Áá! Először is, nincs is udvar! Itt bizony alakulótér az általánosan elfogadott neve ennek az udvarnak hitt sík területnek. A kantin-látogatást meg még akkor felejtse el a „kopasz”, mielőtt egyáltalán a fejébe jutott volna! Eskü előtt ez tiltott terület, de hogy kellőképpen edzett legyen a lelke, napjába háromszor elsétáltatják előtte. Ha mégis ellenállhatatlan vásárlási-kényszer törne rá, jól teszi, ha beszervez még jó pár hasonszőrűt, mert egy „kopasz” kedvéért senki nem fog bele ebbe roppant bonyolult műveletbe. Vásárlási listát összeírni, szakaszparancsnoknál kérelmezni, századügyeletessel egyeztetni, kísérő tisztest keríteni. Ha még ezután is boltocskázni, shoppingolni van kedve, akkor már csak a kantin környékén kolbászoló ügyeletes tisztet kellett kicselezni, mert egy tisztes sem merte megkockáztatni, hogy az ütinek járó vigyázzmenetet egy járásképtelen, ügyefogyott „kopasszal” adja elő. Szóval nem az eskü előtt álló „kopaszok” lendítették fel a kantin forgalmát.

Tisztesek

Minden nap egyre jobban megismertük egymást, egyre jobban csiszolódott össze a húsz fős szakasz. A kényszerű összezártság segített átlendülni a kezdeti buktatókon. Többen voltunk akik párosával jöttünk ugyanonnan, ez az első néhány napban némi elkülönülést, klikkesedést kezdett mutatni , de ez hamar elmúlt. Mindenki mindenkivel, mint egy rendes, tisztességes grouppen sexben. A fiatalos kíváncsiság lebontott minden falat köztünk. És nem mellesleg a közös „ellenség” elleni harc is ebben az irányban terelt minket. Mert ellen az volt bőven! Zeus-al, az Olympusi magasságokban lakozó zászlóaljparancsnok és az ő helyettesei igazából minket nem nagyon zavartak. Oda egyszerű földi „kopasz” még a tekintetét sem nagyon merte emelni, de ők is csak, nem kis megvetéssel pillantottak le ránk, ha teljesen véletlenül összetalálkoztunk. Az igazi ellenség a századnál ütött tanyát – Ej, na! Harcálláspontot! Micsoda civil csökevény! Nem a századparancsnok, és nem is a szakaszparancsnok, hanem a többi! A krumplivirágokkal feldíszített századik senkik. A sereg humánerőforrás-politikája minden más cégtől eltért, bár mutatott némi hasonlóságot. Itt alkalmazták legszem­beszökőbben a TAHÓ-métert! Ez a műszer több paraméterrel kalkulált csillagosztáskor. Az első, és talán a legfontosabb az IQ – intelligencia hányados- mérőszám. Ha ez azonos volt, vagy erősen megközelítette a katona lábméretét nagy eséllyel indulhatott a csillaghullás rögös útjain. Tehát a lábméret is kiemelkedően fontos paraméter volt. A testi adottságok közül a magasság, egész pontosan az alacsonyság volt még nagyon lényeges. Nem hátrány az égimeszelő alkat sem, de ehhez ½-ed cipőméretnyi IQ szükségeltetett. Az ideális tisztes –mert most róluk van szó- ezen kedvező tulajdonságok mellett még rendelkezett sipító, ámde dobhártyaszaggató hanggal, és erős túlmozgásosság jellemzi, ha még jártasságot tud felmutatni némi trágárkodásban is, és kellőképpen aljas is tudott lenni, kihúzhatta mind a 150 centijét az aktuális előléptetésen. De nem lényegtelen a tisztesek elosztása sem. Minden körletnek tartalmaznia kell két-három darabot – Úgy-úgy darabot, mint kandalló előtt sorakozó, tévesen fahasáboknak hívott tuskók. Nálunk az iskola-jelleg miatt az elosztás igen egyeletlen képet mutatott. A század kisegítő, gépkezelő szakaszában tömörültek ezek az IQ-betyárok. Ezeknek a jellemhibás lényeknek is meg lehet érteni az ocsmány lelkivilágát. Igazán frusztráló lehet, leendő tisztekkel emberként viselkedni. Mielőtt még valaki reklamálna – apropó, milyen gyümölcs a rekla málna?- igenis voltak rendes, tisztességes tisztesek is!
A jellemtorzulás legszomorúbb példáját szintén a seregbe lehetett megtapasztalni. Ez a leszerelés előtt két hónapig kifogástalan katonatárs, akit akár barátnak elfogadnál, valami kiszámíthatatlan szeszély folytán hirtelen őrvezetővé vedlik, - mint a ronda bábból a gyönyörű pillangó, csak itt fordítva - úgy alakul át egyik pillanatról a másikra taplónál is taplóbbá, hogy az emberi ésszel fel sem fogható. Úgy zúdítja minden mocskát, minden szennyét a védtelenekre, hogy az már fáj. „Adj valakinek egy kis hatalmat és megtudod milyen is valójában!”, milyen bölcs, milyen igaz mondás.

A szakasz

Napról-napra okosodtunk. Az új tudást úgy szívtuk magunkba, mint szivacs a vizet, vagy mint a bakter a noha bort. Nem volt nehéz, mert egy jó képességű csapat voltunk. Alapkövetelmény volt az érettségi, de úgy rémlik technikus is, de még főiskolát végzett is volt köztünk. Építészek, gépészek meg a fene tudja mifélék. Én korban a legfiatalabbak egyike voltam. Olyan öt év szórás lehetett köztünk. Ebben a korban ez meglehetősen sok, de nem okozott „generációs” problémákat, azért érezhető volt. Nem volt köztünk nős, nem kellett kivételezni senkivel. A nősek, de inkább a családosok bizonyos előjogokat élveztek. Több eltávozás, gyakoribb szabadság. Ez nem tette őket túl népszerűvé, jogosan, vagy jogtalanul az már más kérdés. Nemcsak korunk és végzettségünk volt különböző, helyileg is elég szétszórtak voltunk. „Ismerd meg hazádat a sereg keretén belül!” Ez a mi szakaszunkra is érvényes volt. Az ország minden részéből verődtünk össze. Talán a sereghez való viszonyunk volt az egyetlen amiben szinte egységesek voltunk. Bertuskó kivételével senki sem tervezett egyenruhás karriert. Ő a rendőrség felé kacsingatott, nyomozó szeretett volna lenni. Kíváncsi lennék mi lett vele, de a többiekre is. Azt hiszem mindannyian leginkább megúszni szerettük volna a sereget, de legalábbis a könnyebbik végét megfogni. Igazán komoly barátságok nem alakultak ki köztünk. Egy igen korrekt, haveri közösség voltunk, mondhatni bajtársias. Ez szinte törvényszerű volt, mert már az elején kiderült, hogy csak nyolc hónapot leszünk együtt, aztán szétfröccsenünk az országban. Nekem különösen nehéz volt, mert nem volt gyakorlatom a barátkozásban. Kérdezhetitek, hogy a bánatba van ez, hiszen igen mély barátságaim voltak? Hát csak úgy, hogy ezek mind-mind gyerekkori barátságok voltak, ezeket már nem építeni, ezeket már „csak” gondozni kellett. Sokáig vívódtam, hogy „megcsalás-e”, ha új barátságokat kötök. Azoknak akik kollégisták voltak, vagy külön éltek a családjuktól azoknak sokkal könnyebb volt. Ők könnyebben tudtak alkalmazkodni. Én két hétnél többet nem töltöttem idegen környezetbe, de ott is barátokkal, esetleg rokonokkal voltam. Azt sem tudtam hogy működnek ezek a fiúközösségek. Reggeltől estig együtt lenni! Magánélet egy darab se! Mindig az ember sarkában van valaki! Ekkor jöttem rá, hogy eddig burokba éltem. Semmit nem tudtam külvilágról. Még szerencse, hogy elfoglaltság volt bőven. Ennyi új dologgal még nem találkoztam. Eleinte még hazagondolni sem nagyon volt időm, csak az elalvás előtti néhány percet tudtam az otthoniakra szánni. Időnként rendesen elanyátlanodtam.

Kaja

A viszonylag jól induló napot sikeresen átformálta a „főszakács”, nagyon nem tetszik nappá. Áldozatos munkája eredménye, egy alig fogyasztható, civil gyomornak éppen csak befogadható reggeli. Nem emelnék ki különösebben egyetlen produktumát sem, bár a sült szalonnának álcázott valami, az azért alkalmas volt vietnámi partizánok kínzására. A teának becézet lötty szintén dobogós helyre kívánkozott. Később kiderültek koránt sem apró dolgok, hogy miért és hogyan is készülhettek ezek az undormányok. Az egyáltalán nem első osztályú alapanyag eleve meghatározta a kész, vagy nem ritkán csak félkész termék minőségét. A konyhai szolgálat odaadó munkája ugyancsak negatív hatással volt a minőségre és persze a mennyiségre is – igaz a mennyiségi hiányosságot a korlátlanul rendelkezésre álló víz szinte minden esetben pótolta. Vízből bort? Az is valami?! Vízből parizert! Azt tessen reklámozni a szószékről! De a csúcsok-csúcsa az igazán katonás mentalitás volt. Ezt leginkább a katonai lét egyik sarokpontja adja vissza legjobban: Ésszerűtlen, célszerűtlen, de roppant katonás! Az igazán nagy dobás a „főszakács” személye volt. Nem csak jellembeli kifogások voltak vele szemben – a közvetlen katonatársai körében sem örvendett még kicsi népszerűségnek sem – de az igazán nagy hiányosság a szakácstudomány terén szerzett alulmúlhatatlan képességei voltak és tették őt felejthetetlenné. Egy sereges gyorstalpalón szerzett végzettség bírta rá a parancsnokságot, hogy naponta ránk szabadítsa ezt az embernek is alig nevezhető lény szakács-tudományát és elszenvedjük ennek a kontárnak kreálmányait. Civilben annyi köze volt az élelmezéshez, hogy kocsikísérő-rakodó volt egy kenyérgyár teherautóján! És itt jön az igazi csavar! A zászlóalj „disznópásztora” – nem kondása! – viszont szakács-cukrász volt! Ha a főkontár szabin volt akkor ő sütött-főzött, nem kis örömünkre. Már a reggeliből kiderítettük, hogy végre normális ebédünk lesz. Senki szabijának nem örültünk jobban, mint az övének, gyomrunk terroristájának. A népszerűségi mutatója ilyenkor az eget nyaldosta! A kulináris élvezetek hódolói, vagy Krúdy gyomorsavtermelő írásain nevelkedettek el sem tudják képzelni mi szenvedésen mentünk keresztül! Ezért is hiányoztak annyira az otthoni húsleves-illatú vasárnapok még hosszú hónapok múlva is.

Az első napok egyikén történt meg a civil ruháink becsomagolása, a papírzsákok megcímzése! Ezzel tudatosult bennem igazából, hogy katona lettem. Az egyenruha, a laktanya, az emeletes ágyak nem hatottak rám úgy mint a civil ruhától való elszakítás. Hazaküldeni? Nem én megyek haza, csak a ruhám? Ha majd én megyek haza, vajon ugyanaz a bohém, jókedvű srác leszek mint ezelőtt, vagy átformál a „sereg”?

Haj, arcszőr és egyebek

És aztán jött szokásos, seregben szinte nélkülözhetetlen elfoglaltság a hajvágás. Bennünket nem az első nap vettek „kezelésbe” és nem is valami bunkó szigorral. Szinte megkértek!
– Ha valaki úgy érzi, a kapuügyelettel szemben összetalálkozhat a fodrásszal!

Ez azért elég finom felkérés. Azt nem is kell mondanom, hogy nekem gyorsan hozzátette a szakasz­parancsnokom, hogy én egy pillanatig se töprengjek, menjek amilyen lelkesen csak tudok, mert az csak jót tesz a további előmenetelemnek. Szóval kiszúrtak! Ennyit tesz, ha az ember két héttel a bevonulás előtt vágatja le a haját! Persze most is, mint mindig okosodtunk egy jót, most éppen az arc és fejszőrzet terén. Az arcszőr egy viszonylag egyértelmű dolog. Vagy látszik, vagy nem látszik, hogy rút majompofa-e a katona – legtöbbször bizony az. Az ellenfényben megcsillanó borosta, a gyufásdoboz izgalmas zizegése, a sokkal intimebb arcsimítás óriási segítője volt az elöljárónak, hogy megbizonyosodjon az arctakarítás mennyire NEM sikerült tökéletesre. Érdekes, hogy soha sem arra voltak kíváncsiak, hogy mit csinált  jól a katona, vagy hogy mit tud. Éppen ellenkezőleg miben végtelenül ostoba, vagy miről nincs még fogalma se. Mert hát ugye a szocialista minőség­osztályozás legalja a tökéletes – vannak persze nagytestvérei is, mint a tökéletesebb és a legtökéletesebb - ,de ettől már csak jobban teljesíthet a katona. A „kopasz” persze erről csak álmodozhat, de esélye sincs, hogy valaha is elérje, legfeljebb, ha „gumi” lesz, de inkább „öreg” korára. A borotválkozás kínjait elszenvedőket három nagy csoportra lehetett osztani. Az elsők azok akik a tenyerük és talpuk kivételével mindenhol tekintélyes mennyiségű szőrtüsző nőtt, akiknek hihetetlen sebességgel nő a világ minden égtája felé a szőr, akiknek szinte felesleges ellépni a borotválkozó-tükör elől, akiknek egy elnyújtott ásításnyi idő is elegendő, hogy a műveletet újrapamacsolással kezdjék előröl. A második kicsiny, de roppant szemtelen „kiválasztott” csoport a bőregér! Már a nevéből is kikövetkeztethető, hogy ő pont ellentette az előző csoportnak. Az ilyen, igen ocsmány fizimiskával megvert katonának nem kell borotválkozni, mert egyszerűen nem nő az arcán szőr! Ez a brutális felismerés olyan undort vált ki az egészséges elöljáróból, hogy csak az „Irány a fürdő, borotválkozzon meg tisztességesen!” mondatot tudja kipréselni magából. A köztük lévő, mondhatni semleges csoport az elöljáró aktuális szeszélye szerint gyakorolhatta a borotválkozás művészetét.
A bajusz és pajesz ugyan bonyolítja a dolgot, de ezek az anatómiához kötött méretek miatt elég egyértelműek. A bajusz szájzugig, a pajesz fülközépig érhet. Ez nem túl bonyolult, még civil ésszel is értelmezhetők. Miért, miért nem az iszapszemű mélytengeri rájává mutálódott öregkatona szájzuga és fülközepe valamilyen kideríthetetlen oknál fogva egyre lentebb és lentebb költözik. Talán az arcbőr elkocsonyásodása, vagy a „centi” fogyása az oka, nem tudni. Azóta is ezen töprengenek a kivénhedt kapuügyeletesek egy-két….tíz nagyfröccs társaságában.
A haj az egészen más dolog. Ott nincsenek ilyen jól meghatározott, egyértelműen definiált mérőpontok, ott a szubjektivitás igen lényeges, mondhatni életbevágó. Ha véletlenül a „kopasz” kimenőt kérelmez kihallgatáson, vagy eléggé el nem ítélhető módon eljutott a kapuügyeletig, biztos lehetett benne, hogy akár perceken belül is rút, torzomborz, ősemberszerű szörnyszülötté válhatott. (Ó magyar anyák, hogy szülhettek ennyi torzszülött gnómot?) Ilyenkor hihetetlen gyorsasággal, akár egy pillanat alatt nő a „kopasz” haja. Ő még azt a képet őrzi elméjében amit öt perccel azelőtt látott a tükörben – a Dávid szépségű Adoniszt -, de az elöljáró által felvázolt lényt – a Notre Dame elhivatott őrzőjét Quasimodo-t- valahogy nem tudja azonosítani önmagával. A véresre dörzsölt fül, a látást teljesen megakadályozó fufru, a nyakba lógó hosszú tincsek, ezek voltak a kimenő legnagyobb ellenségei. (Az egyéb „kegytárgyak” hiánya szintén „kopasz” marasztalók voltak. Fésű, varró-készlet, zsebkendő, tükör, hogy csak a létfenntartás és a modern hadviselés legfontosabb eszközeit említsem. Mert mit ér a katona egy heves kézitusában, ha még egy nyomorult fésűt sem tud felmutatni, vagy tükör hiányában tán addig fusson míg egy tekintélyes méretű pocsolyát nem talál, hogy gyönyörködhessen vitathatatlan szépségébe? És milyen érdekes, hogy ezek az igazán nélkülözhetetlen dolgok megléte csak addig voltak roppant fontosak, amíg az aranyszínű lenyugvó nap sugaraiban egy szép, nagy, kékes-szürke füstfelhő kíséretében ki nem gördült az aktuális busz az ő megállójából. Utána még együttérzően bíztatják is a „kopaszt”, hogy „Siessen katona, mert még lemarad! Ha, ha, ha..” Ó azok a vérzőszívű kapuügyeletesek! Az emberből készült sofőrök rutinosan már eleve nyitott ajtóval indultak, hogy a megtréfált katona röptébe fel tudjon ugrani. Persze mint ahogy az ujjaink sem egyformák köztük is voltak igazi „tréfamesterek”, akiknek már az óvodában is a faaprításhoz tartozó eszköz volt a jele, egy szinte jelentéktelen méretű TUSKÓ. Nekik földöntúli boldogságot okozott a szitkozódó, a mutatóujját egyezményes jelként az égre meresztő, sapkáját földhöz vágó katona. Ezeknek az ejakuláció egy rosszul sikerült előjáték volt a buszmegállóban hagyott katona látványához képest.

A nagyon okosnak hitt „kopasz” – aki abban a tévhitben ringatta magát, hogy a TEREMTŐ rútságát szürkeállomány-túltengéssel kompenzálta -, ezen dolgok megtapasztalása után azt a következtetést vonta le, hogy rendel taxit, azt nem köti menetrend. De az oktalan féreg még nem tudja, hogy a honvédség és azon belül a kapuügyelet sem most kezdte tanulni hogyan kell a „kopasz-lét”  árnyoldalait felerősíteni. Nem-nem! Ő még egy erotikus gondolat sem volt, amikor ezek az egyedek – és elődei – már tökélyre fejlesztett technikával keserítették a kimenőre, esetleg szabadságra induló katona életét. Aki ilyen aljas, becstelen trükkel akarta kijátszani a kapuügyelet éberségét annak bizony fizetni kellett, és nem is keveset. Mert a sugárhajtómű hangját elnyomó, a pokol kénköves füstjét okádó taxi látványa és hangja egy egyszerű, de viszonylag tartós idegrohamot okoz a kapuügye­letnél és bizony ennek egyenes következménye volt, hogy a „kopasznak” akár többször is vissza kell menni a századához. Hol egy gombért, hol egy tükörért. De ez a jobbik eset, mert akár a ügyeletes-tiszthez is küldhették, mivel a kapuügyeletes nem tudja eldönteni egyszemélyben, hogy az okmányon szereplő aláírás valódi-e, vagy esetleg az ellenség aknamunkájának köszönhetően HAMIS. Közben a taxi-óra meg csak, tik-tak, tik-tak… És most tegyétek a szívetekre a kezeteket és mondjátok meg őszintén, ti vörös szőnyeget terítettetek minden kimenőre indulók elé, miközben nektek ott kellett rohadni szolgálatba? Szerintem a legjámborabbaknak is megfordult a fejében egy-két „marasztaló” ötlet.)

De a bűnök-bűne KOPASZRA vágatott haj. Ettől elvetemültebb dolgot a katona a fejével nem követhetett el – legfeljebb, ha „aljas módon lerészegedett”, de az utóbbi a „kültakarót” nem nagyon befolyásolta, legfeljebb a haj és szemek kuszasága volt hasonlatos! A laktanyás fodrász – népszerűen csak „sáska” – még tekintélyes borravaló fejében sem volt hajlandó idáig vetemedni. Ha nem is fö-, de állásvesztésre bizton számíthatott. A szocialista honvédség nem alázza meg a dolgozó nép szolgálatára besorozott fiatal, tettre kész, a szocializmus eszméjéhez hű állampolgárait! Nem úgy, mint az embertelen, elállatiasodott, kapitalista, szadista, nyugati, de legfőképp amerikai hadsereg. Ez akkor sem mentség, ha most éppen szövetségesünk. Mert hát ugye, a cipőt ki lehet még fényesebbre suvickolni, a baba popsi simaságú arcot is lehet még egyszer újra borotválni, de a kopaszságot nem lehet csak úgy eltüntetni! Mert a MÉG fényesebb, vagy a MÉG simább az érthető, de mit jelent az hogy MÉG kopaszabb?! Attól nem lesz több haj a fején! Ennek bizony egyetlen gyógyszere a jótékony IDŐ, amely mértékegysége ilyen esetben a HÓNAP. Ami lehetett egy, de mivel párosan szép az élet legyen inkább kettő, mármint helyben járás. Kevésbé koros olvasóimnak lefordítom. A helyben járás egy büntetési forma – nincs szabadság, nincs eltávozás, esetleg kimaradás, bár ez is leredukálva amennyire csak lehet -  aminek nincs nyoma papíron csak fejben. Ezt olyan dolgokkal lehet kiérdemelni amit a Szolgálati Szabályzat nem szankcionál, vagy az adott elöljáró nem akar magának bonyodalmakat. Márpedig a „bonyodalmak” időnként egzisztenciálisan is érinthetik a büntetést kiosztót. Na, hogy teljesen érthető legyek, a mi szakaszparancsnokunknak már volt Kiváló Szakasza, ha velünk is megcsinálja, közelebb kerül egy soron kívül előléptetéshez, de ha fenyítést kell alkalmaznia nem érheti el a címet és ugrik az előléptetés. Ezért mi szinte bármit megcsinálhattunk, ebből csak helyben járás lett. Az információ hatalom!

Felszerelés

Semmi percen belül szétszedtek bennünket, de annyira, hogy nem is nagyon emlékszem, hogy lettünk-e volna ezután együtt. Mindenki ment – kisérték- a maga századához. Pusztuljak el, ha voltam fenn a deszant századnál, egyszerűen nem tudok ilyenre visszaemlékezni! Itt most nem teljesen világos dolgok történtek, akkor az volt, de 40 év távlatában a film szakadozott, homályos, hiányos. Az feltűnt, hogy viszonylag olajozottan működött a gépezet és az is, hogy elmaradt az ilyenkor szokásos drill. Nem üvöltöztek, nem anyáztak, nem aláztak. Mindenki tette a dolgát. A dolog pedig nem volt csekély, felszerelni 40 idétlen, oktalan, esetlen „kopaszt”. Ha jól rémlik a fegyver és tartozékai kivételével mindent a nyakunkba zúdítottak. Ez pedig nem csekély mennyiségű és súlyú cucc volt. Mint a piaci anyókák úgy szédelegtünk a batyuinkkal egyik helyről a másikra. A batyunk minden állomáson csak hízott és hízott. A legemlékezetesebb, nekem a kimenőruha-osztó hely személyzete volt. Ott egy „elvetemült” civil lógott ki a sorból. Ahogy csiszolódott az ember fia lassan megtanulta, hogy ő például „polgári alkalmazott” volt. Akár egy rendes, tisztességes kereskedő úgy bánt velünk. – Vegye le, fiatalember! Próbálja meg ezt! Tisztára, mint Jegenye apuja. Vagy három nadrágot felpróbáltatott velem, mire aránylag elégedett volt. Nekem amúgy állandó problémám volt a ruhákkal. Alap, hogy ki nem állhattam az öltönyt, de igazából a legtöbb gond a nadrágokkal volt. A hihetetlenül vékony alakomra a szocialista konfekcióipar valahogy nem készült fel – nem is értem miért?! Minden öltöny, vagy nadrágvásárlás Jancsinál, a szabónál végződött. Leengedés, szűkítés meg egyéb műveletek nélkül egyszerűen hordhatatlanok voltak. Később megoldottam a problémát, és nemes egyszerűséggel egyből Jancsihoz mentem és nála varrattam a nadrágaimat. Vagy vittem neki anyagot, vagy az ő készletéből választottam. Így sokkal olcsóbb volt, arról nem is beszélve, hogy a gyűlölt bolti próbálgatás stresszét sem kellett újra és újra végigszenvednem. Anyum, majd később az asszony már csak elsétált anyagot venni, majd elvitték a szabóhoz ahová csak egy próbára kellett elmennem, de volt olyan is, hogy még azt is megspóroltam.  Estére úgy ahogy rendeződtek dolgok. A cuccok megvoltak, a szálláshely kijelölve, a csapat összeállt. Mostantól katonák vagyunk, ranglétra legalsó fokán, mint hallgatók. Nem honvéd, nem közlegény, HALLGATÓ. Leendő tisztek, akik a tiszti pályafutásukat már tartalékosként kezdik! Kaptunk egy század-, és egy szakaszparancsnokot, valamint egy csomó más rendű-rangú és beosztású „félistent”. A zászlóalj - ahová kerültünk - legfontosabb feladata a Magyar Néphadsereget ellátni műszaki – a mi esetünkbe út-, hídépítő - tisztekkel. Még egy lényeges eligazítás, hogy IGAZI katonák csak az eskü után leszünk.

Felsőágyas lettem. Nem csináltam belőle gondot, mert nem a kopaszságom miatt lettem emeleti. Ez a későbbiekben még hasznos is lett. Riadókor nem ugrott senki a nyakamba, kevésbé volt feltűnő ha a pokróc nem volt elég sima és nem mellesleg nem az én orrom alatt illatoztak a surranók. A körletbe – emberül: szobába- mindannyian kopaszok voltunk. Ezt akkor úgy hívták, hogy egyszerre húztunk surranót. Nem emlékszem, hogy az első nap kaptunk-e vacsorát, de nemigen hiányzott. Fel voltunk tankolva hazaival, meg amúgy sem csúszott volna, nekem legalábbis biztos nem. Úgy rémlik, már jóval elmúlt este 10 óra – katonául: 22 óra. Ami az analóg korban szinte értelmezhetetlen időpont! A mutatós karórát ki a bánat tudja átállítani 24 órás üzemmódra! - mire ágyba kerültünk. Nagy volt csend, mindenki el volt foglalva saját magával, saját gondolataival. Ki mikor aludt el az rejtély, de a jótékony fáradság segített álomba merülni, menekülni.

- Jó reggelt elvtársak, 6 óra. Kelljenek fel! Így ébresztett a szakaszparancsnok. Mielőtt elaléltunk volna a gyönyörtől megtudtuk, hogy ez egy kivételes ébresztő volt, az első és egyben az utolsó is. Az ez utániak már sokkal határozottabbak és nem mellesleg hangosabbak - úgy is mondhatnám katonásabbak - lesznek és nem lesz részünk Demeter hadnagy elvtárs hangjára ébredni sem. Itt egyre több dolog másként történik, mint ahogy eddig másoktól hallottam. Ennyit változott a sereg, vagy ilyen kivételes helyre kerültem? Majd kiderül.

Belépő

„Fergeteges” jókedv közepette megérkeztünk. Ez a jókedv azért csak annyira volt őszinte, mint a sínekre kötözött ember mosolya. Ez az a tipikus ál-jókedv volt, amit csak azok tudnak produkálni akik igazából a hátuk közepére sem kívánják azt ami bekövetkezni készül. Rendeztük a szinte nevetséges számlánkat, majd kipakoltuk cuccunkat. Még a taxiba kieszeltük hogy milyen „nagybelépővel” kápráztatjuk el a portásokat. Ki a bánat tudta, hogy itt kapuügyeletnek hívják?!

- Olvastuk, hogy van munkaerő-felvétel! Ha jól fizetnek belépnénk a céghez.

És vártuk a hatást. Rejtő regényekből, ismerősöktől, rokonoktól szerzett ismereteink alapján cékla-vörös képű, emberi mivoltukból teljesen kivetkőzött, az ájulás szélén szédelgő, karvastagságúra dagadt nyaki erekkel büszkélkedő, dobhártyaszaggató üvöltözésbe menekülő valakikre és az ő reakcióikra számítottunk. És nem! Higgadt, nyugodt, mondhatnám emberi választ kaptunk.

- Igaz, hogy nem fizet jól a cég, de ha már itt vagyunk ne menjünk sehová. Elégedjünk meg ezzel, meg különben is már várnak.

És nem úgy vártak, hogy hol a fenébe kóborogtunk, miért nem voltunk a vonaton, hanem egyszerűen vártak, hogy megérkezzünk. Persze nem gyújtottak örömtüzeket, de vártak. Egy aránylag felületes csomagviziten sikerült átesnünk. A katona legnagyobb ellenségét az alkoholtartalmú ital formájában megtestesülő szörnyet keresték. Tehát nem sört, nem bort, nem pálinkát, alkoholtartalmú italt! A hitvány civilek, akik azt gondolják magukról, hogy az összes zsebük a „bölcsek kövével” van telepakolva, nem tudják, nem is tudhatják, hogy például az ARCSZESZ is alkoholtartalmú ital! A repszesz bódító hatásáról meg egyenesen fogalmuk sem lehet! Mert attól rettenetesebb dolog nem történhet egy katonával, minthogy „aljas módon lerészegedjen”, nem berúg, nem elázik, nem kiüti magát, aljas módon lerészegedik. Gondolom a görög mitológia emlőin nevelkedtek ezek a katonák is – Lehet, hogy őket is Totyi mamája tanította történelemből? -, mert olyan következetesen használták az állandó jelzőket mint a jó öreg Homérosz apó. Az ilyen okosságok megtanulásáért érdemes élni! Mint később kiderült ezen ellenség legkérlelhetetlenebb pusztítója – modernül: terminátora – a mi „áldott jó”, de korántsem kedves zászlóaljparancsnokunk volt, aki nem átalotta a törzsfőnököt az udvaron kergetni és fenékbe rugdalni, - mindannyiunk nagy-nagy boldogságára - ha éppen a rút ellen állt nyerésre nála! Ilyenkor nemes egyszerűséggel betaszigálták a parancsnoki kocsijába és hazaküldték anyucijához. És még ilyen állapotban is megkapta a „Zászlóalj vigyázz! Elöljáró távozik!” nyugodtan mondhatom megtiszteltetést. Szégyen!! Igen halkan mondom, hogy ne hallja meg az ellenség, a laktanyába ekkor még lehetett SÖRT kapni! Csapolt sört! HIVATALOSAN! Jó, való igaz, hogy nem ütött akkorát mint a Pitralon, de a sörnek is van alkoholtartalma.

Bevonulás

És elérkezett a napok-napja. Teljesen érthetetlenül nem borult gyászba a város. Mit a város, az egész országnak feketébe kellett volna öltöznie. Nem vagyok biztos, de úgy rémlik édesanyám kikísért az állomásra. Ha nem így volt akkor biztos csak nagyon szerettem volna. Én voltam a második –legkisebb- fia egy hónapon belül akit elvitt a katonaság. Most már nem tudom meg mit érzett akkor, korábban kellett volna megkérdezni. Nyéken Pepi már várt, átszálltunk a miskolci vonatra. Természetesen végig csókolóztuk az utat. Én kísértem el őt a suliba, vagy ő engem a kieg-re, vagy esetleg az arany középúton váltunk el egymástól, már nem tudom. Mindenesetre a kieg-en összejött egy négy fős csapat. Ernővel ketten Leninvárosiak voltunk, a másik két srácra már nem emlékszem, ők Miskolciak, vagy Miskolc-környékiek lehettek. Már itt tisztázódott, hogy mi ketten Ernővel út-híd építő századhoz fogunk kerülni, míg a másik két srác pontonos lesz. Meglepően korrekten bántak velünk. Semmi durvaság, semmi taplóság. Komolyan mondom partnernek, leendő kollégáknak tekintettek minket. Jóval később, 78-tól volt szerencsém már tartalékosként közelebbről megismerkedni, munkakapcsolatba kerülni egy kieg-es őrnaggyal aki valahogy nem illett a sereges képbe. Valószínű ő lehetett aki velünk foglalkozott.  Olyan szinten ment az „embernek vétel”, hogy azt mondták nem adnak mellénk kísérőt. Úgy sincs. Menjünk magunk, megbíznak bennünk. Ott már várni fognak. Ezt a „lazaságot” annak fényében kell értékelni, hogy akkoriban a bevonulókat rendőrök, katonák kisérték. Külön szerelvényen, vagy külön kocsikban utaztak a leendő állomáshelyeikre. Megnézték, hogy mikor megy Szolnokra vonat, majd mindenféle adminisztráció után megkaptuk csoportos utazási igazolványt. Sovány kucu vágtába, de az utolsó pillanatba sikerült elérni a Miskolc-Nyíregyháza-Debrecen-Szolnok vonatot. A Behívó sok okosságot tartalmazott –rövid haj, tisztálkodási cuccok, egy napi hidegélelem-, de a legfontosabbról a sörről szó sem volt. A nagy rohanásba nem maradt időnk feltankolni Miskolcon. Szerencsen ácsorgott egy kicsit hosszabb időt a vonatunk – talán csatlakozásra várt - így gyorsan lepattantunk az állomás restijébe. Már indult a vonat amikor kijöttünk a műintézményből. Tempós kocogás, átöleltem vagy nyolc üveget, szabad kéz egy darab se. A srácok a peronon szurkoltak, majd segítettek felszállni. Még most is borsózik a hátam, hogy milyen idióta voltam. Túl meredek volt mozgó vonatra így felugrani. Jókedv, kajálás, ismerkedés. Sörözés csak nagyon diszkréten. Egy x idő után eluntuk egymást. Elindultunk felfedező körútra. Az első osztályon egy igen szemrevaló „menyecskét” találtunk. Na gyerünk, költözzünk át! Semmi percen belül elfoglaltuk nemcsak a fülkét, de a csajszit is. Valamivel idősebb volt mint mi, de vette a lapot. Beszállt a bevonuló buliba. Jót tett, hogy volt köztünk egy nő is. A nők jelenléte valahogy tompítja a pasik marhaságait. A kalauz reklamált, hogy nem első osztályra szól a „jegyünk”. Hogy-hogy, a tiszteknek nem jár? Szerinte nem, de megbékélt, mert szinte csak mi voltunk vagonba, meg hát eszünkbe sem volt visszaköltözni. Aztán megérkeztünk a szolnoki állomásra. A „hangospofa” üdvözölte a frissen bevonulókat és eligazította őket, hogy hol, milyen teherautók várnak rájuk. Kint az állomás előtt nem túl bizalomgerjesztő arcok üvöltöztek a megszeppent újoncokkal, míg mások a vonatról terelték le őket, szintén nem túl udvariasan. Nekünk eszünk ágába sem volt velük menni. Egészen más programot terveztünk magunknak. A taplóknak eszükbe sem jutott az első osztályon kopaszokat keresni, így csak várnunk kellett, míg elül a csatazaj. Talán még a kalauz is beszállt a konspirációba. Összeszedtük magunkat és szépen besétáltunk mind az öten az állomáson lévő étterembe. Valami enni és innivalót magunkba töltöttünk, jót beszélgettünk és lassan búcsúzkodni kezdtünk. Címcseréről nemigen beszélhettünk, mert mi még nem tudtuk a mienket. A csajszi azért megadta az övét és megígérte hogy válaszol, ha írunk. Hetek múlva kiizzadtunk magunkból egy levelet, és csodák-csodája kaptunk választ. Egy olyan udvarias választ amiből egyből megtudtuk, hogy ennyi volt! Nincs további levelezgetés. Azt hiszem a deszantos srácok még próbálkoztak, de az eredményről nem számoltak be.  Még egy kitérőt tettünk az egyik unokatesómékhoz. A kellemes időtöltés után érzékeny búcsú, taxi rendel és irány az eredeti célállomás az Alcsi laktanya.

Sorozás

Mint derült égből a villámcsapás, ki a francnak volt már eszébe, hogy van még sereg?! Nem ezzel kel-fekszik az ember! Hihetetlen kellemetlenül érintett a dolog. Pont most amikor az életem legjobb nőjével hozott össze a sors? Ilyen nincs! Megmondom őszintén, hogy már a hónapra sem emlékszem, de még arra sem, hogy kikkel voltam annyira kifeküdtem. A bratyóm két évvel idősebb, de még nem katona! Mit akarnak ezek tőlem? De, ha menni kell, hát menni kell. A Sportcsarnokba, Miskolcon. Így szólt a „meghívó”. Szóval, az emlékek itt nagyon megkoptak. Emlékszem, hogy amíg várakoztunk valaki fejet tágított, hogy milyen bitang jó katonának lenni, de még jobb tisztnek! Aki nem akar elköteleződni a seregnek annak meg egyenesen főnyeremény a tartalékos tiszti iskola. Sorkatonai idő alatt tiszt lesz, ha tetszik bennmarad, ha nem leszerel. „Gyönyörű” ruha, civilben is hasznosítható szakképesítés, magas fizetés. Szóval ment agymosás. A következő emlékkép, hogy egy sokcsillagos (vagy kevés?) közli, építőszázad, 73 február közepén. De hát az itt van pillanatokon belül! Kik közé? Építőszázad? Vannak a városban is. Szinte minden hétvégén balhéztak, pedig több VÁP-os szédelgett a városba mint rendőr. Köszönöm nem! Az én finom lelkivilágommal…? De hát én azt hallottam, hogy itt nem lehet válogatni. Pedig ez nekem akkor sem tetszik. – Jelentkezek a tartalékos tiszti iskolába!- mondom a ürgének. Azt meg mintha kifordították volna. Hirtelen fiatalember lettem és még a nevemet is megtanulta. Ritka változáson ment át nagy hirtelen miután megerősítettem, hogy komolyan gondolom. Átirányított egy másik helyre ahol éppen csakhogy körbe nem udvaroltak. Megerősített, hogy nem csak a döntésem, hanem én is közel vagyok a tökéleteshez. Édesanyám hasába sem volt jobb dolgom, mint ahová most készülök. Szóval ritka remek elvtárs vagyok én! Aztán elkezdődött a kívánságműsor! Mit szeretnék csinálni? Hová szeretnék menni? Ez kell nekem! Ezért majréztak a srácok? Ezek lassan nőt is adnak! Vegyvédelem, úgy rémlik határőrség, műszaki alakulat?

- Milyen műszaki?

- Út-, hídépítő, vagy pontonos.

A pontonost azt sem tudtam eszi-e, vagy isszák. Tehát kizárásos alapon maradt az utász (utállak) persze ezt már csak később tudtam meg, hogy így hívják. Aztán következett hová kérdés.

- Hát szeretnék közel kerülni Leninvároshoz, és ott vannak műszaki katonák is. Mondom, nehogy eltüntessen az Isten háta mögé.

Türelmes volt velem, de közölte, hogy az nem fog menni, mert ott nincs iskola. Csapatszolgálatra odavezényelhetnek, de a sulit máshol kell letudnom. Ebből a mondatból azt következtettem ki, máshol leszek katona. A „csapatszolgálat” és a „vezényelni” szavak nekem ismeretlenek voltak. Az én „szótáramban” ezek a szavak nem szerepeltek. És sorolja a városokat. Nem emlékszem már miket mondott, de egyre felkaptam fejem. …Szolnok.

- Szolnok?

- Igen!

- Hát ez pont jó! Ott születtem, egy csomó rokon lakik ott.

Nyélbeütöttük az „üzletet”, minden jókívánsággal elhalmozott, és legvégül bizalmasan közölte, hogy február 28-ára fog szólni a behívóm, addigra minden ügyes-bajos dolgomat intézzem el hogy hű katonája lehessek a Hazának.

Itthon Kandúrral és Kakaduval megdumáltuk a dolgokat. Őket is február közepével biztatták. De várjunk csak, nekem a végét mondták! Vagy rosszul emlékszek? Pedig ez fontos! A két hét az mégis csak két egész hét. Majd a Behívó elmeséli. Kandúrt mélységi felderítőnek, Kakadut építőalakulathoz sorozták. Micsoda eszement dolog?! Mindketten ejtőernyőztek már évek óta, de csak az egyikük képzettségére volt kíváncsi a sereg. Mennyire irigyeltem őket. Azért tudjátok vagány dolog ez az ejtőernyőzés. Piszok férfias elfoglaltság, tetszett csajoknak is. És hogy tudtak beszélni róla! Öröm volt hallgatni őket. Persze engem nem tudtak rávenni. Én gyáva nyúl voltam, még a fáról is csak úgy mertem leugrani, ha megígérték hogy elkapnak. De ezt ők nem mondták. Ők elvoltak azzal tudattal, hogy milyen nagyszerű dolgot csinálnak.

Aprógyerekkorunktól együtt játszottunk, nagykamaszként meg talán még több időt töltöttünk egymással. BARÁTSÁG volt ez, igen nagy betűkkel írva. Barnus, Ottó és Vanek is bandához tatozott, de Vanek ekkor már Pestre költözött, egyre ritkábban jött haza. Barnus az építőiparban dolgozott, vele már csak hétvégén találkoztunk. Ottó a súlyemelésnek adta el magát. Maradtunk hárman.

Kora őszön valami kóbor ötlettől hajtva, szokásainktól eltérően a komfortzónánktól túl, Nyékládházára mentünk buliba, kivételesen újra négyen Vanekkal. Nem volt szokásunk ilyen messzire elmenni. Otthon, a városba éreztük jól magunkat. Nekem a bulik-bulija az volt amin Teslér és a Faragó testvérek zenéltek. De nem bántam meg. Ott ismerkedtem meg Pepivel. Eszméletlen jó csaj volt! Nem voltam különösebben félszeg, de ekkor elbizonytalanodtam. Túl jó nő! Biztos nyáladzik utána a fél falu. Reménytelen dolog. Pedig, ahogy akkor mondtuk: Beleestem, mint ló a meszes­gödörbe, vagy fennkölten: Szerelem az első látásra! Egy kis baráti noszogatás és próba-cseresznye. És összejött! Bejöttem neki! Egész este együtt táncoltuk. Semmi percen belül csőlátásom lett, szemeim rátapadtak a tüneményesen szép arcra és a nem elhanyagolható méretű és formájú cicikre. Deréktól lefelé akár el is lophatták volna annyira elterelte a látvány tekintetemet. Jobbra senki! Balra senki! Csak ő és én! A haverok gondoskodtak, hogy együtt lehessünk. Rájöhettek a falusi surmók, hogy itt labdába sem rúghatnak. Na kedves fiatalok elmondom még azt is, hogy nem csak úgy egyszerűen elmentek akkor a lányok buliba 16 évesen, hanem bizony kisérték őket. Leginkább az anyukák. Persze már csak faluhelyen, de ott még dívott ez a módi. Őt a nővére felügyelte. Most próbálná meg a kedves anyuci lánykáját pórázon tartani. De tudok mondani ettől még vérfagyasztóbbat is! Képzeljétek, akkor még nem a lányok „mászták” meg a pasikat, és nem is az első találkozáskor! Mecsoda (Valamelyik középiskolai tanárunk „örökbecsű” mondása után szabadon. Az eredeti: Mecsoda különbség!) világ volt az! Most meg ott tartunk lassan, hogy félteni kell a fiúkat, nehogy teherbe essenek. Mielőtt haza kellett volna mennie megbeszéltük a következő találkát és irány haza, mármint kísérni a lányt. Fura volt, hogy nem engedte, hogy a házukig kísérjem, de a biztosra ígért randi megnyugtatott. A terv az volt, hogy az utolsó vonattal hazamegyünk, de miattam lemaradtunk. A következő vonat valamikor hajnalba indult. A hátralévő időt egy tehervagon fékezőfülkéjébe töltöttük egymás hegyén-hátán. Nagyon lazán voltuk öltözve, úgyhogy fáztunk rendesen, de nem panaszkodott senki. Ebben a „bandába” az ÉN nem létezett, csak az Ő és a MI. A furcsa érzés jogosnak bizonyult, mert a napokkal későbbre megbeszélt helyen és időben nem volt ott. Első nekifutásra nagyon szomorú és csalódott voltam. Másodjára meg vertem a fejem a falba, hogy egy falusi liba az orromnál fogva megvezetett. Vigasz akadt nem is egy, de az nem volt az igazi. Nekem Pepi kellett! Voltak csajok bőven, de én nem igazán gyűjtögető voltam, én inkább kerestem. Igen, úgy van, a nagy ŐT.

Hetekkel később eredményes lett a kutató munkám. Szerencsére a hegesztő suli miatt sokat jártam Nyékre, pontosabban sokat kellett várnom a vonat csatlakozásra. Érdeklődtem utána, de igazából a véletlen hozott újra össze minket. Sokat találkoztunk, mélyült a szerelem. Sok időt töltöttünk az állomás utcájába lévő presszóban, mondhatnám törzsvendégek lettünk. Piroska már hozta szokásos sört, valami likőrt és a cigit amikor meglátott. Én akkor még nem cigiztem. Persze kipróbáltam, de csak ennyi. A haverok cigiztek, de engem meg sem kínáltak, mert nem éltem nikotinnal. A futás és a cigi nem fért meg egymással, de a gimiben sem volt nagy divat. Pepi viszont cigizett rendesen. Szóval szívtam én is. Mi mást tehettem. Volt olyan este, hogy két doboz Fecskét is elszívtunk, de akkor még nem szoktam rá. A haverok piszkáltak, hogy minek bonyolódok komoly kapcsolatba sereg előtt. Két, aránylag elfogadható alternatíva volt ilyenkor, szakítani mindenkivel és szabadom menni el, vagy elmélyíteni, erősíteni, hogy kiállja a két éves távollét próbáját. Én a szakításról hallani sem akartam. Reménykedtem, hogy valami csoda folytán tolódik a bevonulás időpontja, de dolgoztam, hogy a kapcsolatunk erősödjön, biztos ami biztos alapon.

Valahogy átestünk 72-ből 73-ba. Szerintem haverokkal együtt töltöttük a szilveszter, mint ahogy már évek óta. Benne jártunk a januárba és megkaptam a Behívót. Valamiért aznap nem dolgoztam, így hamarabb megtudtam mint a haverok. Vártam őket, hogy átadjam nekik a hírt. Aztán kiderült, ők is megkapták és az is, hogy egyikünk sem tévedett. Ők tényleg február közepére kapták, én meg a „súgásnak” megfelelően a hónap végére. Aztán jött az újabb hír, hogy a bratyómat is behívják. Ez nem lehet igaz! Egy családból egyszerre csak egy fiút visznek el! Van még remény!!! De hoppá, mit kezdjek magammal egyedül a haverok nélkül? Menni vagy maradni! Kezdjek el rohangálni hivatalról hivatalra, hogy orvosolják a tévedésüket, vagy minél hamarabb túllenni az egészen? Túllenni az egészen, lehetőleg egyszerre a haverokkal! Abba a szúrásba leszámoltam az erőműtől és belemerültünk a bevonulók buli-cunamijába. Buli-buli hátán, és majd minden nap utazás Nyékre, Pepihez. Hipp-hopp, és el is szaladt a két hét. Az utolsó délután mind a hárman tiszteletünket tettük a fodrásznál. Nemigen kellett magyarázni, hogy milyen frizut kérünk mert készültek mások is a nagy utazásra. Nekem volt még két hetem, de meg sem fordult a fejembe, hogy különcködjek. Együtt sírunk, együtt nevetünk. Jókat röhögtünk egymáson, és torkunk szakadtából énekeltük?, üvöltöttük az üzletsoron a világ legférfiasabb dalát, a Hová mégy te kisnyulacskát. Puszikat követeltünk minden lánytól akivel összetalálkoztunk. A szülők, rokonok nagy-nagy boldogságára újra emberre emlékeztető fejszerkezetünk lett. - Jaj de jól áll a rövid haj! - Ugye többé nem növeszted meg. Másnap kikísértem a srácokat az állomásra. Érzékeny búcsú, vonat el és én egyedül maradtam. Ez a két hét pont elég volt, hogy Pepivel még jobban összemelegedjünk, de arra is hogy megbarátkozzak a sereg gondolatával. A félt, utált dolog lassan megismerni való, kihívást támasztó, érdekes elfoglaltsággá kezdett átalakulni. Nem mellesleg a városi lánykapcsolatomat is sikerült rendezni, az eszméletlenül jó lábú, az arcátlanul rövid szoknyás, hamvasan fiatal, édesen csacsogó és csoda-finom ajkú Csukával. Egyáltalán nem túlzás ennyi és ilyen jelző, mert milyen legyen egy 15 éves lányka, ha nem ilyen. És még ráadásul én lehettem az a szerencsés akinek megadatott az a csoda, hogy megengedte az első csókot, amivel elindult a nővé válás útján. A sógorom szerint, ha Magyarország ilyen lábakon állna nem lenne vele semmi gond! Büszke is voltam rá! Ha valaki utána fütyült – ez akkor még az ismerkedés, vagy a teljes megelégedettség egyezménye jele volt – képes voltam akár több centit is nőni! Ők voltak ketten az ütközőpálya két végpontjai. Én meg csak pattogtam köztük. Azért nem kell nagyon sajnálni, mert nem volt olyan rettenetes ez. És különben is szerettem én mindkettőjüket, az egyiket ezért, a másikat azért, de döntésképtelen voltam!