Versényi Miklós – A Sárospataki hasfelmetsző V. rész

Béla a következőket mesélte el. Csütörtökön egész nap otthon volt, de már nagyon unatkozott, így felment a város központjába. Oda este 19.00 óra körüli időben érkezett. Beszélgetett a haverjaival egy közeli padon, nézték, hogy nem jön e olyan részeg akit ki lehetne zsebelni, de semmi. Próbált egy kólára valót lejmolni, de senkitől nem kapott pénzt. Már sötét volt, a haverok haza mentek, Ő még maradt Sétálgatott a téren, nyolc óra már elmúlt amikor találkozott a gyilkosunkkal, nevezzük Gonosznak.
Gonosz egy nála jóval idősebb fiú volt, talán 21 éves lehetett. Kicsit tartott tőle, mert mindig össze vissza beszélt, olyan volt mint akinek „nem tiszta az agya.” Azt is beszélték róla, hogy sárga papírja van. Folyton Jézust emlegette és néha úgy beszélt mint a papok. Sokszor mondta, hogy Ő az Isten. Tudta, hogy mindig van nála egy tőr. Pár szót váltottak, amikor oda lépett egy szőkés hajú férfi, akit látásból ismert, tudta, hogy a Városgazdálkodásnál dolgozik és valami furcsa, talán lengyel neve volt. Ez a férfi megkérdezte, hogy nem láttak egy kutyát, az Ő kutyáját, mert otthonról elcsavargott. Béla mondta, hogy nem látta, de ekkor Gonosz megszólalt. Én láttam, egy órája lenn szaladgált a vár alatt a Bodrog parton, gyere megmutatom hol volt. A sértett szemmel láthatóan örült, hogy meg lesz a kutyája és elindult a gyilkosa után. Béla is ment hisz ráért, és nem gondolt semmi rosszra. A térről egy rövid kis utcán hamar leértek a vár előtti füves részre, ahol teljesen sötét volt, csak a várban lévő lámpák fénye szűrődött ki. A sértett nevén szólongatta a kutyáját, de az nem jelzett és nem is jelentkezett. Közben Gonosz elvezette őket a gátra, annak a folyó felőli oldalára. A szemük ekkor már megszokta sötétséget, jól látták egymást. Ott minden előzmény nélkül Gonosz előkapta a tőrt és szó nélkül azzal kétszer hátba döfte a szerencsétlen, aki hangosan felnyögött, majd a gát oldalába lerogyott. Béla a történtek láttán megdermedt, nagyon félt, meg sem tudott szólalni. A sértett még élt, hörgött, száján fújta ki a vért. Gonosz maga elé mormogott „ rossz ember vagy, hát miért nem tudtál a kutyádra vigyázni.”, közben a hátára fordította a testet, majd a tőrt bal kezébe fogva hegyével a sértett mellkasához nyomta, és jobb kéz tenyér részével, annak végére egy nagyot ráütött. A tőr recsegve tövig a testbe hatolt, ekkor azt két kézzel megfogta és lefelé megrántva felvágta a hasát és „ hát kellett ez neked, na most ez kellett „ szavakat mondta. A sértett ekkor már nem mozgott, semmi életjelet nem adott. Béla a látottaktól rosszul volt, öklendezett, mozdulni sem tudott a félelemtől. Gonosz ráparancsolt „ segíts, be kell dobni a vízbe, fogd meg a lábát és húzzuk”. A tanú mondta, hogy Ő fél nem meri megérinteni a halottat. De mivel látta mire képes ez az ember, nem mert ellenkezni. Megfogta a sértett egyik lábát, a másikat a gyilkos és a gazon keresztül húzni kezdték a. víz irányába a testet, melynek két karja élettelenül a fej mellett nyújtva hátrafelé lógott. Ahogy a partra értek a zakó már lecsúszott a sértettről. A túlpartról és az ott horgonyzó hajókról átszűrődő világítás gyenge fényénél látta, hogy Gonosz a zakó és a nadrág zsebét átkutatja, biztos pénzt keresett, de azt nem tudta, hogy abban talált e valamit A zakót félre lökte, majd térdig a vízbe gázolva a testet óda behúzta, és várta, hogy az elsüllyedjen, vagy a sodrás elvigye. Béla rémülten látta, hogy a sértett felállt, ekkor a gyilkos utoljára lesújtott, még egyszer hátba döfte, amitől az előre a vízbe zuhant és a sodrás lassan elvitte onnan. Ekkor a gyilkos megfenyegette, hogy ha erről, ami történt bárkinek mer szólni, beszélni, akkor őt is megöli. A fiatal gyerek nagyon félt, mindent megígért, majd gyorsan haza ment. Azóta ki sem mert mozdulni a lakásából, a látottakról senkinek nem beszélt. Látszott Bélán, hogy az igazat mondta el, és nagyon megkönnyebbült. Kikéredzkedett WC.-re majd inni kért, hoztunk neki egy flakon ásványvizet. Közben azonnal jelentettük a Kisparancsnoknak a fejleményeket. Külön csapatot szerveztek Gonosz elfogására, a lakóhelyének „ meg hippelésére „házkutatásra. Egy másik csapat Béla lakását kutatta meg és a jegyzőkönyvi kihallgatásához a nagykorú nővérét hozták be törvényes képviselőnek. Bélát tanúként hallgattuk ki, a történteket részletesen elmondta, majd haza engedtük. Későbbiekben a helyi kollégák a kis kárértékű lopásokért majd, Őt és társait is kihallgatják. Közben az elfogás sikerült Gonoszt azonnal Miskolcra a Főkapitányságra szállították, ahol a vizsgáló Dr. Ladányi Gábor gyanúsítottként hallgatta ki. Természetesen mindent tagadott, semmiről nem volt hajlandó nyilatkozni. Őrizetbe vétele megtörtént, majd később a megyei Ügyészség elrendelte az előzetes letartóztatását. A házkutatás során nem találtuk meg a véres ruházatot és az elkövetés eszközét a tőrt sem. Béla kihallgatása alatt a nagyteremben, már állt a „bál”, több láda sör és akinek már nem volt feladata abból bőven fogyasztott. Mindenki boldog és felszabadult volt. Megérte keményen dolgozni, ismét bebizonyosodott, hogy szervezett, összehangolt csapatmunkával lehet eredményt elérni. Persze szerencse is kell!!!! Haza felé Miskolcig, ahány kocsma csak nyitva volt, oda „bekukkantottunk.” Az életes nyomozók munkájának itt van vége. Az elkövető személyét felderítettük, elfogtuk. Már csak az iratokat kell rendezni és azokat további eljárás lefolytatása végett át kell adni a Vizsgálati Osztálynak. A vizsgáló fogja „lefinomítani” az ügyet, további kihallgatások, szembesítések, bizonyítási kísérlet, helyszínelés, szakértők kirendelése, szembesítések. Ha minden összeállt, akkor az ügyet vádemelési javaslattal megküldik az illetékes Ügyészségnek.

Versényi Miklós – A Sárospataki hasfelmetsző IV. rész

A Főkapitányság udvarán egymás álmos fején röhögtünk, majd elindultunk Patakra. Mi Söndörrel folytattuk az előző este abba hagyott szemlét. Érdekes volt, mert nappali fénynél igazából nem nagyon lehetett látni az ölési helyszínen a nyomokat, elváltozásokat. A fű itt is teljesen vissza állt eredeti állapotába. A fűszálak és a bokrokon lévő levelek alján találtunk felkenődött vérre gyanús szennyeződéseket, ezeket eredetben szerológus szakértői vizsgálatra rögzítettük. A szemlét befejeztük, majd bementünk a kapitányságra a jegyzőkönyvet elkészíteni. Közben folyamatosan mentek azon személyek elszámoltatása, alibiztetése, tanúkutatás, akik rendszeresen megfordulhattak a fő tér és a vár környékén. Ilyen emberek lehettek a postás, a környéken dolgozók, árú szállítok, környező italboltok törzsvendégei, ott bandázó fiatalok, gyerekek. Elvégezték a folyamatban lévő erőszakos és vagyon elleni – lopás – ügyek elemzését. Mi Söndörrel megkaptunk egy aktát, melyben a városban a késő esti órákban elkövetett sorozat lopások – 10 ügy – iratai voltak. Az adatok szerint ismeretlen tettes vagy tettesek földszinti erkélyekre felmászva kiteregetett ruhanemüket loptak. Több sértett is fiatal suhancokat, gyerekeket látott elmenekülni. Az addig lefolytatott nyomozás nem vezetett eredményre, nem találták meg az elkövetőket. Az igazoltató lapokból és a helyi rendőrök segítségével össze szedtük azoknak gyerekeknek, fiatal srácoknak a nevét, akik késő este bandába verődve a város területén csavarogni szoktak. Már ismét ránk esteledett, amikor behoztak hat főt. Két személyt meghallgattunk, semmi érdemlegeset nem tudtunk meg tőlük, a kérdéses estére alibit igazoltak részükre. A következő személy l4 éves múlt pár hónappal, nevezzük el Bélának. Amikor az egyenruhás kolléga behozta az irodába már láttuk, hogy a „szeme sem áll jól.” Higgyétek el, tényleg van a nyomozónak egy hetedik érzéke. Éreztük, hogy ez a gyerek tud valamit, csak meg kell nyitni. Természetesen szerencse is kell a rendőri munkához, hogy pont ahhoz az emberhez nyúlunk aki tud valamit. De hiába „fogtunk nyelvet,” ha nem jó kihallgatási taktikát választunk, nem jól kérdezünk, nem jókor szól bele a társunk. Ezek egy részét az iskolában meg lehet tanulni, de a többihez kell az empátia, a ráérzés, a rutin. Semmit nem tudtunk a gyerekről, az előéletéről a családjáról, nem tudtunk róla az égvilágon semmit. Így nem is olyan egyszerű a dolog. Söndörrel megbeszéltük, hogy jön a jó és a rossz zsaru trükk. Én természetesen a csúnya bácsi szerepet vállaltam. Leültettük Bélát az iroda közepére kitett fa székre, hogy sehonnan ne érezzen támaszt, védelmet. Söndör az íróasztal mögött ülve szép csendes hangnemben kérdezgette mindenféle semleges dologról, iskola, család, szórakozás. Én eközben a lehető legszigorúbb képet vágva, szúrós szemmel a szemébe nézve, szinte fölé tornyosulva körbe-körbe jártam a szék körül. ( aki látott már, vagy ismer az tudja, hogy nem érezhette magát jól a fiú). Kapta a kérdéseket és lassan rátért Söndör az erkélyek témára. Ennél a kérdésnél láttuk, hogy a szeme megrebbent, a lába enyhén megremegett. Tudtuk helyben vagyunk. Béla gyorsan válaszolt, hogy Ő nem tud semmi -féle erkélyről és ruháról, hamar le akarta zárni ezt a beszélgetést. Ekkor kellett nekem közbe lépni, most „kell rámenni a mellére”. Egy széket Béla elé közel letettem, leültem, egész közel hajoltam az arcához és a következő párbeszéd zajlott le. Ráordítottam. Na kis köcsög, itt van vége a játéknak, Te szarházi, mindent tudunk, nem fogunk itt szórakozni veled, nem könyörgünk neked, gyorsan kezdjél el dalolni mint a kismadár, tudjuk milyen balhékat követél, követtetek el, már régóta figyelünk benneteket. Na gyerünk, gyorsan pakolj ki mindent szép sorba. Talán kezd csak az erkélyekkel. Te mocsok, tudom azt is, hogy most is az a farmernadrág van rajtad, amit az erkélyről elloptatok. Na ez betalált rendesen, látszott rajta, hogy nem sok kell és „kimondja a szót.” Ha mindent őszintén elmondasz, de hangsúlyozom, hogy mindent, akkor nem fogsz börtönbe menni, hisz fiatal vagy első balhés, tudjuk, hogy nagyon megbántad. Na gyerünk hallgatunk. Bélánk ekkor szép sorban elmondta a balhékat, hol, mikor kivel másztak be az erkélyekre és onnan miket loptak el, azokat hová tették. Söndör folyamatosan egy papírra jegyzetelt. Béla befejezte, de éreztük, hogy van még benne balhé. Folytattam:
Ez kevés, tudod Te is hogy ez nagyon kevés. Arról volt szó, hogy mindent elmondasz, őszintén, ha később nyomunk még rád balhét akkor tuti hogy ülős lesz a vége. Tudta, értette a zsaru és bűnözői zsargont. Gyorsan elvitt még három kerékpár lopást. Továbbra is érezni lehetett a gyereken, hogy nagyon azt akarja, hogy gyorsan befejezzük ezt az egészet. Valamiről, vagy valakiről, nem akar beszélni, láthatóan feszengett, félt. Ekkor már Söndör is oda jött, és ketten álltunk felette.
Na ide figyelj Te kis majom, – folytattam – azt hiszed, hogy ezzel a kamu dumáddal megetetsz minket, hát nem veszed észre, hogy mi már mindent tudunk, de a Te szádból akarjuk hallani. Na gyorsan beszélj csak a nagy balhéról, mert tudjuk, hogy tudsz róla. Itt már nagy volt a tét, Béla egyre erősebben adta a non-verbális – testbeszéd – jeleket. Folyamatosan kerülte a szemkontaktust, összekulcsolta, a kezeit, ujjait tördelte, kezét sokszor a szája elé emelte, szája felett apró izzadság gömbök jelentek meg. Söndör is bekapcsolódott, na gyorsan dalolj a nagy balhéról kis-apám. Jött az újabb etetés. A társad is itt van benn és már nagyon szépen viszi a balhét, a végén majd Te maradsz a szarba, mert rád fogja verni. Láttuk, hogy már nem sok kell és valamit el fog nekünk mondani. Bélánk ekkor megszólalt.
Én csak ott voltam, de nem bántottam. Ekkor már tudtuk, hogy az emberölésről fog nekünk beszélni Bejött a blöff, telitalálat!!! Ettől kezdve már visszafogott hangnemben, kicsit bratyizósra vettük a figurát, mert innen már magától kell szépen elmondani a történteket. Na látod, hát erről beszéltünk eddig, mire kellet ez a nagy cécó. Bélám, mondom megint, mi mindenről tudtuk arról is amit Te csináltál, tudjuk, hogy Te nem akartad. Te nem vagy olyan gyerek. Na jó most szép nyugodtan sorba mond el, hogy mi is történt, meglátod meg fogsz könnyebbülni. Lehet, most sokakban felmerül, hogy miért kellett ilyen keményen bánni ezzel a fiúval. Azért mert egyébként nem mondta volna el azt amire nekünk szükségünk volt. Itt nem egy tyúktolvajt, itt egy kegyetlen gyilkost, egy nagyon gonosz embert kellett megtalálni. Egykori Főiskolai tanárom, egy igazi legenda Tonhauser László mondta azt, hogy a törvények jelenleg annyi lehetőséget adnak a zsaruknak, hogy behívják a delikvenst, szépen leültetik egy kényelmes fotelbe, megkínálják kávéval, ropival, majd megkérdezik, hogy Ő tette e? Ha azt mondta, hogy nem, akkor szépen megköszönjük a jelenlétét és elengedjük.

Versényi Miklós – A Sárospataki hasfelmetsző III. rész

Na de dolgozzunk is egy kicsit:)
Továbbra is folyt az adatgyűjtés, hozták be a helyi bűnözőket, ment az elszámoltatás, adatgyűjtés. A többség ilyenkor megszeppenve, készségesen állt a segítségünkre, sőt a haragosaikra jó pár balhét kiborítottak. Szép lassan „kipucoltuk” a balhékból a várost és környékét. A másik véglet az volt, amikor a delikvens játszotta a nagyfiút, a nagyon kemény bűnözőt. Na ezek aztán „bekerültek a kovács műhelybe”, a szó szoros értelmében még a szart is kivertük belőlük. Bizony ilyenre is szükség volt, hogy tudják hol a helyük és kikkel állnak szemben. Nem számított semmi, az ügyben meg kell lennie a tettesnek. A helyszíni szemle adatai egyértelművé tették, hogy kettős, vagy többes helyszín van. Hisz nem tudjuk, hogy maga az ölési cselekmény hol történt, ezt feltétlenül meg kellett találnunk, mert csak így tudtunk tovább lépni, és reméltük, hogy ott újabb bizonyítékokat találunk. Arra a következtetésre jutottunk, hogy ahol az elhalt zakóját megtaláltuk, ott dobhatták be a testet a vízbe. Ettől a helytől kiindulva kell megtalálnunk az ölés helyszínét. A zakó feltalálásának helyén és annak környékén a szemle bizottság erőszakra, dulakodásra, vagy a test vonszolására, vérre utaló nyomot nem talált. A dús növényzet abban a párás környezetben – még ha le is taposták- természetes úton vissza nyerte eredeti helyzetét, a fűszálak kiegyenesedtek. Tudtuk az elhalton lévő sérülésekből, hogy sok, nagyon sok vérnek kell ott lenni ahol a végzetes támadás érte. De hogy, miként keressük meg a láthatatlan nyomokat, a vér nyomát?? Erre van egy speciális eljárás amellyel a latens, láthatatlan vérnyomokat láthatóvá tudtuk tenni és ez a luminolos eljárás volt. Ezt az eljárást is szemle keretében kell végrehajtani és jegyzőkönyvben kell rögzíteni. Ezt a feladatot Kovács Sándor ( Söndör) és jómagam kaptuk. A bizottság vezetőjének engem jelöltek ki.
„Az emberölés helyszínén, mint általában az élet és testi épség elleni bűncselekmények helyszínein legtöbbször vér fordul elő. A friss vérfoltok, felkenődések, freccsenések felismerése általában egyszerűbb, de a régebbiek felkutatása már problémásabb. A vérfoltok változó színűek (nem mindig vörösek, mert az alapfelület, a nappali világítás, különösen a közvetlen napfény, a hőmérséklet, a levegő páratartalma és a rothadás megváltoztathatja az alapszínüket). A helyszíneken előfordulhatnak latens vérmaradványok is. Ezek felismeréséhez és előhívásához különböző vérkimutatási elő-próbákat használnak (pl. benzidin, luminol, hemastix). Ezek pozitív eredménye még nem bizonyítja, hogy a szennyeződés vér, a negatív viszont egyértelműen kizárja azt. Pozitív eredmény esetén a megfelelően rögzített anyagmaradványokat szerológus szakértőhöz kell küldeni. „(idézet, kriminalisztikai tankönyv)
A speciális vegyszerrel csak a Bűnügyi Szakértő és Kutató Intézet rendelkezett. Soron kívül telefonon lebeszélve a feladat, a szakértő kirendelő határozatot, majd utólag megküldjük. Ígéretet kaptunk, hogy estére a kollégák ott lesznek. Igazából nem is volt sürgős hogy hamarabb érkezzenek, mert ezt az eljárást sötétben, hangsúlyozom teljes vak sötétben kellett végre hajtani. Tudtuk, hogy este 22.00 órakor már sötét van, de mivel semmilyen fény nem zavarhat be, ezért lebeszélték az áramszolgáltatóval, hogy a városnak azon részén, a várban, és a folyó szemközti oldalán este tízkor lekapcsolják a közvilágítást, mind addig amíg mi nem jelezzük az eljárás végét. Mi vártuk, hogy teljen az idő. A csapat felét haza küldték pihenni, helyettük újabb kollégák érkeztek Miskolcról. Valahogy most különösen nehezen múlt az idő ezen a szombati napon. Kb. 21.00 óra körül megérkeztek Budapestről a kollégák, kimentünk a helyszínre, a gát oldalban leparkoltunk. A vegyész szakemberek ott a kocsiban lévő boszorkány konyhájukban megkeverték a speciális vegyszert. Az oldatot egy hagyományos nagyméretű kézi pumpás házi permetezőbe öntötték, és felvették védőruhájukat. A gát oldalában a kissé hűvösödő időben várakoztunk, vártuk, hogy kialudjanak a fények. Söndörrel a fáradság miatt mi is egyre laposabbakat pislogtunk, de tudtuk, hogy fontos feladat vár ránk, ahol koncentrálnunk kell, és erőt vettünk magunkon. Egyre erősödő szélben sejtelmesen suhogtak a vízparti fák, melyek tanúi voltak a gyilkosságnak. Hirtelen vak sötét lett, kialudtak a fények, tudtuk indulhatunk. Elemlámpa fényénél a hatósági tanúkkal együtt lebotorkáltunk a partra ahol a zakót feltalálták. A technikus felpumpálta a permetezőt, majd befújta közvetlen a vízpartot. Abban a pillanatban kb. egy méter szélességben minden rikító világos zöld színben foszforeszkált, jelezte a vér jelenlétét. Innen a gát felé haladt a technikus és maga előtt permetezte az aljnövényzetet. Csodálatos látványban volt részünk, mintha az Óz a csodák csodája című mesébe csöppentünk volna. Mentünk a kb. 1 m széles kanyargós világító „smaragd úton”. Úgy 25 méter megtétele után kiértünk a gát aljába, ahol a világító terület, mintegy 2×2 m-s részen vakítóan fénylett. Tudtuk megtaláltuk azt a helyet ahol a gyilok megtörtént. Itt a környező bokrokon a levelek kb. egy méteres magasságban is fluoreszkáltak a felfreccsent vértől. A szemlét itt megszakítottuk, és azt ugyan ebben az összetételben másnap délelőtt 10.00 órakor nappali világosságban folytattuk. Éjfél volt amikor vissza értünk a bázisra, ott volt a teljes csapat, páran ekkor már 48 órája talpon voltunk. A fáradtságtól nem álmosak, hanem végtelenül tompák, kábák voltunk. Kisparancsnok feltette a kérdést, mivel másnap vasárnap van önként jelentkezzenek azok akik kijönnek dolgozni. Szinte egyszerre lendült valamennyi kéz a magasba és úgy nyújtózkodtunk, hogy észre vegyenek, mint hülye stréber az iskolában. Dari csak mosolygott és elégedetten bólintott. Rendben srácok és Melcsike, most haza megyünk, de reggel 08.00 órakor indulás van a Főkapitányság udvaráról. Hajnali 02.00 órakor, szégyen nem szégyen fürdés nélkül beestem az ágyba. A fáradtságtól nem tudtam nyugodtan, mélyen aludni, csak forgolódtam. Feleségem Éva szólongatott és rázta a vállam. Kelj fel fél hét van, indulnod kell. Gyors fürdés, csók az asszonynak és Miki fiamnak, kézben az elemózsiás szatyor, zsebbe Éva által adott pénz, cigi és gyerünk. Mikor jössz, jött a kérdés. Nyugi nem tudom, majd érkezem. Vigyázz magadra, szeretlek, én is szia. Hát ennyi volt a vasárnapi családi életem.

Versényi Miklós – A Sárospataki hasfelmetsző II. rész

A helyszíni szemlét barátom Marcsák Zoli vezette bizottság folytatta le. A bizottság összetétele:
A szemlebizottság vezetője: jól képzett, szakmailag-technikailag tapasztalt rendőrtiszt, bűnügyi technikus, hatósági tanúk (a hitelesség miatt) esetleges tagok: szakértő vagy szaktanácsadó (rendőrorvos, mérnök, technikus, nyomozó kutya vezetője)
A helyszíni szemle fogalma: Olyan nyomozási cselekmény, amely felkutatja, megvizsgálja és rögzíti azokat a nyomokat, elváltozásokat, amelyek a bűncselekménnyel összefüggésben keletkeztek, illetve azzal összefüggésben voltak. Egyértelműen kötődik a helyszínhez. Mindig gondolni kell a negatív nyomokra is, mert ebből következhet, hogy van egy másik helyszín is. Ez a nyomozati cselekmény az egyik legfontosabb, mert egyszeri és megismételhetetlen, ez a későbbi nyomozás alapja, ebből, ennek adatai szablyák meg a felderítés irányát. Tényszerűnek és pontosnak, mindenre kiterjedőnek, érthetőnek kell lennie.
A szemle adataiból a leglényegesebb megállapításokat röviden összegzem: A holttest feltalálási helye a Sárospataki vár falától kb. 100 m-re lévő Bodrog folyó partja. A vártól kb. 75 m-re egy alacsony árvízi gát található, a gátig a terület gondozott a fű le van vágva. A gáttól 25 m-s sávban a vízpartig sűrű jellegzetes fákkal gazzal benőtt növényzet van. A testet felöltözötten a vízben hason lebegve, egy bokorra felakadva találták, majd a partra húzták. A lemeztelenítés során a bordó színű garbó háti részén három helyen anyagfolytonossági hiány – szúrási nyom – látható, elől melltől hasig végig van szakadva. A nadrág zsebei üresek. A halottszemle során a rendőrorvos megállapította, hogy a test háti részén három éles szélű kb. 3 cm hosszú, 0,5 cm széles fűzfalevél alakú szúrt sérülés van. A test elülső részén a mellkasi szegycsontól a köldök aljáig függőleges irányban a bőr éles széllel fel van hasítva, a belső szervek a belek kilógnak. A holttestet igazságügyi boncolás céljából a megyei körház proszektúrájára szállították. A kiterjesztett helyszíni szemle során test feltalálási helyétől felfelé a folyás iránynak megfelelően 25 m-re közvetlen a vízpart szélén egy koszos, gyűrött sötétszürke férfi zakót találnak, mely erősen vérre gyanús szennyezettségű, zsebei üresek. A háti részen kettő helyen anyagfolytonossági hiány látható ugyan azon a helyen és méretben, mint az elhalton lévő garbón. Az idő ilyenkor repül és nekünk ebből van a legkevesebb, ahogy múlnak az órák, a napok úgy áll fenn a veszélye, hogy a nyomok megsemmisülnek, a tanuk felejtenek, a gyilkosunk vagy helyben lapít, vagy már pucolóban van. Központi bázisnak a kapitányság nagyterme lett kijelölve, ahol az egyik sarokban a vezetőink dolgoznak, hisz az iratok, a jegyzőkönyvek, jelentések egyre csak gyűlnek, ömlenek be az információk. Az alosztály vezetők folyamatosan értékelnek és az információk birtokában újabb és újabb feladatokat szabnak meg. A terem másik végében a következő feladatra várók, izgatottan beszélik meg az információkat, közben a kapitányság vezető Forgács Laci által szerzett nagy tábla szalonnából és friss kenyérből szelve csitítják éhségüket. Az egyik asztalon karton számra ásványvíz van. Az irodákban folynak a tanúkihallgatások, személyek elszámoltatása, alibiztetése. Észre sem vettük, hogy közben ránk esteledett. A kapitányság épületéből ki be jöttek a rendőrök, a várost felbolygattuk, olyan volt mint egy hangyaboly. A szó szoros értelmében mindenütt rendőrök, nyomozók és csak a tisztességes emberek. A helyi zsaruk, mondták is hogy de jó lenne, ha mindig ennyien lehetnének, mert az utcáról eltűntek a bűnözök a moslék emberek. Akinek valami vaj volt a fején, ilyenkor persze lapítottak mint szar a fűben. Este 22.00 órakor a város a szó szoros értelmében „ meghalt „ az utcák teljesen kiürültek, valahol mindenki félt valamitől. A sértett feltételezett útvonalát feltérképeztük és megkezdődött az igazi talpas nyomozói munka, a házalás. Az utca két oldalát felosztották a nyomozók között és mi a sértett fényképével a kezünkben, házról házra járva, mindenhová bekopogva végeztük adatgyűjtő munkánkat. Az emberek gyilkossági ügyekben – hisz a történtek őket is nagyon megrázták – készségesek, segítőkészek. Aki látta az áldozatunkat, és annak útirányát, megkértük, hogy fáradjon be a kapitányságra, ahol már a kollégák várták és kihallgatták tanúként. Sikerült olyan tanukat felkutatnunk, akik látták sértettünket 19.00 óra körüli időben a város központjába a vár irányába menni. Egy másik csapat a szórakozó helyeken folytatott adatgyűjtést tanúkutatást. Végig járták az összes éttermet, presszót, diszkókat, kocsmákat, borozókat. Ez is sikerre vezetett, hisz találtak olyan tanút, az egyik várhoz közeli borozó pultosát, aki személyesen is ismerte az áldozatot. A tanú elmondta, hogy előző este úgy 20.00 óra körüli időben a sértett bement a borozóba és kérdezte tőle és az ott lévőktől, hogy nem látták e véletlenül a kutyáját, mert az megszökött otthonról. Sajnos senki nem tudott neki segíteni. A tanú továbbá elmondta, hogy kik tartózkodtak abban az időben a szórakozó helyen, ezen személyeket is felkutattuk, akik hasonlóan adták elő a történteket. A pultosunk szerint 20.30 órakor amikor kiment az utcára cigizni, a sértett még mindig a központi téren téblábolt és embereket megszólítva a kutyája után érdeklődött. Természetesen megkérdeztük, hogy kiket látott még a téren ebben az időben, akiket tudott azokat vagy névről, vagy gúnynévről megnevezte. Egész éjjel meg sem álltunk, „termeltük be” az embereket a kapitányságra. Hajnalban kényelmesen egy faszéken ülve bóbiskoltunk talán egy órát, majd reggel 07.00 órakor az egész csapatnak eligazítás. Kisparancsnok ismertette az eddig beszerzett adatokat és meghatározta és leosztotta a következő feladatokat. De még mielőtt elindultunk volna rámutatott az egyik asztalon lévő hatalmas házi zsírral megkent és töpörtyűvel megszórt frissen sütött kenyérgálosra, majd jó étvágyat kívánt. Laci még az éjjel elment a helyi pékségbe és az ottani vezetővel megbeszélte, hogy reggelre nekünk csináljanak reggelit. Itt szeretnék egy pár sort írni az én, a mi Lacinkról. Daragó László „ Kisparancsnok” egy fantasztikus ember, neki köszönhetem azt amit a rendőri pályán elértem.1981. áprilisban szereltem fel a rendőrség állományába Mezőcsátra, mint egyenruhás őr járőr. Itt találkoztam vele először. Ő volt a bűnügyi osztály vezetője. Fájó szívvel, kicsit irigykedve néztem amikor a bűnügyes csapat a vezetésével helyszínre indult. Titkolt vágyam az volt hogy én is nyomozó és annak a munkának a csúcsát jelentő életvédelmi nyomozó lehessek. A munkámat feltehetően jól végeztem, mert egy pár hónap elteltével Laci az udvaron megállított és megkérdezte, hogy lenne e kedvem az osztályán dolgozni. A válaszomat tudjátok, így már szeptember 01-től a bűnügyes lettem. Laci nagy türelemmel tanított, nevelt, segített, és ami lényeges tette mind ezt mosolyogva. Rengeteget tanultam tőle, mindenféle helyszínre kivitt, mindent megmutatott, elmagyarázott, velem volt amikor az első tanút, az első gyanúsítottat kihallgattam. Bármilyen kérdésem volt készségesen segített. Beiskolázott a zászlósképzőbe, majd szorgalmazta, hogy jelentkezzem a Főiskolára. Közben Laci a megyei Életvédelmi Alosztály Vezetője lett. 1988. júliusban végeztem el a Főiskolát, utána szabadság, de ahogy megkezdtem a munkát, már telefonon keresett és kérdezte, lenne e kedvem mellette dolgozni. Azonnal bólintottam és szeptember 01-től már Miskolcon dolgoztam. Segített hogy családommal lakást kapjak, megszervezte a költöztetésemet, addig nem mentek haza, míg minden bútor nem került a helyére. A srácok örömmel fogadtak, szinte pár nap alatt sikerült a beilleszkedésem. Laci itt is mindenben segített, de nem csak nekem, mindenkinek. A csapatot mindig tudta motiválni személyes példamutatásával. Igazi kis család voltunk, nem csak a munkában, hanem a szabadidőben is. Családok össze jártunk, negyed évente alosztály, névnapi bulik, közös focizás. Hihetetlen kapcsolati rendszere van, szerintem nincs az országnak olyan pontja, ahol ne ismernék. Nagyon határozott, szókimondó, álláspontja, véleménye mellett kitartó ember, akinek ebből sok konfliktusa volt a vezetéssel. Az embereiért tűzbe ment volna, de mi is érte. Ha munkánk során napokig távol voltunk, Ő biztos hogy megszervezte, hogy legyen mit ennünk, tudjunk hol pihenni. Hát ilyen ember Ő a mi Kisparancsnokunk!!!

Versényi Miklós - A Sárospataki hasfelmetsző I. rész

A Sárospataki hasfelmetsző!!!! Csak Istennek tartozom elszámolással!!!!

Történetünk kezdetekor 1989. szeptember hónap vége felé, a hét közepén járunk. Megszokott napi feladatokat végzi az ügyeletes tiszt a Borsod meggyei Rendőr-főkapitányság Központi Ügyeletén. A vezetés már megérkezett, a szokásos napi jelentéseket már leadta, lassan már 10.00 óra és hál istennek még komolyabb bejelentés nem történt. Kényelmes forgó foteljébe leülve a monitorokat figyelte. A nyugalmat a BM.-s telefon harsány csörgése szakította meg. A Sárospataki Rendőrkapitányság ügyeletese tett bejelentést mely szerint a reggeli órákban a vár alatti Bodrog folyó partján egy helyi horgász, az ágakra felakadva egy férfi holttestet talált a vízben.
A helyszínre kiérkező helyi nyomozók, miután kiemelték a testet észlelték, hogy az ismeretlen személy bűncselekmény áldozata lett. A Pataki kollégák a megkezdett szemlét megszakították, a helyszínt az ügyben illetékességgel és hatáskörrel rendelkező megyei életes nyomozók kiérkezéséig biztosították. Az esetet rögtön jelentették a Bűnügyi Osztály vezetőjének, aki azonnal a forrónyomos csoportot, majd az egész osztályt ugrasztotta. Ment mindenki, az életesek és a betörési nyomozók is és természetesen a főnökeink is. A forrónyomos csoport, parancsnokból, szemlebizottság vezetőjéből, két fő nyomozóból, vizsgálóból és bűnügyi. technikusból, valamint a rendőrorvosból állt. Mindenki gyorsan és izgatottan készült, toll, jegyzettömb, mappa, elemlámpa, fegyver a hónalj táskába elrejtve, bilincs tokba és indulás le az udvarra. Ott gyorsan elosztották, ki melyik kocsival megy, azt ki vezeti. Lassan össze állt a kb. 10 Lada gépkocsiból álló konvoj és tűz Sárospatak. A kocsikban érezhető volt a feszültség, nem nagyon szóltunk egymáshoz, mindenkinek járt az agya, vajon mi történhetett. Belülről spannoltuk magunkat, el kell kapjuk a tettest, nem úszhatja meg.
A kapitányságra érkezve a nagyterembe mentünk, ahol a helyi nyomozók, körzeti megbízottak, majdnem a teljes Sárospataki rendőr állomány jelen volt. Forgács László r. alezredes kapitányságvezető – későbbi megyei Főkapitány, majd Országos Rendőrfőkapitány – fogadta a különítményünket. Röviden ismertették az addigi megállapításaikat. Kiérkezésünkig a helyi zsaruk megállapították, hogy az elhalt azonos egy lengyel származású 30 éves Sárospataki lakossal aki előző nap délután a lakásáról eltávozott és azóta nem tért haza. Szülei elmondása szerint a szeretett kutyája elszökött az udvarról és azt indult el megkeresni. A kutya késő éjjel haza ment, rajta sérülést nem láttak. Daragó Laci – Kisparancsnok – leosztotta a feladatokat, a szemlebizottság már el is indult a helyszínre. Minden megyei nyomozópáros mellé be lett osztva egy helyi kolléga aki területi és személyi ismeretekkel rendelkezett. Tanúként kellett ki hallgatni a sértett szüleit a fiuk életviteléről, szokásairól, baráti köréről, esetleges haragosairól, az előző napi mozgásáról, a viselt ruházatáról. Továbbá munkahelyi vezetőjét, közvetlen munkatársait szintén ki kellett hallgatni a sértett életvitelével kapcsolatban. Ezt a feladatot Melindával mi kaptuk. A többi kollégára az ilyenkor szokásos feladatok vártak. Elindult a tervszerű apró sziszifuszi munka, Gőzerővel beindultunk. Az előző esti és éjszakai igazoltató lapok kigyűjtése, az igazoltatott személyek elszámoltatása, hol merre kivel milyen célból jártak, kit láttak, észleltek e gyanús személyt vagy körülményt, továbbá ismerték e a sértettet, Őt látták e, ha igen hol és kivel, és mit csinált. A területen élő veszélyes és különösen veszélyes bűnözők, valamint rendőrhatósági felügyelet alatt álló személyek elszámoltatása, alibiztetése. Korábban élet elleni, vagy erőszakos garázda jellegű cselekményeket elkövetők ellenőrzése. A környéken rendszeresen horgászók, halászok, csónakkal rendelkezők a szemközti oldalon horgonyzó hajók legénységének felkutatása, meghallgatása. Mindenkit aki csak tud segíteni, információt szolgáltatni azokat fel kellett kutatnunk. Egy csapat a területen az előző egy hónapban elkövetett bűncselekmények iratait tanulmányozták át, kiemelt figyelmet fordítva azon ügyekre melyeket feltehetően az esti vagy éjszakai órákban követtek el. Ezen adatok a későbbiekben még nagy jelentőséggel bírnak. Helyi kollégák eligazították a „ füleseiket „ Mi ezt úgy mondtuk, hogy ilyenkor szétkapjuk a területet, jól megkeverjük a szart és csak úgy potyognak ki a balhék. Sokszor tettük rendbe a kapitányságok felderítési mutatóját, hisz nagy erőkkel voltunk jelen és szinte minden csavargóhoz hozzá nyúltunk:). A végzett munkáról jelentést készítettünk, amit a vezetőink menet közben kiértékeltek és annak tükrében adták az újabb feladatokat. Melindával a lakásukon kerestük meg az áldozat szüleit. Érthetően, mindketten nagyon rossz állapotban voltak, az édesanya be volt nyugtatózva, így a papát tudtuk csak meghallgatni. Elmondta, hogy a fiuk egy csendes kicsit naiv agglegény volt nem udvarolt senkinek. A helyi Városgazdálkodási Vállalatnál mint segédmunkás dolgozott reggel hattól délután kettőig, a fizetését mindig maradéktalanul haza adta. Ha valamit akart venni, akkor édesanyja adott neki pénzt. Munka után mindig haza ment, nem csavargott el, éjszakára soha nem maradt ki. Alkoholt csak nagyon ritkán, családi ünnepek alkalmával kis mértékben fogyasztott. Barátja nem volt, senki nem járt hozzájuk. A kutyáját nagyon szerette, szinte minden idejét vele töltötte. A kutyával délutánonként gyakran sétálni ment a város központjába és a vár környékére. Előző napon míg a fiú dolgozott a kutya a nyitott kapun kiszökött és elszaladt. A sértett mikor haza érkezett, először a házuk környékén kereste eredménytelenül, majd közölte, hogy bemegy a központba, hátha ott valaki látta a kutyáját, azóta nem látták. Ekkor az idő l8.00 óra körül volt. Ma délelőtt a rendőrség értesítette őket, hogy gyermeküket megölték és a Bodrogba dobták. Elmenetelkor szürke nadrág, szürke zakó, bordó magas nyakú garbó és fekete cipő volt rajta. Igazolványt, pénzt nem vitt magával, csak a kulcscsomóját. Kérésünkre az apa átadott a fiáról készült fényképet. A munkahelyén sem a közvetlen főnöke sem kollégái érdemleges adattal szolgáltatni nem tudtak. A sértettet egyszerű, kicsit bugyuta embernek tartották, amit mondtak neki azt elhitte, szerintük kicsit lökött volt. A fényképről a technikusok gyorsan másolatokat készítettek és azt szétosztották az adatgyűjtésben részt vevők között.

Versényi Miklós - Múmia III. (befejező) rész

Ahogy az utcára értünk, láttuk a megdöbbent emberek arcán, hogy hősként, tisztelettel néznek ránk, hogy a horror házban több órát kibírtunk. Jöttek segíteni az utcai nyomos kúthoz vizet engedni, míg megmostuk kezünket és arcunkat, én meg a szakállamat, mert abba is bele ivódott az a borzasztó szag. A ruháinkat később ki kellett dobni. Míg mi bent a helyszínen átéltük az életes munka minden szépségét, addig a forrónyomos csapat többi tagja az ilyenkor szokásos adatgyűjtést végezte. Meghallgatták a szomszédokat, beszéltek a postással, aki havonta a nyugdíjat kézbesítette. A szomszédok elmondták, hogy a beteg néni és a fia ketten, nagyon zárkózottan éltek a házban. Úgy tudták, hogy az idős mama elmebeteg, akit a fia a munkája mellett gondozott. A néni korábban még kijött az udvarra, onnan összefüggéstelen szavakat kiabált az utca irányába, a lakás bejárata mellett lévő lócán ücsörgött, néha elsétált a kapuig, de az utóbbi 2 évben már nem látták, nem hagyta el a lakást. Néha bentről az utcáig lehetett hallani, a néni artikulátlan kiabálását. A férfi akiről úgy tudták, hogy Miskolcra jár dolgozni, minden nap 17.00 óra körül ért haza, otthonról nem járt el, kapcsolatot senkivel nem tartottak, oda senki nem járt. A férfi korábban úgy ahogy rendben tartotta a portát, de aztán már azzal sem foglalkozott senki, így teljesen felverte a gaz. A férfitől, ha megkérdezték, hogy van az édesanyja, mogorva, rövid válasza az volt hogy kicsit betegeskedik, de amúgy jól van. A postás elmondta, hogy a december havi nyugdíjat, amit januárban kézbesített volna már nem vette át a fiú, azt mondta, hogy a mama betegeskedik, egyszer azt mondta, hogy Miskolcon van kórházban, később azt hogy Bécsben gyógykezelik egy szanatóriumban. Már neki is gyanús volt hogy az idős nő hónapokig nem jön haza és a fiú nem veszi át a pénzt, de különösebben nem foglalkozott vele. Ezután bementünk a helyi rendőrőrsre, hogy meghallgassuk az elhalt fiát. Kíváncsiak voltunk, milyen magyarázatot fog adni édesanyja halálával kapcsolatban. Arra meg különösen kíváncsiak voltunk, milyen ember lehet az aki a meghalt édesanyját beágyazza és minden nap mellé lefeküdve vele alszik és él egy fél évig. Az őrs egyik irodájában egy megszeppent, tipikus 50 év körüli agglegény fazon ült maga elé meredve. Ebbe a világba Melinda erőteljes köszönése rázta vissza. Bemutatkozásunk után megkezdtük a meghallgatást államigazgatási eljárás keretében, mivel bűncselekmény alapos gyanúja nem volt megállapítható. Kértük, hogy mondja el mi is történt a mamával. Hagytuk, hogy a mondókáját önállóan adja elő, kérdéseket a meghallgatás ebben a szakaszában még nem teszünk fel, de persze nagyon figyelünk és az esetleges ellentmondásokat a végén megkíséreljük tisztázni. Emberünk elmesélte, hogy együtt lakott édesanyjával, aki sajnos elmebeteg volt, de mivel nem volt ön és közveszélyes, így nem kellett zárt intézetben gondozni. Az Ő keresetéből és a mama kevéske nyugdíjából éltek ketten. Az édesanyjának üldözési mániája volt, különösen félt az idegenektől és a „ mozdony szőke „ fazonoktól. Emiatt senkit nem engedtek be a lakásba, oda vendégeket sem hívtak. Ezen okok miatt soha nem udvarolt senkinek, kapcsolatot nem mert létesíteni. Nagyon szerette édesanyját és gyerekesen ragaszkodott hozzá. A szomszédokkal a kapcsolata köszönésben ki is merült. A mama a ház körüli teendőket sem volt képes ellátni, Ő egy darabig próbálta a kertet és a lakást rendben tartani, de végül már a környezetével sem foglalkozott. Az élete teljesen monotonná vált, reggel busszal Miskolcra utazott munkahelyére, majd délután haza, útközben bevásárolt, élelmet és egy fél liter pálinkát vett. Soha egy randevú, egy mozi, vagy kirándulás, egy program, mert menni kellett haza a mamához, Őt nem lehetett egyedül hagyni. Otthon együtt ettek, majd a napi szokásos alkohol elfogyasztása után lefeküdt aludni. Ez így ment nap nap után, már nem tudott és nem is akart az életén változtatni, beletörődött a sorsába. Az édesanyja a nap nagy részében az ágya szélén ülve maga elé merengett, vagy lefeküdt aludni, de ha ideges volt akkor a szobát bejárva mániákusan újságpapírokat gyűrt össze és azt szétdobálta. Előző év karácsonya előtt egy pénteki napon a munka után haza érve az édesanyját rossz állapotban találta, kisebb rohama volt, ami abban nyilvánult meg, hogy idegesen le fől járkált és kiabálta, hogy „jönnek a feketék, be akarnak jönni a feketék.”. Próbálta nyugtatni a mamát, mondta neki hogy feküdjön le, pihenjen, Ő is mellé feküdt, eközben azért meg meg húzogatta a barackpálinkás üveget. Így feküdtek, közben elbóbiskolt és arra riadt, hogy a mama leesett az ágyról. Vissza segítette az ágyba, majd úgy feküdtek egymás mellett, hogy bal kezével fogta édesanyja karját, hogy az véletlenül se essen le, így aludtak el. Másnap reggel amikor felkelt, hiába szólongatta a mamát, az nem válaszolt, halott volt, álmában szép csendesen elment. Fájdalmában és kétségbe esésében nem tudta, mit kell ilyenkor tenni, szombat lévén kinek szóljon, nem tudott kitől segítséget kérni. Csak ült magába roskadva és egész nap csak vedelte a pálinkát. Úgy berúgott, hogy csak hétfőn reggel eszmélt. Mikor kezdett az agya valamennyire kitisztulni, rájött, hogy nagy bajban van!!! A mama meghalt és eltelt két nap, senki nem tud róla. Most hová menjen, mit mondjon, miért csak most szól, mindenki azt fogja hinni, hogy megölte, ki fogja neki elhinni a történteket. Teljesen bepánikolt, munkahelyére betelefonált és szabadságot vett ki, majd egy héten keresztül szinte egyfolytában ivott. A lakást csak annyira hagyta el, míg a közeli boltban megvette a szokásos fél literes barackpálinkát. Ahogy teltek a napok bár a lakásban nem fűtött, a holttest bomlásnak indult és a szag egyre elviselhetetlenebb lett. Ekkor szalmiákszeszt vásárolt és a testet azzal locsolgatva próbálta meg elnyomni a bűzt. A látványt is egyre nehezebben viselte el, ezért a holttestet, dunnával, paplannal és egy pléddel letakarta. Az élet nem állt meg és Ő vissza tért a megszokott életéhez, járt dolgozni, majd annak végeztével, ment haza a „mamához „. Az édesanyja senkinek nem hiányzott, hisz soha senki nem járt hozzájuk, Ő sem beszélgetett senkivel. Emlékezete szerint az egyik szomszéd érdeklődött a mama egészségi állapota után, mire Ő elmondta, hogy kicsit betegeskedik és egy kiváló szakember kezeli Bécsben. Ugyan ezt mondta a postásnak, aki havonta hozta a nyugdíjat, amit Ő soha sem vett át. Egyre jobban szorongott, mert tudta, hogy egyszer ki fog derülni, hogy a mama meghalt. Állandóan az kattogott az agyában, hogy senki nem fog neki hinni. Biztos meg fogják alaptalanul vádolni, hogy megölte azt akit a világon a legjobban szeretett. De mivel bele került az általa kreált hazugság spirálba, nem tudott mit tenni. Vagy tudat alatt már nem is akarta elengedni az édesanyját. Múltak a hetek, jöttek a melegebb idők és a test, persze hogy már folyt, megjelentek a döglegyek, és a légyálcák, – csontkukacok- melyek bebábozódtak és azokból egyre több légy kelt ki. Ekkor már ezek ellen is védekeznie kellett, ezért vett egy csomó légyirtó aeroszolt és azt fújta rendületlenül a lakásban és továbbra is locsolta a szalmiák szeszt. Ő a mama mellett aludt továbbra is, már a szagok sem nagyon zavarták, napi kis vacsoráját is ott a szobában „ együtt fogyasztották el.” A ruháit, hogy a hulla bűzét ne vegye át a konyha mellett kis helységben tartotta, a napi fürdést a munkahelyén megoldotta. Itt befejezte emberünk, lehorgasztott fejjel ült a széken, de látszott rajta hogy valami nagyon nagy teher gördült le a lelkéről, végre túl van mindenen, felfedték súlyos titkát. Mi is percekig hallgattunk, én össze szorult szívvel az ablakon kinézve az utca forgalmát lestem. Melinda még egy két kérdést tisztázott, majd lezárta a jegyzőkönyvet. Emberünknek elmondtuk a további lépéseket, megadtuk a szükséges felvilágosítást a temetéssel kapcsolatban, majd elengedtük. Múltak a percek és mi tovább hallgattunk, Melinda a papírokat rendezte, majd megszólalt „ ez most tényleg a valóság, lehet ilyen, ez valóban megtörtént „? Igen ez a kőkemény valóság ez az élet. Haza felé tartva bementünk a BÉM. Sport büféjébe, ahol feszültség oldóként Kisparancsnok gyorsan bele diktált Melcsibe egy felest, aki a nagy meglepetésében, gyorsan bevert még egyet  Másnap elvégezték a boncolást, az idegenkezűséget kizárták, a halál természetes úton állt be. Mi Melindával elmentünk emberünk munkahelyére, egy Miskolci nagy vállalathoz, ott a közvetlen vezetőjével beszéltünk és kértük, hogy ami elhangzik kezelje bizalmasan, hisz ha segíteni nem tudunk, akkor ártani sem akartunk. Itt ért minket az újabb meglepetés, az érintett 25 éve dolgozott a cégnél, művezetőként 200 embert irányított, a vezetés teljes megelégedettségére. Zárkózott embernek ismerték meg, semmit nem tudtak magánéletéről, alkoholfogyasztással kapcsolatban nem merült fel probléma. Mintha két énje, két személyisége lett volna ennek az embernek. Az egyik, mely egy kiváló munkaerő, határozott, dönteni, irányítani, sok ember munkáját összehangolni képes személy, aki miután haza ért és leszállt a buszról mintha gongütésre átváltozott volna, és élte tovább egy másik ember szinte horrorisztikus életét. Az esemény lehet, hogy valóban úgy történt ahogy azt az emberünk elmondta, de lehet, hogy egyszerűen annyira szerette ragaszkodott édesanyjához, olyan szoros kapcsolatban voltak, hogy a lehető legésszerűtlenebb megoldást választotta. Olyan váratlan és számára súlyos problémával szembesült, amit nem volt képes megoldani. Azt hogy mi játszódott le a lelkében, már soha nem fogjuk megtudni. Emberünk a történteket és az édesanyja hiányát nem tudta feldolgozni, pár év múlva a lakásban felakasztotta magát és elment a mama után.

Versényi Miklós - Múmia II. rész

A helyszín a város külterületén lévő régi típusú parasztháznál volt. Az utca és a ház környéke tele kíváncsiskodó, bámészkodó szomszédokkal, emberekkel. A kocsiból kiszállva egy olyan telket találtunk, amit a vastag, több helyen karvastagságú gaz kb. 3 m- magasságig teljesen benőtte. A házat szinte nem is lehetett látni. Mint ha csak a Csipkerózsika film peregne előttünk, a sűrű gazban egy ember szélességű csapás volt kijárva. Azon elindulva, néhol egészen lehajolva törtünk át a bozóton és reménykedtünk, hogy csak elvezet a házig. Végre a házhoz értünk, már a nyitott ajtón keresztül érzetük a jellegzetes, semmihez nem hasonlítható szagot. Mielőtt megkezdtük volna a helyszíni szemlét, a törvényi előírásnak megfelelően, két kívülálló személyt kellett keresni, akik mint hatósági tanuk vesznek részt az eljárásban. Szerepüket úgy tudnám egyszerűen megfogalmazni, hogy valami társadalmi kontroll félét gyakorolnak a munkánk felett. Azt igazolják, hogy a hatóság mit ténykedett a helyszínen, mit állapított meg, mit hol talált, milyen nyomokat rögzített. Ezek a személyek a jegyzőkönyvet is aláírják. Nem egyszerű ilyen embereket felkérni, főleg ha a szemle tárgya egy elhalt, jelen esetben nem is akármilyen. A körzeti megbízott nagy nehezen hozott két embert, de azok ahogy a küszöböt átlépve megérezték a szagot, hátra fordultak és szó nélkül hanyatt homlok, csapot papot otthagyva elmenekültek. Végül a jegyzőkönyvben rögzítettük, hogy nem volt olyan személy aki vállalta volna ezt a szerepet.
A helyszín leírása:
Vannak olyan emlékezetes ügyek, ahol az ember soha nem felejti el a helyszínt, a mai napig szinte film szerűen látom magam előtt. A ház külső fala koszos, elhanyagolt volt, sok helyen pergett a vakolat. Az ajtón belépve egy kis előtérbe jutottunk, onnan jobbra egy kicsi helység volt, az ajtóra akasztva ruha fogason egy férfi ing lógott, egy fa lóca tetején élére hajtott szürke férfi nadrág volt letéve. Ebben a helységben volt egy koszos rossz állapotú dikó. Ebben a kis részben életvitel szerű tartózkodás nyoma nem volt látható. Balra belépve, egy valamikori konyhába jutottunk, az ablak olyan koszos volt hogy csak kis fény szűrődött be rajta. A konyha asztalon egykor világos színű viaszos vászon terítő, melyen kb. fél centi vastagságban fekete zsíros kosz volt látható. Az asztalon, több éves zöld, fekete penészes, pókhálóval beszőtt ételmaradékokkal szennyezett tányérok és lábasok voltak. A korábban meszelt falak, most feketének tűntek, csak néhol világított egy egy szürke folt. A konyhából jobbra nyílt a nagyszoba, itt már olyan orrfacsaró szag fogadott, hogy nekem is nyelnem kellett egy jó nagyot. Jellegzetes rothadó hullaszag keveredett a kosz az áporodottság, a több éves szellőztetlenítés, a légyirtó, valamint a szalmiákszesz szagával. A bűzt harapni lehetett és szerintem az csontig hatoló volt. Én még napokig éreztem az orromban és a számban azt az irgalmatlan ájert. Persze ahogy most írom, ugyan ezt diktáltam Melcsikének, akin látszott a döbbenet, de hősiesen kitartott. A szoba aljzata döngölt sárból volt, azt térd magasságig teljesen beborította az összegyűrt újságpapírok tömkelege. Ajtón belépve a bal oldalon a sarokig két darab kétajtós faszekrény a tetején egymás mellett teli és használt Chemotoxos légyirtó flakonok, valamint üvegekben szalmiákszesz. A koszos ablakon itt is alig szűrődött be valami fény. Megpróbáltam az ablakot, kinyitni, de az a kosztól be volt szorulva. Az ablak párkányon millió számra a döglött zöld és minden féle színű legyek tetemei és bebábozódott légyálcák voltak. Ajtótól jobbra kis asztal annak tetején, valamikor fehér színű Tünde típusú hordozható televízió van, mely jelenleg fekete színű a kosztól. A plafonról mindenütt, mint a horror filmekben 10 és 80 cm hosszúságú, megvastagodott pókhálók lógnak. A jelen lévő bűnügyi technikus videó és fényképfelvételeket készít. Melcsike jelzi, hogy ki szeretne menni egy kicsit levegőzni, de marasztalom, hogy ha most kimegyünk akkor ismét meg kell majd szoknia a szagot ha vissza jövünk. Amúgy sem tudott volna szegénykém kimenni, mert a Kisparancsnok ott állt az ajtóba és vissza tuszkolta Őt. Tapasztalatból, mindketten jót akartunk neki. A szekrénysorral szemben régi típusú dupla fa kerevetes ágy látható, mindkét oldalon kis éjjeli szekrény. Szemből a bal oldali ágyrészen valamikor fehér színű, most sötét szürke párna, lepedő, és paplan van, olyan állapotban ahogy az ágyból kikeltek. Az éjjeli szekrényen működő ébresztő óra, beállítva a 04.45 órára. Ezen az oldalon az ágy lábrészénél kis asztal, mellette faszék. Az asztalon újságpapír, tetején koszos fanyelű kés, egy kb. negyed kiló frissnek tűnő kenyér, szalonna, és megkezdett hegyes zöldpaprika, papír zacskóban bontott kilós só, valamint fél literes barackpálinkás üveg, alján kb. 1 dl, zavaros folyadék,.melynek pálinka illata van. A dupla ágy jobb oldali része kb. 80 cm magasságban be van ágyazva., tetején kockás pléd, azon rengeteg elpusztult légy és légyálca van, alatta koszos, paplan az alatt dunna. Dunnát eltávolítva egy félig mumifikálódott női holttestet találunk, felöltözött állapotban, hanyatt fekvő testhelyzetben két karja elől a mellkasnál keresztbe téve. A holttest feletti dunna és az alatta lévő lepedő és a matrac hullalével, savóval szennyezett. Közben megérkezett a rendőrorvos. Szeretett dokink szokásához híven kissé kapatos volt, úgy hogy amikor az elhalt fölé hajolt a nyakkendője annak szájába lógott, és ha a Kisparancsnok nem kapja el hátulról a zakó nyakrészénél, akkor bizony ráesve közelebbi kapcsolatot létesített volna szegény hullával. Jót mosolyogtunk és ezzel kissé oldottuk a feszültséget., nagy balhé akkor tört ki, amikor megfogta az elhalt lábát, azt oldalra megemelte, persze, hogy a láb közötti viaszos masszát képező lágy részek, mállani, foszlani kezdtek. Ekkor megszólalt, „ na ennek sem lesz gátrepedése „. Na ekkor mindenkiből kitört a röhögés. Ciki volt mert ki tudja mit gondoltak az utcán várakozó emberek. Szegény dokit sokszor megviccelték a kollégák.
Egy másik helyszínen a holttest egy fészerben feküdt, feje alatt össze tekert kerti locsoló slag. Az egyik kolléga véletlenül rálépett a slag egy darabjára, a nyomás következtében a hulla feje bólintott egyet. Dokink megjött szemrevételezte a helyszínt, majd leguggolt a holttest mellé, kolléga ekkor taposott, fej bólintott, dokink majdnem hanyatt eset a meglepetéstől, azonnal légzést ellenőrzött, pulzust keresett, kolléga meg csak taposott. Dokink egyre izgatottabb lett letérdelt és már kezdte volna a szájból szájba történő légbe fúvásos újraélesztést amikor elárulták a trükköt. Zajlott az élet. Most ugye nagyon morbidnak és kegyeletsértőnek tűnik az hogy mi akkor ott hulla fölött harsány nevetésbe törünk ki, de abban a feszült helyzetben, ez a beszólás ezt váltotta ki, vagy a tudatunk alatt így védekeztünk a borzalom ellen. Az orvos szerint a halál beállta a szemlét megelőzően 5-6 hónappal következhetett be. A holttesten ránézésre külsérelmi nyom nem volt észlelhető, de úgy döntöttünk, hogy a hullát ott helyben nem mozgatjuk, beszállíttatjuk a megyei kórház proszektúrájára, ahol másnap megtörténik a halottszemle és a boncolás. Mindent leírtunk, a technikusok a szükséges felvételeket elkészítették. A helyszínen, erőszakra dulakodásra utaló nyomot nem találtunk, ami idegenkezűségre utalt volna, így a szemlét befejeztük. A végére Melindán már semmi nem volt látható a korábbi félszből, feszültségből. Tudtuk, hisz ezeket az érzéseket, mi is valamennyien átéltük az első szemlénk után Neki most már jöhetett bármilyen hulla, élesben, átesett a tűzkeresztségen.

Versényi Miklós - Múmia I. rész

A Múmia titkai!!!!! Avagy Melinda átesik a tűzkeresztségen!!!!

16 éven aluliak és gyenge idegzetűek ne olvassák, és ez most komoly!!!!!!

Mindannyian tudjuk, hogy egyszer eljön, be fog következni és még is félünk tőle, rettegünk az elmúlástól a haláltól, és ez így természetes. Sokan élik le úgy az életüket, hogy soha nem láttak halottat, és vannak olyanok, akik szinte naponta kerülnek velük. „szoros munkakapcsolatba. Ilyenek a rendőrök és ezen belül is az életes nyomozók. Emberölés, halálos munkahelyi baleset, vagy gyanús halálesetes ügyekben a helyszíni szemle során a kíberek, – nyomozók – nemcsak nézik, szagolják, hanem bizony megfogják, mozgatják, levetkőztetik és a legtöbb esetben még a boncoláson is részt vesznek. Aki nem bírja a látványt a szagokat az alkalmatlan életvédelmi nyomozónak, de hát nem vagyunk egyformák, hisz „ nem mindenkit én csináltam „ Az egyik jó szoktató módszer lehet, ha a kezdőket elviszik egy boncolásra, ha azt kibírja, átvészeli, utána jöhet bármilyen zombi. Ezt később én is alkalmaztam a beosztott fiatal nyomozóknál – természetesen önkéntes alapon –. Kimentünk a Sajószögedi halottas házba és aki az első 2 percben nem esett össze és nem rohant ki a boncteremből, az megfelelt. Mondhatom azt hogy én a próbán a legkeményebb helyen estem át.
1983 -ban Budapesten a zászlósképző iskolába jártam és a gyakorlatot a Budapesti Rendőr-főkapitányság Rablási Alosztályán töltöttem. Innen vittek el minket a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Patológiájára, hogy nézzünk végig egy pár boncolást. Be voltam tojva rendesen. Megérkezést követően egy kör alakú terembe vittek minket, ahol mint a nagyoknak fehér köpenyt adtak ránk, majd rövid eligazítás után széthúztak egy nagy paravánt, mely a bonctermet választotta el. Hihetetlen kép tárult elénk, amikor beléptünk a hatalmas boncterembe. Körben a fal mellett a földön, a pléh tetejű hullaszállító kiskocsikon egymás hegyén hátán holttestek, mindenütt hullák, minden féle korcsoportból, csecsemőtől az aggastyánokig. Ha ezt látták volna a hozzátartozók, akkor nem csodálkoztam volna, ha kegyeletsértés miatt feljelentést tesznek. Kb. 60 élettelen, merev test, amik a tortúrára vártak. Egyszerre 6 asztalon boncoltak és el lehet képzelni, a júliusi kánikulában milyen szagok terjengtek. Első reakcióként balra egy folyosóra kirohantam, ott a nyitott ablaknál a tiszta levegő után kapkodva, győzködtem magam, hogy „ erős vagy kibírod „. Pár perc elteltével mentem vissza és ekkor láttam, hogy a 12 fős létszámból maradtunk öten. Nagyon aranyos volt a rendkívül csinos doktornő, aki megengedte, hogy cigire gyújtsunk, mert szerinte úgy jobban el lehet viselni a szagokat. Még az is szívta fújta a cigit, aki addig utálta. Ha nem tudtam volna, hogy a doki csaj mivel foglalkozik, még be is támadtam volna:)))
Miután az első perceket túléltük, már nagy érdeklődéssel néztük és hallgattuk a boncolást végző doktornőt. A munka folyamatokat részletesen megmutatta és bemutatta az emberi testet, és annak fantasztikus „berendezéseit”. Elmagyarázta a szervek működését, tényleg áhítattal néztük és hallgattuk. Összesen hat hulla boncolását néztük végig, abban volt infarktusos, autó gázolt, műtét során meghalt és vízbe fulladt. A végén hozták a kuriózumot, egy idős férfit, aki egyedül élt a lakásban és már egy hete halott volt. Az alsó szomszéd hívta ki a rendőröket, mert a plafon beázott és csöpögött a hulla-lé. Na ezt valamennyien kihagytuk, elég volt arra a napra a jóból. Feltűnő volt, hogy a boncsegédek a munkát kesztyű nélkül végezték és gyakran egy kis slagon keresztül csobogó vízzel mosták le a kezüket. Természetesen megkérdeztem, hogy nem félnek, attól, hogy mérgezést kapnak. Nagyon érdekes és logikus választ, kaptam. Ha kesztyűben dolgoznának, akkor esetleg nem vennék észre, ha egy csontszilánk felsértené a bőrüket, a slagból pedig egy erős fertőtlenítőszer jön a vízzel együtt és a legkisebb sérülés esetén is azonnal erős maró érzéssel jelez. Ekkor beadnak egy ellenszert és minden rendben van. Na én ezek után pláne nem nyúlkáltam sehová. Na ilyen kiképzés után én már csak nevettem amikor a Mezőcsáti hullaházban Ötvös Zoli barátom technikus – később a megyei Bűnügyi Technikai Osztály Vezetője – szoktatás képen megviccelte a kezdő nyomozókat. Miután csupaszra vetkőztette az elhaltat – persze gumikesztyű nélkül –, a mutató ujjával belenyúlt a nyitott szájba, ott több körkörös kavaró mozdulat tett, majd a kezét kivéve, természetesen gyors ujjcserét követően bekapta a középső ujját, azt megnyalogatva, tudományosan közölte, hogy a halál kb. 3 órája állt be, és vacsorára sertés pörköltet evett. Többeket úgy kellett felmosni. Remélem többen már elborzadtatok, és akkor már a történetem nem is lesz olyan megrázó. Nem úgy mint az drága kolleginámnak Lajcsák Melindának. Melcsike már hónapok óta dolgozott az életvédelmen, és éppen a Labancz Anna ügyet elemezte, de már nagyon várta, mikor fogják beosztani a forrónyomos csoportba. A csoport hétfőtől hétfőig látott el készenléti szolgálatot, ami azt jelentette, hogy a nap 24 órájában elérhető kellett, hogy legyen és a megye területén elkövetett élet elleni vagy gyanús halálesetes ügyekben a szükséges vizsgálatokat elvégezték. Végre eljött a nap Őt is beosztották készenlétesnek, természetesen velem mint a „párjával”. Innen kezdve fokozott izgalommal várta, mikor csörren meg a telefon, mikor szólnak, hogy menni kell, mikor helyszínelheti már le az első hulláját, mikor esik át a tűzkeresztségen.
Június hónap végén, már a hét közepén jártunk, a kollegina idegei már lassan felmondták a szolgálatot, amikor kb. 10.00 óra körül Solymosi Pista a Betörési Alosztály vezetője bejött az irodába és közölte, hogy esemény van, egy Miskolc közeli kisvárosban egy lakásban van egy gyanús haláleset, bővebbet nem árult el. Mosolyogva nyugtatta a szemmel láthatóan megsápadt kolleginát, „ nyugi, egyszerű sima ügy. „ Gyorsan össze kaptuk magunkat, dosszié, toll, cigi, pisi, kaki, slicc rendben, mehetünk. Daragó Laci ( Kisparancsnok) az alosztály vezetője, persze a kocsiban előadta a tényállást. Egyik városi kapitányság ügyeletese jelentette a Központi ügyeletnek, hogy a helyi Tanácsról tettek bejelentést, mely szerint a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság jelezte , hogy egy idős néni már hat hónapja nem vette át a nyugdíját. A postásnak a nénivel egy lakásban lakó fia minden esetben azt mondta, hogy a mama beteg és kórházban, majd szanatóriumban van Ausztriába. A fia a pénzt soha nem vette át. A férfit behívták a kapitányságra, ahol pár kérdés után elmondta, hogy az anyja még előző év decemberében meghalt, és a holttest a szobában van, az ágyba beágyazva. A helyszínre azonnal kiment a helyi bűnügyi technikus, aki miután megtalálta az elhaltat, rosszul lett és hányva hagyta el a házat. Elsődlegesen nem tudta eldönteni, hogy történt e idegenkezűség, bűncselekmény. Az elhalt fiát a rendőrségen az ügy tisztázásáig vissza tartották. Na amikor ezt Melcsike meghallotta, nem sápadt, hanem már fal fehér volt, majd az orra alatt mormogta „ bazd meg Solymi ez neked az egyszerű, sima helyszín, fasza.” Rögtön nyugtatni próbáltuk, nem baj ott leszünk segítünk, majd én diktálom Neked a látottakat, Te csak írj és legyél túl ezen, utána már a többi gyerekjáték lesz. Könnyen beszéltünk, de még mi sem tudtuk milyen horror vár ránk.

Lőtérépítés VIII. rész (főpróba)

Másnap a reggeli szokásos ceremónia után – mosakodás, reggeli, tervezés és az elengedhetetlen hülyéskedés - nekiláttunk a mész elterítésének. Amikor ledobáltuk a zsákokat volt amelyik kiszakadt, de volt ami épségben maradt. Eleinte az ép zsákokat szétvágtuk és abból is szórtuk a meszet. Amikor elkészültünk az elsővel maradt egy pár zsák amit nem használtunk fel. Jött is az ötlet, hogy azokat a zsákokat tegyük félre amelyek nem szakadtak ki. Jó lesz tartaléknak, vagy ha kevés a szakadt akkor majd felhasználjuk. Elég vacak meló volt. Nem a súly volt nehéz, hanem hogy görnyedten kellett viszonylag egyenletesen, de nem túl vastagon elteríteni a meszet. Magasról nem lehetett szórni, mert elfújta a szél. Nagyon alacsonyan, meg a derék bánta. Azért haladtunk. A zsákosok után mentek a gereblyések. Ők finomítottak a terítésen, én meg “okoskodtam”. Eszembe sem volt beleszólni. Minek?! Haladtak rendesen, csak azért szédelegtem körülöttük, mert tök ciki lett volna ha elmegyek dögleni a sátorba. Beszélgettünk, ökörködtünk, ugrattuk egymást. Időnként Felmentem a domb tetejére, hogy onnan is megnézzem, milyen munkát is végzünk. Elégedett voltam, szórtam a dicséretet. Nem volt szokásom visszafogni magam, ha minden a terveknek megfelelően alakul. Tudtam magamról, nekem is jól esik, ha értékelik a munkámat. Ennél egyszerűbb és ennél olcsóbb doppingszer nincs! Nem is értettem azokat az embereket a fukarkodtak a jó szóval. Dél körül Stancival bementünk a faluba és vettünk söröket. Az ebédhez jól jön, de kedvcsinálónak sem utolsó. Késő délután készültünk el. A tartaléknak szánt 5 mázsán kívül maradt még vagy ugyanannyi. Ha nem tetszik a lövészetvezetőnek van mivel javítani. Felmentünk közösen a dombtetőre megnézni a Művet! Mindenki elégedett volt. Mosakodás, vacsora aztán irány sörözni. A faluba mindenki tudta, hogy lövészet lesz, nem kellett titkolóznunk naponta végigjárta a kisbíró a falut a felhívással. Akkor a népek még fegyelmezettek voltak. Nem is zavart senki minket a legelőn. Az öregek mesélték, hogy régen voltak balesetek, de már beletanultak. Mesélték, hogy a marhagulya bánta amikor nem vették komolyan a figyelmeztetést. A megijedt jószágok félelmükbe pont a célterületre futottak. Állítólag hetekig marhahúst ettek abban a laktanyába ahonnan jöttek. A másik csapat libát evett végkimerülésig, mert azok kerültek a rakéták és géppuskák elé. Ahogy mesélték az volt a legrondább, amikor végigverették a főutcát gépágyúval. Szerencséjük volt, nem volt senki az utcán. De gondolom a pilótát sem dicsérték meg. Visszamentünk a táborba, de nem tudtam egyből elaludni. Másnapra vártuk a szemlét. Jó lesz amit csináltunk, vagy bukta? Ez járt a fejembe, de nyugtatgattam magam, hogy végül is megtettünk mindent. Reggel valahogy nem volt olyan virgonc a csapat. Szerintem őket is izgatta, hogy milyenre értékelik a munkánkat. 10-11 tájba aztán meghallottuk a Mi-8-ast. Nem túl nagy sebességgel és viszonylag alacsonyan elhúzott a legelő felett. Semmi rendkívülit nem vettünk észre, nem jelzett semmit. Ennyi volt vizsgálat? Ahogy figyeltük egy jó nagy kört vágott le és újra elhúzott a célok felett. Az első rárepülés egy sima egyenes repülés volt, a második egy ráfordulásos. A második megijesztett, mert erről nem volt szó. A megbeszélés egy rárepülésről szólt és arról, hogy nem szállnak le ha jónak találják. A második repülés is egy nagy kört írt le, de nem maradt a gép nyugati irányba, hanem újra felénk repült. Most már biztos voltam, hogy elégedetlen a munkánkkal. Mondom is a srácoknak, hogy buktunk!. Hát úgy is történt. A kör vége a legelő közepén ért véget.
- Na én megyek, begyűjtöm a lecseszést.
- Megyünk mi is, együtt csináltuk.
Az ales. ki a gépből, mi meg a gép felé. Az a bizonyos zabszem, hát azzal gondok voltak, de a srácok ott voltak velem. Nem ismertem különösebben az alest, nem tudtam, hogy adja elő magát, de valahogy nem láttam elborult elmének. Szóval nem tudtam mi van, vagy mi lesz. Az volt csak biztos, hogy a szakasz itt van mögöttem. Testileg is, de lelkileg is. Ez erőt adott. Nyomom a süket katonai dumát, de az ales nem várja meg a végét.
- Nagyszerű! Jó munkát végeztek! Öröm volt rárepülni! Sajnálom, hogy holnap nem lőhetek.
- De, arról volt szó, hogy csak akkor száll le, ha nem tetszik!
- Igen? Már nem emlékszem.
Ó, te mocskos disznó, engem meg a vékonyfosás kerülgetett, te meg csak úgy “Elfelejtettem!” Kézfogás, búcsú, a helikopter el nyugatnak, Szentkirályra. Jó, hogy jöttek velem a srácok. Jók voltak támasznak, de első kézből halhatták a dicséretet.
Most egy nagyon fogós kérdést teszek fel: Szerintetek hová mentünk ezután? Aki a templomra tippelt az még nem ismer bennünket eléggé. Oda bizony, a becsületsüllyesztőbe!

Versényi Miklós – Angyalbőrben XII. rész (vége)

Boldog és büszke voltam, megkaptam a krumplivirágokat és már vittek is vissza a gyakorlatra. Keményen dolgoztunk amikor délután megjelent a zászlóaljparancsnok és a politikai tiszt és végig járták a tábort , megnézték a gyakorlatot. A politikás amikor meglátott, magához intett és rendesen lekapott a tíz körmömről, „ Miklós nem rég lett előléptetve, tán szégyelli a szakaszvezetői rangot, hogy még a régi tizedesi rangjelzés van magán?” Jelentem, nem szégyellem, nagyon büszke vagyok, de egyszerűen nem volt időm. Ez nem magyarázat, vegyem tudomásul, hogy a háborúban a lövészárokban is felvarrták a jelzéseket. „Kértem engedélyt eltávozni és varrni, majd a sátorban gyorsan a sapkámra és a nyári ingem ujjára felvarrtam a harmadik stráfot, hisz mi ott háborúztunk.Hamar eltelt ez a hónap is és amikor haza jöttem eltávozásra, akkor Évával vettünk egy 150 cm hosszú centit, mert bizony eljött a vissza számlálás ideje. Leszerelés közeledtével, minden nap egy-egy centit levágva számoltuk a napok múlását. A levágott darabokat mindenki össze gyűjtötte. A centi az szent volt, azt kopasz katona meg sem érinthette, mert egyrészt megégette vele a kezét, másrészt megbecstelenítette azt. A centi az mindig nálunk volt a zsebünkben hordtuk. Megtanultuk összetekerve azt kézzel kilőni és a legnagyobb szórakozás az volt, ha azzal a kopaszokat orrba durrantottuk. Nem volt belőle sértődés, tudták, hogy majd egyszer ha nekik is eljön az idejük ugyan ezt fogják csinálni. Persze ment a szöveg ha valamit csinálnunk kellett pl. „ öreg harcsa nem rakéta, nem bírná már az öreg iszapszemű rája „ Reggeli tornákon az öregeknek külön gyakorlatok voltak bevezetve, mint a fülmozgatás, távolba nézés, szemkörzés, homlok ráncolás, páros kezes zacskó vakarás, és a végén mindig elhangzott, hogy „ idősebbek abba hagyhatják „ Egyik hétfő reggel eltávozásról érkeztem vissza és állt a bál a századnál. Kiderült, hogy az egyik tisztes társunk aki egyébként ott helyben lakott és szinte minden másnap haza mehetett és csak reggelre jött vissza, nem kapott eltávozást, helyette alegység ügyeleti szolgálatot kellett ellátnia. A hülye emiatt teljesen bekattant és olyat tett ami eddig a laktanya életében soha nem fordult elő. Vasárnap délután Abasári módszerrel felszórta a folyosót ultrával, tűzcsapot kinyitva vízzel árasztotta azt el, majd a raktárból magához vett a veszélyes anyag szállításakor a gépkocsira kitűzendő halálfejes zászlóval a kezében le föl rohangálva ordítozott a takarításra utasított kopaszokkal. „ Takarítsatok a kurva anyátokat kopaszok, Ti miattatok nem mehettem haza, ezért szívni fogtok, Auschwitzot csinálok” Bele rúgva felborogatta a vizes vödröket, szóval úgy viselkedett mint aki megbolondult. Amikor már negyedik órája tartott ez a terror, az egyik kiskatona lement és megjelentett az ÜTI.-nek, aki azonnal feljött és véget vetett a tombolásának. Mivel szinte semmit nem aludtam előző éjszaka nagyon fáradt voltam. 10.00órakor minden tisztesnek be kellett menni a klubszobába, majd pár perc elteltével belépet a zászlóalj parancsnok, a politikai tiszt, valamennyi század parancsnoka, és a KISZ. titkár. Vigyázzállást vezényeltek nekünk, majd a zászlóalj pk. elmondta a történteket és egy órán keresztül kaptuk a lelki fröccsöt, persze mi mindvégig vigyázzban. Na aki állt már vigyázzállásban az tudja, hogy ilyen hosszan az nagyon kemény fizikai és lelki megpróbáltatás. Feltették a kérdést, hogy hol voltak a többi tisztesek, és miért nem volt senki aki leállította volna a magából kivetkőzött tizedest. Ment végig és sorban mindenkit megkérdezett, hogy hol volt. Sorba jelentettük, hogy otthon eltávozáson. Na akkor emiatt balhézott, hogy miránk is vonatkozik a 33%-os hadrafoghatósági létszám.Már rogyadozott a lábunk, mire végre elmentek. Mi is nagyon felháborodtunk a történteken, mert ez nem volt szokás a mi laktanyánkban, meg a srácot se nagyon szerettük nagyképűsége miatt. A bekattant srác kapott három nap fogdát és nyilvánosan a teljes állomány előtt az alakuló téren lefokozták honvéddá. Ezek után tartottunk attól, hogy majd csak ritkábban engednek minket haza. Két hét eltelt, amikor szerettem volna haza menni és a reggeli század eligazításkor ahogy szokás volt beálltam én is a jelentést és kérést előterjesztők sorába. Ilyenkor egysoros vonalba felsorakoztunk a folyosón, elől álltak akik az nap szolgálatba léptek, utána akik esetleg a gyengélkedőre jelentkeztek, majd a végén azok akik kimaradásra és eltávozásra akartak menni. A század parancsnoka egyesével lépett elénk meghallgatta a jelentéseket és a kéréseket, majd vissza ment a sor elejére és ismét elénk állva sorban haladva, ujjával a személyre rámutatva közölte a döntését. Oda ért hozzánk akik haza akartunk menni, én voltam az utolsó. Lépett, mutatott és közölte, hogy adom – ez azt jelentette, hogy engedélyezi –, haladt tovább és egymás után mondtam, adom, adom, adom, a bűnbánatos fa.........m” ez szólt nekem. Persze hogy elröhögtük magunkat, de ennek ellenére nem engedett akkor haza. Másik alkalommal a teljes századot felsorakoztatták a folyosón és Demeter főhadnagy, mellette Zentaival megálltak előttünk. A parancsnok kezében egy fél literes üveg rum volt. Röviden közölte név nélkül, hogy az egyik társunk otthonról jövet be akart hozni egy üveg italt a laktanyába ami ugye tilos. Zentai ahogy meglátta a főnök kezében a piát nagyokat nyelt és a szemével kétségbe esetten nézett rám. Majdnem elröhögtem magam. A század parancsnok az üveget felemelte a feje fölé, majd azt a földhöz vágta, ami darabokra tört, majd hátat fordított és szó nélkül bement az irodába. Pár perc elteltével mentem be utána az írnoki munkát elvégezni, amikor nevetve mondta, hogy a szíve majd meg szakadt amikor össze kellett törnie a piát. Október november hónapban a családosok többségét mezőgazdasági munkára vitték. Minden nap teherautóval Rákóczi falvára vittek minket, ahol akkor az ország egyik legnagyobb és legjobban működő TSZ.-e volt. Reggel 08.00 órától 16.30 óráig dolgoztunk, ebédet, mely nagyon finom és bőséges volt helyben kaptunk. Egy hónapon keresztül hagymaszüret volt. Hatalmas területen termeltek vöröshagymát, amit zsákokban összeszedve kinn hagytak a földeken. A mi feladatunk volt, hogy a tele zsákokat teherautóra pakoljuk, amit aztán vagy a központi raktárba, hűtőházba, illetve vagonokba szállítottak. Egész nap nagyon keményen dolgoztunk. A hagymaföldön szép lassan ment a teherautó, két katona gyalog követte és menet közben feldobáltuk a zsákokat, míg a platón tartózkodó másik két társunk, azokat szabályosan, kötésre egymás tetejére rakta. A munka végeztével létszám ellenőrzést követően irány vissza a laktanya, vacsora, fürdés és pihenés, minket nem osztottak be szolgálatba, hétvégeken haza mehettünk. Jó pénzt is kaptunk, hisz akkor 800 Ft-nem is volt rossz bér. Az biztos, hogy a hagymát utána fél évig még látni sem bírtam, nem hogy szagolni. A legkeményebb az volt amikor a zárt hűtőházba a földön lévő elszóródott hagymákat a teherautók kerekei szét trancsírozták, a szagtól úgy sírtunk, mint a fürdős kurvák. Novemberben pedig morzsolt szemes kukoricát zsákba szedtük és a faluban lovas kocsikkal hordtuk szét a tagoknak a háztáji járandóságukat. Persze, hogy minden fordulónál, pár zsákkal többet tettünk fel, amit maszekban eladtunk és jó kis pénzt csináltunk. Sok helyen idős emberek voltak, azoknak ahová kérték, oda tettük le a zsákot vagy öntöttük ki a zsákból. Kinek a fészerbe, padlásra, volt olyan, akinek egy üres szobába kellett a földre kiönteni a kukoricát. Persze, hogy mindenütt kaptunk egy kis pálinkát, vagy borocskát, amitől persze már targyiharmatok voltunk, a hamut is mamunak mondtuk. Este a laktanyába való indulás előtti sorakozó és létszámellenőrzéskor, többeket hátulról fogni kellett, mert állni sem bírtak, többeket úgy kellett felnyomni a kocsira. Igen szép napok voltak, örültünk, hogy nem kell a laktanyába lenni és a napok is gyorsan teltek. Persze hogy az egész napos munka és jó levegő estére jól elnyomott minket, szinte mindenki már takarodó előtt elaludt, nem szóltak érte a tisztek sem. Én rendszeresen úgy ébredtem, hogy az ágyam és annak környéke tele volt, könyvekkel, surranókkal, papucsokkal, amiket éjszaka a többiek vágtak hozzám a horkolásom miatt. Egyik éjjel amikor már nem bírták, megfogták az ágyam és kivittek a folyosóra. Reggel persze jót röhögtek amikor felébredtem és nem tudtam hol vagyok. Azt mondták, hogy olyan hangokat adtam ki, mint egy T 34-s harckocsi hegymenetben. Nem haragudtam a többiekre, ezek jó bulik voltak jókat röhögtünk A napok teltek és a centi is szépen fogyatkozott, már elérhető szinte kézzel foghatótávolságba került a leszerelés napja. A decemberi hónap hamar eltelt, hisz jött a karácsony, tudtuk, hogy mi nősök családosok haza mehetünk. Mindenki vagy a kis félre tett zsoldjából, vagy a mezőgazdasági munkáért kapott pénzből benn a városban megvette az ajándékokat. Jó volt, de egyben szomorú is a szeretett ünnepét a családommal tölteni, hisz ez volt az első hogy édesapám már nem lehetett velünk, sírtam is mint egy gyerek. Az nyugtatta meg a lelkemet egy kicsit, hogy amikor utoljára katona ruhában bementem hozzá a kórházba a szemében láttam, hogy nagyon büszke rám. Az eltávozásról vissza térve azért egy üveg barackpálinkát becsempésztem a laktanyába, hisz készülni kellett a szilveszterre. A piát a századparancsnoki iroda szekrényébe dugtam el. Megterveztük a szilveszteri szolgálatot, a többieknek megírtuk a kis könyvét már előre az eltávozásról. Csak azok maradtak benn akik szolgálatot láttak el, illetve akik másnapra voltak szolgálatba vezényelve. December 31-én délután 16.00 óráig a mi századparancsnokunk volt az Ügyeletes Tiszt. Délelőtt az irodában megkérdezte, hogy van e piánk éjszakára. Elmondtam, hogy hoztam be egy fél lityi páleszt, míg egy másik srác egy üveg pezsgőt. Annyit kért, hogy csak óvatosan igyunk, vigyázzunk egymásra, nehogy probléma legyen, majd elment azzal, hogy kimegy a külső őrséget leellenőrzi. Amikor vissza érkezett a zubbonya alól elő vett egy üveg pezsgőt és azt átadta azzal hogy fogyasszuk el egészséggel. Délután mind a hatunkat akik a századnál maradtunk behívta az irodájába és ott boldog újévet köszöntve haza ment. Én alegység ügyeletet láttam el, de semmire sem kellet oda figyelni, hisz üresek voltak a körletek. Jót vacsoráztunk, néztük a televízióban az ünnepi műsort, és közben csendesen iszogattunk. 23.45 órakor már készítettük elő a poharakat, hogy éjfélkor pezsgőt bontunk, amikor az ÜTI. Telefonon mindenkit lerendelt a legénységi kantinba. Az őrségen kívül minden századnál benn lévő katonának le kellett mennie. Volt aki pizsamában, vagy melegítőben jött le. Nagyon meglepődtünk, mert a kantiban ott volt a zászlóalj parancsnok, a század parancsnokok, a párt és a KISZ. titkár. Mindenki kezébe adtak egy poharat, majd a parancsnok megköszönte az egész éves tisztes helytállásunkat és nekünk, valamint családtagjainknak boldog új évet kívánt, majd egyesével a tisztek minden kiskatonával koccintottak. A poharakban természetesen nem pezsgő, hanem Traubi szóda volt. Komolyan meghatódtunk, attól a gondoskodástól, gesztustól, hogy az otthonukat ott hagyva, nekünk hamarabb kívántak boldog új esztendőt, mint a saját családjuknak. Megittunk minden piát, senki nem volt részeg, nyugalomban telt el az ünnep. A következő hónap nagyon nem akart eltelni, borzasztó lassan mentek a napok. Mi öreg katonák még jobban figyeltünk arra, hogy semmi probléma ne legyen, nehogy megfenyítsenek minket pár nappal a leszerelésünk előtt. Nagyon enyhe volt a tél, különösen a januári hónap, ami azt eredményezte, hogy piszok nagy árhullám jött le a Tiszán, mozgósították a tartalékosokat, teljesen tele volt a laktanya. Mi attól tartottunk, hogy a kialakult helyzet miatt nem tudunk időben leszerelni, mert esetleg menni kell menteni az embereket és a javakat. Teljes harckészültségi fokozat volt elrendelve, így sokan a távol lakók a civil ruhánkért sem tudtunk haza menni. Vártuk, hogy milyen döntés lesz, és nagyon örültünk amikor hallottuk a Honvédelmi Miniszter nyilatkozatát, mely szerint nincsenek pótolhatatlan emberek, a katonák becsülettel teljesítették két éves sorkatonai szolgálatukat, időben le fognak szerelni. A civil ruháért is csak úgy engedtek haza, hogy reggel mentem de estére már vissza kellett érnem. Ekkor már tudtuk, hogy a leszerelésünk napja 1979. február 05. Közölték velem, hogy készüljek fel, és írjam meg a sorkatonák nevében az elköszönő szöveget, mert azt nekem kell elmondanom az ünnepségen. Már csak három nap volt hátra, de ez nagyon lassan telt el. Kérték, hogy az utolsó este ne igyunk és ne csináljunk semmi -féle bulit, hisz készültségben van a zászlóalj. A leszerelő állományt kivéve a többiek 12 órás váltásokban kinn voltak a gátakon és pakolták a homokzsákokat. Utolsó előtti napon délután mindenkitől levették a teljes felszerelést, csak a kimenő ruhát hagyták nálunk a másnapi ünnepség miatt. Szerencsémre minden cuccom, felszerelésem meg volt így nem kellett semmit kifizetnem. Az ünnepi vacsora előtt a századparancsnokunk és Zentai főtőrzs elköszönt a leszerelő állománytól, megköszönték, hogy becsületesen helytálltunk. Ők mivel másnap reggel mentek a gátra dolgozni, nem tudtak ott lenni az ünnepségen. Demeter főhadnagy tett még egy utolsó kísérletet és megkérdezte, hogy nem maradnék az alakulatnál, mint továbbszolgáló tiszthelyettes. Kapnánk lakást, feleségemnek intéznének munkahelyet, engem elküldenének tiszti iskolára. Tisztelettel megköszöntem és csak annyit közöltem, hogy két év elég volt a seregből és nem szeretnék többet egyenruhába bújni. Nevetve vette tudomásul döntésemet majd megölelt és elváltunk. Soha nem fogom elfelejteni ezeket az embereket. Este levágtam az utolsó centit, így már csak egy maradt. Az izgalomtól csak sokára tudtunk elaludni, már nagyon vártuk, hogy reggel legyen. Reggel már ébresztő előtt szinte mindenki fenn volt és vártuk, hogy menjenek minél gyorsabban a percek. Az utolsó centi darabkámat egy nagyon rendes kopasz kérte el és azt egyszerűen bekapta, megrágta és lenyelte. Ennél nagyobb megtiszteltetés nem is érhetett. Délelőtt 09.00 órakor az étteremben megkezdődött az ünnepség, amin szinte csak mi a leszerelők és pár tiszt volt jelen, hisz a többiek harcoltak a gátakon az árral. Felolvasták a Honvédelmi Miniszter leszerelésünkről szóló parancsát, majd sorban szólították azokat akiket előléptettek, majd azokat akik kitüntetést kaptak. Meglepődtem, amikor szólítottak és közölték, hogy mint háromszoros kiváló katona megkapom a Haza Szolgálatáért Érdemérem Bronz Fokozata Kormány kitüntetést. Ezután felmentem a pulpitusra és elmondtam az állomány nevében a búcsúbeszédet. A saját gondolataimat és érzéseimet adtam elő. Megköszöntem, hogy embert faragtak belőlünk, neveltek, vigyáztak ránk, és törődtek velünk. Megtanították, mi a tisztelet, a tisztesség, rend és a fegyelem, a bajtársiasság, egymásért tenni és a másikat megbecsülni. Megtanultunk türelmesek és toleránsak lenni, valamint felelősséget érezni mások iránt Családjaink két év elteltével a megszeppent kisfiúk helyett igazi stramm férfiakat kapnak vissza. Hát mit mondjak szem nem maradt szárazon. Mikor vége lett rohantunk a körletbe, hogy gyorsan átöltözzünk civilbe és gyerünk végre haza. Mielőtt átöltöztem volna az ÜTI. nevetve adott egy utolsó parancsot nekem és a másik tisztesnek aki szintén ki lett tüntetve, hogy utoljára mossuk fel a folyosót. Ekkor már semmi nem számított, nevetve boldogan pillanatok alatt elvégeztük az utolsó takarításunkat. Végre felvettük a civil ruhát és elindultunk le a századtól. Fantasztikus érzés volt, hogy végig a lépcső két oldalán a felsorakozott katonák sorfala között mentünk és mindenki búcsúzóként a kezét nyújtotta. Vége lett hát. Az utánunk bevonulók számára az ég bedeszkázása már meg is kezdődött, de nekünk újra kisütött a Nap. Futottunk ki a kapun és végre civilként megölelhettem az ott várakozó feleségemet és anyósomat, majd a 149 centi darabkát a levegő dobva szétszórtam.
Így 34 év távlatából, valóban csak a szépre és a jóra emlékszem. A mai napig is a fülemben cseng a leszerelő nóta dallam és szövege:

ez a gőzös most van indulóba
az eleje fel van virágozva
a belseje sárgára
leszerelő öreg bakák számára
mennek haza végleges szabadságra
be van az én zubbonyzsebem varrva
barna kislány mit keresel abba
benne van a zsoldkönyvem
meg a leszerelő levelem
már ezután civil az én nevem

Lőtérépítés VII. rész (Csongrád)

Ha egész nap püfölik az embert, akkor bizony nagyon nehezen, nagyon lassan telik az idő. De, ha csupa kellemes dologgal telik a nap akkor nagyon gyorsan elszaladnak a napok. Nekünk is elérkezett az a nap ami után újra dolgozni kellett. A körgyűrűk köszönik szépen jól vannak, de van még munka vele. Le kell szórni mésszel, hogy jó látszódjon. Még az indulás előtt kaptam egy kitöltetlen csekket vásárlásra. Annyi volt az ukáz, hogy úgy vásároljak be, hogy a lövészet eredményessége azon múlik, hogy mennyire tudjuk láthatóvá tenni a célokat (na, ehhez még lesz egy-két szavam!). A kocsmalátogatásokkor érdeklődtünk TŰZÉP-ek után. Legtöbben a Kecskemétet ajánlották, de ez nekünk nem tetszett. Ott már jártunk amikor jöttünk és hazafelé is arra megyünk. Végül Csongrád mellett döntöttünk. A csapattal meg is leptük az alföldi várost. Természetesen csak fiatal lányoktól érdeklődtünk, de idővel meguntuk, mert mindenről lehetett beszélgetni velük, de a TŰZÉP-hez nem kerültünk közelebb. Így be kellett térnünk a legbiztosabb információs helyre az útbeeső első kocsmába. Ott egyből útba tudtak igazítani. Természetesen nem jöttünk ki szomjasan. Először alaposan körülnéztünk az udvaron, de nem tetszett a választék. Volt oltott mész, ami szerintünk alkalmatlan volt a mi munkánkhoz. Sima, kemény felületre viszonylag könnyen fel lehetett volna kenni, de nem oda ahová nekünk kellett. A másik teljesen száraz állagú volt, de igen darabos. Ha ezt akartuk volna felhasználni előtte porrá kellett volna törni. 35 mázsa meszet összetörni nem igen volt kedvünk. Azért 35 mázsát, mert úgy agyaltuk ki, hogy ez egy jó szám. Fogalmunk sem volt, hogy mennyi kellene, de a 10 mázsa/gyűrű + 5 mázsa tartalék jól hangzott. Ebbe nem köthetnek bele, mert könnyen megmagyarázható. Annyit kolbászoltunk az udvaron, hogy feltűntünk az ott dolgozóknak. Akkor még nem voltak “kedves” vásárlók! Akkor még csak az eladók bosszantására, pihenésükben megzavaró érdeklődők voltak. A dolgozók fizetése nem függött a forgalomtól. Így nem is törték össze magukat a vevőért. Akkor még vevő volt az eladóért! Odaette a fene az egyik léhűtőt. Mondtam neki, hogy nekem ő nagyon kevés nekem a főnök kell! Kellett a fenének, de muszáj volt fontos valakiknek feltűntetni magunkat. Elő is került hamarosan. Meglehetősen udvarias, volt. Talán nagyon is. Az egyenruha és a határozott fellépés! Kérdezem az ürgétől, hogy csak ilyen meszet árulnak? Mert ez a mi “fontos” katonai feladatunknak nem felel meg, de ne is kérdezzen semmit, mert nem beszélhetek róla. Na, a srácok szépen apránként lemaradoztak tőlünk, mert tök ciki lett volna, ha nagy alakításomat szétröhögik. Mert azzal küzdöttek rendesen. Kiderült, hogy van pormész, de azt nem az udvaron tárolják, hanem raktárba. Mondom, hogy akkor rajta mutassa! Bementünk egy bizonytalan stabilitású épületbe ahol az egyik oldalon kúpokba tornyozott, viszonylag finom, apródarabos mész, míg a másikba szépen sorba rakott zsákok voltak német felirattal. Most kérjünk valamilyen ponyvát, vagy szórjuk el a felét útközbe? Kinek van kedve meszet lapátolni? El is döntöttem, hogy zsákosat veszünk! Mondom a fazonnak, az meg az árról kezdett magyarázni, de sikerült úgy ránézni, hogy megértette, az nem számít! Még csak úgy magába megjegyezte, hogy örül a választásnak, mert már évek óta ott áll, mert az ára miatt nem kellett senkinek. Hát akkor sikerült a legdrágább meszet beszereznünk. Mutatom a csekket, hogy mit tud vele kezdeni. Beballagtunk az irodába, ott rátapadt a telefonra, aztán jött a végeredmény: Semmi gond, a központ rendezi a Honvédséggel. Mondom a mennyiséget neki, ő bólint, hogy van annyi. Lemérik a Csepelt meg Stancit, aztán elkezdődött a rakodás. A srácoknak nem volt problémájuk a kondícióval. Viszonylag hamar végeztek a rakodással. Csekk átad és irány vissza a táborba. Ne is kelljen mondanom, hogy útközben elpusztult pár üveg sör. Rakodás után jól is esett, én meg nem elleneztem. Miért is?! Mivel nem voltunk “kiéhezve” az alkoholra, mindenki tudta a határt. Azért azt ne gondoljátok, hogy midig úrimód viselkedtünk, mert mi is el tudtunk lazulni csak mi nem voltunk rászorulva a “gyorsan sokat” tempóra. A laktanyába még lehetett kapni sört, de sűrűn jártunk csoportos kimaradásra is. Az otthonról visszajöttekkel több gond volt, mint ha csoportosan mentünk sörözni. Mi vigyáztunk egymásra, otthon meg boldog-boldogtalan itatta a katonát. Korai volt még az esti sörözéshez, meg a zsákoktól is meg kellett szabadulni. Már csak nem azzal megyünk! Mondom is, hogy pakolják le kör közepére őket, majd onnan széthordják. Na kaptam is a pofámra, hogy feleslege munkát akarok végeztetni velük. Ma lepakolni, holnap meg onnan széthordani. Igaz is! A kör 100 méter átmérőjű, 50 métert kellett volna cipelni. - Akkor találjatok ki jobbat! Hamar meg is született a terv. A Csepel megy körbe a körön és szépen sorba ledobálni a zsákokat, onnan már nem kellet cipelni, már csak szét kellett szórni. Mit mondjak? Jó ötlet volt. Hamar meg is volt. Megvacsoráztunk, robbantottuk egypár olajos-halat. (Ez kedvenc elfoglaltságunk volt. Ha már enni nem volt jó,legalább szórakoztasson. A művelet egyszerű volt. A konzervet be a tűzbe, aztán csak várni, hogy a hőtől felrobbanjon. Sötétedés után dupla élvezet volt, mert a forró olaj azonnal begyulladt, hasonlított a tűzijátékhoz.) Vacsora után irány a kocsma, zárás után vissza a táborba és fekvés. Volt egy éjszakánk, kitaláljuk hogy terítsük szét a meszet.

Lőtérépítés VI. rész (Santa Maria)

Minden egységnél akadt olyan elvetemült, ráérő katona aki csajozás, vagy sörözés helyett építkezett. Az építkezők legnagyobb számba ott voltak fellelhetők, ahol nagyon sok szolgálatot kellett adni, ebből kifolyólag rengeteg szabadidővel rendelkeztek. Mi az őrszázaddal voltunk egy emeleten akik hivatalból időmilliomosok voltak, de nem engedték ki őket a laktanyából. Mi Szentkirályon is rengeteget csavarogtunk, minden alkalmat megragadtunk a csoportos kimaradásra. Sokat buliztunk közösen. Szóval elvileg nálunk nem kellett volna hogy legyen barkács-őrült, mert rájuk gondoltam amikor az építkezőket említettem. A barkács-munkák első két helyezettje a Santa Maria hajó valamilyen méretarányú modellje és az Eiffel-torony. Ez utóbbi legtöbbször gyufaszálból készült, míg a hajó-modell sokféle speciális faanyagból. A hajó építése nagy szakértelmet, míg az Eiffel-torony nagy türelmet igényelt. És volt még egy speciális dolog, mégpedig, hogy kopasznak erre nem maradt ideje! Sehol nem engedték unatkozni őket annyira, hogy ilyen elfoglaltsággal múlassák a drága szabadidőt. Meg amúgy is a kopaszok takarítani szeretnek! Igaz, hogy ezt nem tudják, de az öregek, vagy a tisztesek felvilágosítják, hogy a kopasz legjobb barátja a felmosó vödör és a fóka. Na, a szakaszunk ebben is különbözött a többitől. Nálunk nem volt divat a kopaszokat feleslegesen ugráltatni. Természetesen a takarítás zöme rájuk hárult, de a többieknek is kellett. Még az öregek is takarítottak! A tisztesek szintén. Eleinte nem tetszett nekik, de nem érdekelt. Szopattak eleget hallgató koromba, úgyhogy nem engedtem a felesleges csesztetést. Mindenkinek részt kellet venni a takarításban. Érdekes, hogy csak következetesen kellett megkövetelni és hamar elfogadta mindenki. Ez belső feszültségtől mentesítette a szakaszt. Nálunk nem utálta a kopasz az öreget, de az öregek is tisztességesen bántak a kopaszokkal. Persze kellett is a jó viszony, hiszen laktanyán kívül is sokat voltunk együtt. Nekünk egy hajóépítőnk lett. Egy pesti srác, olyan értelmiségi ivadék, de a jobbik fajtából. Nem volt nyávogós, elvégzett minden munkát amit kapott. Az ilyenre mondják, hogy csapatjátékos. A szakasz zöme a “satupad” mellől vonult be, ő viszont az iskolapadból. Valószínű jó osztályközösségük lehetett, de a kosárlabdázás is segítette a zökkenőmentes beilleszkedést. Ha lett volna kedve hozzá, ő váltotta volna Latyit az irodába, de nem akaródzott neki. Valamennyire katona akart lenni, nem irodakukac. Amikor felkerült hozzánk meglepően otthonosan mozgott a katonai dolgokba, de nem nagyon foglalkoztatott. Egy hónap után bökte ki, hogy a faterja ellenőrző-elöljárója a laktanyának, de az öregének elvei voltak és nem kért különleges bánásmódot a csemetéjének, de megígérte neki, hogy áthelyezteti Pestre, hogy közelebb legyen. Akkora már teljesen rendeződött a kapcsolatom a szakasszal. Mondhatnám összebarátkoztunk, de elfogadtak vezetőjüknek. Nyugodtan mondhatom, hogy ami tiszteletet kaptam az nem a “csillagnak” szólt. Hát így került sor erre a beszélgetésre. Akkor mondta el, hogy szólt a faterjának, hogy ne erőlködjön, mert nem megy Pestre. Jól érzi magát itt, ebben a szakaszban. Tetszett! Nagyon is, de mondtam neki, hogy mondja ezt el a többieknek is, mert miattuk akar itt maradni. Beájult a szakasz amikor elmesélte. Nyilvánvaló, hogy lehülyézték, hogy nem megy fel Pestre, de “megértették”. Nos hát amikor eljöttünk Tiszaalpárra már szinte kész volt a “Sánta Mariska”. Egyedül a vitorlák hiányoztak róla. Az őrszázadot ellátták –így minket is- mindenféle anyaggal és eszközzel, de vitorlaanyag nem volt. Ő fehér selymet szeretett volna. Valamelyik reggel szóba került a hajója, de csak hogy hiányzik-e, aztán felejtős is lett. Benn szédelegtük a faluba minden különösebb cél nélkül amikor beszól valamelyik, hogy menjünk be a boltba nézzünk körül, vegyünk valamit. Ez egy csuda bolt volt! Itt aztán lehetett minden feleslege dolgot kapni. Ezeknek a boltoknak nem kellett nyereséget termelni, ha egy hétig nem volt vásárlója az sem volt baj. Csak legyen és ha lehet legyen tömve áruval akár sok felesleges vacakkal is! A dolgozó nép ebből érezhette, hogy pártunk és kormányunk gondol rájuk és csak az ő boldogságát tartja szem előtt. A személyzetet sem tudtuk megfejteni. Szinte mindig más volt az eladó. Néha az volt az érzésem, hogy az áll a pult mögé aki éppen ráér. Biztos egy család “üzemeltette”, olyan férj, feleség meg nagymami. Bementünk és meglepetésünkre egy 17-18 éves forma csaj unatkozott benn. Őt még nem láttuk. Na, nekünk is megjött kedvünk a vásárláshoz. Küldözgettük mindenfelé a csajszit, de leginkább fel a létrára. Minél magasabbra, annál jobb. Nem szoknyába volt, de a feszülő nadrág is kellemes látvány volt. Persze vette az adást, belement a játékba. Egy idő után már ő küldte a fiúkat fel a létrára. Már jó végigtúrtuk a boltot amikor a “hajóács” a többiek unszolására megkérdezi a boltos kisasszonyt, hogy van-e fehér női bugyijuk. ….és síri csend mindenki a választ várta. Na, gondoltam magamba csak ebből ne legyen balhé. Bemószerol a csaj, hogy milyen disznók vagyunk. De nem! Majdnem természetesen mondta, hogy van és már mutatta is. Ezen meg mi lepődtünk meg. Ennyi fickó előtt női fehérneműről nem szokás diskurálni, de neki ment. Amikor mutogatni készült gyorsan szűkíteni kellett a választékot.
– Csak selyem érdekelne!
- …és milyen méretben?
Mindenki újra elhallgatott és a hajóácsra nézett. Ki a francot érdekel, hogy mekkora, vitorlának kell egy bő arasznyi hajóhoz. Hogy lehet ezt elmagyarázni, hogy ne nézzen bennünket hajóval játszadozó kisgyereknek. És megmentett! Szétnyitott újait maga előtt tartva, olyan csípőmagasságba, azt a félreérthetetlen mozdulatot imitálva, mint amikor egy lányt magához húz a fenekénél fogva.
- Olyan ekkorát!
A lány enyhén elpirult, de nem jött ki a szerepéből és már nyúlt is a bugyik közé. Ekkorra már kinyílt a csipánk és biztattuk a csajszit, hogy igazából nem is tudjuk a pontos méretet, de ha felpróbálna egy párat akkor biztos tudnánk dönteni.
- Szóval nem is akartok venni! Mondja egy kicsit sértődötten. Nem igazi sértődés volt ez csak egy figyelmeztetés, hogy elég játékból. Nekünk is elég volt és otthagytuk őket kettesben. Nagyon hamar kijött a hajóács egy gusztusos kis csomagocskával.
- Hamar jöttél!
- De megvan a vitorlának való! És felmutatta a kis csomagot.
Lehet, hogy ezt majd valamikor az orrára húzzák, mint egy kihagyott esetet.

Versényi Miklós – Angyalbőrben XI. rész

Ránk katonákra, mindig lehetett számítani ha segítségre volt szükség.

Egyik hajnalban Zentai keltett, hogy öltözzek, mert menni kell sürgősen a kórházba, mert egy idő bácsit fognak műteni és sok vér kell neki. Ötünket ébresztettek az alakulatból, mert nekünk volt olyan vércsoportunk amire szükség volt. A kórházba egy nagyon kedves nővérke várt minket, meg kellett ennünk egy kiflit egy csésze teával, mert éhgyomorra nem vehették le a vérünket.

Én kerültem sorra, egy külön szobába vittek és kérdezték, hogy mennyit vehetnek le tőlem. Mivel én nem tudtam, hogy mennyit lehet, azt válaszoltam amennyit kell. Mondták, hogy jó erős nagydarab srác vagyok bírni fogom, le is kaptak fél liter.

Miután végeztünk, levittek minket egy alagsori szobába, ahol már meg volt terítve. Valóban terülj terülj asztalka volt. Rengeteg főtt debreceni, mustárral, tea, kakaó, csoki, konzervek, és a lényeg egy láda sör.

Na nekünk se kellett több, bevertünk mindent, még hozattuk sört mert az hamar elfogyott. Délelőtt 10.00 órakor finoman kidobtak minket, mert már pikáns katona dalokat nyomtunk és a nővérkékkel táncolni szerettünk volna.

Fájó szívvel de távoztunk, de még bementünk egy kocsmába, hogy a nagy ijedségre legurítsunk egy pár korsó sört.

Délután fél részegen Zentai kivitt minket a helyi MÉH. telepre ahol a sok vas között leadott szerszámokat  – fogókat, csavarhúzókat, csőkulcsokat, svéd fogókat stb. – kellett ki kukáznunk, mert azokat a laktanyában leadta és helyükbe vadi ujjakat vett fel és vitte haza.

Máskor a városi pékségtől kértek segítséget, mert szombat vasárnap az éjszakai műszakban nem volt dolgozójuk akik a kész kenyereket a kiszállítás előtt kosárba pakolták volna, és így Szolnok és a környező községek ellátása beszélybe került.

Három társammal együtt mind a két napra jelentkeztem. A feladat első hallásra nem volt nehéz, a kemencéből kivett, friss forró két kilós kenyereket kellett műanyag kosarakba pakolni.

Megérkeztünk, isteni illatok voltak, rögtön bekajáltunk a meleg kenyérből, amitől persze egész éjjel fájt a hasunk.

Megkezdtük a munkát, szinte meg sem álltunk, mert rengeteg kenyeret sütöttek, de nyomtuk becsülettel, mert a haza ezt kívánta meg tüllünk, na meg persze éjszakánként 500.-Ft-t kaptunk.

Két nap után holt fáradtak voltunk és a kezünket napokig csak nagy fájdalommal tudtuk mozgatni, ökölbe zárni, mert egyszerűen azok a sok forró kenyértől megégtek.

1978. augusztus hónapban a zászlóaljunk gyakorlatra 30 napra kitelepült Rákóczifalva magasságába, pontosan a faluval szemben lévő Tisza partra. Itt az első napokban az elhelyezési körletet alakítottuk ki, sátrak felverése, konyha, sorompós kapu, étkezde, mely este TV.-sátor volt, latrinák és zuhanyzókat építettünk.

Ezt követően a technikák vízrétételének helyét kellett kialakítani. Fák, bozótok kivágása, tolólapos gépekkel a part meredekségét megszüntették, szép lapos lankás részt alakítottak ki.

Mikor minden kész volt, akkor jött ki csak az alakulat. A gyakorlat parancsnoka a mi századparancsnokunk Demeter főhadnagy volt.

Nagy 30 férőhelyes sátrakban voltunk elhelyezve, melyekben fűtés nem volt. Minden katonának volt egy gumómatraca és két plédje.

A matracok, minden nap természetesen leeresztettek így azokat lefekvés előtt szájjal fel kellett fújni, hogy a tüdőnk is edződjön. Egyébként itt tanultam meg azt is hogy alváshoz nem szabad kő keményre felfújni a matracot, mert abból nagyon kényelmetlen alvás  lesz. Érdekes módon a megszokottól eltérően az az augusztus igen hűvös volt, főleg éjszaka. Annyira fáztunk, hogy kénytelenek voltunk gyakorlóban aludni és a fejünket is betakartuk, hogy be tudjuk lihegni a takaró alatti részt.Külön „ élveztük „ a csípős reggeleken félmeztelenül végrehajtott reggeli tornát, majd az azt követő Tisza vízéből vödörben történő mosakodást.

A gyakorlat célja az volt hogy az állomány készség szintjén el tudja sajátítani a hídépítést, a pontonok össze szerelését, és a két part közötti kompozást. A gyakorlaton nem csak a sorkatonák, hanem egy szakasz  – „ pitykegombos különítmény „ –  hivatásos tiszthelyettes tanulók is részt vettek. Na ezeket piszkosul nem szerettük, mert az alapkiképzés során ők szívatják legjobban a kopaszokat. Ennek megfelelően ahol csak lehetett kiszúrtunk velük.

Vízre tettük a hajómat, szépen kialakítottam egy kis kikötő részt. Megérkeztek a pontonokat szállító gépkocsik és egymás után azokat is vízre tettük. A nyolc pontont kikötöttük a parthoz, és pár óra múlva láttuk, hogy abból három teljesen megtelt vízzel. Alig bírtuk daruval kiemelni, majd amikor a parton abba bele bújtunk a beszűrődő fények mutatták, hogy a lemezek olyan lukasak rozsdással voltak, mint a szita. Na jól kezdődött a gyakorlat, mert a lakatosok és a hegesztők két napig toldoztak, foldoztak.

Két teherautónyi gyalult derék vastagságú hosszú gerendákat hoztak, melyeket daruval pakoltak le. Ezekből építettek a srácok mindkét parton olyan kikötőt, melyhez a ponton kikötött  és arról egy teherautó a partra ki tudott menni. Ezekből a hatalmas fákból ácskapcsok segítségével állították össze az építményt. Nagyon kemény meló volt, a katonák nyakig vízben dolgoztak.

Folyamatosan gyakorolták a srácot a pontonok vízre tételét, azok összekapcsolódását és a komp kialakítását. Én a hajómmal segítettem és biztosítottam a munkát. Két nap elteltével vettem észre, hogy a hajó testbe, amikor teljes gázzal üzemelt a propeller, több helyen is, sugárban folyt be a víz.

Zentai főnök fantasztikus ötlettel állt elő, a pici lukakba tömködjek gyufaszálakat. Persze ez olyan volt, mint halottnak a csók és egyre több víz jött be. Nem győztük a kézi szivattyúval kipumpálni a vizet. Elérkezett az az idő, amikor már a bokámig ért a víz, ekkor jeleztem, hogy ki kéne venni a hajót és megjavítani. Zentai csak röhögött, és mondta,” tán fosol Hilda, tudod harc közben sem lehet kiszállni, ez nem ringlispíl „.

Engem ezután nem érdekelt, az se amikor már az akkumulátorokat is víz borította. Na akkor leállítottak. Megpróbálták kihúzni a hajómat, de a meredek partoldalba a hajó kiengedett két kereke bele akadt és az istennek nem ment. Egy Csepel és egy Rába teherautó próbált sikertelenül kitépni a vízből, úgy hogy egy másik hajó pedig orral az én hajóm farát tolta. Na annyit sikerült elérni, hogy farlemezem szétnyílt mint egy konzervdoboz.

Másnap rádión a laktanyából kértek egy lánctalpas úszó gépkocsit, és így már a három nagy erőgép kirángatott a partra.

A teljes hátsó részt lebontották és nagyon ügyes hegesztő srácok szépen megcsinálták.

Ismét vízre tettek, minden rendben volt, terhelés alatt sem engedte be a vizet. Parancsnokom több kiskatonával a partnál álló komphoz intett, mire én gázt adva megindultam és ekkor vettem észre, hogy nagy baj van, a kormány fordítva működött, a szerelők rosszul rakták össze. Ha kormány kereket jobbra fordítottam a hajó balra ment és fordítva is. Én meg ilyen irányíthatatlan 4 tonnával repesztettem a srácok felé.

Aki nem tudná a vízen nem lehet rövid távon megállítani egy lendületben lévő testet. Hiába tettem üresbe, majd gyorsan hátra menetbe, nem sokat fékeződött a hajó. Csak kiabálni tudtam, hogy kapaszkodjanak, vagy feküdjenek le, de már nekik is mentem.

Dőltek borultak, volt aki a partra, mások a vízbe ugrálva menekültek. Szerencsére senki nem sérült meg, és a technikákban sem lett kár. Rövid gyakorlás után hamar belém rögződött az ellentétes kormányzás. Ez arra volt jó, hogy legalább az én hajómat nem vitték el a tisztek szabadidőben hajókázni. Teltek a napok és egyre jobb idő alatt teljesítettek a srácok a pontonépítésben.

Minden nap délután 17.00 óráig tartott a gyakorlat, utána szabadidő volt este tízig a takarodóig. Fociztunk, asztali csocsóztunk, Tv-t néztünk.

Nagy sikerünk volt a falusiak, de főleg a lányok körében, szinte egész nap a túlpartról néztek minket, és sokan voltak a közeli szabad strandon is. A falú a lányok, és főleg a kocsma közelsége nagy csábítással bírt. Tudtuk, hogy sokan elkötött csónakokkal, gumimatraccal, vagy úszva átszöktek a túlpartra és mentek a kocsmába piálni. Természetesen ez nagyon veszélyes volt és ezt tudták a tisztek is.

Demeter főhadnagy az egyik este bekérette a tiszteseket és elmondta, hogy tudnak az állomány szökdöséséről és félnek attól hogy valaki bele fog fulladni a Tiszába, de fenyíteni sem szeretne. Azt kérte, hogy beszélgessünk el a katonákkal, győzzük meg hogy veszélyes amit tesznek.

Ekkor előálltam egy javaslattal. Felvetettem, hogy másnap a tábor közepén kialakított alakuló téren hirdesse ki a parancsnok, hogy azok a szakaszok, akik a kiképzésen azon napon jól teljesítenek, ellenőrzött formában, – hivatásos tiszthelyettes kísérővel – biztonságos módon átmehetnek a faluba a kocsmába este 18.00 órától 20.00 óráig. A szállítást mi a hajókkal megoldjuk. Viszont ha ezek után valakit elkapnak, hogy engedély nélkül átszökött azt fenyítsék meg.

Nagyon tetszett az ötlet és másnap reggeli után parancs kihirdetéskor ezt ismertették az állománnyal, ami nagy tetszést aratott.

Ezek után megszűntek a dobbantások és egyetlen katona sem volt részeg.

Kinn a tábori gulyás ágyúkban nagyon finom kajákat csináltak a szakácsaink. A konyhai hulladékot, illetve a moslékot mindig egy helyre beöntötték a folyóba. Persze pár nap után, ott rengeteg halat lehetett fogni. Esténként nagyokat pecáztunk, majd a kifogott halakat a konyhán megsütötték. Ott láttam és ettem először angolnát, ami nagyon ízlett.

Egyik nap a pitykegombosok gyakorolták a ponton építést. Nagyon bénák és lusták voltak, egyre rosszabb szintidőket értek el.

Demeter főhadnagy szinte tombolt és kiabált velük, amit mi persze marhára élveztünk.

Berágott a parancsnok és vacsora után, pihenő időben is gyakoroltatta őket, úgy hogy beindítottuk az aggregátorokat és hatalmas reflektorokkal világítottuk meg a partszakaszt. Na a csávók vért hugyoztak, de éjfélre meg tudták csinálni időre a gyakorlatot.

Augusztus 20-án nekünk nem volt ünnep, csináltuk az aznapi feladatainkat. A vízen voltam, amikor Demeter főhadnagy hívatott és közölte, hogy jön értem egy gépkocsi azzal bevisznek a laktanyába a központi ünnepségre, mert valamit kapni fogok és mosolygott.

Úgy ahogy voltam, koszos gyakorlóban sáros surranóval érkeztem meg és már akkor ment az ünnepség. Bementem az étterembe, és pár perc elteltével már a nevemet mondták és közölték, hogy a példamutató munkám alapján előléptetnek soron kívül szakaszvezetővé.