Versényi Miklós – Angyalbőrben IX. rész

Márciusban eljegyeztem barátnőmet Évát, és kitűztük az esküvő napját is, mert kisbabát vártunk. Otthonról nagyon rossz hírek érkeztek, édesapám gyógyíthatatlan beteg és kórházba került. Borzasztó érzelmi viharokat éltem meg, öröm és boldogság, félelem és aggódás, de persze a seregben is helyt kellett állnom. Május első napjaiban egy hétre Dunaföldvárra mentünk a Hadosztály vízi átkelési gyakorlatának biztosítására. Két rohamcsónakot, tréleren egy és egy LUG-ot  – lánctalpa úszó gépkocsit – vittünk. Egy nagy Kraz. típusú tehergépkocsi húzta a trélert, éjszakánként pedig annak a platóján aludtunk matracokon. A hadosztály felderítő úszó gépjárműveinek ( FUG.) és LUG.-nak a vízi átkelését biztosítottuk. A kis csapatunk vezetője egy nagyon rendes fiatal srác Nyers hadnagy volt. Ilyen gyakorlatokon, mi csak az Ő parancsai alapján dolgoztunk. Már napokkal előtte munkagépekkel simára, lankásra legyalulták a sóderes vízpartot, hogy a gépek könnyen be tudjanak menni a vízbe. Két napig a víz szélében merülési próbákat hajtottak végre, nézték, hogy a technikák nem engedik e be a vizet. Ha szivárgást észleltek, akkor megpróbálták az. un. ZZK. tömítő masszával az eldugaszolni. Folyamatosan műszerekkel mérték és számolták a víz sodrását. A gyakorlat végrehajtására egy holtág szerű öblöt választottak ki, ahol kicsi a sodrás és a vízmélység kb. 2 m-s volt. Mindenre nagyon odafigyeltek, nehogy veszteség, kár legyen a technikában vagy emberéletben. Két napig mi csak a csónakokban ültünk, semmit nem kellett csinálnunk, esténként a parton rakott tűznél nyárson kukoricát sütöttünk, beszélgettünk, éjszakánkét pecáztunk. A harmadik napon egyszer csak a semmiből tőlünk kb. 200 m-re a fák között feltűntek az orosz FUG.-k , lehetett vagy harminc kocsi.
Az elsőből kiszállt egy tiszt, oda sétált a gazos 2 m magas vízparthoz, beleköpött a folyóba – ez volt a sodrás mérés – majd a kezével intett, hogy előre. Feldübörögtek a technikák és nagy sebességgel egymás után neki a partnak, majd szinte be repültek a vízbe. Miután becsapódtak a vízbe, már mentek is át a túlpartra, ahol szépen egymás után egy lapos részen kimenve eltűntek a fák között.
Na ezek nem szaroztak, sodrás méréssel, part egyengetéssel, biztosítással, merülés próbával. A muszkák mindent élesben, háborús körülmények között hajtottak végre.
Délután mi is megkezdtük a gyakorlatot, mely abból állt, hogy a gépek egyesével bementek a csendes kis öbölbe és ott bóják között szlalomoztak, majd partra szálltak. Mi pedig szép lassan a közelükben csordogáltunk, hogy ha baj van az embereket kimentsük. Másnap délelőtt folytattuk az előző napi feladatok végrehajtását. Dél körül ebéd után a jó meleg napsütésben a csónak orrában ücsörögtem, amikor oda jött négy ismeretlen nehéz tiszt – ezredesek – és egy csinos nő, gondolom valamelyik macája.
Lejelentkeztem szépen katonásan és már kaptam is a parancsot. Na tizedes elvtárs, most pedig elvisz minket egy kis csónakázásra. Parancs az parancs, benzin van, időm mint a tenger hát gyerünk. A szolgálati szabályzat szerint a csónakban szállított személyek életéért, testi épségéért a rocsó parancsnok jelen esetben én voltam a felelős, viszont az utasoknak az általam adott utasításokat be kellett tartaniuk beosztástól rendfokozattól függetlenül. Kértem, hogy mindenki vegyen fel magára a csónakban lévő mentőmellényekből. Az egyik tisztnek ez nem tetszett, mormogott valamit az orra alatt, én pedig közöltem, hogy sajnos addig nem indulhatunk el. Végül Ő is beöltözött, szépen elhelyezkedtek, motort berántottam, és szép lassan hátra tolatva eljöttem a parttól. Mivel, én mindig egy jó szándékú gyerek voltam, kértem, hogy fogózkodjanak vagy az ülésbe, vagy a csónak szélébe és jeleztem, hogy nem ártana ha a sapkát levennék. Na a gőgös ezredesnek ez sem tetszett, rám szólt hogy „ sok a szöveg, gyerünk már. „A többiek szót fogadtak. Erős szél is volt nagy hullámokkal, elindultam kis gázzal, persze hogy lerepült a majom sapkája amit, mielőtt még elsüllyedt volna gyorsan kihalásztam.
Szépen alapjárat közeli sebességgel csordogáltunk, hisz gondoltam látni is akarják a szép tájat, amikor a kötekedős megint rám szólt „ nem megy gyorsabban ez a ladik, adjon már neki több gázt.”
Még ilyen sértés, az én szeretett csónakomat leladikozzák, na gondoltam kibaszok én veled, fogtam és a 40 lóerő minden energiáját kihasználva, hirtelen csutkára húztam a gázkart, amitől mint egy ágaskodó ló megugrott a csónak a majom pedig hanyatt esve landolt a fenékben. A többiek mosolyogtak a csini baba még egy huncut kacsintást is küldött felém, az okoska pedig ettől kezdve a pofáját alapállásba tette.
Vágtattunk a Dunán, élvezték amikor a száguldó csónak a hullámokon pattogva azokat szétvágva nagy vízfüggönyt képezve beborítja őket. Tetőtől talpig eláztak, de nagyon élvezték. Utasítottak, hogy menjek a hídhoz és ott tegyem ki őket, mert mennek a Halász csárdába egy halászlevet enni. Szépen kikötöttem, elmentek azzal, hogy hogy majd jönnek én addig maradjak ott és várjak.
Négy órán keresztül ültem ott a tűzön napon, mire nagy nehezen megérkeztek. Persze tele voltak mint a déli busz, így haza felé tényleg csak lassan mentem, nehogy kiessenek, vagy behányjanak a csónakba. Pörögtek az események a hónap végén kaptam 10 nap szabadságot az esküvőmre. Apum nagyon rosszul volt, nem is tudtak eljönni az esküvőre, de Évával Miskolcról a házasságkötő teremből azonnal haza mentünk, hogy lásson minket. Nagyon boldog volt és én egy kicsit megnyugodtam.
Vissza térve a laktanyába társaim és parancsnokaim gratuláltak és sok boldogságot kívántak. Zentai főtőrzstől még nászajándékot is kaptam. Be volt szépen csomagolva egy ZIL. teherautó visszapillantó tükre és a következő szöveggel adta át. „ Figyelj ide Hilda, már nagyobb a hasad mint az enyém és hogy megtaláld, és lássad a pöcsödet.” Életem legkeményebb napjait éltem át. Feleségem veszélyeztetett terhesként kórházba került, édesapám egyre rosszabb állapotban volt én pedig becsülettel védtem a hazámat. Senkinek nem panaszkodtam, nem kértem kivételezést, segítséget, tettem a dolgom becsülettel.
Június végi napon őrparancsnoki szolgálatot láttam el, amikor este 19.00 órakor csengett a telefon és a központos srác – ami egyébként tilos volt -édesanyámat bekapcsolta az őrszobára. Anyu sírva közölte, hogy édesapám délután a kórházban meghalt.
Fel sem fogtam amit mondott, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy az én fiatal 52 éves erős apám a példaképem nincs többé.
Azonnal haza akartam menni anyuhoz, nem is igazán tudtam mit cselekszem.
Felöltöztem, magamhoz vettem a felszerelést és a fegyveremet és lementem az Ügyeletes tiszti szobába. Az ÜTI és a helyettese fotelben ülve nézték a televíziót, ahogy beléptem csodálkozva néztek rám. Megjelentettem a szomorú hírt és kértem, hogy engedjen haza. Persze hogy először a katona énje jött elő és rám ripakodott, hogy” mit képzel tizedes elvtárs elhagyta az őrhelyét a szolgálati helyét, hogy képzeli ezt maga, ez katonai bűncselekmény „
Na ekkor jött a vörös köd, elborult az agyam, lekaptam a vállamról a géppisztolyt, azt csőre rántva ráfogtam a tisztre és ordítottam „ apám haldoklott a feleségem terhesen kórházban volt és én nem kértem soha szolgálat alóli felmentést, tettem a dolgom becsülettel, tőlem senki nem kérdezte meg, hogy jól vagyok e, miben segíthetnek, most meg amikor azt kérem, hogy engedjenek haza, akkor kiabál velem és hadbírósággal fenyeget! „
Ekkor jött elő a tisztből az ember, láttam, hogy meg van rémülve. Halkan a keresztnevemen szólítva kérte, hogy nyugodjak meg, tegyem el a fegyvert, menjek fel a századhoz, öltözzek át kimenő ruhába, majd gondoskodik a helyettesítésemről és majd jöjjek vissza a katona könyvemmel, hogy beírja az eltávozást. Reggel értem haza anyuhoz és még azon a napon mentünk Miskolcra intézni a temetést. Mivel csak három napos eltávozást kaptam, így a Hadkiegészítő Parancsnokságról hívtam fel a századomat és kértem, hogy a temetésig hosszabbítsák meg az eltávozásomat. Természetesen engedélyezték.
Temetés után másnap vissza tértem az alakulatomhoz. Fel voltam készülve, hogy mivel elhagytam az őrhelyemet és még az elöljárómra is fegyvert fogtam, biztos hadbíróság elé fognak állítani. De semmi nem történt, senki a történtekről egy szót sem szólt. Demeter főhadnagy a század parancsnokom behívatott az irodájába, részvétet nyilvánított és közölte, hogy ha bármi gondom van, ha úgy érzem, hogy nem tudom ellátni a szolgálatot, vagy haza akarok menni akkor szóljak neki.
A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor az udvaron a zászlóalj parancsnoka megállított és közölte. „Miklós nagyon sajnálom az édesapját, tudunk e valamiben magának vagy az édesanyjának segíteni?” Nagyon jól estek a szavai, nem gondoltam, hogy tud a történtekről és hogy ilyen emberségesen állnak hozzám. Pár nap elteltével kaptam az újabb megrázó hírt, Évától elment a kisbabánk.