Boldog és büszke voltam, megkaptam a krumplivirágokat és már vittek is vissza a gyakorlatra. Keményen dolgoztunk amikor délután megjelent a zászlóaljparancsnok és a politikai tiszt és végig járták a tábort , megnézték a gyakorlatot. A politikás amikor meglátott, magához intett és rendesen lekapott a tíz körmömről, „ Miklós nem rég lett előléptetve, tán szégyelli a szakaszvezetői rangot, hogy még a régi tizedesi rangjelzés van magán?” Jelentem, nem szégyellem, nagyon büszke vagyok, de egyszerűen nem volt időm. Ez nem magyarázat, vegyem tudomásul, hogy a háborúban a lövészárokban is felvarrták a jelzéseket. „Kértem engedélyt eltávozni és varrni, majd a sátorban gyorsan a sapkámra és a nyári ingem ujjára felvarrtam a harmadik stráfot, hisz mi ott háborúztunk.Hamar eltelt ez a hónap is és amikor haza jöttem eltávozásra, akkor Évával vettünk egy 150 cm hosszú centit, mert bizony eljött a vissza számlálás ideje. Leszerelés közeledtével, minden nap egy-egy centit levágva számoltuk a napok múlását. A levágott darabokat mindenki össze gyűjtötte. A centi az szent volt, azt kopasz katona meg sem érinthette, mert egyrészt megégette vele a kezét, másrészt megbecstelenítette azt. A centi az mindig nálunk volt a zsebünkben hordtuk. Megtanultuk összetekerve azt kézzel kilőni és a legnagyobb szórakozás az volt, ha azzal a kopaszokat orrba durrantottuk. Nem volt belőle sértődés, tudták, hogy majd egyszer ha nekik is eljön az idejük ugyan ezt fogják csinálni. Persze ment a szöveg ha valamit csinálnunk kellett pl. „ öreg harcsa nem rakéta, nem bírná már az öreg iszapszemű rája „ Reggeli tornákon az öregeknek külön gyakorlatok voltak bevezetve, mint a fülmozgatás, távolba nézés, szemkörzés, homlok ráncolás, páros kezes zacskó vakarás, és a végén mindig elhangzott, hogy „ idősebbek abba hagyhatják „ Egyik hétfő reggel eltávozásról érkeztem vissza és állt a bál a századnál. Kiderült, hogy az egyik tisztes társunk aki egyébként ott helyben lakott és szinte minden másnap haza mehetett és csak reggelre jött vissza, nem kapott eltávozást, helyette alegység ügyeleti szolgálatot kellett ellátnia. A hülye emiatt teljesen bekattant és olyat tett ami eddig a laktanya életében soha nem fordult elő. Vasárnap délután Abasári módszerrel felszórta a folyosót ultrával, tűzcsapot kinyitva vízzel árasztotta azt el, majd a raktárból magához vett a veszélyes anyag szállításakor a gépkocsira kitűzendő halálfejes zászlóval a kezében le föl rohangálva ordítozott a takarításra utasított kopaszokkal. „ Takarítsatok a kurva anyátokat kopaszok, Ti miattatok nem mehettem haza, ezért szívni fogtok, Auschwitzot csinálok” Bele rúgva felborogatta a vizes vödröket, szóval úgy viselkedett mint aki megbolondult. Amikor már negyedik órája tartott ez a terror, az egyik kiskatona lement és megjelentett az ÜTI.-nek, aki azonnal feljött és véget vetett a tombolásának. Mivel szinte semmit nem aludtam előző éjszaka nagyon fáradt voltam. 10.00órakor minden tisztesnek be kellett menni a klubszobába, majd pár perc elteltével belépet a zászlóalj parancsnok, a politikai tiszt, valamennyi század parancsnoka, és a KISZ. titkár. Vigyázzállást vezényeltek nekünk, majd a zászlóalj pk. elmondta a történteket és egy órán keresztül kaptuk a lelki fröccsöt, persze mi mindvégig vigyázzban. Na aki állt már vigyázzállásban az tudja, hogy ilyen hosszan az nagyon kemény fizikai és lelki megpróbáltatás. Feltették a kérdést, hogy hol voltak a többi tisztesek, és miért nem volt senki aki leállította volna a magából kivetkőzött tizedest. Ment végig és sorban mindenkit megkérdezett, hogy hol volt. Sorba jelentettük, hogy otthon eltávozáson. Na akkor emiatt balhézott, hogy miránk is vonatkozik a 33%-os hadrafoghatósági létszám.Már rogyadozott a lábunk, mire végre elmentek. Mi is nagyon felháborodtunk a történteken, mert ez nem volt szokás a mi laktanyánkban, meg a srácot se nagyon szerettük nagyképűsége miatt. A bekattant srác kapott három nap fogdát és nyilvánosan a teljes állomány előtt az alakuló téren lefokozták honvéddá. Ezek után tartottunk attól, hogy majd csak ritkábban engednek minket haza. Két hét eltelt, amikor szerettem volna haza menni és a reggeli század eligazításkor ahogy szokás volt beálltam én is a jelentést és kérést előterjesztők sorába. Ilyenkor egysoros vonalba felsorakoztunk a folyosón, elől álltak akik az nap szolgálatba léptek, utána akik esetleg a gyengélkedőre jelentkeztek, majd a végén azok akik kimaradásra és eltávozásra akartak menni. A század parancsnoka egyesével lépett elénk meghallgatta a jelentéseket és a kéréseket, majd vissza ment a sor elejére és ismét elénk állva sorban haladva, ujjával a személyre rámutatva közölte a döntését. Oda ért hozzánk akik haza akartunk menni, én voltam az utolsó. Lépett, mutatott és közölte, hogy adom – ez azt jelentette, hogy engedélyezi –, haladt tovább és egymás után mondtam, adom, adom, adom, a bűnbánatos fa.........m” ez szólt nekem. Persze hogy elröhögtük magunkat, de ennek ellenére nem engedett akkor haza. Másik alkalommal a teljes századot felsorakoztatták a folyosón és Demeter főhadnagy, mellette Zentaival megálltak előttünk. A parancsnok kezében egy fél literes üveg rum volt. Röviden közölte név nélkül, hogy az egyik társunk otthonról jövet be akart hozni egy üveg italt a laktanyába ami ugye tilos. Zentai ahogy meglátta a főnök kezében a piát nagyokat nyelt és a szemével kétségbe esetten nézett rám. Majdnem elröhögtem magam. A század parancsnok az üveget felemelte a feje fölé, majd azt a földhöz vágta, ami darabokra tört, majd hátat fordított és szó nélkül bement az irodába. Pár perc elteltével mentem be utána az írnoki munkát elvégezni, amikor nevetve mondta, hogy a szíve majd meg szakadt amikor össze kellett törnie a piát. Október november hónapban a családosok többségét mezőgazdasági munkára vitték. Minden nap teherautóval Rákóczi falvára vittek minket, ahol akkor az ország egyik legnagyobb és legjobban működő TSZ.-e volt. Reggel 08.00 órától 16.30 óráig dolgoztunk, ebédet, mely nagyon finom és bőséges volt helyben kaptunk. Egy hónapon keresztül hagymaszüret volt. Hatalmas területen termeltek vöröshagymát, amit zsákokban összeszedve kinn hagytak a földeken. A mi feladatunk volt, hogy a tele zsákokat teherautóra pakoljuk, amit aztán vagy a központi raktárba, hűtőházba, illetve vagonokba szállítottak. Egész nap nagyon keményen dolgoztunk. A hagymaföldön szép lassan ment a teherautó, két katona gyalog követte és menet közben feldobáltuk a zsákokat, míg a platón tartózkodó másik két társunk, azokat szabályosan, kötésre egymás tetejére rakta. A munka végeztével létszám ellenőrzést követően irány vissza a laktanya, vacsora, fürdés és pihenés, minket nem osztottak be szolgálatba, hétvégeken haza mehettünk. Jó pénzt is kaptunk, hisz akkor 800 Ft-nem is volt rossz bér. Az biztos, hogy a hagymát utána fél évig még látni sem bírtam, nem hogy szagolni. A legkeményebb az volt amikor a zárt hűtőházba a földön lévő elszóródott hagymákat a teherautók kerekei szét trancsírozták, a szagtól úgy sírtunk, mint a fürdős kurvák. Novemberben pedig morzsolt szemes kukoricát zsákba szedtük és a faluban lovas kocsikkal hordtuk szét a tagoknak a háztáji járandóságukat. Persze, hogy minden fordulónál, pár zsákkal többet tettünk fel, amit maszekban eladtunk és jó kis pénzt csináltunk. Sok helyen idős emberek voltak, azoknak ahová kérték, oda tettük le a zsákot vagy öntöttük ki a zsákból. Kinek a fészerbe, padlásra, volt olyan, akinek egy üres szobába kellett a földre kiönteni a kukoricát. Persze, hogy mindenütt kaptunk egy kis pálinkát, vagy borocskát, amitől persze már targyiharmatok voltunk, a hamut is mamunak mondtuk. Este a laktanyába való indulás előtti sorakozó és létszámellenőrzéskor, többeket hátulról fogni kellett, mert állni sem bírtak, többeket úgy kellett felnyomni a kocsira. Igen szép napok voltak, örültünk, hogy nem kell a laktanyába lenni és a napok is gyorsan teltek. Persze hogy az egész napos munka és jó levegő estére jól elnyomott minket, szinte mindenki már takarodó előtt elaludt, nem szóltak érte a tisztek sem. Én rendszeresen úgy ébredtem, hogy az ágyam és annak környéke tele volt, könyvekkel, surranókkal, papucsokkal, amiket éjszaka a többiek vágtak hozzám a horkolásom miatt. Egyik éjjel amikor már nem bírták, megfogták az ágyam és kivittek a folyosóra. Reggel persze jót röhögtek amikor felébredtem és nem tudtam hol vagyok. Azt mondták, hogy olyan hangokat adtam ki, mint egy T 34-s harckocsi hegymenetben. Nem haragudtam a többiekre, ezek jó bulik voltak jókat röhögtünk A napok teltek és a centi is szépen fogyatkozott, már elérhető szinte kézzel foghatótávolságba került a leszerelés napja. A decemberi hónap hamar eltelt, hisz jött a karácsony, tudtuk, hogy mi nősök családosok haza mehetünk. Mindenki vagy a kis félre tett zsoldjából, vagy a mezőgazdasági munkáért kapott pénzből benn a városban megvette az ajándékokat. Jó volt, de egyben szomorú is a szeretett ünnepét a családommal tölteni, hisz ez volt az első hogy édesapám már nem lehetett velünk, sírtam is mint egy gyerek. Az nyugtatta meg a lelkemet egy kicsit, hogy amikor utoljára katona ruhában bementem hozzá a kórházba a szemében láttam, hogy nagyon büszke rám. Az eltávozásról vissza térve azért egy üveg barackpálinkát becsempésztem a laktanyába, hisz készülni kellett a szilveszterre. A piát a századparancsnoki iroda szekrényébe dugtam el. Megterveztük a szilveszteri szolgálatot, a többieknek megírtuk a kis könyvét már előre az eltávozásról. Csak azok maradtak benn akik szolgálatot láttak el, illetve akik másnapra voltak szolgálatba vezényelve. December 31-én délután 16.00 óráig a mi századparancsnokunk volt az Ügyeletes Tiszt. Délelőtt az irodában megkérdezte, hogy van e piánk éjszakára. Elmondtam, hogy hoztam be egy fél lityi páleszt, míg egy másik srác egy üveg pezsgőt. Annyit kért, hogy csak óvatosan igyunk, vigyázzunk egymásra, nehogy probléma legyen, majd elment azzal, hogy kimegy a külső őrséget leellenőrzi. Amikor vissza érkezett a zubbonya alól elő vett egy üveg pezsgőt és azt átadta azzal hogy fogyasszuk el egészséggel. Délután mind a hatunkat akik a századnál maradtunk behívta az irodájába és ott boldog újévet köszöntve haza ment. Én alegység ügyeletet láttam el, de semmire sem kellet oda figyelni, hisz üresek voltak a körletek. Jót vacsoráztunk, néztük a televízióban az ünnepi műsort, és közben csendesen iszogattunk. 23.45 órakor már készítettük elő a poharakat, hogy éjfélkor pezsgőt bontunk, amikor az ÜTI. Telefonon mindenkit lerendelt a legénységi kantinba. Az őrségen kívül minden századnál benn lévő katonának le kellett mennie. Volt aki pizsamában, vagy melegítőben jött le. Nagyon meglepődtünk, mert a kantiban ott volt a zászlóalj parancsnok, a század parancsnokok, a párt és a KISZ. titkár. Mindenki kezébe adtak egy poharat, majd a parancsnok megköszönte az egész éves tisztes helytállásunkat és nekünk, valamint családtagjainknak boldog új évet kívánt, majd egyesével a tisztek minden kiskatonával koccintottak. A poharakban természetesen nem pezsgő, hanem Traubi szóda volt. Komolyan meghatódtunk, attól a gondoskodástól, gesztustól, hogy az otthonukat ott hagyva, nekünk hamarabb kívántak boldog új esztendőt, mint a saját családjuknak. Megittunk minden piát, senki nem volt részeg, nyugalomban telt el az ünnep. A következő hónap nagyon nem akart eltelni, borzasztó lassan mentek a napok. Mi öreg katonák még jobban figyeltünk arra, hogy semmi probléma ne legyen, nehogy megfenyítsenek minket pár nappal a leszerelésünk előtt. Nagyon enyhe volt a tél, különösen a januári hónap, ami azt eredményezte, hogy piszok nagy árhullám jött le a Tiszán, mozgósították a tartalékosokat, teljesen tele volt a laktanya. Mi attól tartottunk, hogy a kialakult helyzet miatt nem tudunk időben leszerelni, mert esetleg menni kell menteni az embereket és a javakat. Teljes harckészültségi fokozat volt elrendelve, így sokan a távol lakók a civil ruhánkért sem tudtunk haza menni. Vártuk, hogy milyen döntés lesz, és nagyon örültünk amikor hallottuk a Honvédelmi Miniszter nyilatkozatát, mely szerint nincsenek pótolhatatlan emberek, a katonák becsülettel teljesítették két éves sorkatonai szolgálatukat, időben le fognak szerelni. A civil ruháért is csak úgy engedtek haza, hogy reggel mentem de estére már vissza kellett érnem. Ekkor már tudtuk, hogy a leszerelésünk napja 1979. február 05. Közölték velem, hogy készüljek fel, és írjam meg a sorkatonák nevében az elköszönő szöveget, mert azt nekem kell elmondanom az ünnepségen. Már csak három nap volt hátra, de ez nagyon lassan telt el. Kérték, hogy az utolsó este ne igyunk és ne csináljunk semmi -féle bulit, hisz készültségben van a zászlóalj. A leszerelő állományt kivéve a többiek 12 órás váltásokban kinn voltak a gátakon és pakolták a homokzsákokat. Utolsó előtti napon délután mindenkitől levették a teljes felszerelést, csak a kimenő ruhát hagyták nálunk a másnapi ünnepség miatt. Szerencsémre minden cuccom, felszerelésem meg volt így nem kellett semmit kifizetnem. Az ünnepi vacsora előtt a századparancsnokunk és Zentai főtőrzs elköszönt a leszerelő állománytól, megköszönték, hogy becsületesen helytálltunk. Ők mivel másnap reggel mentek a gátra dolgozni, nem tudtak ott lenni az ünnepségen. Demeter főhadnagy tett még egy utolsó kísérletet és megkérdezte, hogy nem maradnék az alakulatnál, mint továbbszolgáló tiszthelyettes. Kapnánk lakást, feleségemnek intéznének munkahelyet, engem elküldenének tiszti iskolára. Tisztelettel megköszöntem és csak annyit közöltem, hogy két év elég volt a seregből és nem szeretnék többet egyenruhába bújni. Nevetve vette tudomásul döntésemet majd megölelt és elváltunk. Soha nem fogom elfelejteni ezeket az embereket. Este levágtam az utolsó centit, így már csak egy maradt. Az izgalomtól csak sokára tudtunk elaludni, már nagyon vártuk, hogy reggel legyen. Reggel már ébresztő előtt szinte mindenki fenn volt és vártuk, hogy menjenek minél gyorsabban a percek. Az utolsó centi darabkámat egy nagyon rendes kopasz kérte el és azt egyszerűen bekapta, megrágta és lenyelte. Ennél nagyobb megtiszteltetés nem is érhetett. Délelőtt 09.00 órakor az étteremben megkezdődött az ünnepség, amin szinte csak mi a leszerelők és pár tiszt volt jelen, hisz a többiek harcoltak a gátakon az árral. Felolvasták a Honvédelmi Miniszter leszerelésünkről szóló parancsát, majd sorban szólították azokat akiket előléptettek, majd azokat akik kitüntetést kaptak. Meglepődtem, amikor szólítottak és közölték, hogy mint háromszoros kiváló katona megkapom a Haza Szolgálatáért Érdemérem Bronz Fokozata Kormány kitüntetést. Ezután felmentem a pulpitusra és elmondtam az állomány nevében a búcsúbeszédet. A saját gondolataimat és érzéseimet adtam elő. Megköszöntem, hogy embert faragtak belőlünk, neveltek, vigyáztak ránk, és törődtek velünk. Megtanították, mi a tisztelet, a tisztesség, rend és a fegyelem, a bajtársiasság, egymásért tenni és a másikat megbecsülni. Megtanultunk türelmesek és toleránsak lenni, valamint felelősséget érezni mások iránt Családjaink két év elteltével a megszeppent kisfiúk helyett igazi stramm férfiakat kapnak vissza. Hát mit mondjak szem nem maradt szárazon. Mikor vége lett rohantunk a körletbe, hogy gyorsan átöltözzünk civilbe és gyerünk végre haza. Mielőtt átöltöztem volna az ÜTI. nevetve adott egy utolsó parancsot nekem és a másik tisztesnek aki szintén ki lett tüntetve, hogy utoljára mossuk fel a folyosót. Ekkor már semmi nem számított, nevetve boldogan pillanatok alatt elvégeztük az utolsó takarításunkat. Végre felvettük a civil ruhát és elindultunk le a századtól. Fantasztikus érzés volt, hogy végig a lépcső két oldalán a felsorakozott katonák sorfala között mentünk és mindenki búcsúzóként a kezét nyújtotta. Vége lett hát. Az utánunk bevonulók számára az ég bedeszkázása már meg is kezdődött, de nekünk újra kisütött a Nap. Futottunk ki a kapun és végre civilként megölelhettem az ott várakozó feleségemet és anyósomat, majd a 149 centi darabkát a levegő dobva szétszórtam.
Így 34 év távlatából, valóban csak a szépre és a jóra emlékszem. A mai napig is a fülemben cseng a leszerelő nóta dallam és szövege:
ez a gőzös most van indulóba
az eleje fel van virágozva
a belseje sárgára
leszerelő öreg bakák számára
mennek haza végleges szabadságra
be van az én zubbonyzsebem varrva
barna kislány mit keresel abba
benne van a zsoldkönyvem
meg a leszerelő levelem
már ezután civil az én nevem
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése