Másnap megismerkedtünk kiképzőnkkel Zentai főtőrzsel. Egy csuda pali volt már kinézetre is. Kb. 155 cm magas és legalább 130 kg- súlyú volt, tényleg gurult, könnyebb volt átugrani, mint megkerülni.
Délelőtt elméleti oktatást kaptunk a vízi közlekedés szabályairól, majd baleseti és munkavédelemből és tágították a fejünket. Délután lementünk a század raktárába, mely közvetlen a legénységi konyha mellett volt, annak ablakai felénk néztek.
A raktárban rendet raktunk és kitakarítottunk. Öten gyorsan végeztünk a munkával. Feltűnt, hogy a kiképzőnk el el tűnt, és egyre vörösebb fejjel jött vissza és igen furcsán akadozott a nyelve. Jókat viccelődtünk nevettünk és ami lényeges, Ő is vette a lapot.
Feldobta, hogy Ő bizony éhes és megkérdezte, hogy ki vállalja, hogy hoz zsíros kenyeret a konyháról. Én rögtön rávágtam automatikusan, hogy „ki, hát én, nem is a Gobbi Hilda „ Na ezen marha nagyot nevetett és ettől kezdve engem csak Hildának szólított.
Elindultam a konyha felé, de utánam kiáltott, hogy mondjam, hogy neki lesz a kenyér.
A konyha nyitott ablakán isteni illatok áramlottak ki, a vacsorához dinsztelték a srácok a hagymát. Beszóltam az egyik szakácsnak, hogy ki és miért küldött, az nevetve felvett egy két kilós kenyeret. A kenyeret nem keresztben szegte meg, hanem hosszában vágott belőlük szeleteket, amiket jól megmártott a hagymás zsírban, megsózta majd tálcára téve átadta nekem.
Főnökünk nagy vigyorral fogadta a tálca kenyeret és ha nem vagyunk észnél beverte volna az egészet.
Másnap délelőtt a mi kis csapatunkat teherautóval melynek utánfutóján volt egy rozoga rozsdás kishajó levittek a Zagyva folyóhoz, ami Szolnoknál a nyári vízálláson egy kis pataknak tűnt. A hajót itt tettük vízre, majd a Zagyván lehajózva kijutottunk a Tiszára. A célállomás a külső Tisza parti bázisunk, ami a torkolattól kb. 1,5 km-re volt.
Már itt furcsa hangokat adott a gépezet a motor ki-ki hagyott füstölt, bakancsunk alját már érte a víz, a többiek arcán kiült a félelem. Én mertem venni a bátorságot és megkérdeztem, hogy kibírjuk hazáig ezzel a Noé korabeli bárkával. De Zentai főnök komoly kapitányhoz illő képet vágva, csak annyit közölt „ Hilda kuss ne pofázz!” Később ez lett a szava járása.
Ettől kezdve csak röhögtünk és tényleg abban reménykedtünk, hogy szárazon elérjük a partot.
Kikötöttünk és akkor kezdődött a nagy karbantartás, a többiek kívül belül lemosták a hajót. Mi a főnökkel szereltünk, ami az én technikai tudásomnak megfelelő szintű volt, mely csak igenlő bólogatásból állt.
Végül megtalálta a hibát, két csavar fellazult a hajó alján lévő kardán rúdnál és az mellett jött be a víz a hajó testbe. Közölte, hogy valakinek le kell bukni a víz alá és meg kell húzni a csavarokat.
Társaim rémülten közölték, hogy ők nem is tudnak úszni, volt akinek kifejezetten víziszonya volt. Ez is jellemző volt a seregre, olyanokat küldtek vízi kiképzésre akik úszni sem tudtak, ott ilyen apróságok már nem is számítottak.
Szó nélkül levetkőztem és be a vízbe. Nem volt egyszerű a zavaros vízben kitapogatni a csavar fejeket rátenni a kulcsot és azt jól meghúzni, de több lemerülés után leküzdöttem az akadályt. Közben a főtőrzs belülről egy barna faggyú szerű anyaggal un. ZZK.-val
tömködte be azt a helyet ahol a víz beszivárgott.
A modern, hadra fogható technikának köszönhetően amíg ezzel a hajóval dolgoztunk, ezt a búvár Kund akciót minden nap meg kellett ismételnem.
Ettől kezdve, mi csak aludni jártunk be a laktanyában az egész napot kinn a Tiszán töltöttük, ebédre mindig valamilyen konzervet kaptunk meg zsírt és sok kenyeret. Ez a külső bázis a laktanyától kb. 1 km.-re volt a Tisza partján, ahol három őr és őrparancsnok teljesített szolgálatot. Tőlünk kb. 800 m-re pedig az Oroszok vízi bázisa volt, szuper erős őrséggel. A külső bázisra az őrség tagjai és mi is gyalog mentünk ki, lakóházak között.
Gyakoroltatták velünk a kikötést, a folyó vízen történő egyenes vonalú átkelést, bóják közötti szlalomozást. Két hét után levizsgáztunk és megkaptuk a szürke színű arcképes gépkezelői bizonyítványt.
A második két hétben pedig a rohamcsónak vezetésére kaptunk kiképzést. Ez a csónak alumíniumból készült 6 m hosszú és felső szélessége 180 cm volt. Ezt a seregben leginkább vízi felderítésre, futárszolgálatra, biztosításra, illetve 6 fő támadó egység partra szállításához használták.
Ez egy könnyű testű csónak volt hisz 4 katona simán leszaladt vele a partra. A csónakot egy 40 LE. Jonson mintára koppintott Jugoszláv gyártmányú csónakmotor hajtotta. Akkoriban ez egy nagyon gyors csónak volt. A Szolnoki vízi rendőrök akik Wartburg motorral hajtott kis csónakkal dolgoztak csodálták a mi teljesítményünket. Két csónakkal egész nap jöttünk mentünk a Tiszán, hisz hat darab motort be kellett járatni.
A folyóhoz történő kijárásunk második napján Zentai kiképzőnk ahogy lekanyarodtunk a fő útról és már a laktanyától nem láthattak minket, megállt felénk nyújtotta a karját felfelé nyitott tenyérrel és jött a kérdés „ na pótoltok „. Az egyik srác feltette a hülye kérdést és mire főtőrzs „ hát bazd meg sörre „. Mi kiskatonák bedobtunk egy egy húszast, Ő leginkább a nagy semmit és irány a kocsma, ahol megittunk egy -egy kori sört és még amennyi futotta pár üveggel a vízpartra is vittünk. Persze mind ezt szigorúan titkosan. Mi csónakázgattunk a főnök meg pihengetett és iszogatott a parton. Volt egy alkalom amikor vettünk fél liter pálinkát és egy 10 literes műanyag kannába sört. A kajánk az napra fejenként egy darab 1 kg-s zöldborsó főzelék volt, amihez két db.2 kg-s kenyeret kaptunk.
Mi elmentünk gyakorolni és csak dél körül kötöttünk ki hogy megebédeljünk. Főnökünket sehol nem láttuk, szólongattuk, de válasz semmi. Majd egy kicsivel távolabbról a sűrű gazban nagy horkolást hallottunk. Odaérve láttuk, hogy a mi emberünk hanyatt fekszik és rettenetesen húzza a lóbőrt és piszkosul fújja a kását. Mellett a földön három üres konzervdoboz üres pálinkás és szintén üres kanna. Mindent betermelt, a tetemes mennyiségű borsóhoz bevert egy két kilós kenyeret. Próbáltam felkelteni, de csak mormogott magába. Jót röhögtünk, majd a maradék kaján megosztozva megebédeltünk.
Délután megint csónakáztunk egy jót és este felé mire vissza értünk már felébredt a parancsnokunk. Nem tudta hol van és hogy mennyi az idő. Sorakozót rendelt el és állandóan mondta, „Hilda jelentést kérek”. Persze görnyedtünk a röhögést, mert amikor meg akartam szólalni, leintett a szokásos stílusában „ Kuss ne pofázz.” Végül csak el tudtam mondani, hogy a kapott feladatot végrehajtottuk, és hogy minden kaja és pia elfogyott. Na akkor lett végünk amikor megkérdezte „ ki volt az a ganéj aki mindent megivott. Ekkor már visítottunk.
Egy másik alkalommal annyi sört vetetett velünk, hogy csak egy katonai pokrócban tudtuk levinni az anyagot a vízpartra, de azt már nem hagytuk nála megőrzésre.
Az jobb volt ha nem jött velünk a vízre, mert ha piásan beült a hajóba akkor aztán csinált csuda dolgokat. Rendszeresen ki kellett lopni a halakat a halászok varsájából, amiből aztán a szakácsokkal nagyon finom kaját csináltatott. A halakat nyíltan nem vihettük végig az utcán és be a laktanyába, így azokat a kabátjaink újába kellett elrejteni, amitől az jó nyálkás, pikkelyes és büdös lett.
Máskor én vezettem a kishajót és utasított, hogy forduljak rá a homokos sima partra merőlegesen és menjek ki teljes gázzal. Jeleztem, hogy a farhullám az egész hajtót be fogja borítani. Jött a parancs „ Hilda ne magyarázd meg, kuss ne pofázz, azt mondtam teljes gáz.”
Na nekem mindegy adtam neki ami a csövön kifért. A partra érkezés előtt én jól kitámasztottam a kormánynál, majd durr neki és a hajó orra jócskán kiszaladt a partra. Hátul a farban állók dőltek borultak, Zentai sapkája berepült a Tiszába és mire éppen kezdtek felkászálódni, akkor ért oda a másfél méteres farhullám, ami totálra beborította őket. Olyanok voltak mint az ázott verebek. Jót röhögtünk, a főnök a bajsza alatt csak mormogott „ volt engedélyezve a röhögés „
Eszméletlen fazon volt és mi nagyon megszerettük.
Sajnos közeledett az a nap amikor vissza kellett mennem Abasárra. Elköszöntünk mindenkitől, de mielőtt elindultam volna Demeter századparancsnok megkérdezte tőlem, hogy lenne e kedvem a hátralévő szolgálatomat Szolnokon letudni. Hát természetesen igent mondtam, bár jeleztem, hogy nem biztos hogy el fognak engedni, mert állítólag ott is terveik vannak velem. Ő csak mosolygott és közölte, hogy bízzak benne, mert ezt hadosztályszinten fogja elintézni.
A szívemben reménnyel és félelemmel tértem vissza a lágerbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése