Versényi Miklós - Múmia III. (befejező) rész

Ahogy az utcára értünk, láttuk a megdöbbent emberek arcán, hogy hősként, tisztelettel néznek ránk, hogy a horror házban több órát kibírtunk. Jöttek segíteni az utcai nyomos kúthoz vizet engedni, míg megmostuk kezünket és arcunkat, én meg a szakállamat, mert abba is bele ivódott az a borzasztó szag. A ruháinkat később ki kellett dobni. Míg mi bent a helyszínen átéltük az életes munka minden szépségét, addig a forrónyomos csapat többi tagja az ilyenkor szokásos adatgyűjtést végezte. Meghallgatták a szomszédokat, beszéltek a postással, aki havonta a nyugdíjat kézbesítette. A szomszédok elmondták, hogy a beteg néni és a fia ketten, nagyon zárkózottan éltek a házban. Úgy tudták, hogy az idős mama elmebeteg, akit a fia a munkája mellett gondozott. A néni korábban még kijött az udvarra, onnan összefüggéstelen szavakat kiabált az utca irányába, a lakás bejárata mellett lévő lócán ücsörgött, néha elsétált a kapuig, de az utóbbi 2 évben már nem látták, nem hagyta el a lakást. Néha bentről az utcáig lehetett hallani, a néni artikulátlan kiabálását. A férfi akiről úgy tudták, hogy Miskolcra jár dolgozni, minden nap 17.00 óra körül ért haza, otthonról nem járt el, kapcsolatot senkivel nem tartottak, oda senki nem járt. A férfi korábban úgy ahogy rendben tartotta a portát, de aztán már azzal sem foglalkozott senki, így teljesen felverte a gaz. A férfitől, ha megkérdezték, hogy van az édesanyja, mogorva, rövid válasza az volt hogy kicsit betegeskedik, de amúgy jól van. A postás elmondta, hogy a december havi nyugdíjat, amit januárban kézbesített volna már nem vette át a fiú, azt mondta, hogy a mama betegeskedik, egyszer azt mondta, hogy Miskolcon van kórházban, később azt hogy Bécsben gyógykezelik egy szanatóriumban. Már neki is gyanús volt hogy az idős nő hónapokig nem jön haza és a fiú nem veszi át a pénzt, de különösebben nem foglalkozott vele. Ezután bementünk a helyi rendőrőrsre, hogy meghallgassuk az elhalt fiát. Kíváncsiak voltunk, milyen magyarázatot fog adni édesanyja halálával kapcsolatban. Arra meg különösen kíváncsiak voltunk, milyen ember lehet az aki a meghalt édesanyját beágyazza és minden nap mellé lefeküdve vele alszik és él egy fél évig. Az őrs egyik irodájában egy megszeppent, tipikus 50 év körüli agglegény fazon ült maga elé meredve. Ebbe a világba Melinda erőteljes köszönése rázta vissza. Bemutatkozásunk után megkezdtük a meghallgatást államigazgatási eljárás keretében, mivel bűncselekmény alapos gyanúja nem volt megállapítható. Kértük, hogy mondja el mi is történt a mamával. Hagytuk, hogy a mondókáját önállóan adja elő, kérdéseket a meghallgatás ebben a szakaszában még nem teszünk fel, de persze nagyon figyelünk és az esetleges ellentmondásokat a végén megkíséreljük tisztázni. Emberünk elmesélte, hogy együtt lakott édesanyjával, aki sajnos elmebeteg volt, de mivel nem volt ön és közveszélyes, így nem kellett zárt intézetben gondozni. Az Ő keresetéből és a mama kevéske nyugdíjából éltek ketten. Az édesanyjának üldözési mániája volt, különösen félt az idegenektől és a „ mozdony szőke „ fazonoktól. Emiatt senkit nem engedtek be a lakásba, oda vendégeket sem hívtak. Ezen okok miatt soha nem udvarolt senkinek, kapcsolatot nem mert létesíteni. Nagyon szerette édesanyját és gyerekesen ragaszkodott hozzá. A szomszédokkal a kapcsolata köszönésben ki is merült. A mama a ház körüli teendőket sem volt képes ellátni, Ő egy darabig próbálta a kertet és a lakást rendben tartani, de végül már a környezetével sem foglalkozott. Az élete teljesen monotonná vált, reggel busszal Miskolcra utazott munkahelyére, majd délután haza, útközben bevásárolt, élelmet és egy fél liter pálinkát vett. Soha egy randevú, egy mozi, vagy kirándulás, egy program, mert menni kellett haza a mamához, Őt nem lehetett egyedül hagyni. Otthon együtt ettek, majd a napi szokásos alkohol elfogyasztása után lefeküdt aludni. Ez így ment nap nap után, már nem tudott és nem is akart az életén változtatni, beletörődött a sorsába. Az édesanyja a nap nagy részében az ágya szélén ülve maga elé merengett, vagy lefeküdt aludni, de ha ideges volt akkor a szobát bejárva mániákusan újságpapírokat gyűrt össze és azt szétdobálta. Előző év karácsonya előtt egy pénteki napon a munka után haza érve az édesanyját rossz állapotban találta, kisebb rohama volt, ami abban nyilvánult meg, hogy idegesen le fől járkált és kiabálta, hogy „jönnek a feketék, be akarnak jönni a feketék.”. Próbálta nyugtatni a mamát, mondta neki hogy feküdjön le, pihenjen, Ő is mellé feküdt, eközben azért meg meg húzogatta a barackpálinkás üveget. Így feküdtek, közben elbóbiskolt és arra riadt, hogy a mama leesett az ágyról. Vissza segítette az ágyba, majd úgy feküdtek egymás mellett, hogy bal kezével fogta édesanyja karját, hogy az véletlenül se essen le, így aludtak el. Másnap reggel amikor felkelt, hiába szólongatta a mamát, az nem válaszolt, halott volt, álmában szép csendesen elment. Fájdalmában és kétségbe esésében nem tudta, mit kell ilyenkor tenni, szombat lévén kinek szóljon, nem tudott kitől segítséget kérni. Csak ült magába roskadva és egész nap csak vedelte a pálinkát. Úgy berúgott, hogy csak hétfőn reggel eszmélt. Mikor kezdett az agya valamennyire kitisztulni, rájött, hogy nagy bajban van!!! A mama meghalt és eltelt két nap, senki nem tud róla. Most hová menjen, mit mondjon, miért csak most szól, mindenki azt fogja hinni, hogy megölte, ki fogja neki elhinni a történteket. Teljesen bepánikolt, munkahelyére betelefonált és szabadságot vett ki, majd egy héten keresztül szinte egyfolytában ivott. A lakást csak annyira hagyta el, míg a közeli boltban megvette a szokásos fél literes barackpálinkát. Ahogy teltek a napok bár a lakásban nem fűtött, a holttest bomlásnak indult és a szag egyre elviselhetetlenebb lett. Ekkor szalmiákszeszt vásárolt és a testet azzal locsolgatva próbálta meg elnyomni a bűzt. A látványt is egyre nehezebben viselte el, ezért a holttestet, dunnával, paplannal és egy pléddel letakarta. Az élet nem állt meg és Ő vissza tért a megszokott életéhez, járt dolgozni, majd annak végeztével, ment haza a „mamához „. Az édesanyja senkinek nem hiányzott, hisz soha senki nem járt hozzájuk, Ő sem beszélgetett senkivel. Emlékezete szerint az egyik szomszéd érdeklődött a mama egészségi állapota után, mire Ő elmondta, hogy kicsit betegeskedik és egy kiváló szakember kezeli Bécsben. Ugyan ezt mondta a postásnak, aki havonta hozta a nyugdíjat, amit Ő soha sem vett át. Egyre jobban szorongott, mert tudta, hogy egyszer ki fog derülni, hogy a mama meghalt. Állandóan az kattogott az agyában, hogy senki nem fog neki hinni. Biztos meg fogják alaptalanul vádolni, hogy megölte azt akit a világon a legjobban szeretett. De mivel bele került az általa kreált hazugság spirálba, nem tudott mit tenni. Vagy tudat alatt már nem is akarta elengedni az édesanyját. Múltak a hetek, jöttek a melegebb idők és a test, persze hogy már folyt, megjelentek a döglegyek, és a légyálcák, – csontkukacok- melyek bebábozódtak és azokból egyre több légy kelt ki. Ekkor már ezek ellen is védekeznie kellett, ezért vett egy csomó légyirtó aeroszolt és azt fújta rendületlenül a lakásban és továbbra is locsolta a szalmiák szeszt. Ő a mama mellett aludt továbbra is, már a szagok sem nagyon zavarták, napi kis vacsoráját is ott a szobában „ együtt fogyasztották el.” A ruháit, hogy a hulla bűzét ne vegye át a konyha mellett kis helységben tartotta, a napi fürdést a munkahelyén megoldotta. Itt befejezte emberünk, lehorgasztott fejjel ült a széken, de látszott rajta hogy valami nagyon nagy teher gördült le a lelkéről, végre túl van mindenen, felfedték súlyos titkát. Mi is percekig hallgattunk, én össze szorult szívvel az ablakon kinézve az utca forgalmát lestem. Melinda még egy két kérdést tisztázott, majd lezárta a jegyzőkönyvet. Emberünknek elmondtuk a további lépéseket, megadtuk a szükséges felvilágosítást a temetéssel kapcsolatban, majd elengedtük. Múltak a percek és mi tovább hallgattunk, Melinda a papírokat rendezte, majd megszólalt „ ez most tényleg a valóság, lehet ilyen, ez valóban megtörtént „? Igen ez a kőkemény valóság ez az élet. Haza felé tartva bementünk a BÉM. Sport büféjébe, ahol feszültség oldóként Kisparancsnok gyorsan bele diktált Melcsibe egy felest, aki a nagy meglepetésében, gyorsan bevert még egyet  Másnap elvégezték a boncolást, az idegenkezűséget kizárták, a halál természetes úton állt be. Mi Melindával elmentünk emberünk munkahelyére, egy Miskolci nagy vállalathoz, ott a közvetlen vezetőjével beszéltünk és kértük, hogy ami elhangzik kezelje bizalmasan, hisz ha segíteni nem tudunk, akkor ártani sem akartunk. Itt ért minket az újabb meglepetés, az érintett 25 éve dolgozott a cégnél, művezetőként 200 embert irányított, a vezetés teljes megelégedettségére. Zárkózott embernek ismerték meg, semmit nem tudtak magánéletéről, alkoholfogyasztással kapcsolatban nem merült fel probléma. Mintha két énje, két személyisége lett volna ennek az embernek. Az egyik, mely egy kiváló munkaerő, határozott, dönteni, irányítani, sok ember munkáját összehangolni képes személy, aki miután haza ért és leszállt a buszról mintha gongütésre átváltozott volna, és élte tovább egy másik ember szinte horrorisztikus életét. Az esemény lehet, hogy valóban úgy történt ahogy azt az emberünk elmondta, de lehet, hogy egyszerűen annyira szerette ragaszkodott édesanyjához, olyan szoros kapcsolatban voltak, hogy a lehető legésszerűtlenebb megoldást választotta. Olyan váratlan és számára súlyos problémával szembesült, amit nem volt képes megoldani. Azt hogy mi játszódott le a lelkében, már soha nem fogjuk megtudni. Emberünk a történteket és az édesanyja hiányát nem tudta feldolgozni, pár év múlva a lakásban felakasztotta magát és elment a mama után.